Pákh Albert humoros életképei

EGY VÁROSI IRNOK SZERELME.

(Novella beszély-alakban.)

ELSŐ FEJEZET.

Mely bizonyos okoknál fogva megelőzi a másodikat, s melyből kitünik, hogy nagyszerü szenvedélyek gyakran igen szomoru körülmények között születnek. Hogy pedig azután gyakran igen szomoru kimulással végződnek, az majd az utolsó fejezetből fog kiviláglani, a mit azonban kár volt mindjárt itt elárulni. Mandzsur érzelgés kórjelei a városi iródeákon.

A historia, melyet el vagyok mondandó, egyszerü és talán nagyon mindennapi. Azonban hogyha ezen mindennapiság nem előadásomban, hanem az általam rajzolandó jellemvonásokban, sziv- és tárgyhelyzetekben találtatnék, csak az fogna történni, mire törekszem. Én – és e tekintetben bizonyosan az emberek legnagyobb részével értek egyet – jobban szeretem a sziv életének közönséges és mindennapi, de épen azért valóbb és könnyen érdeket, rokonszenvet ébresztő rendes lüktetéseit látni és hallani, mint olvasni a mesterségesen felizgatott, sátoros ünnepszerü, rendkivüli szivállapotok leirásait. Egyébiránt bocsánat, hogy kiindulási szempontot bátorkodtam kimutatni olvasóimnak.

* * *

Egy hónapja lesz körülbelül, hogy Pesten egyik előbbkelő kereskedőnek fiatal leánya meghalt. A szegény leány szülői házának egyik fiatal távol rokonára is bizatott a temetési pompa elrendezése, kinek kötelessége vala, a többi között 12 halottkisérőt összeszerezni. Ily czélból szólitá ő fel az általa kávéházilag ismert, magyarositott nevü Krajczer Hektor városi irnokot, lenne egyike azoknak, kik a szerencsétlen kimultat végső nyughelyére illendően elkisérjék.

Alkalmat veszünk magunknak itt e városi irnok fő jellemvonásait röviden elmondani. A városi irnok oly emberek közé tartozik, kik legalább is 12 esztendős korukban születtek e világra, azon korban, melyben idvezitőnk az irástudókkal első izben vitázott; annyi igaz, hogy már csecsemős korában roppant vén tehetséget bámult benne nagyapja solo, édes apja feleségestül és az egész sógorság hol párosultan, hol puszta egyedüliségben. Hektor és ehhez hasonló számtalan keresztnevei mutatják, hogy mindezek talentomát már akkor is észrevették rajta, mikor a keresztvizet öntötték lágy fejére, a mely megkeményedvén az idő folytán s a természet rendje szerint, a benne s a test egyéb részében lappangó tehetségek nem maradtak kiműveletlenül. Hektor tanult rajzolni, vivni, uszni, tánczolni, s mivel zongorája nem volt, a hegedűt is nyakravalója mellé tűzte néha; tanult több olyfélét, a hol olcsó pénzen hozzájuthatott, a mit Pesten fölnevelkedett s legfeljebb is Budára s onnan visszautazott fiatal embernek nem tanulni nem szabad, hogy annak idejében a vidékről betóduló számtalan tolakodó ficzkót elhomályositván, a fővárosi szépek előtt „mint egy férfi álljon, ércz karokkal győzni a viszályon.“ Hogy azonban a mi Hektorunk mindezen tanulmányokból csak igen keveset birt a világnak felmutatni, azt könnyen elhiszszük, ha megtudjuk, miszerint ő, mióta iskoláit bevégezte s szüleitől különválva él és lakik, minduntalan irnokoskodik, a mi hat évnél aligha rövidebb idő, miután ő már a 26-dikba jár.

Krajczer Hektor inkább német, mint magyar; inkább érzelgő, mint búskomoly természetű; közlékenység kevés van benne, de annál több fogékonyság, a mi különösen feltünik nők irányában, minthogy alig van nála az évnek összesen két olyan hónapja, melyben szerelmes ne volna valakibe, pedig tisztán, mélyen, mondhatatlanul, ámbár azt kivüle és Istenén kivül soha senki nem tudja meg. Szóval: neki a bátorság leggyöngébb oldala. Azt fogják az irnokokra, hogy rendesen büszkék, felfuvalkodottak; lehet, hogy hivatalos foglalkozásaiban Hektor is olyan, ezt mi azonban egészen érintetlen hagyjuk, csupán magán életére levén itt figyelmünk, melyben az igaz, hogy nem szereti, ha irnoknak és nem cancellistának nevezi az ember, azonban szeretetreméltóságán kivül egyébbel soha sem büszkélkedik. Magasabb vágyai neki nem is valának soha.

S hogy ezek után ismét felfogjuk elkezdett beszélyünk fonalát, el kell mondanunk, miképen Hektor a fentemlitett temetési felszólitás által kissé elkedvetlenedett ugyan, mert hálókabátbőségü kedélye mindig fellázadt arra gondolatra, hogy sem az ázsiai, sem az európai kényelemmel semmiképen meg nem egyeztethető szűk magyar nadrágba és topánba kell szorulni; mindazáltal a halál gondolata erősebb minden más gondolatnál. Elképzelé magának az érző szivű Hektor, mily jól esnék majd neki is, ha majdan lelke elhagyott sátorát harczias hangzásu kardcsörtetések között kisérendnék csendes nyughelyére. S ezt azért képzelte igy magának, mert a jámbor azon mindennapi teremtések közé tartozott, kik hajlandók elhinni, hogy nem halhatatlanok, s tudják, hogy lakjanak bár a kilenczedik emelet magasságában, vagy a torony harangjainak szomszédságában, végtére mégis csak kénytelenek kiköltözni a magas szállásból s amolyan elhagyott földi lebujban bérelni „kvártélyt.“ De azért minden ilyes kedélyessége mellett sem szeretett volna még felpénzt adni ezen lebujra.

Teljesité tehát a felszólitó halottrokon kérését s a kitüzött nap délutánján magára ölté ama teveszőrzsinóros és gombos ruhadarabot, melyet Magyarország fiai rendesen akkor szoktak felölteni, midőn törvényeket hoznak és bontanak, midőn magasbak előtt bókolnak s midőn temetnek (egy szóval: midőn valakit vagy valamit temetnek.) Magára illeszté az attilát; berázódott a magyar nadrág feszességébe; kiálló bokacsontjait fekete topánrojtok verdesék; oldalán pakfong kardja handabandázott, jobb válláról lefutó bojtos zsinóron lógván le, mint azt az ujabb s a gyomor szabad emészthetését illő tekintetbe vevő divat kivánja; szokatlanul lesimitott s itt-ott felsütött fejére mindezek koronájául feltevé a kölcsön vett kócsagtollas kucsmát; s ezen felpánczélozott állapotban megindult a temetési tisztelgés helyére.

Hasonló rendeltetésü és állapotu 11 társát már ott találta, kirivólag érzéketlen arczokkal csörtetve kardjaikat a többi érzéketlenek s azon vigasztaló sereg között, mely a fölötte érzékeny csapás alatt görnyedő rokonok fájdalmát betanult phrasisaival igyekvék csititani. Pedig oly sebet kapának a rokonok, melyet az időn kivül semmi sem képes megvigasztalni.

Sirás, zokogás és vigasztaló szavak hangzottak mindenfelől a sötét, búskomor szobában, mi oly regényes fajdalmat lehelt Hektor szivére, hogy, minden vasgyuró pánczélozottsága daczára is, közel vala szintén a sirásra-fakadáshoz, mit ő átalában sohasem szégyenelt, mert ugy okoskodott, miszerint az Isten nem csupán azért teremtett a férfi szemébe is könyeket, hogy legyen egy kis nedv, mely tobákolás és tüsszentés alkalmával előjőjön.

Igen jól esett tehát Hektornak, midőn a 12 gyászvitézt, köztök őt is, csakhamar a mellékszobába szólitá egy nő. E szobában négy-öt ismeretlen csinos leányt találtak, s egy asztalon fátyolokat, bokrétákat, viasz fáklyákat, keztyüket stb., mikkel ők valának halottkisérőkhöz illőleg fölpiperézendők. Párosan kiállottak tehát a vitézek a szoba azon helyére, hol szék, ágy és asztal nem gátolák őket, s a leányok elkezdék munkáikat: bokrétákat kötének, kinek jobb, kinek bal karára, s széles fehér fátyolszalagot tüzének vállaikra, mely mellök- s hátukon keresztbe bokáikig futott le. Csendes és egyhangu volt minden, nem váltatott egy kis mosoly sem; komorak és némák valának a gyászba öltözött kötözgető hölgyek, mintha a mesés világ életfonalt sodró és metsző Párkáit látták volna hivatalos foglalkozásukban a kardosok.

S e komor alakok közé egyszerre egy nem egészen gyászba öltözött gyönyörü hölgy lépe be. A többi hölgyek kissé zavarodva s csodálkozva tekintének feléje, mintha kérdezni akarták volna, hogy mit keres itt? Zavarukból azonban csakhamar kisegité őket a bájos ismeretlen.

„Meg fogják önök engedni – szóla, a leányokhoz fordulva – hogy segédjök lehessek önöknek ez utolsó szolgálatnál, melylyel némileg én is tartozom a szegény Vilma emlékének, kivel semmi közelebb viszonyban nem voltam ugyan, de kinek kora halálát én is szivemből sajnálom.“ S ezzel, a többiek helybenhagyását sem várva, elragadó bájjal a fátyolok és virágok után nyult.

Az elhunyt leány barátnői csakhamar kitalálák a dolog kulcsát, s elsuttogák egymás között, hogy e hölgynek azon személynek kell lennie, ki ugyan azon ház első emeletében lakik, melynek jelenleg ők vannak második emeletében, s kinek ismeretségével – habár csak futólagos volt is az – életében gyakran dicsekvék előttök kimult barátnőjök.

Hektorunk nem tudta, mi baja lett egyszerre. Ugy tetszett neki, mintha e hölgyet az álmok vagy a való országában már látta volna valahol. Sohajok, sovárgás, epedés és rejtett vágyak előrohanó egész serege lepte meg egyszerre keble csatapiaczát. E váratlan tünemény, e szivből fakadó hárfahangok egészen kirántották sodrából: szorosabban szoritá markába kardja markolatát, mintha önmaga és mások ellen akarta volna magát védelmi állapotba helyezni.

Azonban a mint a szép ismeretlent a bokréták után nyulni és félénk szeméremmel a kardos leventék felé pillantani látá, az irnok rögtön föleszmélt, a hölgy felé csörtetett s hideglázi reszketés- és remegéssel mondá:

„Ha szerencsém lehetne, szép nagysád“… Láttatok-e ily tolakodó ficzkót valaha? A hölgy helybenhagyólag inte.

„Karját kérem,“ zengé a hölgy. Az irnok oda nyujtá azon kart, melynek műveit talán még századok mulva is dús példányokban fogja előmutathatni a városi levéltár. Hogy is nyujthatott volna mást, mint jobbját?

A hölgy már reá vala kötendő a bokrétát, a midőn Hektor háta mögött álló társa, Gulden Gábor, egy elhizott, szörnyü prózai irnok, ki a pesti Kundschaftsblatt-on kivül soha semmit sem szokott olvasni, de ki a szellemi felsőbbségü Hektort vakon tisztelé és szereté, s kivel Hektor, előleges megegyezésök szerint, most egy sorban vala kisérendő a koporsót, már kiczifrázott jobb karral közéjök tolakodik s elkiáltja magát:

„Ne azt, Hekti! – a bal kezedet add oda!“

„Igazad van, Gábor,“ szóla a lehetőségig elpirulva Hektor, kinek ez alkalmatlan figyelmeztetés kissé zokon esett. „Szerencsétlen utasitásadó!“ mormolá fogai között, s azután kardja végénél is hegyesebben végig pillantá a boldogtalant, kinek morális becse e pillanat óta iszonyuan alásülyedt Hektor szemei előtt, s mindezek után guny- és elragadtatással vegyült képzelhetetlen mosolyra vonult arczczal a hölgynek nyujtá a jogszerü bal kart. Pedig senki nem fogja neki, ugy hiszem, rosz néven venni, hogy ő jobbját nyujtá előre, mert, oh, mennyi roppant sok gondolat fekszik e parányi gondolatban: jobbomat nyujtám egy szép leánynak.

És az ő bal keze reszketett az átkötési műtét alatt, s midőn a piroskörmü finom ujjak attilája posztóját érinték, akkoron Gács posztógyára is boldognak érezhette volna magát, annál inkább Hektor, ki a gácsi posztó alatt érzékeny szivet hordozott.

A bokrétakötés után következett a fehér fátyolszalag vállratűzése.

„Kérem önt, hajoljon meg kissé,“ csendült meg ismét a bájos hölgy szép hangja, s e hangra lehetlen volt, hogy Hektor azonnal szives-örömest el ne engedjen tulságos hosszuságából annyit, hogy arcza a hölgy arczával egyforma magasságban legyen a tenger szinétől, s hogy az kényelmesen működhessék vállán.

És Hektor oly közel vala a hölgy arczához, köztük csak oly csekély ür létezett, minőt egy jó hosszu csók tökéletesen betöltött volna. Maga előtt látá összegét mindannak, minek látásánál a férfivilág azt szokta mondani, hogy – – Vagy nem! nem szokott semmit sem mondani, hanem vagy tovább ballag, ha épen utban van, vagy haza megy, otthon pamlagára vagy ágyára dül s bodor szivarfüst hullámzásu körben titkos-édes gondolatok gerjedelmek, bölcsőjében ringatva képzelődését, dáriusi kincsesláda fölött is kénytelen megvallani maga és a világ előtt, hogy még valamit szeretne birni, hogy még valami igen nagynak hijával van, a mikor azután könnyen Vörösmarty ezen versével hagyja el álomképeit:

Hektor szemlátomást zavarodott. Hogy megfoghassuk kritikus helyzetét, megkisértem elmondani, mi volt mindaz, a mit ő maga körül látott és hallott s a mit ennélfogva magán belül éreznie kellett.

Meghajolva állott – mint mondám – a hölgy előtt: érzé egy közönségesen szájnak nevezett rózsabimbó balzsamillatát, s szeretett volna csupa orrból állani; a vállához közel tarlóskodó bal szakála érzé a bársony kacsók üdvmámorba szenderitő érintését, s a szakál mindenik szála egy-egy villámfogóvá változott, melyen idegrázkódtató dörgéssel rohant le a mennykő szivébe; látott tündöklő selyem fürtöket, melyeknek sötét tündéréjéhez hasonlót sem Olaszországban, sem a földsarkok hat hónapig tartó éjszakájában sem látsz, s mely fekete éjszakába Hektor savó szemei két tátott száju holdvilágként bámultanak bele; látott ezen sötét éj sátorában két mosolygó csillagpárt ragyogni, szende fényűt, az igaz, de nem oly hideg, érzéketlen sugarakkal, mint a milyeneket az ég közönséges csillagainál látunk, hanem forrókkal, mik alatt Hektor lelke, hámor alatt izzó vasként, szikrákat hányt; látott fogsort, melynél épebbet és ragyogóbb fehérségűt soha még egy czigánysátor nem látott, s melynek mindenik darabjából egy-egy alabastrom szobrocskát lehetett volna faragni; látta a pihegő márvány keblet, s melle szorulni kezdett, lélekzete visszafojtódott; hallá a hölgy szavát, csengő hangjait, s torkának ezüst harangja imádkozásra hivá keble szent lakóit: a csendes és ünnepies érzelmeket; látta az öszhangzó termetet, és a sentimentalis Hektor meg nem foghatá irnoki egyszerüségében, hogy kikből állhat tehát az ég angyalserege, ha még a tökély e non-plus-ultrája sem ragadtatik fel közéjök? látta végre az előtte lebegő alak pehely lágyságu puha mozdulatait, és ereiben a vér tajtékzó habot vetett.

Nem adnám sokért, hogy mindezt csak igy is elmondhattam; azonban mi ez mindahhoz képest, mit el kellene mondanom, ha Hektor felfogását és érzelmeit hiven akarnám visszatükrözni! Mi örömest szeretett volna a sokból, mit érezett, legalább valamit tudtára adni fölfedezett ideáljának. Nem adta volna egy hónapi jövedelmeért, ha a hölgy kötözgetés közben véletlenül megszurta volna a gombostűvel, hadd mondhatta volna el a bizonyosan bocsánatkérésre fakadónak, hogy: nem tesz semmit, s hogy neki még a sebek is jól esnek, melyeket ily kezek ejtenek rajta. De ő, fájdalom! nem szuratott meg.

Elvégre a hölgy bevégzé rajta a temetési toilettet, s ámbár az egész műtétben nem látszott birni sok gyakorlottsággal, szinte maga is örült mégis művének, midőn Hektort bevégezve bocsájtá ki ujjai közül, s azonnal más attilához szökkent, ott folytatandó munkálatát. Hektor szerette volna lerántani magáról a cziczomát, s ujra a gyöngéd kacsók alá kerülni. Alig birt egy pár köszönő szót kibókolni, mert ő jobban szerette volna azt még meg nem köszönni.

Egy zugban állott némán, égő arczczal, nem törődve semmivel, csak önző szenvedélyével; pillanata éhes farkasként furódott a semmiségbe, s fülein is sohajokba öltözött vágyak törtek keresztül, mik mind e hangokban öszpontosultak: „Oh, Ida, Ida!“ – Hektor nem tudá ugyan a hölgy nevét, azonban neki az volt sajátságos rendszere, hogy minden szép leányt Idának szeretett nevezni. S tulajdonképen van is valami a dologban. Mert, mit tesz ezen szó: Ida egyebet, mint ivoda, azaz: olyan hely, melynek környékén kéjt és gyönyört iszik az ember. Felsohajta tehát: „Ida, oh Ida!“

Hozzájárult mindehhez a melancholikus csend, az egyhangu suttogások, a meg-megszakadt szótagok inkább, mint beszédek, a szomszéd halotti szobából átható zokogások, a koporsófedél éleshangu leszegeztetése, s a vigasztalás tompa szavai, s mindezt hallva, lehetlen volt, miszerint az irnok fogékony kedélyét a legelszántabb resignatio s a legbuskomolyabb érzelgéssel párosult szenvedély ne szállja meg.

Ezalatt valamennyi gyászvitéz fel lőn szerszámozva. Hektort illetőleg, még mindig az emlitett szobazug volt „bánatai s reményei tanyája“, a mint a nem annyira ugy nevezett, mint inkább ugy sohajtott Ida még egyszer feléje lépe, egy futólagos pillanattal átnézendő, rendben van-e minden, s nincs-e valami igazitani való rajta? Megjött pedig fent elsorolt kellemeinek teljes és hiány nélküli seregével.

Hektor nem birt tovább indulatával. Szive csordultig tele volt, s hogy romboló árvizével el ne öntse keble buzaföldét, meg kelle nyitnia torka zsilipjét. Szemeinek holdvilága tulvilági kéjben fürdött, s eloszlatván annak szempilla-udvarát, megereszté annak minden kitelhető fényét s egy erejétől kitelhető lépéssel a leány elé lépett, bal lábát előre, jobb lábát balra feszitve. Megragadá a villany-érintésű kacsót, szenvedélye Memnon-szobra megzendült és a cancellista elolvadt fagylaltként a csésze határin átömlő lelkesedéssel két szót flótáza ki fuvola és más fuvó szer nélkül, oly két szót, mely becsületes instructiókkal ellátva, annak idejében egy egész érzelemvármegyét vala képviselendő a kellem- és bájnak előtte álló, őtet el- és általa megragadott országgyülésén. E két szó pedig nem vala sem több sem kevesebb mint:

„Örökre tied!“

Tudta is ő, mit csinál! s mondjátok meg ti, kik még a természet rendes utján jártok, vagy kiknek száját a forró kása még nem égette meg, tehetett-e Hektor egyebet?

A hölgy megállott a bámulat miatt, rá süté Hektorra szemeinek sötét golyóit, s mintha szólani akart volna valamit – – Azután az irnok által marokra fogott kacsóját igyekvék kiszabaditani; de sehogy sem boldogulhatott, mert Hektor megragadá azt, mint vizbefuló a szalmaszárat, és érzelmeinek kurta dereku, de vastag képviselőit némi variatiókkal ujra előtolá, igy fuvolázván:

„Tied örökre!“

Mind ez illő csendben ment végre a sötétes szoba sötét zugában, a többiektől alig észrevéve.

E pillanatban Gábor, a már fentebb méltó nehezteléssel emlitett kardos irnoktársa, hátulról megragadá Hektor karját.

„Jöszte már no, induljunk,“ szólitá Gábor.

Hektor e szavakra rögtön felriadt, mintha legalább is gyujtogatáson kapatott volna, s e perczben kisikamlának körmei közül a finom ujjak: a szép Ida eliramlott, oda hagyva az irnokot, mint Sz. Pál az oláhokat. És Hektor Gábor felé fordult, és most azon fájdalmat és keserüséget, mely arczára kiült, látni kellett volna, én leirni nem birom.

„De hát ki vagy te, boldogtalan fiatal ember – szóla torkának leggordonabb hangján – ki mindenütt üres koppantóként tolakodol boldogságom gyertyája eloltásához?“ S kardja megzörrent hüvelyében, de csak ugy véletlenül.

„Mit beszélsz, Hektikám?“ kérdezé Gábor, ki nem látszott érteni a dolgot, s árva lelkemre mondhatom, hogy szegény az egésznél oly ártatlan volt, mint a ma született gyermek.

Hektor nem felelt, hanem egyre lövelé a jámbor Gáborra a szánakozó és megvető néma pillanatokat, s talán a végtelenig lövelte volna, ha csakhamar észre nem veszi, hogy talán mégis helyén volt Gábor felszólitása, mert már majdnem egyedül maradtak a szobában, a többiek mind lecsörömpölvén az udvarra, égő fáklyáikkal körülállandók az ott felállitott gyászravatalt.

Gábor a Hektor számára praedestinált viasz szövétneket ennek tenyerébe szoritá s vezérlete alatt meginditá őt is a többi elindultak után. A mint a szoba ajtajához ért, önkénytelenül – mintegy álmában – még egyszer visszaforditá ábrázatát a boldog zugra, hol észrevétlen táplálá lángjait, de testi szemei nem láthatának semmit, lelki szemei azonban igen sokat pillantának meg ottan.

A ház lépcsőire lépve, karon fogá az általa megsértett Gábor barátját, reá dült, és szeliden kérdezé:

„Meg tudsz-e bocsátani, Gábriel? – – Oh, ha tudnád, mily kimondhatatlan boldog vagyok én!“

„Mit beszélsz, Hektikám?“ kérdezé az egyátalában semmit sem gyanitó Gábor, s a mint szintén szeliden Hektor szemei közé akart pillantani, egyszerre neki ugrik kucsmájának s ijesztő arczkifejezéssel leragadja azt illatos fürteiről.

„Mi az ismét? Tehát csakugyan“ – – kiálta fel Hektor.

„Hisz nyomban porrá égsz, Hekti.“ – S csakugyan. Kucsmájának drága kócsagtolla meggyuladt, ügyetlenül tartott fáklyája lángjától-e vagy keblének fejéig elhatott tüzétől? nem tudom. Annyi igaz, hogy a lobogó lángokat Gábriel őrangyala oltotta el, azután ismét fejére tolá a kucsmát, s Hektor, kócsagromokkal ugyan, de szerelmének egészen uj épületével, helyet foglalt a koporsó körül.

A temetési menet nem sokára megindult, a szövétnekesek a gyászkocsi után ballagának egész a zsidó-piaczig, itt bérkocsiba telepedének párosan s a többiekkel együtt kihajtatának a váczi temetőbe, a hová legalkalmatlanabb lehet akkor kihajtatni, mikor az embert hanyattfekve utaztatják.

A temetőbe érve, leszállt-e Hektor a kocsiról vagy nem? s átalában vitt-e véghez ott valami emlékezetre méltót? azt nem tudhattam meg tőle; arra azonban emlékezett, hogy oly fájdalmas érzésekkel volt ott jelen, mintha őt magát temették volna. Siratta a multat, mert elmult; örült a jövőnek, mert nagy reményeket táplált iránta lelkében; sajnált volna valakit, és nem tudta, kit sajnáljon; távozott volna, de valaki visszatartóztatta; életért rimánkodott és pedig még meg sem halt. Oh, higyétek el, „szeretteim!“ szörnyű dolog, mikor az ember nyugalmát temetik.

Mikor haza érkezett szállására Hektor, este volt. A ház kapujában, melyben lakott, egy pár, a házhoz tartozó csinos szobaleány ácsorgott. Látván őtet temetési pompájában feléjök közelgetni, az egyik azonnal kitelhető szobaleányi szerénységgel (a mivel nem sokat mondunk épen) eleibe ment, s kissé bizalmas hangon e megszólitást intézé hozzá:

„Urfi!“ – de a cancellista nem hallott semmit, talán azért, mert ő már jó ideje tuljárt az urfikoron.

„Tens urfi!“ – ismétlé a szobaleány, de az iródeák esze még mindig másutt járt.

„Kit temettek, tens urfi?“ – sikoltá végre, türelmét vesztve, és Hektor lobogó gyászszalagját megrántva, a szobaleány, mire ő épen a kapu aljában rögtön megállott, mintha fa képpé változott volna hamarjában.

Rá nézett a szobaleányra, egy bágyadt mosoly vonult el ajkain, mely mintha ezt akarta volna kifejezni: „Oh, boldogtalan Kati! mi vagy te az én Idámhoz képest!“ – Azonban mindjárt tudta, mi kell Katinak; tudta, hogy a rajta parádézó cziczomára fáj a foga, s válasz helyett, mit a leány ugy sem igen várt, leszedett magáról minden piperét, s mindazt, a mi csak lekoppasztható volt rajta, a leány kezében hagyá. Miért is ne tette volna ezt? Nehány órával elébb önmagát vetette oda, még pedig örökre, egy ismeretlen hölgynek, s most ne adott volna oda egy pár mulandó foszlányt egy talán nem egészen ismeretlen „fehér népnek“, habár szintén örökre? S ez nagyobbrészint az ő saját okoskodása volt, mely ellen, ha épen akarnám boldogságát megzavarni, volnának néhány észrevételeim.

Szobájába ért. Első, mit tett, gyertyagyújtás vala. Azután pipát vett elő, ledült pamlagára s álmait, ábrándjait, gondolatait szabad szárnyokra ereszté. És oh, micsoda pamlaga vala ez a szegény butoru irnokszobának. Azon korban készült ez, mikor még „kanapé“-ra ült a világ pamlag helyett; s ezen kanapé kopott fekete bőrrel bevont ülő eszköz vala, rendkivül keskeny és rövid, de annál magasabb, ugy, hogy a ki rá ült, annak lába csak ugy lógott le a semmibe, mint vitéz Háry Jánosé, mikor leült vala a világ szélére, felső része pedig minduntalan lecsuszott az embernek a magasra kitömött kemény ülésről; hintázó ruganyosságnak természetesen hire sem lévén. De Hektor e kanapén élte életének legszebb óráit – mint szokta mondani – s a rajta való elnyulás és gondolataiba merülés neki szenvedélye volt. Ez adott kinjainak vigasztalást, csüggedésének erőt, elfáradt lelkének nyugalmat s perzselni és perzselődni akaró szivének tápot. S rendesen igen boldog órákat szokott igy tölteni. „A boldogság nem a külvilág rengeteg erdejében terem, szokta ő ellágyult pillanataiban mondani, ott hijába keresed; a boldogság magva belvilágunk kertjében van elásva, mit ápolnunk kell ugyan és sokszor arczunk verejtékével, sokszor szemünk harmatával öntözgetnünk, de egykor bizonyosan élvezendjük gyümölcseit.“ Igaza lehetett Hektornak, s ő nem is volt egészen üres fő; azonban ezen pamlag eljárása nem volt egyéb tettlen nyugalomnál, körülbelül épen olyan, mint – engedelemmel legyen mondva – édes hazánké volt. Századokig élt ez is ily pamlag álmokban, és sokszor boldognak is érezte magát, bármint háborgott is néha belvilága, és most ki kezd nézni a nagy külvilág rengeteg erdejébe, és ezer meg ezer fanyar vaczkort kell megrágnia s elvásult fogakkal nézni végig a többi teendők hosszu során.

Hektor álmodozott. A szobája falán függő fa óra épen éjfélt zöröghetett volna (ha t. i. szobája falán átalában óra függött volna), midőn észrevevé, hogy még mindig kard és attila övezte kebellel s rojtos topánokkal, miket boldogsága érzetében egészen elfelejtett magáról lehámozni, sütkérzik szerelme lángjánál, melynek fénye kitört szemein égett, mint két milly-gyertyaszál, a nélkül, hogy koppantani kellett volna, ellentétben az asztalán álló faggyugyertyával, melynek illetetlen maradt kanócza hosszura nyúlt, s a hegyén alakult rózsák vérszin-vörösen sötétlének, emelvén ez által is a percz ünnepélyét. A boldog irnok ajkain csupa sohaj lebegett, miket – gőzmozdonyképen – mindig egy Ida nevezetü vezérsohaj vezetett gyertyavilágra. Egy szóval: ő szeretett! Volt-e rá oka vagy nem? ő nem kérdezé; de ki is kérdezte ezt valaha hasonló helyzetben? Átalában ő nem gondolkozott arról, a mi már történt vele e dologban, hanem csak arról, a mi még ezután fog történni, és pedig – mint szentül hivé – minden bizonyára fog történni – „vagy jőni fog, ha jönni kell, a nagyszerü halál…!“ – És van-e, kérem alásan, keletkező szerelemnek egyebe, mint jövője?

Szivéhez szoritá képzeletében az egész világot, azaz: csupán őt, mert hiszen ő volt egész világa, és és melle szinte behorpadt, a mint ő t görcsösen kebléhez szoritá. Az alvás angyala azonban közbeveté magát az álom képei közé, mik egymás után mind elkotródának, s mielőtt Hektor szemei klapliját végképen becsukta volna, még egy pár szelid hangot ásitott ki nyughelyére, s e hangok nem valának mások, mint:

„Idám! örökre tied!“

A gyertya béle, nem törődve semmivel, halkan tovább égett, a Hektorhoz kötött kard csörögve lezuhant a szobapallóra, azután minden csendes lőn az egész háznál, csak az irnok hortyogott szeliden, kedélyesen, kimondhatlanul.

MÁSODIK FEJEZET.

Ebben a nyájas olvasó észreveendi, miképen jelen kesergő história hasonlit némileg a b. e. „Debreczeni ripők“ czimű drámához, melyben 10 évig kegyetlenül üldözé a sors és az emberek Egressy Gábort (nem emlékszünk már, miféle árnyékot képviselt tulajdonképen a müvész a holtak azon országában) s a darab végén kisül, hogy e rémitő üldözésnek oka az volt, mert Fáncsy a szinfalak megett roszul találta egy időben rakni lábait, elbukott s megsérté orrát, a melynek kifutott vérét azután Egressy által Fáncsyn elkövetett gyilkosság nyomainak tekintették a rövidlátók, pedig az egész bajnak nem Egressy, sem Fáncsy, hanem Szerdahelyi volt az oka. A cancellista lelki állapotja s szelid gyötrelmei szerelmes korában.

A fentebbi fejezetben elmondottak óta Magyarország éghajlatával tökéletesen megegyező három hét mult el, s szeptember vége felé járt az idő. Nem csak a széna, hanem a sarju is mindenütt betakarittatott; a gabona kinyomtattatott s kicsépeltetett; a fecskék és gólyák, azon egyetlen utazók, kik nem irnak utazási rajzokat, elkezdék bundáikat kielégitőknek nem találni; az erdő- és kertekben lassu halál emésztett és itt-ott sárga levél zörgött. Pest utczáin már melegebb- s hosszabbra szabott öltönyök is sétáltanak; s itt is, ott is nagy tűzifa-halmazokat lehetett a házak előtt látni, melyeket az utcza közepén fürészeltek a szegény kalibák lakói, kik a fahasábokat a mellettök elhaladó, palotákban lakozóknak először lábikráikhoz vagdalák, hogy onnan visszapattanva, a pinczelyukakba hulljanak; a szüret ideje beállott.

A társasági körök, a szinházak megnépesültenek, a fővárosnak falun s a zöldben elszórva élt népe szobába szorult, a meleg által netalán egymástól eltávolodott szivek a közelgő hideg által ismét egymáshoz közeledének, a szétvált ezernyi apró életgonduk ismét összelapultak s összeforrt erővel működének, egészen a természettan szabályai szerint, mely azt tanitja, hogy a testek részecskéi meleg által eltávolodnak egymástól, hideg által pedig összébb huzódnak. És az az örök öszhangzás a természetben! A külvilág hidegét pótolja a felolvadt sziv s a – befütött kályha melege.

Azonban, ugy látszik, mintha feledném, miről és kiről kell szólanom, s hogy nem természet-, hanem szivrajzot irok. S ezennel rendre utasitom magamat.

Hektorunknak, a szerelmes irnoknak – mint mondók – az volt szerencsétlen szokása, hogy rendkivül hamar szeretett a szép leányokba, különösen ha azokat némi regényes távolságban látta magától, s történt legyen ez bármily hölgy irányában, bárhol és bármiképen, ő azonnal házassági tervekkel gyötrötte szegény fejét. Szive olyan volt, mint a kénetlen gyufa, mely a legcsekélyebb dörzsölésre azonnal lángra lobbant, s annyi esze ilyenkor nem volt, hogy e lángot, mely keble oltárán lobogott, önmaga oltotta volna el, még mielőtt megtudandotta, hogy nem mozdul feléje semmiféle Vesta-szűz, ki azt gyulékony fidibus és tartós tüzü hasábokkal örök életben tartsa. Ő a lángot rendesen égni hagyta, mig az vagy magától aludt el, vagy a körülmények által fojtatott meg, a mire sohasem kellett több egy hónapnál. Azonban az ily hónapban csordultig tele volt ábrándokkal, vágyakkal, mik – mint kiki képzelheti – mindig a legmerészebbek s legtúlcsapongóbbak valának.

És nem volt a világnak komorabb, ingerlékenyebb, szerencsésebb és szerencsétlenebb embere, mint Hektor, midőn szerelmes vala. Hogy is ne? Verseket irni nem tudott: ezt nem csak mi mondjuk, ezt maga is átlátta nagy nehezen. Pedig elmondták neki mások, s elképzelé magának ő is, mily kimondhatatlan kéj lehetne az a szivre való nézvest, ha „lágy sohajait, szende vágyait, kriptaszagu komor resignatioját“ versekbe birta volna önteni! Lelke ilyenkor puszta, elhagyott vár volt, s a szerelem annak düledező omladékain huhogó bagoly, mely különösen s rendesen az esti és éjjeli sötétben rémitő siránkozással kuvikolt.

A nappalok csak megjárták, de az éjszakák szörnyüek valának Hektor körül. Nappal kenyérkereseti foglalkozásainak élt, s itt csak az volt hibája, hogy gyakran nagyszerü kanczelláriai bakokat lőtt. Igy p. o. utlevelet irván egy utas számára, a személyleirási rovatokat ugy összezavarta egy izben, hogy azon az utlevél tulajdonosa ily tételeket volt kénytelen olvasni, mint: orra: református, vallása: rendes, életmódja: nőtelen, termete: gesztenye szin, haja: kék, stb. S az ily baklövések miatt ő aztán illendőképen meg is dorgáltatott. Ez nappal történt.

De midőn elvégzé napi szakmáját, midőn besompolygott szobájába a szürke est, akkor az ő lelkének mindenik mocczanása Idát dudolt. És az ő dudolásai nem valának czél és irány nélküli hiu álomképek. Ő nem tudta ugyan, kicsoda és micsoda az ő Idája, s megelégedett azzal, hogy naponkint elsétál egyszer ablaka alatt, a nélkül, hogy megpillanthatta volna; azonban ő mindamellett mélyen szereté Idáját, és pedig Hektor ur, ki néha napján desperátusan szeretett volna megházasodni, nem csak azért szeretett, hogy szeressen, hanem mert tudá, hogy Idája (már mint az ő Idája) szép is; remélé, hogy gazdag is; hivé, hogy müvelt is. S mindezeknél fogva képzelé ő, az esti órákban szerény pamlagára dülve, s szabad legyen képzelődését minden teketória nélkül elárulnom, hogy az Isten nem messzire teremthette azon boldog órát, mely őt Idájával örökre egyesitendi.

És az ő lelke szárnyas állattá vált azon gondolatra, hogy ő nem sokára kopott butoru szűk szobája helyett kényelmes bútorzatu nagyobbszerü szállást fog bérelhetni, s a helyett, hogy, mint eddig, minden Isten adta ebédkor a pesti drága vendéglők étlapjainak tömkelegében syllabizálna, ezentul az ételkeresési nyomoruságos zavartól meg lesz mentve, s számára naponkint hitvestársi szeretet fog tálalni s tálaltatni, a nélkül, hogy valaha válogatni lenne kénytelen – nagy lelki megnyugvására. És a legboldogabb embere a világnak bukott poéta volt hozzá képest, ha meggondolá, hogy nem sokára az irnokságtól is „saját kérelmére“ kegyes elmozdittatást fog nyerni, s hogy mindaddig, mig senatorrá lehetend s a maga érdekeit a városéval ugyanazonositania fog sikerülnie, vagy épen semmit sem teend, vagy pedig az általa mindeddig mellőzött irodalomnak (magyar vagy német – mindegy) esendik neki, mire nézve nem épen haszonvehetetlen eszmesugót és születendő műveinek (alkalmasint freskoképeinek) józan correctorát vélt imádott Idájában feltalálhatni. Szándékai tiszták valának és nemesek, habár kissé prózaiak, de hiszen ő, mint mondám, nem irt verseket.

S mindezek után találkozik-e még valaki, ki el ne higye, ha mondom, hogy Hektor három hét alatt nem aludt annyit, mint egy füles bagoly? Ez idő alatt szobájából is alig ment ki, csak nehány perczre is, a rendes hivatalórákon kivül. A német szinházban alig volt 2–3-szor, a nemzetiben pedig egyszer sem, a hova bizonyos, nem ugyan nemzeti, de annál fontosabb városi okok miatt, különben is csak felette ritkán – legfölebb, ha ingyen jegyre tett szert – szokott elmenni. Nem azért nem ment pedig ő ide, mintha nem tudta volna, a mit a Fóti dal tót forditója mond, hogy t. i. „Kazsdi cslovek nyeh je cslovek, a magyar“, hanem mert: Accessorium sequitur suum principale – igy szokott vala Krajczer Hektor elménczkedni – s az én principálisaim a városiba járnak, tehát, stb., s meg kell vallani, hogy Hektornak ezen elménczsége, ha nem volt is Boz-féle, de mindenesetre boczi witz volt. Még csak kávéházban sem járt ez idő alatt, s egy a korona-kávéház egyik asztalánál rendesen politizáló s a frakkok legujabb szabásáról, a hajviselet legujabb divatáról nemes tűzzel elmélkedő klub nagy lelki szájtátással bámulá Hektor kimaradását, mely bámulatot ők testi szájaik feltátása által is szerettek volna ugyan gyakrabban kifejezni, azonban az utóbbit rendesen a kávéházi garçon török pipáinak csibukja töltötte meg feltáthatatlanul.

Az első fejezetben emlitett jó barátja, a tömör tekintetü Gábor irnok, ki sehogy sem tudta kitalálni, mi lelhette Hektikáját, nem sokára elhatározá magában, személyesen győződni meg Hektor rendkivüli láthatatlansága szülő okairól. Ily dicséretes szándékkal megtömött kebellel kapta magát Gábor egy csendes alkonyatkor – napi munkáinak teljes bevégzése után – s felszuszogván a szellemdus Hektornak 3-ik emeleten lebegő szállására, épen Hektor szobájának barna kilincsére tevé jobb kezét, mialatt keresztbe nyult baljának pupra görbült középujjával az ajtón szokatlanul kopogást affectált, a midőn a kulcslyukon s az ajtó hasadékain keresztül a sentimentális Hektor által mód felett kedvelt Schillernek ezen, általa – mondhatnók (ha aesthetikát nem sértenénk) – elvonitott szavait hallotta kiömleni: „Hektors Liebe stirbt im Lethe nicht!“ Ugy látszott, mintha Hektor épen Idáját vigasztalta s biztatta volna, nem testben ugyan, de lélekben.

És Gábor nem tudá, mit higyen hamarjában, a midőn benyitá az ajtót. A szoba sötét volt, mint a kalamáris nedve, melyből e betűket halászgatja a jelen sorok „csekély érdemű“ irója, s abban egyelőre nem látott semmit, mint egy a fent leirt özönviz előtti pamlagon végig nyuló, ingujjra vetkezett, tótemberszerü derekat, egy pár lábszárt, melyeknek talpaiktól fel egész a térdkalácsig számitott része a pamlag alsó részén levő támaszáról lógott le, mint két nyélbe csinált kasza, a pamlag felső vége felőli, szögletes fába végződő támaszán pedig tarkója nyugodott, s a tarkóval összefüggésben levő nyakról a boldog fej lógott le, mint indájáról az uri tök. Azonkivül az egész alaknak alapját a hát tevé, melyre fektetve a gyönyörszomjas kebel dobogott. Mindezt azonban – mint mondám – Gábor a sötétség miatt nem láthatá, kivevén csupán a két fehérlő ingujjat, melyek egyikének tenyere Hektor mellényének szivét takaró tájékán terpeszkedett öt felé, másika pedig a pamlag szoba felőli elkeritetlen oldalán a szoba deszkáira futott le.

Hektor még mindig idézte Schiller verseit, a belépett Gábort észre sem véve; de ez csakhamar utat tört bámulatának a sötétségbe ily szavakkal

„Mit csinálsz, Hektor? – Bizony észre sem veszed az embert.“

„Én – izé, csak ugy – olvasgatok“ – s ezzel rögtön ülő helyzetbe rohant a hosszan elnyult s felriasztott Hektor.

„Ebben az egyiptomi sötétségben?“ tamáskodék Gábor.

„Azaz, hogy – nem is azt akartam tulajdonképen mondani – hanem hogy hát – nevetni fogsz, hehehe – szokásom néha-néha, de ne nevess, Gábor.“ S elkezdének mindketten egymás szeme közé szélesre rántott mosolyokat villámlani. „Oh, ismét ez a szerencsétlen Gábriel!“ tevé aztán hozzá gondolatában Hektor, s a világ valamennyi intrigánsára átkot mormolt foga között.

„Ugyan, ne tarts bolonddá, Hektikám – szóla Gábor, megunván végre a sikertelen, néma vigyorgást – jól hallottam, midőn az imént beléptem ajtódon, hogy declamáltál. Halld inkább, miért jövék hozzád.“

„Mi kell hát no? beszélj!“ ragadá meg a szót Hektor, örülvén, hogy oly könnyü szerivel menekedett meg a faggatástól. Azután gyufa után nyult, s miután egynehányat hijába dörzsölt volna el a szoba kénkő-foltos falán, végtére csizmája talpához dörgölt egyet, mely lobot vetett, s melynek segitségével csakhamar meggyult a gyertya is, kellemetlenül serczegve, mi nyilvános jelét adá annak, hogy az a mult éjjel – s talán minden egyes elalváskor – örömkönyükkel áztatott, koppantó-helyettes ujjakkal oltatott el. E gyujtogatás bevégezte után letelepedett Hektor árva pamlagára s elkezde fülelni. Barátját azonban ugy nézé most a gyertyafénynél, mint nézheti a rengetegek tigrise a vadászt, ki őt csendes nyughelyéből felriasztja; csakhogy talán még sem egészen ugy. De mit ott barátság, hol szerelemről van szó? Mit ott Gábrielek, hol Idák „bájhonában leng a képzelet?“

Azonban Gábriel nem ugy gondolkodott.

„Mire való mindez, Hektikám? – kérdé Gábor. – Nem akarom én most sem a gyertyavilágot, sem azt, hogy ismét nekidülj gyönyörüséges kanapédnak. (Hektor észrevevé a vakmerően hideg és metsző ironiát, de még nem szólott semmit.) Hetek óta nem láttunk társaságunkban. A városházán többször igérted, hogy közénk jösz, s nem jöttél. Ma, most tüstént el kell velem jönnöd; elébb a magyar szinházba rendelkeztünk mindnyájan, a hol ma bécsi tánczosok lépnek fel; onnan majd közös erővel vacsorálni megyünk. De minek pazarlod miattam azt a gyertyát, Hekti?“ S egy könnyü sohajjal elfuvá a még alig pislogó fagygyuszálat. Azonban a pamlagról rögtön egy nehéz sohaj követé az elfujt sohajt.

„Gábriel!“ – kiálta szenvedélyes hangon, mély elkeseredéssel pamlagáról fölemelkedve, Hektor – Gábor! mivel érdemlettem, hogy egy idő óta minden legszebb szándékaimat akaratosan meghiusitod?

„Mit beszélsz, Hektikám?“ vágott közbe az ártatlan Gábor. De „Toldi nem hall már, harczok gondolatja mert fejében jár.“

„Nem, Gábor, ezt nem érdemlettem tőled – folytatá a boldog boldogtalan irnok keble ingerültségével – én neked nem sokára egy roppantul életbe vágó titkot fedeztem volna fel, s én nagyon sajnálom, életemet adnám oda, ha meg nem történt volna, de a történtet az Isten sem teheti meg nem történtté, s ha te engem ilyen embernek tartasz: ám – – váljunk örökre!“ S ezzel kinyujtá karját Gábor sötét alakja felé az asztalon keresztül, mialatt egy könycsepp pottyant le könytárából asztalán elterült csekély könyvtárára. „Oh nézd, mivé levék általad! – Gábriel – –! Isten veled örökre!“ – És Hektor ingerült lelki állapotján senki nem csodálkozhatik.

Gábor e véletlen hangon rendkivül meghökkent, s minden kedvét egyszerre elhordta a gólya.

„Igy még soha életemben sem láttam,“ kiálta fel magában; azután észrevevé, hogy e dolog őt kissé sérteni kezdi s ugyanazért elhatározott kebellel barátja felé fordult s igy szóla hozzá: „Egyébiránt komolyan mondod azt, Hektor?“

Hektor lesüté fejét a sötétben; kezeit leejté, a meddig csak ejtheté, s nem csak hogy habozott feleletével, hanem egészen oly némán viselé magát, mint hal a habokban.

„E szerint ugy látszik, el kell távoznom uraságodtól?“ folytatá érzéstől elfojtott hangon Gábor.

Hektort az „uraságod“ meginditani látszott, mert egy lábával kilépett állásából Gábor felé, egyik kezét is fölemelé térdéről, szemei is alkalmasint megmozdulának, mit azonban a sötétben nem lehete észrevenni, ajkain pedig az igen és nem szócskák egymást kergeték.

„Ugy Isten önnel, uram! Az ingyen-jegyre kapok embert akármennyit.“ És Gábor ajtóhoz kapott.

Azonban szavainak záradéka megtevé hatását. Hektor föleszmélt, s átlátta hirtelenkedését. Egy lépéssel távozni akaró barátjának nyakában volt, s megragadván gallérját, keblére voná azt, és engesztelő áldozatul felcsattant egy kedélyes csók Gábor arczán, oly nagyszerü, hogy a szomszéd szobában lakozók bizonyosan azt hivék, miképen az irnok szobájában a falat vakolják; egy szóval: Hektor és Gábor ismét jó barátok lőnek s ugy összesimulának, mint még soha össze nem simult senki. A hosszu ölelkezésből csak ily tört szavak szabadulának ki, mint: „Gábor – –! – Hektor…! – Meg fogsz-e bocsátani? – Mit beszélsz, Hektikám?“ stb.

Lássátok, feleim! ily rosz következései vannak a német szinházba való járásnak: a beteges kedélyességet és ál sentimentalismust igy teszi ott az ember sajátjává. Morál: ne járjatok német szinházba, hazámfiai!

MÁSODIK FEJEZET MÁSODIK RÉSZE,

melyben benfoglaltatik az irnok szerelmének és sors haragjának vége.

Mindezeknél fogva csak becsülnünk lehet a két irnokot, hogy a fentebbi szivreható jelenet teljes bevégezte után csakhamar felkészülvén, elindulának a magyar szinházba, mit ez egyszer azon különös véletlenségnek köszönhet a nemzet, hogy Gábor iródeák, alkalmasint valami szabadjegyes városi előljáró szivessége által, ingyenjegyekre tett szert. Ut közben az egészen megjuhászodott s kiengesztelt Gábor sokat beszélt össze-vissza, a miből azonban nem sok fért szerelmes Hektorunkba, mert ő ismét szinig volt megtöltve Idája emlékével. Fejlesütve menetett inkább, mint ment, Pest utczáin keresztül, melyekben ily tájban legélénkebb a zsibaj: a nappali madarak ilyenkor takarodnak nyughelyeikre, az éjjeliek ilyenkor suhognak elő rejtekeikből, mely fontos fölfedezést egyébiránt nálamnál sokkal fontosabb capacitások tevék először. S mily ellentét voltak ezek az utczák az ő lelke utczáihoz! Ezekben minden néptelen és csendes volt, bennök minden szellem fel nem riasztható mély álmot aluvék; csak egy elmosódott halvány alak járt benne fel s alá, kisértetiesen-gyönyörü léptekkel, félig gyászba borulva, virágbokrétával s fehér fátyolszalaggal kezében, Hektor felé nyujtván jobbját s ajakát, s minduntalan ezt énekelvén: „Örökre tied!“ a mit nemrégiben ő maga kiáltott az alak eredetije felé. S ámbár, hogy ez alak-másolat egyesegyedül járkált keble utczáin, minden legkisebb garde de dame nélkül: Hektor még sem mozdulhatott feléje. Miért? talán nem is szükség elmondanom.

Kissé elkéstek; s a szinházban már javában játszának, midőn a két irnok a csarnokba érkezék. De mi ez egy szabadjegyesre nézve?!

„Hekti barátom, itt a jegyed,“ mondá a csarnokban Gábor: „eredj be egyenesen a földszintre, én nem sokára utánad megyek, csak elébb megnézem a második emeleten, itt vannak-e valamennyi társaink“. – Tudnivaló dolog, hogy e társak azért valának oly magasságban, mert ők nem birának szabad jegyekkel. S ők addig nyujtózkodának, meddig paplanjaik nem értenek le a szinháztetőtől egész a földszintig.

A szinház nem vala oly tele, hogy ne lehetett volna benne sétálni: bécsi tánczosok, hál’ Istennek! nem nagy pusztitást tesznek a magyar közönségben. Szerelemüres szivvel máskor nagy örömet szokott Hektor az ily sétálásokban találni, minthogy voltak perczei, melyekben igen természetesnek találta, hogy a szépnem szemei rajta megakadnak. Lepkeledérséggel repülének ilyenkor pillanatai egyik hölgyről a másikra, leszivák mindenikről a szépség mézét, azután besajtolák azt fogékony keble köpüjébe, mire ő azután otthon, ismeretes pamlagmerengései között elővevé a köpűt, kiszedé a mézet és gourmandi ügyességgel lassankint megemészté azt sonkolyostul együtt és kenyér nélkül, a miért azután, mint már tudjuk, rendesen egy hónapi indigestiót kapott.

Jelenleg azonban az ő sétálása nem volt ilynemü sétálás: mintha dróton rángatták volna, oly lelketlenül lépett ő egyik helyről a másikra. Látni pedig, épen nem látott semmit; a pápaszem, mely mindenkor orrán nyargalt, most tökéletesen haszontalanul állott szemei előtt. És a szinház hölgyeit illetőleg Hektorra nézve valóságos napszaporodás és holdfogyatkozás uralkodott. Hogy is ne? Az ő szeme kölcsönzött fényü sötét bolygó csillag volt s ezen planéta előtt állott szüntelen a ragyogó nap, Idája, roppant nagy formatumban, mely árnyékát nem csak egyre, de a szinház valamennyi holdvilágaira veté, habár nem voltak is valamennyien holdvilágképek. A természetben ugyan ilynemű fogyatkozásokat nem látni, de bocsásson meg a természet, Hektor urnál a természet csakugyan igy állott. Napján kivül minden egyéb láthatatlan volt előtte. Szerelme minden egyéb iránt vak volt; s vak volt e roppant szenvedély azért, mert a szűk test, melybe záratott, annyira szoritá azt minden felől, hogy lassankint csupa tyukszemeket kapott, a melyek, mint tudjuk, nem szoktak látni semmit.

Igy levén a dolog, Krajczer Hektor, az irnok, nekidült egyik oldalával a szinház falának, és szerelmét: „tarka pórázon mosolyogva nyögte,“ hogy Berzsenyivel szóljunk. És beállott egy jelenet, mely egy pár pillanat alatt történt, s mit egyetlen egy szuszszal kellene ugyan elbeszélnünk, de tüdőnk gyengesége ki fog menteni, ha azt több apró lélekzet közt mondjuk el.

Hektor pillanata egy első emeleti páholyon akadott meg, s szeme két szeg lőn, melylyel egyszerre lelke a páholyhoz szegezteték. A páholyban két hölgy ült: az egyik időske, s valaha lehet, hogy szép is volt, a mihez azonban semmi közünk; a másik fiatal, gyönyörü s bizonyosan a szinház összes leányinak gyöngye. Midőn Árpád legelőször pillantá meg a Duna partjait, nem érezhetett elragadóbb örömet, mint Hektor, midőn e hölgyet most felfedezé. Komoly sejtelmeit, csendes álmait, pamlagábrándjait egyszerre mind megvalósulva képzelé. Igen ő mindig hivé, hogy reá talál Idájára, habár nem keresi is őt, mert hiszen az ég nem lehet oly kegyetlen, hogy maga ne segitse össze a boldog frigyet, mely szerinte komoly elhatározás, érett meggondolás és józan megfontolás (s még számtalan -olás és -elés) szüleménye.

És ime most megpillantá őt – –! És szűz szemérme fültövéig terjeszte paprikaszinű fátyolt arczára, ha meggondolá, miszerint ő most annyi népség előtt, oly nyilvánosan, kénytelen általlátni szerelmi boldogságát. Vére agyába szökkent és hajszálai égre borzadának e vértolulástól; érzelme nyelvére ült és kitört e mindent magába foglaló szójárása, melynél többre soha sem mehetett, kitört a nagyszerü: „Örökre tied!“ – „Oh, megyek, megyek, édesem!“ tevé hozzá biztatólag. Egy percz mulva a szinház ajtaja szenvedélyesen becsapódott s Hektor csakhamar a felső emeleti lépcsőknél termett, s nem repült ugyan rajtok holmi szerelmi szárnyakon, de oly nagyokat lépett, hogy minden egyes lépéssel 3–4 hágcsót haladott meg, mi közben minden negyedik hágcsónál tremolo hangon zengé el a néma falaknak, hogy: „Örökre tied!“ És vajon ki nem cselekedett volna hasonlóképen? ki nem rohant volna azonnal eszméletlenül, önkénytelenül, nem nézve semmit, sőt még viszjegyet sem kérve a szinház ajtajánál (mint lángzavarában Hektor tevé), ha megpillantotta volna azt, kit csak egyszer látott ugyan, de kivel azóta nála minden remény, vágy, lehetőség, sőt egész élete öszszeforrt?

És az üdvmámortól remegő Hektor egy pillanat alatt fölért az első emeletbe; pihegő kebléből kiemelkedő dadogó nyelvével megolvasá a páholyok számát, s rátalálván csakhamar az igazira, épen kilincs után nyult, midőn a páholy ajtaja megnyilt (épen eléggé, hogy bepillanthasson s meggyőződhessék, hogy jó helyen jár) s belőle egy ezüst sujtásos, czifra liberiás inas lépett ki.

A liberiás láttára kissé meghökkent Hektor. Holdkórosként andalgott ő egy hónap óta Ida ábrándjai között, s valóban most is, midőn a lépcsőkön fölfelé rontott és el nem bukott, valódi holdkórosi ügyességet tanusitott; de ime a kék frakk, a veres mellény, a harisnyás, czipős két láb, mely előtte állott: aligha ez nem lesz jelenleg az égő gyertyaszál, mely a holdast álmából fel lesz riasztandó s valóra ébresztendő.

Az irnok visszaijedt képzeletétől. Az inas betevén maga után a páholy ajtaját, kiért a folyosóra. Hektor néhány lépést hátrált, két tenyerét fölemelé a liberia felé, szemöldökét felrántá addig, a hol haja kezdődött, a mi rendkivüli hüledezés kifejezése volt arczán. Olyformát sejthetett ő, mint Lendvai Márton, midőn Czakó „Végrenrdeleté“-ben apja végrendeletét olvassa, s megtudja, hogy ő, a 24 éves mágnásfiu, nem mágnás fia. Egy szóval: Hektor borzasztókat gyanitott.

„Ember! – uram!“ – rivalga ijesztő arczkifejezéssel, fuldoklási kórjelek között, Hektor a bámész inasra – „mondja el, ki van e páholyban?“ – S e kérdés kibocsátása után Hektor nem Hektor az irnok vala többé, hanem egy colossalis nyilt fül.

„Már mint ebben a páholyban?“ kérdé a retirált inas, bámész pillanatokat szegezve a kérdezőleg remegőre.

„Ja, ja!“ – kiálta az irnok, s a fővárosi irnokok igen helyett mindig azt szokták mondani: Ja, ja – „ama két hölgy – egy öreg s egy fiatal – oh, hamar – kicsoda ő?“ – E szavak egymást ölték Hektor szájában a kijövési elsőségért.

„Ebben a páholyban az uraságom van, épen tegnap érkeztünk meg a faluról,“ szóla hidegvérüen az inas.

„Miféle uraság, hogy az Isten áldja meg?“ – és mintha az anyatermészettől kapott eredeti csizmáiban borotva-éleken tánczolt volna Hektor.

„Hát Barkányi grófné ő méltósága a leányával,“ szóla a czifra liberia, s azonnal páholyt akart nyitni a véleménye szerint bemenni szándékozó egyszerü irnokkabátnak. De Hektor megragadá őt, még mielőtt a kilincshez nyult volna, s elinté dolgára. Azután összecsapott kezek kiséretében a rémitően megnyilt szemek azon tájék felé pillantának, hová a galeriát csinálták, de csakhamar le- és kibomlának az összekulcsolt kezek, lehullott a merész tervű fő is melle közepe tájáig, s kialudt fényü szeme leeresztett födelek alól azon irány felé lapult, melyben a földszinti páholyok nyulának el. Hektor mereven állott, mint a bálvány, a vészhozó páholynak fordulva képével, mint a kálvinista fejfák felirásaikkal napkeletnek.