Őszi napsugár; A gyanu

– Az már más – szólt a jogász, és kinyitotta az ajtót.

S mialatt felbontotta a levelet, kioktatta a köz buzgó szolgáját.

– Máskor, ha levelet hoz, ne azt kiáltsa, hogy: nagyságos úr, nagyságos úr, hanem kopogjon hármasával kétszer, köhögjön egyszer erősen, s ha nem lát semmiféle gyanús embert, kiáltson határozott hangon: »Le a szipolyokkal, le, le, le; fel az uzsorásokkal, fel, fel, fel.«

– Igenis, kezét csókolom.

A levél Czillától volt, s így hangzott:

Göndöry Béla tudta, hogy Czilla nagyon szeret fontoskodni, s egy cseppet se volt megijedve. Felöltözött, elment ebédelni, s úgy evett, mint egy czápa.

Ebéd után elment a kávéházba, s öt óráig biliárdozott. Öt órakor aztán megindult az Erzsébet-tér felé.

Már messziről ráismert a Czilla vörös pántlikás matróz-kalapjára. A kis leány színésznőktől ellesett, tüntető izgatottsággal járta körül a sétatérnek nevezett porfészket.

– Maga el tud késni ilyen viszonyok között?! – kérdezte vésztjósló komolysággal, mikor meggyőződött róla, hogy senki se hallhatja a beszélgetésöket.

Göndöry Béla, szükség esetén, úgy hazudott, mint egy tolvaj lakáj.

– Éppen egy órája, hogy a József-téren várom. Végre, nem tudtam egyebet gondolni, mint hogy tévedés lehet a dologban, s itt vár, nem a hogy a levelében írta.

Ebből egy kis vitatkozás kerekedett, s Göndöry Béla igen elcsodálkozott, mikor a tanúságul előszedett levélből kiderült, hogy az Erzsébet-téren kellett megjelennie.

– Tessék, csakugyan én vagyok, a ki tévedett!… De, istenem, olyan zavart is a fejem, mióta megkaptam a levelét!…

– Ugy-e, micsoda szerencsétlenség?!

– Az igazat megvallva, csak sejtem, hogy miről van szó. De minden rosszra el vagyok készülve.

– És igaza van, szegény barátom – sóhajtott Czilla, a ki boldog volt, ha a francziából fordított színdarabok nyelvén társaloghatott. – Hódy megkérte Ellát.

– Ah!

– S magának erre nincs egyéb mondanivalója, mint ez a rövid »ah«?!

– Azt akartam mondani vele, hogy: csak úgy egyszerre?

– Csak úgy egyszerre. Azaz, hogy még sem egészen egyszerre. Ella ma elárulta nekem, hogy, amúgy félig-meddig, már vagy két héttel ezelőtt nyilatkozott előtte.

– És Ella?… Mit felelt neki?

– Semmit. Nagyon meg volt lepetve. Zavarban volt. Félt.

– No lám, erről egy szót se szólt nekem.

– Úgy, úgy, haragudjék! Haragudjék még jobban! Nem képzeli, Béla, milyen férfias az, ha egy férfi haragszik!… Törjön, zúzzon össze mindent, a mit útjában talál, s szálljon szembe az egész világgal!

– Kedvem volna hozzá – felelt Béla oly hangon, mely elárulta, hogy az elhatározó pillanatban mégis csak meg fogja gondolni magát, s a világnak nem lesz semmi baja. – De mit érnék el vele? Számíthatok-e rá, hogy Ella mellettem marad? Szó sincs róla. Ez az ember soha se kérte volna meg, ha Ella nem biztatja.

– Ó, ne rágalmazza Ellát! Ő semmiről se tehet. Nem tehet róla, hogy Hódy biztatásnak vette, ha barátságosan nézett a szemébe. Maga tudja, milyen szépen tud nézni ez a lány. Nem is tud máskép, csak szépen nézni. Mindenkire úgy néz. S ha Hódy ezt félreértette, úgy ez nem az Ella hibája.

– Meg kellett volna mondania neki, világosan, határozottan, hogy nem szereti, hogy mást szeret.

– Azt nem tehette. Maga nem ismeri a mamát. A mama rettenetes tud lenni, ha ellenkeznek vele.

– S Hódy a mama választottja?

– Az övé. Tegnap este kijelentette, hogy ennek a házasságnak meg kell történnie. Ó, az borzasztó jelenet volt! Ella sírt, én is sírtam, a papa is sírt. A mama pedig olyan dühös volt, de olyan dühös!…

Göndöry Béla lehorgasztotta a fejét, pár pillanatig hallgatott, s ezalatt botjával egy kavicsot kapart ki a földből. Mikor ez megvolt, idején valónak találta előterjeszteni, miként ítéli meg a helyzetet, ő, az első érdekelt.

– Hát biz ez igen nagy szerencsétlenség – szólt nyomatékosan.

Bár a csüggeteg lemondásnak ez a megnyilatkozása végtelenül szomoruan hangzott, a beszélő arczán észre lehetett venni, hogy, a mi őt illeti, ő nem találja a helyzetet teljesen vigasztalannak. A komolyság különben nagyon rosszul állott a szegény Göndöry Bélának; határozottan veszített vele, ha nem lehetett kuruttyolnia.

Czilla megbotránkozott.

– És maga ebben a perczben nem tud okosabbat tenni, mint sápitozni?! Fuj, szégyelje magát! Ilyen a férfi mind, különösen a czivil. A katona mégis más; egy huszár nem tesz ilyet. Tessék, itt van egy úr, a ki abban a szerencsében részesül, hogy szeretik. Szeretik úgy, a hogy csak regényekben és színdarabokban szokás szeretni: butául, életre-halálra. Azt hittük volna róla, hogy ő a ródusi koloszszus. És ennek az úrnak, mikor a helyzet komolyra fordul, nincs egyéb mondani valója, mint hogy: »Baj, baj.« De nem úgy van az, kérem. Küzdeni kell, édes barátom, az élet küzdelem.

Göndöry Béla ez idő szerint csak karambolban óhajtott küzdeni. Bosszantotta a Czilla fontoskodása, s jobban szeretett volna a kávéházban lenni.

– De hát mit csináljunk?

– Tőlem kérdi?

– Lássa, Czilla, én nem versenyezhetek ezzel az emberrel. Ő a legjobb kondiczióban van, s én még nem vagyok fit. Előre tudtam, hogy canterben fog megverni. Most kitudódik, hogy ő számtalan hoszszal első, én pedig letörtem. Ez szomorú, kétségbeejtő, de így van. Maga azt mondja, hogy küzdjem tovább. Én még abban se vagyok bizonyos, hogy ez egyáltalán lehetséges-e? Az az érzésem, hogy ő mindig le fog engem galoppozni. Hiába, nem vagyok tip-top kondiczióban.

– Bánatot jelent? – kérdezte Czilla, a ki értette ezt a lóverseny-nyelvet.

– Nem, hanem azt kérdem, hogy: mit csináljak?

– Tanácsot kér tőlem?

– Igen.

– Jó. Rendelkezésére bocsátom életismeretemet, s tapasztalásaim kincses házát. Én nem látok olyan sötéten, mint maga, s nem csak egyféle megoldást tudok elképzelni. Tessék közülök választani. Itt van mindjárt az első. A legjobb, de egyúttal a legnehezebb. A szökés.

– Az nem lehet – szólt Göndöry Béla, nála szokatlan határozottsággal.

Arra gondolt, hogy legfeljebb Promontorra tudná hölgyét megszöktetni, s oda is csak hajón.

– Miért nem?

– Maga gyerek, Czilla, magának ezt még nem magyarázhatom meg.

Pedig Czilla is megértette volna, hogy huszonhét krajczárral nem mehet az ember Gretna-Green-be, a házasságkötő kovácshoz, de Czillát mindig lefegyverezte, ha valaki arra hivatkozott, hogy neki bizonyos dolgokról még nem szabad tudnia. Nem szerette elárulni, hogy oly tisztán látja az apró emberi nyomorúságokat, mint maga a biboros konczilium.

– Kár – felelt, kissé elmélázva, abban a szent meggyőződésben, hogy Göndöry Bélát illendőségi tekintetek bántják – higyje el, a regényes megoldások a legjobbak. De van egyéb megoldás is. Ha akarja, mindjárt mondok egy másodikat.

– Zehn auf, hogy ez is regényes lesz.

– Nem, ez drámai. Egy szellemes nő, mint a színdarabokban szokás, beleavatkozik a dologba, egy kicsit ármánykodik, egy kicsit beszélget, hol ezzel, hol azzal, és addig mesterkedik, míg a szerelem végre is győzedelmeskedik.

– Nagyon le vagyok kötelezve a szellemes nőnek, de attól tartok, ez kissé hosszadalmas volna. A terv teli veszedelemmel, s a siker kétséges. Mondjunk le a drámáról.

– Van egy polgári megoldás is.

– Megvallom, hogy ez előre jobban csábít, mint a másik kettő.

– A polgári megoldás ez. Maga titokban találkozik Ellával, és azt mondja neki: »Ella, én egy igen-igen szegény ficzkó vagyok, a ki minden szigorlattal egyre távolabb van az ügyvédi vizsgálattól, de nagyon szeretem magát, s magáért talán még ezt a vizsgálatot is le fogom tenni. Megvár?« Bizonyos vagyok benne, hogy Ella azt fogja felelni: »Megvárom«. S akkor nincs mód rá, hogy férjhez adják máshoz. Ella hallgatag és kényelmes természetü, de ha egyszer a fejébe vesz valamit, bajos rábirni, hogy ezt a valamit pedig verje ki a fejéből.

– Lássa, Czilla – szólt a jogász, egy kicsit elgondolkozva – ez már jó tanács. És én e szerint fogok cselekedni. Ha igazán szeret, nem lehet kényszeríteni, hogy máshoz menjen férjhez.

Majd, mintha egyszerre csak elfogta volna a kételkedés, kissé akadozva folytatta:

– Ámbár az az átkozott vizsgálat olyan messze van!… Addig annyi uj akadályra lelhetünk!… S egy leány olyan gyönge!… Ki tudja, nem volna-e jobb felhagyni minden küzdelemmel?!

Az igazat megvallva, Göndöry Béla már alaposan megbánta, hogy ennyire bele bonyolódott ebbe a szerelmi dologba. Az ember lányokkal szemben nem lehet eléggé óvatos; ki hitte volna, hogy egy kis kötődés, néhány pohár pezsgő és egy-két ügyetlen szó idáig elrontsa a dolgot?! Szeretett volna kieviczkélni a hínárból, de tisztességgel akart szabadulni.

Egy kicsit habozott is. Szegény kis lány! Oly édes hangocskája volt, s oly szépen tudott nézni! Hiúságának hízelgett ez a föltétlen meghódolás, bántotta, hogy nem éppen szép színben kell feltűnnie előtte, s nagyon boszankodott magára az egész dologért.

– Maga bánatot jelent?! – kérdezte Czilla, a ki kezdett gyanakodni.

– Isten mentsen! – felelt a jogász, s akkor úgy gondolta.

– Tehát abban maradunk…

– Abban maradunk, hogy vasárnap délután felmegyek magukhoz s betüről betüre elmondom neki a maga szavait. Remélem, hogy a maga szavával fog felelni.

– Bizonyos lehet benne. Ella ugyan, meg kell vallanom, semmit se tud erről az én kirándulásomról, de ez nem változtat a dolgon. Most már tudni fog róla. Tehát: várjuk. A viszontlátásra.

– A viszontlátásra, Czilla.

Kezet fogtak, s a kis lány megindult hazafelé. A jogász egy pár pillanatig ott maradt, a hol elbúcsúztak, s utána nézett a regényes kis hölgynek.

Még jó darabig látta a jól ismert matrózkalapkát, s a rajta virító szegényes pántlikát. Arra gondolt, hogy nincs rettenetesebb dolog, mint ilyen kalapokban járni egy életen keresztül.

Aztán, mikor a kis lány végkép eltűnt a szeme elől, boszusan fordult az ellenkező irányba, s azt mondta magában:

– Nem.

Göndöry Béla azt tartotta, hogy a világ kétféle emberekből áll. Az okosakból, a kik fiákeren járnak, szép ruhát hordanak, jól élnek, rendelkeznek egy csomó más fajta emberrel, azt teszik, a mit akarnak, s jól táplált, divatos ruhában járó gyermekekkel jelennek meg a színházban s a fürdőhelyeken.

Meg az oktalanokból, a kiknek az élete keserves robot és a házi perpatvar örökletessége között oszlik meg. A kik csak azért boldogok, mert megaláztatnak, a kik rossz levegőn, szűk lakásokban senyvednek, s csenevész, gyerekbetegségektől megtizedelt, szegényes ruhácskákban kóválygó árvákat hagynak hátra, hogy a szegény emberek fajtája soha ki ne vesszen a világból.

Amazok: a kik pénzes lányokkal házasodnak össze.

Emezek: a kik szegény lányokat vesznek el.

És még egyszer mondta magában:

– Nem.

Vasárnap Ella hiába várta udvarlóját. Várta hétfőn, kedden, szerdán, szombaton. Göndöry Béla nem jött.

VII.

Erre mifelénk szeptemberben a nappal gyönyörü. A napnak már nincs tüze, csak édes melege, a levegő langyos és nyugodt, s a szellő hizelgéssel teli, mint a fiatalságtól búcsúzó nők szerelme. Benn a városban, a nagy házak között, a hol nem látni a lombok hervadását, azzal áltathatod magad, hogy: ez még a tavasz, vagy legalább: egy második tavasz, mely talán enyhébb még az elsőnél is, és hűségesebb, jobban megbízható. Ámbár a napfény bágyadtabb, mint volt akkor, a levegő nem oly átlátszó, s a délutáni napfényen sütkérező alakokat környező finom, ónos fehérségen már ott a morbidezza… Mindegy. Oly szép még szeptemberben!… szebb, mint valaha! S bolyongva paloták között, melyek még a nyári meleget sugározzák vissza magukból, azt hiheted, hogy a tél csak egy csunya lidérczmese.

De ne bízzál ebben a második tavaszban! Vigyázz, csak úgy könnyedén ne merészkedjél ki a messzi szabadba, ha már leszállt az est. Szeptemberben a nappal még szép, de az este már hűvös. S nem sejted mikor, nem tudod honnan, egyszerre csak hideg szél támad, mely végig sivít a mezőn. Jaj neked, ha ez a szél odakint talál, a mint védtelenül barangolsz a szeptemberi éjben; dideregve, csontig áthűlten érsz haza, s lesheted, a míg kihevered a csalódásodat…

Esti nyolcz óra lehetett. Czilla a zongoránál ült, s elkeseredetten kalapálta a kedves dalát:

A vőlegény és a menyasszony benn sugdolóztak a másik szobában, a nyitott ablaknál.

Csak a nagy szoba függőlámpája világított be hozzájuk, meg kívülről a csillagok. Abban a félhomályban és félmagánosságban voltak, melyet a mindeneket átölelő kerítő-szellem talált ki a jegyesek számára.

Azért bátran szólhatunk erről az édes-kettesről… Istenem, még oly kevéssé voltak jegyesek!

Ella, kihajolva a nyitott ablakon, a séta-úton nyüzsgő, sötét alakokat nézte, melyek közt a kocsik lámpái mint fénybogarak suhantak keresztül. A ligetből még egyre tartott a népvándorlás be, a város felé. A fogatok egymásra dübörögtek, a tömeg kétoldalt széles sorokban hömpölygött előre, de az utczai lámpások ezrei már kezdtek álmosan pislogni.

Balázst nem érdekelte az utczai élet. Csak azt a formás, szép kis fejet nézte, s arra gondolt: vajon micsoda tündérek fésülik éjjelenkint ezt a puha, gyönyörü hajat, mely természettől olyan, mint az áttört selyem?!

– Mindig így leszünk? – suttogta a formás kis fejhez. – Ilyen közel egymáshoz, mint most?… Mondja, hogy: mindig.

– Mindig – felelt a lány.

– És nem fog mellőlem más világokba vágyódni? Nem fog vágyódni semmi, senki után?

– Nem fogok vágyódni semmi, senki után – szólt engedelmesen a lány.

Aztán tovább nézte az Opera felé repülő kocsik nagy üvegtábláin átfehérlő esti öltözeteket.

Odaát Czilla még egyre a Lili románczát nyaggatta:

– Ó, mondja még egyszer, hogy nem lesz szerencsétlen velem! Olyan jól esik, ha szépen szól hozzám! Lássa, nem is álmodtam, hogy egyszer ily végtelenül boldog leszek!

A lány egy pillanatig hallgatott. Hirtelen azt akarta mondani: »Én nem lehetek szerencsétlen soha.« De aztán mást gondolt. És azt felelte, hogy:

– Szeretem magát.

De nem merte a keresztnevén szólítani. Érezte, hogy ez hamisan hangzanék.

– Ha tudná, milyen boldoggá tesz! Lássa, én már oly régen szeretem magát! Már akkor is szerettem, a mikor még nem tudtam, hogy ez szerelem… Úgy féltettem előre!… Szerettem volna, ha soha senki se látja rajtam kívül. Aztán, aztán álmodni se mertem. Hisz maga még csak egy piczi jószág volt akkor, a mikor megismerkedtünk… És remegtem a gondolatra, hogy egyszer csak nem fogom hallani a hangját, a nevetését, ezt az édes beszédét, mert elviszik innen, idegen világba, a honnan én ki leszek zárva egészen, a hol egy »Jó napot« nem sok, még annyit se mondhatok magának… Pedig, megvallom, olyan önző vagyok, hogy úgy tennék magával, mint a mesék gonosz óriásai: még akkor is sárkányokkal őriztetném, ha nem szeretne egy cseppet se, csak hogy: láthassam, láthassam mindig!… Nem felel?

– Mit mondjak?

– Mindig csak egyet. Hogy szeret egy kicsit, ha nagyon kicsit is, de szeret.

– Mondani kell azt? Istenem, maga tudja, hogy én nem értek a szavakhoz. Mit mondjak, a mit még nem tud? Csak azt mondhatom: soha se fogja megbánni, hogy engem választott.

Nem merte megcsókolni a haját, csak a kezét szorította meg. S annyi hálával nézett a szemébe, hogy a leányt szinte meghatotta. Aztán megint hallgattak.

Ekközben letelt az az idő, melyet a Fodorné anyai bölcsesége e törvényes szerelem első, tiszta örömeire hallgatag engedélyezett, s Fodort, a kinek egy darabig kinn kellett maradnia a konyhában, beeresztették a nagy szobába.

Fodor teli volt panaszszal.

– Igazán borzasztó – magyarázta Balázsnak – milyen balkezü ember vagyok! Hát azt hiszi, meg tudtam szerezni azt a rongyos hatszázezer forintot?! Dehogy! Hatszázezer forint! Micsoda semmiség, mikor egy milliárdokat és milliárdokat jelentő találmányról van szó! S mondhatom, hogy ehhez a golyószóróhoz képest a Hiram S. Maxim-féle szerszám valóságos gyerekjáték, afféle »Hammer und Glocke.« Tízezer lövés egy percz alatt! Másfél nap alatt véget vetek minden háborunak a világon, s ha akarom, Polinéziát szétfúvom, mint egy szappanbuborékot. Tudja-e, mit jelent az én találmányom? A világbékét, a szocziális kérdés megoldását, az egész emberiség boldogságát! Ez az utolsó szó a repülőgép előtt, vagyis, helyesebben szólva, mi szükség most már a repülő gépre?! De a katonák olyan nehézkesek, mintha mind csupa apró trójai falovon ülnének!… És a bankok! Megannyi szatócs! Magában az angol bankban sincs több vállalkozó szellem, mint a sarki fűszerkereskedőben. De hát, kérdem, mire akkor a bankok, ha úgy tesznek, mint a Fa-kutyához czímzett fűszeres bolt, s nem dolgoznak másban, csak malagában és indigóban, mintha Marco Polo óta egy jottát se változott volna a világ?! Ha nekem egy kis tőkém van, ma a nagyhatalmak kormányai az utczán verekednek, hogy melyikök vásárolhassa meg előbb a találmányomat. Míg így! Egész nap dolgozom, futok, fáradok, verejtékezek hiába, s nem tudom megkeresni családomnak a betevő falatot! A tőke! Ez minden. Hány lángelme pusztul el addig, mig egy érvényesül! S mivel érvényesül? A tőkével. De az elpusztuló lángelmék a legtöbbször könnyelműek vagy dologtalanok. Míg én! Higyje el, én nem fejjel, hanem ballábbal jöttem a világra.

Czilla, ezalatt, titokban, félre hívta Ellát a sarokba, s fojtott, tompa hangon, mint a színpadon szokás, így suttogott hozzá:

– Egész nap nem tudok veled beszélni.

– Mit tehetek róla? Mi baj?

– Mondtam, hogy ez valóságos dráma. Találkoztam Bélával.

– És még szóba álltál vele?

– El akartam menni mellette, mintha nem is látnám. Hanem megszólított.

– Mit mondott? Bizonyosan mentegetőzött. És te elkezdtél feleselni vele!

– Ó nem. Mondom, hogy ez valóságos dráma. Tudod, miért nem jött el?

– Ne is beszéljünk erről. Nem hiszek neki.

– Figyelj rám. Meghalt a nagymamája. Tudod, az, a ki már oly sokszor volt beteg. El kellett utaznia a temetésére, hirtelen, váratlanul.

– Írhatott volna.

– Félt, hogy bajt okoz vele.

– Nem. Hazugság az egész.

– Nincs igazad. Ha úgy volna, a mint gondolod, soha hírét se halljuk többet. Nem igaz? És visszajött.

– El akar jönni?

– Igen. Pontban kilenczkor elsétál itt az ablak előtt. Ha felhúzod az egyik függönyt, ez azt jelenti, hogy megbocsátasz, s holnap itt lesz, mintha semmi se történt volna.

Nem felelt, s úgy tett, mintha nem is nagyon érdekelné a dolog. Elővette a horgolását, leült az apja mellé, s koronkint olyan komolyan nézett a beszélőre, mintha szentül hinne mindezekben a fantazmagóriákban.

De Czilla észrevette, hogy néha lopva az órára pillant, s mikor a kitünő Fodor-féle időmérők, némi apró véleménykülönbségeket leszámítva, abban egyeztek meg, hogy kilencz felé járhat az idő, átsétált a másik szobába, s lassan, tüntető nyugalmassággal, felhúzta az ablak függönyét.

Az utcza már kezdett néptelenedni. A kocsirobogás jókora szüneteket tartott, s a sötét alakok ritkább sorban és gyorsabban haladva suhantak el a gázlámpák mellett. Nem kellett hozzá több egy pillantásnál, hogy a szemközt lévő palota kapujában észre vegyen egy égő szivart, s az égő szivar mögött egy mozdulatlan alakot.

Sötétben minden macska szürke, s minden imádó egyforma. Hanem azért Ella mindjárt felismerte lovagját: botjáról és kalapjáról, mint Ofélia.

Tehát csakugyan eljött.

A fehér arcz halvány rózsaszínre vált; piczi kagylóházakban látni ezt a gyönyörü színt. A Seherezáde szempár lecsukódott a boldogságtól… ha amaz, ott lent, ebben a pillanatban látja: igazán szerette volna, legalább addig, a míg egy hosszú csók tart.

– Tudtam, hogy eljön – suttogta magában – tudtam, hogy el kell jönnie.

Az igazat megvallva, ez csak amolyan utólagos jóslat volt. Ha Fodor Ella kisasszonyt nem is, a türelmes olvasót bizonyára meglepte a Göndöry úr váratlan megtérése. Ki kell jelentenünk, hogy senkit se lepett meg annyira, mint bennünket, a kik, végre is, a legjobban ismerjük a fenttisztelt Göndöry urat.

De hát a legelszántabb nagyravágyóknak is vannak gyönge pillanataik. Ezek között a gyönge pillanatok között nem utolsó helyet foglalt el az a másodpercz, a melyben Göndöry Béla, a mellette elhaladni készülő, szegényes ruháju kis Czilla láttára, nem tudta megállani, hogy ne mondjon neki egy pár jó szót, a tisztesség kedvéért.

– Mégis igen nagy kegyetlenség volna csak így egyszerre szakítani – mentegette magában a pillanatnyi gyöngeséget – mert végre, mit koczkáztatok?! A veszedelem oly messzi!… a meddig nagyobb baj lehet, százszor is bánatot jelenthetek, s visszahúzódhatom szép lassan, szinte észrevétlenül, megsiratva kissé, de átkok, tragédia nélkül. Eh, mért ne lennénk előkelőek, mikor ez úgy se kerül semmibe?!

Az efféle nemes felbuzdulásokat a következetlen nagyravágyók rendesen egy egész élet nyomorúságával szokták megfizetni.

De ne féltsük Göndöry Bélát. Kieviczkélt ő már jóval nagyobb bajokból, s ha róla is azt végezték el, hogy szomorú véget érjen, mint Phoebus de Châteaupert, a ki, szegény, tudvalevőleg megházasodott, legyünk nyugodtak, a mi barátunk arany koporsóban fog pihenni.

Bármennyire késtek is a kutyabőrön szárnyaló angyalkák: Göndöry Béla köz- és váltó-ügyvédnek született.

… Másnap, mikor Czilla hathatós mesterkedéseinek sikerült kivinnie, hogy Ella és a Fodor-ház rég nem látott vendége, egy pillanatra egyedül maradtak, Seherezáde oda engedte a kezét szerelmesének, s azzal a mosolylyal, a melytől minden pillanatban azt várja az ember, hogy egyszerre csak könnyekké olvad fel, ezt a szót ismételgette makacsul, a hogy elkényeztetett gyermekek szoktak erősködni:

– Késő, késő.

S nagynehezen, sok édes könyörgésre, kivallotta, hogy:

– Soha se tudnám megmondani annak a szegény embernek, hogy megcsaltam, hogy hazudtam neki.

S ugyanezt mondta este Czillának, a ki, mikor a látogató elment, titkos tanácskozásra szólította vissza a nagy szobába.

– Késő, késő.

– S az urfi – kérdezte Czilla izgatottan – mit mondott erre a bolondságra az urfi?

– Azt mondta, hogy várjunk.

Göndöry Béla arra az álláspontra helyezkedett, hogy semmit se szabad elsietni, s hogy minden bajnak legjobb orvosa: maga az idő. Bizonyára egész őszinte volt, mikor ettől a kipróbált orvosszertől várta a segítséget.

Czilla nem szólt semmit, de nagy dolgokat forgatott a fejében. S hogy bátorítsa magát, egymás után többször elismételte ezt a pár szót:

– Most én következem.

Volt már szerencsénk említeni, hogy Czilla igen kedvelte a színdarabokat, s hogy különös tisztelettel viseltetett a franczia drámák ama szellemes asszonykái iránt, a kik egy-egy kétségbeesett helyzetben magukra vállalják a cselekvés intézését, s elméjök felsőbbségének, asszonyi furfangjoknak erejénél fogva szerencsés megoldáshoz juttatják a minden érdeklődésre és segítségre méltó szerelmesek dolgát. Ezek a nagy mintaképek lebegtek előtte egész éjszaka.

S rövidesen megvolt az elhatározása. Számot vetett minden eshetőséggel, s tisztán látta a veszedelmet.

– Ha a dolog kitudódik, a mama egyszerüen megfojt.

De, istenem, még meghalni is édes, ha az ember két szerető szívért szenved vértanu-halált!

Az ember néha egy egész életet eltölt a nélkül, hogy belátná, s Czillának már kora ifjuságában meg kellett szereznie a tapasztalatot, hogy a franczia drámák szellemes asszonykáinak nagyon, de nagyon nincsen igazuk.

Mert nem jó beleavatkozni a mások dolgába, akkor se, mikor az a más maga az édes testvérünk. Ha a magunk dolgában se cselekedhetünk semmit, a nélkül, hogy utóbb szemrehányást ne tegyünk magunknak miatta: abból, a mit a mások számlájára teszünk, nem is igen származik egyéb, csak az a sok szemrehányás, a melylyel aztán elhalmozzuk magunkat.

Czilla igen szépen el tudta képzelni, milyen hangon kell szólnia annak a Nemtőnek, a kinek a meghatalmazó levelét a Gyöngédség, a Barátság és a Testvéri Szeretet láttamozták, s egészben véve meg volt elégedve a »nagy jelenet«-ével, de öröme nem tartott sokáig. A hatás nagyobb volt, mint remélte, s ez a váratlan siker kissé megdöbbentette. Balázs, a hogy Czilla előre látta a döntő jelenetet, nem kiáltozott a fájdalomtól, nem szavalt, nem handabandázott, nem ugrott fel a helyéről, s nem tombolt, mint a Vercingetorix Pompejá-ja egy teljesen hasonló drámai helyzetben, tovább is csöndesen beszélgetett vele, sőt folyvást mosolygott, mint minden félszeg ember, a ki leplezni akarja, hogy a szive csordultig van; de a változás, mely ezen a mosolygó arczon egy pár percz alatt végbement, még a Czilla zsenge lélek- és arczismerete előtt is valami olyan formát jelentett, mint a mit közönségesen az úgynevezett facies hippocraticából szokás következtetni.

Ez az arcz, a melyet mindig egyformának látott, a mióta csak emlékezett, megöregedett itt, a szeme láttára. A szeme és a szája körül egyszerre csak ránczok bujtak elő, s a tekintete fénytelen és megtört volt, mint egy megvert, vén kutyáé.

Czilla még soha se látott ilyet, s megijedt attól, a mit cselekedett. Szerette volna visszakaparni, a mit mondott, s egyszerre nagyon rajta volt, hogy ráczáfoljon a tulajdon szavaira.

Balázs észrevette ezt az igyekezetet, s iparkodott a kis lányt megnyugtatni.

– Ne féljen, Czilla, úgy intézzük a dolgot, hogy a mama semmit se fog megtudni. Azt fogja hinni, hogy csak úgy, magától bomlott szét a dolog. Én már törődött, beteges ember vagyok, s magának igaza van, jobb lesz így. Igen, még talán nekem is jobb, hogy így kellett történnie…

Hanem azért Czilla zavartan, s szívében nagy önváddal búcsúzott el tőle. Lehorgasztott fejjel ment ki a szobából, s egy pillanatig arra gondolt, hogy ha anyja rajta érné az áruláson, talán nem terhelné annyira a felelősség azért, a mit, hiába, meg kellett tennie. Mért is, hogy nem szóltak inkább a mamának?!…

Odaát, a nagy szobában, egyedül találta magát, s úgy tett, mint Stuart Mária utolsó felvonásában Leicester lord, a ki tudvalevőleg nagy felindulások közepett hallgatja a magánosságban, hogyan ácsolják a közelben Máriának a vérpadot. Fülelni kezdett, s minden nesz, mely a másik szobából áthallatszott, halálos rémületbe ejtette.

Sokáig hallgatózott. Egy darabig úgy tetszett neki, mint ha az a másik ember, odaát, leülne az íróasztalához, s mint ha a toll perczegését is hallaná. Aztán lépések hangja hatott át hozzá, majd minden elcsöndesedett. Czilla a falhoz szorította fülét. Talán megint ír… A kis lány szive nekivadultan kalapált. Szeretett volna átrohanni, de nem mert. Végre hallotta, hogy elmegy. Elmegy, s kivülről bezárja az ajtaját.

Czilla megkönnyebbülten lélekzett fel, szívére tette mind a két kezét, s boldogan mosolygott. Elmegy, bezárja az ajtaját, mint rendesen. Tehát nyugodt, s nem úgy távozik el, mint a ki nem akar visszatérni. Nem, nem gondol arra, hogy agyonlőjje magát. Úgy megy el, mint a ki nem készül semmiféle botrányra.

Aztán az ablakból leste, merre, hová indulhat. S a hogy megpillantotta azt a jól ismert, régi divatu kalapot, mely még a kereskedő boltjában fakult meg, épp úgy megesett a szíve a költőn, mint a hogy egy pár nappal előbb az ő szegényessége is megindította egy kissé a Göndöry Béla pompás kabátja alatt szundikáló szivet.

Istenem, mért is hord ilyen kalapokat?! Hogy ilyenekhez szokott hozzá a szűkölködés és a nyomorúság éveiben? Ok az?

Ki tehet róla, hogy nem fiatalabb, nem vidámabb, nem ügyesebb mozgásu?! Ki tehet róla, hogy csak derék, tiszteletreméltó, ki tehet róla, hogy nem hódító, nem elragadó?!

S eszébe jutott a Göndöry Béla ragyogó czilindere, a közeledő télnek ez az első pompás virága, mely a legeslegelső angol kalap-ültetvényes nagyhírü üvegházából került ki. Eszébe jutott a Göndöry lefegyverző mosolya, ellenállhatatlan jókedve, szikrázó pillantásai, s kedves kuruttyolása.

– Lehet-e, hogy ne őt imádjuk?!

Tagadhatatlan, hogy Göndöry Béla tartozik a czilinderével, az ingével, a mult évi ebédjeivel, tartozik mindennel s mindenkinek a világon; tagadhatatlan, hogy ifju életében máris annyi adósságot szórt szét szerte a világba, hogy háromezerhétszázötven év kellene hozzá havi részletekben fizetni vissza a tartozásait… Mindez igaz.

De, istenem, olyan fiatal!

– Hiába, mi nők már ilyenek vagyunk! – sóhajtott Czilla, s meggyőzvén magát, hogy semmi oka a nyugtalanságra, ujra elővette a regényét.

Czilla sokat szokott egy lélekzetre elolvasni, s most is elintézett a Sarah grófné idegizgató történetéből vagy egy fél-tuczat megrázóan érdekes jelenetet, mikor egyszerre eszébe jutott, hogy Hódy, a ki ilyenkor már pontosan itthon szokott lenni, ez egyszer nem jött haza. Ujra elfogta a nyugtalanság, de most már nem adhatta át magát a tépelődésnek, mert az anyja szavát hallotta.

– Czilla!

Czilla úgy megrémült, hogy torkán akadt az »igen«, s azt hitte, hogy egy lépést se bir menni… De a kiváncsiság néha csudákat tesz.

Fodornénak az arcza borzasztó volt a maga nyugodtságában. Fodorné csak addig volt jókedvü, a míg dühöngött; a nyugalom nála nagyon rosszat jelentett.

– Ki kell írni a szobát! – szólt oda a kis lányhoz.

Czilla nem értette.

– Süket vagy? Azt mondom, hogy ki kell írni a szobát, és a czédulát le kell vinni a házmesterhez.

– Miféle szobát? – dadogott Czilla az ijedtségtől elhaló hangon, önvádtól gyötörten.

– Annak a gazembernek a szobáját! – fakadt ki Fodorné, s meglátszott rajta, mennyire jól esik neki, hogy kifujhatja magát.

– Ah!

Bizony nagy kő esett le a szívéről.

De eltartott egy pár óráig, míg megtudhatta, hogy »az az úr« levelet írt, melyben gyógyíthatatlan s eddig nem ismert betegséget adván okul, lemond a tervezett, nagyon megtisztelő összeköttetésről, s hogy jelenléte ne okozzon még több kellemetlenséget, kijelenti, hogy a lakásból kiköltözik, egyelőre pedig elutazik külföldre.

Ugyanebben az órában Ella az egyik szomszédasszonynál volt, a ki nagy titokban egy levelet adott át neki. A levél ekképen szólt:

Ez a története annak a szerelemnek, a melyről egy szóval se emlékeznek meg a Hódy Balázs költeményei, se a rondeauk, se a madrigálok, se a balladák, se a vegyesek.