Elhagyjuk e szinházat, mely csak lealacsonyitólag hat Debreczenre, s melyben a nagy czél: az izlés- és erkölcs-nemesités, physikai és moralis okoknál fogva, soha sem fog elérethetni. Hiszszük, hogy, mi már terveztetik is, egy nagyszerűbb, és a világ legmagyarabb s nem is, épen a legszegényebb városához méltó szinház néhány év mulva fog már a piacz valamely szép helyén pompázni.
A harminczados utcza szögletén megállunk, s itt egyszerre négy utczába láthatunk be. Hátunk megett a harminczados utcza; balra a Sz. Anna-utcza, melynek elején áll a kath. templom két tornyával s órátlan óralapjaival; előttünk van a varga-utcza, ennek elején a kerületi táblaház, szintén olyan „semmit nem mondó kifejezésü“, mint a többi privát ház; jobbra tőlünk van a rettegett sántaköz, s ebbe befordulunk. Ezt alkalmasint azért nevezik igy, mert hihetőleg sok ember sántult már meg benne örökre; fél is ettől sáros időben minden tapasztalt talyigás, s nem egykönnyen vetődik ide, hacsak kikerülheti valamiképen.
A sántaközből ismét a piaczutcza alsó részébe érünk, melynek a sántaközzel szemközt levő oldalán a szintén feneketlensége miatt rettegett Miklós-utcza hajlik be. Nem fog ártani, ha majd ez utczák sarkára fel lesznek irandók neveik, mindezeknek jelentékenyebb s történetünkből meritett neveket adni. E vidéken láthatjuk egyszersmind a „Fehér ló“ czimü fogadót, mely az itteni két fogadó között a leges-legkülönb. Ebben tartja szállását a népes polgári kasziné, ennek termében adja báljait ezen kaszinó; továbbá a mindennemü mesterlegények és farsang utolján a helybeli speculativ szellemű czigányság.
Fölfelé haladunk most ismét a piacz-utczán. A czegléd-utcza szögletén, a reform. kis templom előtt ásott artézi kuthoz érünk, mely egész nap el van foglalva vizet meritő lányok- és férfiakkal. Különösen az esti órákban állja azt sürü néptömeg körül, s nem egynek kell gyakran óranegyedekig várakoznia, mig a sor reá kerül, mialatt természetesen folynak a vastag tréfák, hangos kurjantások és kaczajok, s mindez a kut körül soha ki nem apadó sárban. Mert a viznek lefolyást nem csináltak, s a természet ugy segit magán, hogy a száraz földből örök sártengert képez.
Emlékeztetjük nyájas olvasóinkat, miképen ez utazásunkat nyári szép délutáni időben kezdtük meg, a nagy erdőből kiindulva. S mig az itt leirt városrészeket bebarangoltuk, s az illető helyeken elmondók megjegyzéseinket, az alatt mindig alább szállott a nap az itten véghetetlenül kiterjedt láthatáron, s a szép délután szép alkonyattá borult. Az est hirdetői: egy károgó, határtalan varjusereg kering a város felett, majd leereszkedve a magasabb háztetőkre, majd ismét hangos suhogással felrepülve; füleinket ködként szemünk előtt lebegő szunyogsereg dongja körül; a munkások mindenfelől haza térnek; a kofák összerakják sátraikat, vállokra szedik kathedráikat, és szitanagyságu fejékeikben lassu lépésekkel haza felé ballagnak. A kath. templom tornyán megkondul az estharang.
A mint ismét a városházhoz érünk, már csak két betyárt pillantunk meg előtte, kik talán valami vacsora reményében maradtak itt ekkorig. De már ők is távozni készülnek. Az idősbik botján feltápászkodik heverő helyéből; a mellette feküdt bután bámészkodó ripők ösztönszerüleg utánozza mozdulatait, s a mint az a menésre adja magát, ő is utána iramlik, s menés közben e párbeszédet hallatják:
„Hol hál kend az éjjel, János bácsi?“
„Hol? Hát a hol szoktam, mikor jó idő van – a tanyán.“
„Megálljon kend, János bácsi, én is kenddel megyek.“
„Siess hát no, hogy az Isten verjen meg.“
És mennek a „tanya“ felé. Az est szép, menjünk mi is utánok e mysteriosus helyre. A német-utczán végig menvén, kiérünk a városból egy a péterfiaihoz hasonló farácsozatu kapun, mely mellett és kivül azon fa és kő sátorok városa terül el, melyben a négy országos vásár vendégei szoktak összegyülekezni; különben mindig üresen és használatlanul hevernek e számos boltok. Képzelhetni, mily kinos lehet sáros időben a városból idáig jutni, hol némely helyen övig kell az embernek a sárban gázolni.
Kiérünk a szabadba. Embereink jó előre haladtak s egyszerre, mintha földbe sülyedtek volna, eltünnek szemeink elől. Tovább haladva, csakhamar oly látomány tünik szemünkbe, melyet csak azért nem irunk le egész valóságában, minthogy ezt olvasóink gyöngéd érzetének megsértése nélkül nem tehetnők.
A szőlőkertekbe vivő uton állapodunk meg, s innen balra tekintünk. E helyen hajdan valószinüleg nagy mélyedés volt, melynek betöltése végett régi időktől fogva ide hordatik a város egy részéből a trágya, ugy hogy most e helyen messze nyuló trágyahalmok és völgyek vonulnak el. Ezekben tanyáznak minden este éjjel azon szerencsétlenek, kiknek nappal néhány példányát a városház előtt volt alkalmunk látni. Itt, e trágya dohos rétegeiben ástak magoknak fekhelyet, sőt egész kunyhókat, s e gödrökben biztositják magokat az idő minden viszontagsága ellen.
Mintegy közepén e trágyamegyének, mélyebben a földben, büzhödt, iszapos, fekete mocsár terjed el; partján száritott trágyadarabokból rakott tüznek sürü, büdös füstje gomolyodik, lassan uszva tovább a végtelen sikon. A tüz rövid lángjait lassu rezgésben tükrözi vissza a barna mocsár, s körülötte ijesztő rémképekként ülnek a nyomornak ez elhagyott durva gyermekei, nappal szerzett holmi ennivalót főzögetve vagy sütögetve. Férfiak, nők és gyermekek ezek, korlátlan köztársaságban, s arczaikon az inség, zabolátlan szenvedélyek s állati ösztön vad kifejezései ülnek. Ők az éjet itt töltendik most is, mint máskor, hogy reggel ismét a városba térjenek nyomorult élelmök fölkeresésére.
BEFEJEZÉS.
Melyben a jelen utazás bevégeztetik, s elmondatik, hogy Debreczennek csak csekély, de legnevezetesebb része volt az, melyet beutaztunk. Az utazási rajz irója egyszersmind szivesen meghivja tisztelt utitársait szerény lakába – egy szál pipára; az utitársnöktől pedig kénytelen ezennel fájdalmas bucsuját venni, s nekik tanácsul adni, hogy a képzeletnek azon ugrásával, melylyel Debreczenben termettek, teremjenek most ismét egyszerre kedves házi köreikben.
Ilyen volt hazánk egyik fővárosa az 1844-dik év nyarán Krisztus urunk születése után!