A SIPLÁDÁS FIA ÉS A SIPLÁDÁS FIÁNAK AZ APJA.
(Irány-ábrány, ad normam: irány-regény.)
Dudeldum deis.
Sördal.
Carl Maria Benkert.
NYITÁNY.
Szerzé s előadja Kaján Ábel 1846 elején.
Egy fővárosi ujdonságiróval állok igen közel ismeretségben. Ezen tisztelt barátom, szaglálódás, bámulás és hallgatózásra használni szokott hivatalos óráinak egyikében, egy a holdvilág tájékára épitett légvárakat lelkesen vakolgató „nemes ábrándozó“ társulatra bukkant: hol másutt, mint a zagyvalék Pesten, a leendő magyar világ-teremtés ezen jellem és idom nélküli chaoszában? Barátom – erőt véve magán, és ritka ujdonságirói nagylelküséggel – lemondott a tett felfedéshez tulajdonosi jogairól, azokat teljesen és dijmentesen nekem engedvén által. S én fölemelem szavamat az égre.
Tagjai ezen klubnak ülő és fekvő helyzetben is a mennyország gerendáit verdeső fiatal óriások valának, s megannyian a világirodalomnak hol szőke, hol barna, hol vörös üstökü kométáivá hizó, bolygó tüzek.
Nem volt a világon irodalmi határ, melyen vágyaik tul ne rohantak, nem termett borostyán és babér, mit kalapjaik karimájával örömest föl ne cseréltek, s nem circulált földünk ismert részeiben egy árva garas, mit birni ne szerettek volna. Lehetetlenséget nem ismertek, még akkor sem ismertek, ha öt perczczel az ebédlés ideje előtt történetesen lapos guta simitásaiban szenvedtek erszényeik.
Ha a nagy Germania tudta volna, hogy ezen emberek az ő ápoló pesztonkái, fogadni mernék, hogy Germania legalább is a Rákóczi-indulót harsogtatta volna haladási örömében.
Elgondolkoztam tehát, és feneketlen gondolatokba sülyedtem olykor azon elmém elé tolakodó kérdés fölött: vajon mivé válnak egyszer ezen Napoleonkeblü csodabogarak? vajon miféle jövendő van irva számukra a sors könyvében?
S ezen elmerülésem egyik esti órájában tarka visiók repkedének képzeletem elé, s megszületék vala „a sipládás fia és a sipládás fiának az apja.“
I. SZAKASZ.
Szerzé s előadja egy ismeretlen egyéniség 1890 derekán.
1890 derekán Pesten egy magyar regényiró ül szobájában iróasztalánál. Nem az a furcsa a dologban, hogy ezen ember regényiró, hanem hogy ezen ember regényiró, hanem hogy 1890-ben ir magyar regényeket. Rendkivüli tiszteletben tartja az 1890-iki regényiró emlékét azon ügyvédeknek, orvosoknak és táblabiráknak, kik, a replikákon, recepteken és a semmin kivül, novella- és regényirással is foglalkoztak 1845 körül, lelkes műveik irása közben szüntelen azon törve fejöket: vajon lesz-e ember a hazában, ki azokat megvegye s elolvassa? De az idők változtak.
Hondery Ákos, mintegy 32 éves csinos barna uri ember, regényiró és polgár. Ő ir, a közönség olvas. Az idők változtak.
Nevét apjának köszönheti, ki azt (a nevet) 1840 táján csinálta, akkor t. i., midőn az a hire járt, miképen Magyarország fővárosát, Budapestet, Honderűnek keresztelendik át. Az apa beléhalt a várokozásba s uj nevét a várakozással együtt fiára, Ákosra hagyá. Nem csak, hogy a főváros elkereszteltetését meg nem érte, hanem még azon lap is sirba zuhant, mely ugyanazon időben, a mondva csinált Honderű név alatt, napvilágot látott. Az apák bűneért igy bünhödik gyakorta az utókor.
Egyébiránt Hondery Ákos műveit 1890-ben nem csekély része ismeri a művelt világnak. Egy szibériai tudós, kikkel egyidő óta szorosabb összefüggésben állunk, „Sewerowostoknoi Jussuf és Soroksári Ilka“ czimű legfiatalabb regénye átforditása ügyében épen most mulat Pesten. Arczképe tizenhat kiadást ért eddig, a kor divatja szerint, kozák sipkában és hosszu ködmönben.
Lakása Ákos urnak (csak igy nevezi őt egész Pest) a főváros legszebb részében van, az Árpád-külvárosban, a Margitsziget átellenében, hol a kereskedői nép még nem alkalmatlankodik annyira örök zajával, mint lentebb a régibb városrészeken. Phantastikus elrendezésü dolgozó szobája saját házának udvarára s ez a Dunapartra nyilik. A házak napról napra nagyobbak, az udvarok mindinkább szűkebbek. Ákos ur szép háza szép udvarát bizvást használhatta volna tintatartónak, s másodemeleti ablakán csak ki kellett volna nyulnia tollával a regények kihalászása végett. Házmestere legalább ilyképen járt el rosz időben. Csak az ablakon nyult ki a seprűvel, s ugy seperte fel az egész udvart, a nélkül, hogy megázott vagy a nap megsütötte volna.
Ennyit el kelle mondanunk Ákos urról, ennyivel tartozánk neki.
Dolgozó asztalánál ült – mint kezdők mondani – Ákos ur. Egy épen kéz alatt levő regényének kifejlési stadiumán vala, s a regényhősök bonyolodásaiba ugy belebonyolult maga is, hogy nyakába borult volna annak, a ki hamarjában kezébe adta volna gombolyaga irányfonalát.
Tintája tollába száradt, szemei meredt pillanataikkal majdnem kifurák iróasztalát, gondolatai tárházából nem csalhatott ki semmit, a mit felhasználhatott volna. Szomoru pillanatok, olyformák, mint midőn a szabó fekete frakkot varr s veres czérnánál egyebe nincs. Roszabb a semminél. Ákos ur több izben fölkelt, a mellékasztalon álló czukros vizből kóstolgatott, hogy elrekedt fejében a gondolatok gyilkos haramjákkal elállott utját kiegyengesse; rá gyujta egy Kossuth-szivarra, hogy Amerikát megszégyenitő illatával kisérgesse a netalán előjövendő eszméket az előtte heverő papirosra; felborzogatá haját, bajuszát és barkóját, mit az európai civilisatio legkisebb sérelme nélkül most is kitünő abundantiában visel a magyar nemzet: erőködése mind hasztalan! a toll száradt, a papiros üresen maradt. Terméketlen volt, mint az 1845-diki irók nagy részének nagy része. Csak azért mondjuk, mert de mortuis nil nisi bonum.
S a gondolatmeddőség e verejtékfacsaró pillanatában a dolgozó szoba ablaktábláin keresztül már 1845-ben is untig ismert hangok ungrándozának Ákos fülébe… Leirom a hangokat hatásteljes rövid sorokban.
A hangok nem valának erősek, nem valának kellemesek… Mintha Sujánszky, a conservativ szellemű poéta dalait hallotta volna az ember.
Nyikorgók valának a hangok és visitósak.
Az ily hangokat rendesen ebéd után szokta hallani a pesti ember, ha t. i. otthon ül és nem kávéházban.
A hangok nem korszerü gőzsípládából származának.
Hondery Ákos udvarán egy emberkézzel forgatandó antik werkli foglalt helyet.
„Valami, a kor rohanó talyigájáról már rég lepottyant polgártárs kenyérkereső művészete lehet,“ gondolá magában Ákos.
A hangokra mindazáltal felriadt, s a kevés tartalékgondolatok is, melyek kedvezőbb pillanatokra lesve, agya háttérében ácsorgának, ijedve tova iramlottak. „Átok reád, udvar sípládája!“ kiálta fel az iró, az ujabb kor egyik költőjének szavait idézve, melyekben a reminiscentia kézzel fogható, s lekapván füle mellől az ott bitangoló tollat, az asztal alá vágta azt. És csaknem haja szálainak fogyasztásához fogott, midőn a néhai „Szökött katona“ és „Két pisztoly“ népdalainak elforgatása után, holmi ócska laendlerek és keringők ugrándoztak elő a werkli meg-megszaggatott, rögös és kátyus utain. Ákos urban megszilárdult azon meggyőződés, miképen az udvaron kinzott kézmű legalább is félszázados rommaradvány, s hogy valószinűleg nyugdijas állapotából rántatott elő, hogy még egyszer éljen, élelmet adjon és elevenitsen. A regényiró élénk képzeletének ugy tetszett, mintha egy agg invalidust látna fölfegyverkezett állapotban tűzről pattant huszárok sorában, vagy pedig mintha egy elvénült rekedt kopót látna egy sereg con amore csaholó kutyakölyök közelében.
Oly nagy a különbség a hajdani és mostani sipládák között.
Elkeseredésében mit tehetett egyebet, mint felhagyni egy időre a fejtörés szellemi munkájával s más anyagi időtöltés után látni? Ugy lőn. Szivardarabját eldobá s búfelejtésül rágyujta legkedvesebb pipájára azon dohányból, mely a „szenvedélyes dinnye- és dohánytermesztő“ philosophusunk által Cubából hozatott magnak maga sem tudja hányadizigleni unokája, de azt tudja, hogy a dohány felséges, s valahányszor szivja, mindannyiszor áldást rebeg a magyar philosophusok szenvedélyességére.
Pipáját is, melyből jelenleg füstölgetett, rendkivül nagyra becsülte, nem valami nagy külértéke miatt, mert az nem volt egyéb egy bádoggal fedett selmeczi cserépnél s egy görbénél görbébb kuszó fenyőszárnál; azonban e készületet ő a nem régiben Csokonaihoz tért magyar Beranger hátrahagyott holmijének eladásakor szerezte drága pénzen. Igen! a kezében levő pipából hajdan Petőfi szivott, igen! az ujjai között kigyozó szárat kárpáti vándorlásaiban hajdan ő szerezte. És azért legkedvesebb Ákos urnak ezen pipa. Neveli érdekét még az is, hogy volt tulajdonosának kortársa, a – – a „kebeldús“ Kaján Ábel (a ki jelenleg pálinkát főz álnév alatt Árvában) is szippantgatott belőle néha-néha a jobb időkben, midőn még egymás társagában töltögettek üres órákat és üres pipákat. (A pipáról talán elég ennyi előlegesen, mig hiven talált rajza a Debreczenben megjelenő s élénk részvétnek örvendő „Magyar Illustrált Ujság“-ban leend közölhető.)
A regényiró lelke a jelen ráklábain a mult időkbe mászott vissza és sötét gondolatokba merülve várta pamlagán az udvaron keletkezett sipverseny elmulását. A werkli egyre hangzott.
Egyszerre kopogást vesz észre szobája ajtaján.
Vagyis nem annyira kopogást, mint inkább karmolást, vakarást.
Ugy tetszett, mintha kutya, vagy más ily alacsonyabb műve a teremtésnek kapaszkodnék jó remény fejében a kissé magasan álló rézkilincs után.
„Szabad! – Tessék! – Bujj be no!“ hangzék a pamlagról.
Az ajtó meg nem nyilt. De az ajtókaparás, reményt nem vesztve, tovább is hallatszott.
A ház ura megsajnálta a boldogtalan kapaszkodót, az ajtóhoz közelge s kinyitá azt. E pillanatban látta az egészen kifáradt kapaszkodó sovár reményeinek teljesültét. Egy 10–12 éves fiatal ember volt ez, minden áron a szobába ágaskodó.
„Egy garaskát a szegény werklis számára, nsgos uram!“ E szavakkal hátrált az előszobába a szerencsétlen fiatal ember. Ujra fiatal embernek mondom: igen: mert ámbár félre nem ismerhetők valának rajta a gyermekévek, arczának kiképzett vonásai mégis valóságos embert mutattak. Utazási, házalási fáradalmak és alamizsna-szerzemények keserves eredménye volt ez. Azonkivül arczbőrét átláthatlan szeplő-fátyol boritá; egyik szeme, alkalmasint a sok koldulási hunyorgatás következtében, feltünőleg nagyobb volt a másiknál, s azon kirivólag szőke hajcsomók, melyek minden oldalról a vörhenyeges arczra borultak, akármit jelentettek inkább, mint angyalszelidséget. A ruhadarabok tarkasága, különfélesége s kopottsága, melyek ez alak tagjait körülhullámzották, egész megszaladt kis zsidópiaczot jelképezének.
Ki ne ismert volna rá?… Ő volt…
Ez volt a sipládás fia.
Azonban mindezen külsőségeken Ákos ur fen nem akadt, mivelhogy ő csak rendkivüliségeken szokott fenakadni, a rongyos koldusok pedig nem rendkivüliségek honunkban még 1885-ben sem. De igenis meghökkent a garaskát igénylő fiatal ember magyar beszédén, minthogy a werkli-művészet mai nap is csaknem kizárólagos szabadalma az idegen földekről bevándorlott, keresztülkasul ihletett, de még keresztülkasulabbul éhezett külföldi notabilitásoknak. 1846-ban a Honderü vette őket meleg pártolása alá, és több izben igen jeles, igen műértő és igen kimeritő birálatokat és ismertetéseket közlött a sipládamüvészet és forgatás ügyében, kisérvén azt számos arczképpel és rézmetszettel. Másképen azt attól várni nem is lehetett, ki az egyetemes világirodalmat és művészetet birta átkarolni. (Nyájas olvasóink tudják, hogy e kezek most, miután ideiglenes nyughelyökből, egy magyarországi szük kriptából felszedettek, a német Walhallában nyugszanak. A világ visszakövetelte emberét, s mi oda adtuk.)
„Te magyarul szólitasz meg?“ e szavakban fejezé ki meghökkenését Ákos.
Az 1½ rőfös fiatal ember bozontos fejét mellére vágta, szemeit behunyta s ismét kinyitá, mi által nyilván azt akarta kifejezni, hogy: „Igenis, nagyságos uram!“ (NB. napjainkban tekintetes urak már csak azok, kik a nyájak és csordák nyomaiban sétálnak.)
„Én honi vagyok, nagyságos uram!“ tevé hozzá a sipládás fia, s olyformán hunyorgott, mintha ő maga tudná legjobban, hogy csak fele igaz annak, a mit mond. S ezen fél igazság bebizonyitásául, fél kezével nyakára mutatott, melyet egy szinét vesztett s a hajdani védegylet keletkezésekor készült kék kendő folyt körül, s melyre rá volt ugyan nyomtatva vagy ötvenszer ezen szó: „honi,“ de annyira elkopva és szaggatva, hogy a sok közül egyet is alig lehete tisztán elolvasni. Ki tudja, melyik papirosgyár rongytárában bitorlá már helyét?
Ákos ur elmosolyodott, nem a nyakkendő látásán, melynek, mint egy nagykövetkezményü nemes buzgalom szép ereklyéit, régiségtárában ő maga is több példányát birja, hanem igen mulatságosnak találta, hogy a fiatal ember a XIX. század végén ez által akarja bebizonyitani honiságát.
A sipládás fiának hazafiui nyilatkozata, mely, ugy látszott, mintha magasabb instructio folytán lett volna betanulva, felingerlé a regényiró kiváncsiságát.
„Mi a neved, ficzkó?“ kérdé Ákos ur a cserebogárszinü fürtökkel betakart füleket, s egyet igazitott a pamlag vánkosán, hogy kényelmesebben pipázhassék.
„Ingomár Jaromir Mária,“ recsegé a sipládás fia.
A cubai dohányunoka füstje csodálkozólag torkában akadt Ákos urnak.
„Ennyi nevet s a nevekbe annyi R betűt adni egy, az R betűt, mint magától értetik, kimondani nem biró selyp német fiunak: mily barbárság!“ gondolá magában a jószivű regényiró. Különösen meglepte a fiu harmadik neve, és genusa iránt szinte némi kételyek támadtak benne; de csakhamar eszébe jutott, hogy a sógorok nagyok és erősek a szendeségben, kedélyességben s a vad himnemüek szelid elnevezésében.
Hát még mily hősi indulattal párosult szelidség lakozhatik azon apában, ki fiát ily keresztnevekkel szállitá ki a világra! Meg kell vele ismerkednem. Igy okoskodék s határzá Ákos ur.
„Ne rimánkodjál, Mária, mondá a szüntelen hunyorgó suhancznak, küldd fel apádat.“ A himnemü Mária vállára szedé nem annyira saruit, mint inkább lábait s leiramlott velök a lépcsőkön, mintha legalább is a regényiró előszobájában lopta volna azokat.
Nehány percznyi szünet állott be, mit Ákos ur néma gondolkozásra használt. Hogy miről gondolkozott oly némán, azt egész bizonyossággal nem tudjuk.
S az előszobában lassu lábcsoszogás hallik…
És kérdés: lesz-e elég erőnk hiven leirni a jelenetet…
Megkisértjük.
Láttátok-e, emberei az 1890-ik évnek, a koszorus regény- és novellairót, ismeritek-e az agg Pálffy Albertet, a veteránt, a nestort, a ki hátra levő napjait szülőföldje határán, a nagyváradi diákszertartásu káptalan fürdőiben látja lefolyni? mely balneákba ő – mint tudjátok, polgártársaim! – nehány évvel ezelőtt vonult vissza a nagy világ unalmassá vált zajától, e kedves Vaucluseben akarván élni ezentul világát „procul negotiis, solutus omni foenore.“ Azonban e magányban is munkásan tölti ő napjait és a legszorosabb összeköttetésben él Irinyi József hazánkfiával, ki – mint tudjuk – megcsömörölvén a magyar emberek „sivár üzelmeitől“ és a nagy lutrin 200,000 váltó forintot nyervén (mely idők folytán négy-, ötször annyira gyarapodott) 1850-ben Francziaországba vándorlott ki, s immár 40 esztendeje, hogy neje, a lelkes franczia hölgy karján „Párist és a francziákat“ bámulja. (Czimzete: Mr. Joseph d’Yrigni rentier. Boulevard des Italiens No. 24. 1-êre étage.)
Azonkivül az agg regényiró szüntelen körözve van számos tisztelőitől, s meg-meglátogatva a jelen irói világ választottjaitól. Láthattátok több évvel ezelőtt mint bihari képviselőt is az alsóházban. Ismerni fogjátok őt sokan személyesen, és tudni fogjátok teste azon hosszuságát, melyet mig végig nézett a szem, addig megéhezett a legjóllakottabb száj is.
A „Magyar millionaire“ stb. stb. stb. koszorus irója tehát nagy is, hosszu is.
De sokkal hosszabb volt azon alak, mely a szoba ajtaján jelenleg betapogatott.
Kezében tartott, kidült-bedült oldalu kürtős kalapja, eredetileg mintha bérkocsiskobakra vándorolt volna Hajós Sándor egykori budai gyárából; a gyér fürtök, melyek szerfölött apró s findzsaalaku fejét födék, nem gyanittatták, hogy elpusztult társaikkal együtt valaha fodrászok vasa alatt martyrkodtak; keskeny homloka alól két hosszukás és keresztbe fektetett, tökmagprofilra emlékeztető kis szem taplótüze vereslett. Arczának pofacsontjai oly hegyesen duzzadtak elő halántékai alól, hogy a legvastagabb marku kovácslegény is ökölre foghatta volna őket; a béleltelen arczbőr oly vékonyan vala oda tapadva állkapczáihoz, hogy elözvegyült fogait meg lehete számlálni. Testének egyéb sovány szabásu részeit pedig conservativ szellemü ócska ruhadarabok csapkodták körül, melyek az alak talapzatáról ég felé tátongó két fakó csizmaszárba folyának.
Az ajtóban az ujra megjelent sipládás fia mutatkozott legelől, ki a most leirt elviselt emberi alakot betolván, mintegy bemutatólag ezt kiáltá a pamlag felé:
„Az apám, nagyságos uram!“ – Ő volt…
Ez volt a sipládás fiának az apja!
II. SZAKASZ.
Az előbbi ismeretlen egyéniség 1890.
A hosszadalmas agg alak – mint mondók – belépett. A sipládás fiának az apja, a regényiró szobájába lépve, bókolni kezdett s üdvözlő szavakon törni fejét; azonban megelőztetett Ákos ur által.
„Üljön le arra a vahotra – mondá a regényiró, s az ajtó közelében álló pamlagcsára mutatott, minek hasonmásait 40 évvel ezelőtt még nálunk is balzacnak hivták – ön fia kiváncsiságomat ébreszté ön iránt. Ön, ugy látszik, sok viszontagságon ment keresztül. Életpályámnál fogva az ilyen embereket rendkivül szeretem; az emberismeret különös studiumom. Külföldi származásánál fogva ön sok szép tapasztalást szerezhetett utazásaiban, nemde?“ – kérdé a regényiró s hivatalos foglalkozási arczkifejezést öltött magára.
„Pocsanat, ketves ur – szóla a vahotra telepedett aggastyán – udasztam, igenis sokad udasztam, de gilfeldi zarmazasu nem fatyjok,“ s a jövevény müvész arczán keserü harag látszott elvonulni.
„Tehát csakugyan…? tehát ön is…“
„Ikem is, csagutyan én is. Ach, uram! sokad dudnék asz urnak pesszelni, porszaszdó és haladlan, ha a matjar nielf jobban mene asz enjim nielfen. Aszérd alzo csag rozs matjarul és kicsi némedil muszaj fatyjok montani ety kicsi asz ennjim zomoru életébl.“
„A mint tetszik,“ mondá a regényiró.
S a sipládás apa elkezde beszélni. Fia e közben melléje kuporodott a vahotra s az ösztönszerü bólintgatások elé szegezett néhány hijábavaló ellentállás után csakhamar lágy szundikálásnak adta magát.
A megkezdett párbeszéd hangjainak illendő visszaadását azonban aligha megbirnám, minélfogva reménylem, nem fogja senki rosz néven venni, ha azt, mit a sipládás elmondott, enszavaimba öltöztetett mondatokban terjesztem elő, oly rövidséggel, a minővel mindeddig még nem dicsekhetem.
„Ugy emlékszem – ragadá meg a sipládás fiának az apja a szót – mintha 1820 táján születtem volna Pest egyik külvárosában. Ezt én jó darab ideig nem tudám elképzelni, főképen miután, gyöngéd korom első éveiben, én és utánam több rokon érzelmű barátom erősen hivők, hogy talán nem is anyától lettem, mivelhogy minden eddig látott embertől csodálatra méltó módon egészen elütöttem.“
„Ne beszéljen!“ kiálta a regényiró.
„Már az ugy volt, instálom alásan. Ifju korom elzugott mellettem, s azon arányban, a mint az eltünt, s a mint napról napra inkább tanultam bele az olvasásba, növekedett keblemben a vágy: nagy emberré lehetni. Uram Istenem! érthetni csak az fog, ki az irodalmi dicsőségről álmodozott valaha.“
„Magam is iró vagyok!“ veté oda a termékeny szerző.
„Hál’Istennek! hogy már egyszer emberemre találtam: ön érteni fog. Érteni fog, ha mondom, hogy kávéházakba kezdtem járni, láttam s olvastam a még akkor virágzott „Tageblatt“-ot, „Spiegelt“, „Vaterlandot“…! És ismertem apámat, a becsületes szobapiktort, unokavéremet, a humoristikus boltoslegényt, sógoromat, az életet komoly oldaláról tekintő bukott greiszlert: mindezek és számtalan mások dolgozótársai valának a fentebbi lapoknak. S a vér ne buzdult volna fel ereimben? Irogatni kezdtem, s a mit irtam, azt kinyomtatták. De nekem többre volt szükségem. Magasabb, ragyogóbb czélokat kerestem…“
A sipládás fia éles hangu szuszogásaival tölté be a beállott szünetet, de az apa oldalba taszitá, s a szuszhuzam csendes léghuzammá változott.
„A nagykoruság emancipáló korszaka felé talpaltam. Rokonérzelmü barátokat kezdék keresni 1842-ben, és végre találtam azokat 1844-ben. Találtam hat lelkes fiatalt. Összejövénk és társulatot alakitánk, melynek egyéb apróbb czéljain kivül az volt rendeltetése, hogy hetenkinti összecsődülés által, a kávé- és theának pipázással vegyes szörpölése közben, a berlini és lipcsei irodalom számára megérjünk.“
A regényiró kételkedni látszott a mondottakon, s azt gondolá magában: „Régen lehetett, talán nem is igaz.“ Pedig igaz volt.
„Verseket irtunk és szavaltunk – folytatá az agg művész, és szavai a megbánás törődött hangjain folyának – ma Uhland, holnap Schiller, holnapután Goethe, Heine, Mathisson, stb. modorában raktuk verseink lábait, s az uhlandi, schilleri stb. lábak természetesen csak uhlandi, schilleri fejeket és szellemeket hordozhatának. Mert hiszen előttünk nem volt semmi is lehetetlen, s megszületék vala mindenikünkben azon meggyőződés, hogy a ki mindenkit utolér, csakugyan valamennyi között legelső. Bámultuk egymást, csodálta mindegyik önmagát, s bekövetkezett feloszlásunknak csak ez utóbbi körülmény volt oka.“
„Hát a kritika szavainak önök nem hódoltak?“ kérdé Ákos ur, csakhogy az érdekes társulat bővebb ismertetését hallja.
„Igen, mi birálatokat is irtunk egymás munkái fölött, mik között a legsujtóbb rendesen az vala, ha kimondtuk, hogy a munka „ez egyszer“ kissé gyönge, de a lángész még botlásaiban is érdekes és irójából még mindenesetre a nagy Germania irodalmi kutágasa válandik. S elvégezvén e kritikákat, neki feküdtünk a magasztos érzelmeknek, a lelkesedésnek. Előszedtük részint itt-ott elszórva megjelent, részint legszebb kalligraphiával füzetekbe rajzolt, még sajtót nem látott műveinket, és hangosan eldörögtük, és szép csendesen elnyöszörögtük azokat egyszer, kétszer, háromszor, végtelenszer, mindaddig, mig bele nem fáradtunk, s kiizzadt üstökökkel egymás nyakába nem borultunk mind a heten. S egymás fölibe dültünk, ki székre, ki pamlagra, ki asztalra mind a heten, és vizsgálat alá vettük egymás homlokát, szemeit, profilját, arczát mind a heten, s mindannyiban lelket, szellemet, kifejezést s a köznapitól elütő méltóságot fedeztünk fel mind a heten…“
„Az ön képében is?“ kérdé mintegy öntudatlanul e kérdésre fakadva Hondery Ákos.
Emlékeztetjük nyájas olvasóinkat, miképen a beszélő öreg ur arcza a legjámborabb werklis-physionomia vala.
„Hogyhogy? nagyságos uram! miért e kérdés?“ kérdé a még romjaiban is büszke lángész.
„Nem ugy értettem – csititá Ákos ur – csak tessék csendesen tovább folytatni, honfitárs!“
Az agg honfitárs egy rövid és bizonytalan jelentésü sohaj után ki volt engesztelődve, s oly mohósággal, mint börtönből kiszabadult ember, a ki már régóta lesi a kibeszélhetési alkalmat, kapott ismét szavakhoz.
„Hogy magamra térjek vissza, én különösen emlékező tehetség dolgában állottam felebb valamennyi szellemrokonomnál. Mikor ugy együtt merengtünk s jövendőnk tarka álomképei közé temetkezve, egymásra düledezve, egymás szeme közé füstöltünk, nem egyszer történt, hogy társaim egyike e szavakkal fordult füleimnek: „Mariskám! (mert az én nevem Mária) hány nyomtatási hiba van a Spiegelben megjelent czikkedben?“ Erre én legmélyebb álmaimnak közepette is rögtön válaszolám, hogy: „Tizenkilencz meg egy fél, édes Gottliebkám. Nyolcz sorban pedig a betük szine sokkal kopottabb, mint másutt.“ És Gottliebék mindig ugy találták, hogy a hazugság – legalább ily esetekben – nem mesterségem.“
„S mi tárgyuak valának leginkább ama czikkek?“
„Ugy hiszem, leghivebben jellemzem azokat, ha azt mondom, hogy vegyes tartalmuak valának. Nem nyilt meg Pesten uj szivarbolt, melyben én be nem jelentettem volna, hogy irni tudok, s hogy kiváltképen szivar-magasztalásokat szoktam irni a hazai középrend lapjaiba. S én, az igaz, mindenkor igen jó szivarokat is szíttam. Vagy ha öltönyeimet kissé megragadák az idők és divat körülményei, egy vagy más felküzdő szabóhoz tértem be en passant, megajánlám neki hivatalos szolgálatomat és ruhát szabaték magamra. A ruha ugyanazon időben lőn készen, midőn „ruhaszabás és Schneidermayer Vincze ur“ fölött irt „nehány szóm“ napvilágot látott. S a midőn külföldi notabilitások érkezének Pestre, én valék az első, ki hozzájok talpaltam, én valék szerencsés megmagyarázhatni nekik, mily nyomorult, elhagyott országba érkezének, s hogy mindamellett mily nagyszerü talentumok vannak benne véka alá rejtve. Boldogok valának ők, hogy kezet szorithattak velem. Megirtam rövid életrajzukat a helybeli lapokban, megemlitve benne magamat, őket, születési órájokat, s mindazon nagy dolgokat, melyek velök történtek s történhettek volna; s a mint eltávozának, elkisérém őket egész a gőzhajóig, s a magyar főváros falai között szerzett aratásból nehány árpaszem nekem is jutott osztalékul.“
„És ön ezt nem röstelé?“ kérdé Ákos ur.
„Már miért, nagyságos uram? Hát volt ebben valami röstelni való?“
„Nem volt, dehogy volt, csak ugy kérdeztem,“ igazitá ismét utba a könnyen más térre csapongható párbeszédet Ákos ur. „Hát nagyobb művekkel nem lepé meg ön a világot?“
„Sőt igen. Egy német röpiratot irtam ezen czim alatt: „A rántott csirke méreg. Éljen a gulyáshus!“ A könyv erősen kelt, de ellenem zuditotta a buda-pesti vendéglősök és pinczérek egész seregét. Pedig én ez által csupán a fővárosi közönség nemzetiség iránti érzelmeire akarék hatni. Nem volt más menekvésem, mint csakhamar uj röpiratot irni, melyben bebizonyitám, hogy „dehogy méreg a rántott csirke, méreg biz a gulyáshus!“ E munkám még jobban kelt az előbbinél, de ellenségem mind jobb, mind bal oldalon ugy nőtt, mint a gomba. Minden felszólalásom a legnagyobb malitiával találkozott: nem értettem, uram! letorkoltattam, uram! Ellenem támadt mind a rántott csirke pártja, mind a gulyáshus emberei. Egy a világirodalom történetében páratlan vállalaton törtem fejemet. Németország szellemét akarám a magyar szellemmel összeházasitani. Képzelje, uram, nekem esett minden, magyar és német egyaránt; az összes hazai lapirodalom kezelői megtagadák e házasságtól az egyezést, az abból származandó gyermekeket mindegyik magáénak akarván neveltetni. Megbuktam… A roppant munkából alig jelenhetett meg egyéb a roppant hirdetéseknél… Erkölcsi agyonlövetésben szenvedtem.“
A sipládás fiának az apja elhallgatott és zsebkendőt keresett oldalzsebében könyeinek letörlése végett, bizonyos okoknál fogva azonban ez egyszer zubbonya ujjasával kénytelenittetett azokat felfogni. A regényiró is olvadozott, de a sipládás fiának nagy bensőséggel előadott szuszogásai mindinkább hortyogásokká szilárdulának.
„Fölkerestem fentemlitett rokonérzelmű bajtársaimat – folytatá a szünet elmultával az agg bajnok – az 1846-ik év egy tavaszi reggelén. „Barátim,“ szólék hozzájok, és szavaim az öntudat büszkén száguldozó hangjain robogtak elő: „barátim, Isten veletek! Láthatjátok, hogy e világ nem az én világom; itt nincs tenni való, itt süketek a fülek, vakok a szemek, itt nem virit honorárium. S az óriást tyúkólba még nem zárta senki: oh az én karjaim szebb, nagyobb világ után terjeszkednek ki. Adieu, barátim! Jön idő, mikor e hálátlan nép büszkén fogja mutatóujját felém, eltaszitott fia felé, terjeszteni. Adieu, Vaterland!“ Szükség-e mondanom, hogy vágyaim, ábrándjaim, ideáljaim képei közé ekkor tolakodott fel a legóriásibb nagyságban – Germania? Oh, jött-e valaha ön szive, uram, sebesebb dobogásba e szó hallatára: Germania?“
„Nem emlékszem világosan,“ szépité a dolgot Ákos ur.
„Ugy nem is beszélek sokat, ön ugy sem értene. Ugy hivém, hogy nekem nagy jövendőt várni Germania virányain több jogom van, mint akármelyiknek azok közül, kik ott látták meg először a napvilágot. Oh, mert én tudtam, hogy senki sem próféta a maga hazájában. S én, ki egy szabad nép kebelébőli származás, s az ujság, ritkaság érdekét magamon hordozám, ki mindenütt genialis külsőt, affectált és természetlen sentimentalismust valék képes felmutatni, én a német népségek között biztos szerencsére számolhattam. És kiindulék a nagy utra. Pozsonyban tartottam az első humoristicosatyricus akadémiát, a „Pressburger Zeitung“ által előlegesen bemutatva a közönségnek. De a közönség nem jött. Nem csodálkoztam rajta, belül valék még hazám határain. S e hazában még akkor a művészet, a szellemi nagyság iránti méltánylás és fogékonyság leginkább csak az ingyenjegyesek tenyereiben találtatott.“
„Bizonyitja az akkori pesti német szinház krónikája,“ jegyzé meg Ákos ur, hogy régiségbuvárkodásának némi tanujelét adhassa. De az agg lángész rá sem hallgatva tovább folytatá:
„És a birodalom fővárosába érkezém, és oh…“
S most nehéz sohajok emelkedének a sipládásapa kebeléből. Hátra tapogatott a sipládásfiu után, ki háta mögé telepitett fejjel legmélyebb álomba temeté eszméletét.
„Oh, hol vagy, Ingomárom?“ kérdé, s a mint hátra nyult, tenyerébe a vaksors a szundikáló kis Ingomár Jaromir Mária fényes orrát hullatá, a ki apja tenyerét felriadása első perczében collegialis sipládagyerek ellenséges érintésének álmodván, meg nem kopott fogaival nagyot harapott rajta. A visszarántást, rövid felvilágositást s az azonnal kibékülést kiki képzelheti magának.
Ákos ur a szomoru inség daczára is alig állhatta meg, hogy ne nevessen.
„Jöszte, Máriám, édes fiam, jövel, „te pelikán szerelem gyöngye!“ folytatá a mult idők embere, s szinte hallatszott, mint lepé el keblét a kedélyesség. „Születésed előtti boldog korodra kell emlékeznem, mikor te még – oh elfog az érzés, az öröm és fájdalom! De hiszen te nem voltál még akkor oka örömemnek, nem is lehetsz tehátlan oka mostani fájdalmamnak. Bocsánat, uram, bocsánat egy öreg ember kitöréseinek!“ és ölbe kapá a cserebogár-fejet és könyükkel áztatá.
„Oh folytassa, kérem!“ zokogá a lágyszivü regényiró.
„Igen, folytatom. Adj erőt a folytatáshoz, szent költészet, mely ifjukori napjaimban oly gyakorta háborgattál! Bécsben még föl sem léptem, a mint ott mulatásom első vasárnapi délutánján, kutyaként kisérő nemzetboldogitási, hir- és pénzszerzési ábrándjaim társaságában, kisétálék a Praterbe. Tudja ön, uram, hogy ez a Prater az, minek a pesti városligetnek kellene lenni?“
„Tudom.“
„Igen, tehát ide gyalogoltam én, és oh, kérdem önt, uram, tehet-e arról a fiatal ember, ha szivnyugalomfosztogató országos gondjait üstökön ragadják emberi érzelmeinek pandurjai s azt kiáltják elébe: „Hóó! megállj! hátra az agarakkal!“ tehet-e arról, ha a szív megfelejtkezik magáról, a midőn feltalálja üdvkéjmámorbáj-édenjátszimosolytavaszsugársohajképzelte ideálját!? Engedelmet, ez németül van gondolva: nem tudom, ha vajon…“
„Értem!“ mondá Ákos ur, s visszagondolt egy pár, 1846-iki csinos nyelvü magyar versiróra.
„Rövid leszek, nagyságos uram. A Praterben sétáltam. Egy terepély hársfa lombjai alatt egy nő ült. Kezében hárfahangok, ajkain énekdallamok nyugovának, majd fellázadva, majd szeliden ömledezve. Nem beszélek sokat. Oh, szép volt e nő, szép, mint „a harmatcsepp csókja az élet zöld levelén,“ mint „a kékség lehellete;“ és szivem elkiáltá magát: „repülj föl, föl a légbe!“ Huszonhat éves voltam… Bocsánat, hány éves ön, uram?“
„Harminczkettő,“ felelé a regényiró, s meg nem foghatá e kérdés szükségességét.
„Ugy meg fog ön engem érteni; igen, ön ért engem: mert oh, melyik 32 éves ember ne lett volna legalább egyszer életében 26 esztendős!“
„Igazság!“ mondá Ákos ur, pártolni bátorkodván a sipládás vakmerő állitását.
„A nő, kit megpillanték, a természet izlésének a szó legteljesebb értelmében becsületére vált. Ott ült ő a hársfa lombjai alatt…! Hurjainak s ajkainak zenéjére a Prater szabadon legelő őrei közül mintegy 29 darab körébe csődüle, nyakon bámulván őt és az andalitó zengzeteket. A többi állatokat, kik körülállák, nem is emlitem. Csak azt mondom, hogy én is ott állottam. Szellemem jobb része lágy ájulásba rogyott. Huszonhat éves voltam, uram!“
„Bizony már benőhetett volna akkor feje lágya,“ gondolá Ákos ur, de nem mondotta szája.
„A hárfamüvésznő megszünt zengedezni; csend lőn; egy távol werkli hangjai emelgeték csupán a percz ünnepélyét; vadul regényes állapotban reszketett bennem a fiatal sziv. A hölgy fölemelé szemeit rám, fogytam, olvadtam, perzselődtem. Nem állhattam ellent, leereszkedém egyik térdemre melléje.
„Mi a neved, angyalom?“ kérdém először is, és keze szára után nyulék.
„Az enyim?“ kérdé ő, szintén először, s kezembe fekteté kezét.
„Igenis, a tied, oh, a tied…“
„Az én nevem Genoveva Afanazia Thekla,“ mondá ő.
„Fogsz-e engem szerethetni, édes Genovéva Afanázia Theklám?“ kérdém én.
„Tégedet?“ kérdé ő, s rám nézett egy pár szemmel, melyeknek párját, becsületemre mondom, még az akkori pesti német szinház choristánéi között sem láttam soha.
„Igenis, engemet!“ állitám én, s melléje ülepedém.
„Foglak,“ mondá ő.
„Igazán? édes Genovéva Af… stb.“
„Bizony Isten, igazán! te kedves, te szelid ábrándozó!“ erősité Genovéva.
„Végem volt. Szerettük egymást. A hölgy hollófürtei felém fordulának és sötét árnyat vetének érdekes czitromképemre, szemem szemébe, lelkem lelkébe tapadt.“
„De hát nemesebb, magasabb vágyai?“ kérdé Ákos ur. (Meg kell jegyeznünk, hogy Ákos ur a fentebbi eljegyzési vallomásnak a sipládás szájában csak azért engedett oly szabad folyást, mivel az kétszeresen érdeklé őt, ki nehány hét mulva szintén össze vala kelendő a literurától visszavonult s most dusgazdag aradmegyei birtokos, Degré Alajos egyetlen leányával, a bájos Degré Jolánnal.)
„Oh, én megfeledkezém mindenről – felele savanyu arczczal a sipládamüvész – felejtém Alemanniát, felejtém magas vágyaimat, és mindent, mindent: mert ama perczekben elhitetém magammal – miről magányos óráimban gyakran álmadozám – hogy az ember tulajdonképen csak arra van teremtve, hogy párját keresse s találja e földön, s vele boldog egyszerüségben, lágy kenyér és kemény viz társaságában, élje le hátralévő napjait. De oh, én siralmasan bántam meg fiatal tüzű, s mégis szamár tettemet!“
„Hogyhogy? szamár…“
„Igen, szamárságomat. Vak szerelmem csakhamar örökre kötött össze Genovévámmal, ki az ifjuság és kellem mindenható istennőjének tetszett a hársfa lombjai alatt. Nem akarom önt soká fárasztani beszédemmel. Fájdalom! elég hamar megtudám, hogy az imádott holló-fürtök ragasztékok, a piros arczok mázolékok s a gömbölyü tagok pótolékok valának. De össze valék vele kötve örökre, szöknöm nem lehetett. Csakhamar paprikajancsi-féle szinpadot nyerék nőm apjától, egy lerchenfeldi komédiástól, hozományképen. Ehhez kelle nyulnom; éles hangom, bő olvasottságom, tapasztalásaim és saját számos dolgozataim igen nagy hasznomra valának e művészetnél. És hires valék Bécs környékének minden búcsu-ünnepélyén és a Praterben. Végre megvénülvén s ez iparágból kiszáradván, visszagondoltam hazámra s – 1846 észtermésem szerint itélve – a művészetnek itteni számtalan, parlagon heverő, mivelő kezekre leső pusztáira. Werklit szereztem, s egész családommal leérkeztem Pestre, épen az napon, midőn a – mint hallám – Lisznyai Damó Kálmánt temették nagy halotti pompával.“
„Igen, ő benne halt ki egyik ősfaj, melynek itt-ott felásott több csontváza fölött napjainkban oly nagy fejtörésbe kerülő szemlélődéseket tartának tudósaink, soká nem tudván elhatározni, az emberek mily osztályához tartozhattak tulajdonképen eleven korukban, miután minden ily egyes csontvázra ki volt faragva e szó: Universal-genie. Családjával, mondá ön?“ kérdé tovább visszatérőleg a sipládást.
„Igen, uram, azon hölgy, ki szerény sipládámat kinozza jelenleg az udvaron, erőtlenül, alig hallhatólag, ez az én Genovévám.“
Ákos ur lenézett az ablakon, s ugy tetszett neki, mintha felöltöztetett paszulykarót látna egy kis ketrecz elé szurva, mozdulatlanul.
„Ez pedig itten egyetlen örökösöm – folytatá az agg bajnok – sokáig gyümölcstelen családi élőfa késő és fiatal csemetéje, fiam, Ingomár Jaromir Mária. Hol is vagy, Maris?“
A sipládás fia ismét aludt és hortyogott, miközben egyik keze, mely nagyon hozzá volt már szokva apja ölelgetéséhez, ennek tátongó csizmaszárába enyészett el. Végre megtalálá az apa a fiu gubancs fejét s bemutatá Ákos urnak.
Mintha biz ő azt már nem látta s meg nem nézte volna azelőtt!
„S minőnek találá ön ujra Pestet?“ kérdé a ház ura.
„Jaj, édes nagyságos uram, másképen áll itt a világ, mint én képzelém. Nem hiszek szememnek, nem fér a fejembe, a mit látok és hallok. Hajdankori rokonérzelmü barátimat nevökről sem ismeri senki. Az akkori s azóta feltünt magyar irók pedig mind Dárius kincseivel birnak; köztök legelsők – mint hallom – Czakó és Obernyik, kik épen a mult hónapban vették meg együtt Tolna megye egész határát. A müvészet pedig annyira haladt ez országban, hogy minden pesti werklis már gőzsipládákat használ. Én nagyon elmaradtam. Ide érkeztemkor a honi pártolásával akartam itt magam iránt jó véleményt gerjeszteni, de már a komáromi várszinház költője, Jókai Móricz (kihez ut közben szintén betértem) figyelmeztetett, hogy ne bolonduljak, mert az ilyeseken a mai időben már fen nem akad senki, miután azok számára, kik ezt nem teszik, bizonyos veres tornyok már ugyis több helyen vannak az országban, miknek hiját nagyon lehete érezni 1845-ben. Árván maradtam, uram, éltem vége napjaira… Oh, uram, észkáprázás és szivbolondulás: ezek a fiatal ember mételyei!“
A sipládás fiának az apja elhallgatott, azután nagyot sohajtott, felzavará fiát és felkelt ülő helyéből.
Ákos ur tökéletesen ellágyult, de azért mégis némi öntudatlan örömet érze szivében. Miért is ne érzett volna? Az orvos örül, ha beteg testhez jut; a regényiró örvend, ha dult lélek tárja fel előtte titkos történetét.
„Még egyet, polgártárs! Hogy hivják önt?“
„A nevem Joseph Mária Besenstiel, nagy jó uram.“
„Lehetetlen! A név nem egészen ismeretlen előttem, olvastam valahol. Bizonyos lehet ön benne, hogy ön és neje számára nem sokára helyet szerzendek valamely aggok intézetében. Fiát illetőleg pedig gondoskodni fogok, hogy okosabban vezéreltessék a világ szinpadára, mint apja. No no, ne hálálkodjék ön; meghiszem, meg, hogy áldott egy ember vagyok, csak ne rohanjon ugy reám, még eltöri kedves pipámat. No ne vinnyogj te is, Mária. Menjenek, addig is e kevés pénz.“
Mintegy 30 garas lehetett, mit Ákos ur a két szerencsétlennek, előlegesen, kezébe nyomott. Azután nem tekintve zokogásaikra, hálarebegéseikre, kitolá az ajtón.
A lépcsőkről egy rebegő szózat hangzott fel: „Az Isten áldja meg a magyar irókat!“
A sipládás fia elvezeté a sipládás fiának az apját.
Ákos ur pedig nekiült a regényirásnak, és a regényirás szerelmes gondolatainak ide s tova röpkedése daczára is képzelhetlen gyorsasággal haladt.
E regényben lesz megirva a jelen ábrány hősének halála is.