Pákh Albert humoros életképei

FIATAL ÓRIÁS.

(Magyar titok vagyis hazai rejtelem.)

ELŐJÁTÉK,

mely nem tartozik ugyan szorosan a dologhoz, de mely még sem arra való egészen, hogy csupán lapot töltsön és honoráriumot szerezzen. Történik egy hirlapiró szobájában. Nappal.

Nem régen történt, a mit röviden el akarok mondani.

Dél felé járt az idő. Miként ez időben rendesen, ugy akkor is hirlapirói trónomon, egy becsületes szalma széken ültem, melyről a fővárosi bérkocsisok, naplopók és tolvajok stb. országának nyilvános ügyeibe szoktunk beleszólani. Pillanatom iróasztalom zöld posztóján hevert. Nem akarom ezzel azt mondani, mintha ezen emlitett szalmaság és zöldség hatással szoknának néha lenni azon előttem fekvő papirszeletre, melyre tollam fejemnek kiáradó gondolatait egyenkint vezetgeté által.

Kopogást ugyan nem hallottam, azonban egyszerre nagy szelet hajtva benyilik szobám ajtaja. Ha dicsekedni akarnék, azt mondhatnám, hogy legényem, a gazember, valami közel eső kocsmával cserélte fel ezuttal előszobám unalmas magányát; azonban meg vagyok győződve, miképen legényem ezen vétkes kötelesség-mulasztását ugy sem hinné el senki. A benyilt ajtón tehát, minden bejelentés nélkül, egy feketén öltözött szőke uri ember lépe be. A mint belépett, mindjárt gyanitám, hogy vagy házas, vagy özvegy, vagy pedig még nőtelen ember. Mert oh, a kit az élet vihara ugy meg korbácsolt, mint engem és fájdalomdus számos „fiatal iró“ barátomat: az nem mindennapi tapintattal bir az emberek belső jellemének azonnali átpillantásában!

A szőke ur kezében finom nádpálcza, szájában égő fél szivar vala; egyébiránt csinos fiu volt, s akárki is érdekesnek nevezhette volna, ha ugy tetszett neki. Magam is első tekintetre azonnal szerencsémnek kezdém tartani, hogy szerencsém lehete hozzá.

Fölemelkedtem üdvözletére s házi sapkám után nyulék. Tekintetem kérdőleg fordult feléje.

„Soh’se fáradjon – szóla hozzám – csak tessék élni a kényelemmel: inkább fölteszem én is kalapomat s folytatom félbeszakasztott szivarozásomat.“

Valami fiatal iró lehet, gondolám.

„Ön el van foglalva – folytatá – nem fogok sokáig alkalmatlankodni.“

„Oh, kérem, tiz sorral több vagy kevesebb, nálunk nem tesz semmit,“ biztatám az ismeretlent.

„Mindegy, rövid leszek,“ szóla határozottan. „Köszönöm, nem ülök le. Csupán ezen iratokat akarom önnek átadni, melyeket csak azért hoztam el magam személyesen, hogy teljesen biztos lehessek azok kézrekerülésében. Egy novella ez, mely egészen a mai kor igényei szerint készült, s azon modorban, melyet mai beszélyiróink nagy része szintén követni látszik, de teljesen még egyik sem ért el mind e mai napig. A novella mellé egy levél van mellékelve. A levelet tessék elolvasni, s a beszélyt átküldeni Frankenburgnak. Évekig foglalkoztam a külföld szépirodalmával s éltem az életet, hogy megtudjam: mi az élet? Studiumom gyümölcseit most akarom legelőször előtálalni. Ugyanazért önre nézve is egészen közönyös annak tudása: ki s mi vagyok én.“

„Épen nem vagyok kiváncsi,“ gorombáskodám felzavartatásombam.

„Önhöz fordultam kérelmemmel, ki, mint látszik, némi viszonyban van az emlitett szerkesztővel; ámbár, mint hallom, ön is az insurgensek sorába lépett.“

„Hová, instálom?“ kérdezém.

„No, azon 10 tagból álló insurrectióba, mely egy ideig nem irand divatlapokba.“

Valami vén iró lesz, gondolám magamban.

„Ah, elménczség! Ön elménczkedik is?“ kérdezém.

„Szoktam. Tehát ujra kérem önt, hogy e novellát közölje az Életképekben. A mit erre nézve még el kellene önnek mondanom, azt bővebben olvashatandja ön a levélben. Isten önnel!“

„Részemről a szerencse!“ kiáltám utána.

Ez után ismét beállott szobámnak normális állapota. Csendesen tovább akarék irogatni, de meg nem állhatám, hogy belé ne pillantsak a nagyreményű ismeretlen talentum levelébe. Lelkem is hizott bele, midőn a következőket olvasám:

„Sok jó napot e sorok olvasójának. Hadd szóljak egy pár szót az olvasó közönség nevében és érdekében. Iró nem vagyok, a közönséghez tartozám én is számos esztendeig. Ennélfogva kivánatait, igényeit senki jobban nem ismeri, mint én. S igazi örömmel látám, hogy mai iróink ezen igényeknek mindinkább eleget tenni iparkodnak. Tudják ők, hogy holmi mindennapiságokat, locus communisokat már ma nem szeretünk. Jól teszik, ha minél több uj és frappant helyzeteket, ha soha nem látott jellemeket és soha nem hallott dolgokat teremtenek. Bölcsek, hogy erejök utolsó megfeszitésével is eredetiek akarnak lenni.

„Más időket élünk. Régen másként állott a dolog. Az akkori időben elég volt egy kis halavány holdvilág, körülötte sötét felhők, melyek alatt egy illatos liget sürü lombozatában kebelbeli epedő várakozással a rezgő holdsugarakat szopogatta a szende lány, mig egy közel bokorban részint a csattogány, de többnyire a sápadt ifju lantolá el szive fájdalmát a hurok halvány hangjaival; minek utána a harmadik lugos árnyékában ólálkodó intrikus lepé meg őket sátáni gunykaczajával, s erre azután egymást követé: a véletlen felsikoltás, elájulás, összerogyás s a fölébredés alkalmával az ifju bajuszpelyheivel való találkozás, minek utoljára kölcsönös boldogtalan kivégzés vete rendesen véget, hogy a kiket az élet ölt halálra, azokat a halál támaszsza boldog életre. Ez ma csupa merő mindennapiság. A lovagkornak hajdan oly érdekes kalandjai ma a lovakat is kifárasztanák, annál inkább a mostani finomabb arszlán-nemzedéket. Csendes házi boldogság otthon az életben ha van is, unalmas, regényekben ha nincs is, unalmas.

„Érzékeink tompák, viseltebbek; mi nem csoda: mert mi csakugyan vénebbek vagyunk, mint nagyapáink s nagyanyáink valának, mikor még ők is emberek voltak. Nekünk kebellázitó hatásos dolgokat kell használnunk. S ne mondja senki, hogy ez nem a polgárisodás haladását tanusitja. Maholnap ott leszünk, hogy ha a gyermek azt mondandja anyjának amugy parasztosan: „Anyám, kenyeret!“ ez esetben nem fog kapni egy morzsát is; de ha igy kiáltand fel szétborzolt hajszálak fedele alól: „Hah! legjobbika az eleven édes mamáknak! egy nemével a kilencz napig kőfalba vakolt kebel érzelmeinek rimánkodom tenéked, hogy az organikus élet legfőbb tényezőjének, a gyomornak, haragos követelését csillapitsd le egy darab, oh csak egyetlenegy darab kenyérnek általa!“ akkor a kedvező hatás el nem fog maradhatni. Azt kérdem, vajon nem méltán-e?

„S akármit beszél és gondol b. Eötvös József, hogy a magyar népnek ily érzéscsiklandozásokra még szüksége nincs: én azt kiáltom több rokonérzelmüekkel együtt, hogy van! hogy a magyar közönség is elveszté immár ama könnyű szerrel is meginditható szűziességét. Hogy szegény a magyar élet, s kevés benne a felhasználható tárgy és anyag: igaz. De épen ezért kell költögetnünk szabadon, minden tartózkodás nélkül szinpadokat, és teremtgetnünk bele annyi exotikus személyt, a mennyit csak megbirunk. Az igazsághoz és valószinűséghez nekünk minél kevesebb közünk van. Tessék megolvasni novellámat. Ezen novellában…“

Az óra ütött, a piszkos szedőgyerek sürgető megjelenésétől rettegtem. Tovább nem olvashattam az érdekes levelet, ámbár még alig olvastam el felét. Hirlapi czikkem után kelle látnom, mely halasztást nem szenvedhet soha. Élvezettől fosztám meg e félbenszakasztás által olvasóimat, de hiszen beküldtem a novellát az Életképekhez. S a kárpótlást kereső közönségnek csak azt mondom:

„Tessék hát megolvasni azt az eredeti uj és frappant novellát!“

I. ALAGUT.

18** évi május 13-án d. e. 11 órakor a budai két águ tunnel egyik ágában egy himnemü, de szerfelett kurta emberi alak futkos fel s alá, repkedő frakkszárnyakkal, lobogó nyakravalóval, szétrepedt keztyűkkel, melyeknek egyikével egy divatos nádbotot tól maga előtt, a mely pedig, vastagságát illetőleg, beillenék buzogánynak akármely nagykoru orangutang öt körme közé.

Csizmája sarkán nagy ezüst sarkantyu fehérlik. (Nem az orangutang, hanem a kis ember csizmáján.)

Ugyanazon időben a budai tunnel másik ágában egy tehetsége szerint nagyra nőtt nőszemély haladt rohanva, fonatlan hajszálakkal, összefont kezekkel és suhogó ruhanemüekben. Szólni nem szól, csak megy, röpül, miként az öntudatlan förgeteg, zúgva, suhogva szótlanul.

Keztyűje tövén egy nagy karperecz sárgul.

Mindkettőnek szeme remegve mered minden utjában eső tárgyra, mintha valamit keresnének.

Sőt ugy látszik, mintha egymást keresnék, egymást kergetnék, csakhogy mindenik külön ágában az alagutnak, ugyanazon egy irányban.

Ki tudja, mi vad szenvedélyek csatáznak e két ismeretlen kebel érzelemországában? ki tudja, mily szilaj mennykő csapott le sziveik kinyuló villámfogójába? ki tudja? szóljon.

Nem szól senki.

A sötét alagut fényesen ki van világitva száz meg száz légszeszlámpa által. Valódi tündérország a boltozatos tunnel ezernyi csillagaival s a viszfénytől ragyogó lovak-, emberek-, szekerek-, targonczákkal. De ki ne ismerné e gyönyörü és fölséges müvét a budapesti teremtő észnek?

A tunnel nincs még készen. Nem tesz semmit, tervben már megvan.

II. ELSŐ SZERELEM.

Néhány nappal a történtek előtt Budapest „Pest“ nevezetü részének váczi utczájában s ennek egyik két vagy legfölebb három emeletes házában s e ház egyik csinosan parquettezett szobájában egy nő ült egyedül, némán. Szótlanságából azt lehetne következtetni, hogy gondolkodik; annyi bizonyos, hogy ha beszél, ezt tenni rendesen nem szokta. Mert a nő nem finom, sem fiatal, sem szép. Micsoda hát? Szende, köpczös, tenyeres-talpas, elragadó.

Ölében egy ¼ □ ölnyi terjedelmü ficzkót tart, ki emlőin csüggve vagy reggeliz, vagy ebédel; nem tudom bizonyosan, hány órakor szokott fölkelni.

A rövid fiatal embernek egyszerre megállt az esze, vagy ellenkezőleg talán épen a szopás theoriáján töré fejét. Mert e fejből kiereszté a szopókát s a nő öléből epedő pillanatokkal neki fordul a nő képének, elkiáltván magát:

„Anyám!“

Szavára szótlan csend viszhangja dördüle.

Oh, ha tudta volna a boldogtalan, hogy a kire ugy rárivalt, nem anyja, hanem csak dajkája! Mert oh, neki talán soha sem volt édes anyja!

„Oh anyám!“ sikoltá még jobban az ismeretlen ur. És megjött a válasz.

„Ugyan ne ordits már no. Mi kell, Jankó?“

„Kikérem, anyám, Béla a nevem, Rodonyai Béla.“

A nő csintalanul, titkot rejtőleg mosolygott s e gunyszavakat sugá be magába: „Komisz Babszem Jancsi!“ A fiuból egyszerre kitört a lelkesedés.

„Anyám! szerelmes vagyok!“

„Juj! irgalmatos Isten, el ne hagyj! Ha ha ha!“

Egy éles felsikoltás s egy rekedt nevetés, és a dajka kapta magát s a gót izlésü oldalajtón megszökött. Mielőtt azonban megszökött volna, elébb kiejtette öléből a kis szerelemvallót, a ki macska indulatával szerencsésen talpra esett. Leérvén a földre, megállott, mint a kőszál, s mintha ki lett volna esztergályozva, ugy állott meg pólyájában, melyből csak apró lábai s óriási feje kukkantanak elő. Azután mérges boszura gyuladt arczczal utána nézett a szökött „anyának“ (oh, mert ő mindig ezen hiedelemben volt!) s mennydörgő hangon ezt rikácsolá:

„Tehát igy vagyunk? (A fej megáll, a szemek sétálni járnak a szobában fel s alá.) Tehát ti nem hisztek, gunyolódtok? (A falak nem mozdulnak, pedig kivülök nincs senki a szobában, a ki mozdulhasson.) Oh nyomorult törpe emberiség!“ (Az iróniának éles hangja rögtön kettémetszi pólyája köteléket, ugy hogy az lehámlik róla, s a fiatal ur egészen hasonlita az Ámorhoz, mint azt a halhatatlan rómaiak mythologiája ábrázolá.)

S ekkor büszke önérzettel lábujhegyre állott, hogy nagyobbnak lássék, azután ezen öntudat boldogitó érzetében végig akarta simitani fejének barna üstökét, mit azonban két okból nem tehetett: először mivel keze be volt pólyázva; másodszor, mert átalában véve fejének még semmiféle üstöke nem volt. Megszégyenülve e kudarcz által, lábával toppanta egyet s feje hármat bólintott utána.

„Nem hisztek? – folytatá s csaknem köpködött szavainak keserüségétől – nem? Ha ha ha ha! De jól van! Majd meg fogom én mutatni, hogy ki vagyok. Igen! ti gyermeknek néztek, ti kinevettek, s én már gyakran kérdezém kinaimban, vajon vak-e az a gondviselés, mely igy sujt büntelent? S pedig ki vagyok én? Nem vagyok-e én az ős Rodonyai-család ivadéka? s nem nekem kell-e jószágaim kezelését immár átvállalnom? vagy talán… oh talán… (az ős család ivadéka megáll, szeme a padolatba furódik s fejében forrni kezd, hogy szinte füstöl) vagy oh talán, oh ki fogja földeriteni homályos sejtelmeimet? Isten! ne tégy őrültté! Hah! (Meg kell jegyeznem, hogy ezen ivadék rendkivül liptói kiejtéssel beszélé a magyar nyelvet.) De nem, az nem lehet, nem lehet, mondom. És van-e, kérdem, nagyobb zsarnok a polgári társaságnál és országgyülésnél, mely holmi haszontalan nagykorusági törvényeket volt elég kába teremteni s életbe léptetni? De megyek, megyek, s meg fogom mutatni a világnak, hogy e gyöngéd kor, melyet Isten átkul mére reám, nem gátoland mindazon nagy dolgok véghezvitelében, melyekkel eddig csak hosszura nőtt emberek szoktak vala hetvenkedni. És te Isten sujtoló karoddal! (A beállott szü netben Erkel hattyudalát dudolja ritka bariton hangjával.) Igen, megyek. Oh Irrrmáám jö-vök! – Bajuszt ide és parókát! – Hé toilette!“

Csengetyűt keresett most, de nem talált, minthogy nem látott fel az asztalig s az asztalon tulajdonképen nem is volt csengetyű. Csöngetés helyett kiabált tehát s inasait egyenkint szólitá be nevöknél.

„Ragout!“ s az egyik mellékajtón azonnal belépett egy inas szerepét játszó franczia escaloppe. „Les culottes! Oh beléd rejtem minden bizalmamat!“ szólott az ur, s beszélt kétfelé, mint Bánkbán, mikor Tiborczczal találkozik és fájdalmával.

„Oui, monsieur!“ S ott termett a nadrág.

„Farcimen!“ S más ajtón egy felvidéki lépe be czifra libériában. „Calceos! Te vagy alakja egész földi létemnek!“

„Ad servitia, domine spectabilis!“ A csizma is ott volt.

„Pudding!“ S egy frakkba öltözött beefsteak csoszogott be. „The waistcoat! Te fogod megőrizni keblemet!“

„Yes, mylord!“ S ott termett a mellény.

„Makaroni!“ S egy sujtásos szalámi hajlongott befelé. „Il fracco! Te lebegsz körül ünnepélyes óráimban!“

„Si, signor!“ S ott volt a frakk is.

„Brinza!“ S belódult egy hazai drótosból készült libéria-töltelék. „Daj szem hantusku! Te övezed körül éltem árboczát!“

„Naráz, pán velkomozsni!“ S a nyakkendő sem hiányzott.

„Schmarn!“ S dreischrittban betipegett egy rántott csirke. „Den Hut! Te takarod el legnagyobb hiányaimat!“

„Ja,’rr Gnaden!“ S megjött a kürtőkalap is.

„Gaján Appel!“ (Azt akarta mondani: Kaján Abel; de ő hautevoléesága nem a legtisztább magyarsággal szokott élni.)

„Parancs!“

„Ne bolonduljon kend annyira, hanem tegye el kend a schlafrokkomat, s hozza el kend a mi még hibázik.“

„Értem, tens uram!“

S minden ugy történt. Az utólszor megjelent egyéniség fölkapta a pólyát s eltevé valahová, reá rakván egyszersmind urára a többi meg nem nevezett ruhadarabokat.

Olvasóim már eddig átlátták, miszerint a fiatal óriásnak az volt sajátságos rendszere, hogy mindenféle nemzetü inasokat tartott, s mindenikkel saját nyelvén beszélt. Amolyan privát passio: kinek mi köze hozzá?

Rodonyai Béla, igy nevezzük őt mi is, mig az álarczot le nem rántandja képéről a sors, tökéletesen felkészült.

„Halloh!“ szólának ajkai, s mind a 10 mellékajtón egy tempóban inasfejek termettek.

„Kocsi nem kell. Gyalog megyek ki. Megyek. Oh Irmám, repülök!“

Hanem ezt nem mondta ki amugy közönséges nyelvbeli kimondással, hanem a világ „egyetemes nyelvén“, a zene bájhangjain adá elő, azaz: csak énekelt bizonyos hangokat, s mind a 10 legény azonnal megérté s visszavonult.

Egy pár perczig mindinkább elhaló lépteket hallunk a termeken, mindaddig, mig a hallgatást megunjuk s eltávozunk. Azután rögtön üres lesz a szoba. Lassankint elsötétedik s a hold belöveli arany sugarait a szobák ablakain.

A Pudding nevü angol inas kijön az üres uri szobába s a legkényelmesebb pamlagra dőlve, csakhamar az álmok országában hortyogva andalog. A többi kamarából marseillaise, zsobrinóta, pozabucski, makao, ferbli és pofhangok hallhatók. Urokat várják. De az soká nem jön.

Ki tudja, visszahozza-e őt még valaha a sors? Igen, mert a fiatal óriás lépéseit is a sors kormányozza!

III. VÉRSZOPÓ BARCSÁK.

Este van a faluban Pesten.

Egy özvegy grófné szobájában vagyunk, kinek neve Eszter.

A butorozás keleti fényüzéssel párosult. A szobában, melybe lépünk, 10 pamlag van, 6 zongora, 13 asztal, 59 szék, nagyobbrészint egymás tetejébe rakva, hogy a benne levő személyek is elférhessenek egy kissé.

Pedig az egyik asztalnál a ház asszonya ül. Előtte légszeszmécs és tárt biblia, kezében feszület, két válla közt halálfej sátáni mosolylyal. Üres szemgödreivel nagyokat pillant időszakonkint a közel pamlagon ülő párra.

Irma ült ott és Béla egymás mellett, boldogan, miként a teremtés hajnalán az első pár. A hölgy épen 28-ik tavaszát élé csendes tiszta életének, s a fiu is átuszta már – mint tudjuk – legalább is 18-ik hónapját élete „hullámhabjainak.“

A társalgási tón a lehető legfrancziásabb vala közöttök.

„Irmám! – szóla Béla ur, mikoron letelepedék – én az élet tengerén szenvedett mai napi kinos hajótörésem után a te csendes-édes kikötődbe tértem vissza.“

„Kötőmbe? – kérdé nem csekély nehezteléssel a bájos Irma. – Ne sértegessen Béla ur; én nem viselek kötőt, szobaleányom visel kötőt; majd ha egyszer főkötő alá teremtett: akkor kötődjék és kössön ki én velem, tudja?“

„Oh, te szellemdus, szójátékos kis liba, eszem azt a kis májadat! kiálta fel elragadtatásában Béla. Nono, ne fordulj el tőlem oly haragosan. Milyen jól áll rajtad az a sárga ruha!“

„Ugy-e, Béla ur? Magam is azt tartom – felelé Irma rögtön kiengesztelődve – de én francziául is tudok ám! Ah, zsö vu-z-ém dötu mon kőr, món sér Béla! Tudja-e ön, mi ez?“ kérdé csintalan mosolylyal a hölgy.

„Nem tudom, de nem is akarom tudni, mert ugatni nem szeretek“, igy válaszolt a komoly férfiu, végig simogatva ideális bajuszát s összeverve sarkantyuit.

Irma meg volt nyugasztalva, és könnyelmüsége felett nagyszerüen elpirult.

„Egy kérdést hozzád, Irmám. Azt mondják, hogy én iszonyu fiatal és kis ember vagyok. Oh, mondd – remegve kérdem – mondd, igaz-e ez?“

„Hah! – kiálta fel Irma, s haja azonnal szétzilálva futott le feje tetejéről – és lett volna ember, annyira vakmerő? Nem, az nem lehetett ember, az a rágalomnak megtestesült sántitó ördöge volt. De oh, szerelmem felfutó repkényének égi karója! kérdelek: volt-e valaha nagy férfiu az ég alatt, kit az irigység és rágalom kaján pápaszemei aprónak ne néztek volna? volt-e?“

„Nem volt. Igazad van, s vigasztalásod édeni szavai mézcseppeket hintenek szivemnek öröméhes barázdáiba. Oh, hölgy! az Isten gyönyörül teremte tégedet!“

S ekkor ölbe kapá Irma Béla urat és eltakará ajkainak szegélyével, de nem egészen. Forró csókok zamatja ragyogott ajkaiknak koránybiborán. Mert „oh, vagynak csolkok,“ melyek „egy nemével“ a koránybibornak szeretnek ragyogni az élet varangyos utainak sötétlő ajakbimbóin.

Az óra tizenhármat vert. Gyakorta lehet látni az életben ily tüneményeket olyatén óráknál, melyek az órás müvész ujjai alá sovárognak.

Az órakongások hallatára Eszter grófnő aggodalmas sejtelmektől kezd marczangoltatni.

Irma rá néz Bélára: szép volt ő (Irma), mint sátoros ünnepeken az áhitat; jó volt ő (Béla), mint tengerifosztáskor az enyelgő játszi kedély.

Azonban most három csillag következik.

* * *

„Ön itt, tisztelt férfiu?“ kérdé meglepetve Irma, a mint ránézett Bélára.

„És te kérdezheted ezt, lelkem fele?“ kérdezett és válaszolt egyszerre nem mindennapi ügyességgel a beszély hőse, egy oda ragadt pelyhet tisztitván le frakkja galléráról.

„Uram, e szokatlan órában…“ kezdé ismét Irma, s csaknem forró csókjaival tetézé imádottját.

„Enyim vagy tehát végre – folytatá, nem törődve semmivel, az imádott – enyim vagy, földi fájdalmam enyhe koporsója, üdvöm tölt korsója, bánatom guzsályának orsója, életem ételének sója, enyém vagy, ohja!“

„Nein, nein! – kiálta közbe a bájos koporsó, korsó stb., – kérem önt, Rodonyai ur, még nem vagyunk pertu.“

„Hogyan? Oh, te, ki még a tréfában is szeretetre méltó vagy! olvastad-e te Ossiánt? Nem, te nem olvashattad. De olvastad Herczegh Viktor népdalait. És vajon magázza-e H. V. az ő szivének menyasszonyát: mondd, magázza-e?“

„Nem!“ válaszola alig hallhatólag Irma, s szemérmes elpirulás és lapos szem-lesütés közben szeliden arczul csapatá magát Béla keztyüje által.

Egyszerre csekély villámlás tünt fel a szobában és lassu dörgés. Senki sem tudta, honnan? Én magam sem tudom.

„Ember, ember, vigyázz tenmagadra, mert halandó vagy!“ E szavak csendes rezgéssel kongának végig a terem levegőjén. A boldogok alig vevék észre.

Eszter grófnőéi voltak a hangok.

„Igen, menyasszonyom, arám! Voltál-e már ara, Irmám?“ kérdé a mámoros Rodonyai.

„Ugyan már hogy lettem volna? Eh menjen, maga mindig csak figurázik.“

„Nem voltál? Ugy az leszesz nem sokára, erre esküszöm.“

„Ne esküdjél!“ kongá Eszter grófnő üres hangja s a légszesz lobbot vetett és bűzt terjesztett.

„Szép jószágaim vannak, csak megélünk.“

„Nincsenek!“ mormogá a halálfej.

„Fényes nevem is sokat segit rajtunk: mi kell egyéb?“

„Neved sincs!“ kongá még iszonyubban Eszter hangja.

Irma egészen el volt mélyedve, s merengve andalgott képzeletével jövője bájos tündérképein, melyeket oly élénk ecsettel feste elébe szive választottja.

„Holnapután tehát a pap áldása örökre kötend össze bennünket,“ tevé hozzá a boldog vőlegény.

„Hazudsz!“ kiálta fel a halálfő borzasztóan.

Béla megunta a tréfát.

„Ugyan ne kotynyeleskedjék már mindig napam asszony. Bizony befoghatná már egyszer a száját!“ szólt a méreg nyelve Bélából.

„Hah! hitvány áruló!“ sikolta Eszter grófnő a legiszonyatosabb sikoltással.

Irma elájult. Többet mondanom róla nem szükség.

„Irmaga, akarom mondani: irgalomnak örök Istene!“ zokogott a mély érzelmü Béla, és várta ő is a halált.

Az agg halálfő nagyot prüsszentett örömében s dühöngése megrázkódtatá a szoba ablakait.

„Spiriti miei!“ rikolta a Boscokeblü aggastyán nő.

E szavakra azonnal hét darab, skárlát vörös carbonári köpönyegbe öltözött piócza jelent meg nagy robajjal a szobában.

„Obedité, putz weg!“ parancsolá mutató ujja kinyujtásával a ház infernális összeköttetésü asszonya.

S a megjelent hét darab intrikus lélek, ezen vadindulatu vérszopó barcsák, aljas barmocskák egyenesen a nemeslelkü Bélának tartanak, egy-két alattomos kanyarulattal füle tövébe kapaszkodnak s lerántják a padolatra és szopogatni kezdik az ő testének vérét. Oh, ez iszonyu szivásról nincs fogalmatok! mint estek neki, mint kapnak, mint csinpajkóznak bele a bőrbe, s mint szivattyuzzák magokba a vérpiros vért, mig egészen megpuffadva, elfeketülve rogynak le saját bűnsúlyuk alatt: oh, erről nem lehet fogalmatok, mondom, nem lehet!

E borzasztó műtét alatt szüntelen lassu dörgés zavará az elájult hölgy nyugalmát, mit ez fölötte rosz néven is vett az illető goromba dörgőnek. Rodonyai Béla nyögött, hogy még a vad nadály is megszánhatta volna; ah! de őt pióczák marczangolák, pióczák! Egyébiránt ő egyenesen az eldült Irma mellé rogyott s a két szerelmes oly szép harmoniában fekvék egymás mellett a vér keverte padlaton, miként ha a „Jelenkort,“ és „Társalkodót“ láttam volna magam előtt.

Ilyen az élet, nyájas olvasóim! mennyi szomoru contrast, mennyi átláthatatlan cselekmény, mennyi titkos rejtély, s mégis mennyi tömérdek csizmadia van Debreczenben!

Végre a pióczák elkékülve henteregtenek immár a porban, eltorzitva egész lényökben, miként részeg patkány a pincze hordói közt. S egyszerre, mintegy nehéz, még soha nem aludt álomból felriadva, felugrik Béla a sima padlatról, keblére emeli a szunyadó Irmát, és az öreg grófnőtől észre sem vétetve, fülébe sugja e szavakat:

„Irmám, holnap, azaz: 18** évi május 13-kán délelőtt 11 órakor a budai tunnelben ismét látandjuk egymást: hallod, Irmám?“

„Hah! hallom szavaid varázscsengetyüjét. Az alagutban? Jól van!“ igy válaszolt szintén mintegy álmában a szép hölgy s ujra elaludt; álmában égi szerafok zengzetével játszott, és lázas rángatózások között síri csendben e tört és értelmetlen hangok rezegtek elő a „lágy párnák“ közül:

„Mahomed paradicsoma! – Verbőczy tripartituma! – Chansons à la carmagnole! Oh, érzem a nőnem hivatását! oh, Schulcz testvérpár! – fen az égben – angyalok hár-fáz-nak. Tehát holnap május 13-dikán délelőtt 11 ó-ra-kor, ah-hah-hurh!“ És ő aludt.

Pihegő keblére balzsamos aetherből készült rózsafelleg nehezkedett. Honnan? nem tudhatni.

Béla haza sietett. Mellénye alatt már is sírvirágok fakadoztak. Ép arcza elfonyadt, s arczbőrére az ismeretes gyanus hektikus pirosság veres foltjai ülepedének le. S tessék hinni bármit, de én azt hiszem, hogy ő semmi esetre sem leend többé képes sokáig megbirni az élet küzdelmeit. Mert nem is gyerekség aztán annyi baj egy ember ellenében.

IV. HEAUTONTIMORUMENOS.

Az első fejezetben a budai alagutban láttuk a fiatal óriást. Ott láttuk Irmát is. Már most megfoghatjuk, miért láttuk őket ottan 18** évi május 13-án d. e. 11 órakor. A mint t. i. a nadályozás kinos perczeiben egymás között elhatározták, ugy történt. A kitüzött időre mindkét fél annak módja-rendje szerint megjelent ugyan az alagutban; azonban, uraim! egy titkot sugok meg önöknek, melynek hallatára tarkótokon a legkikeményitettebb inggallér is szerényen összezsugorodni kénytelen, egy titkot, hölgyeim! mely ha értéstökre esik, kebletek átlátszó mellényeinek csipkéi össze fognak huzódni, mint azon mezei virág, melynek nevét ugyan nem tudom, de mely a nappal kifejlett szirmokat piczinke bimbóvá vonja össze a napnak alkonyán. Elmondom a titkot:

„A fiatalság hű bele-Balázs módjára gondolkozik, határoz és cselekszik!

Oh, igen, fájdalom! igen.

Mert a budai tunnelnek két, egymástól elkülönzött ága volt azon tervek egyike szerint, melyeket egykoron az „Életképek“ is közlének műmellékletül. De e körülményt a boldog pár kifelejté boldogtalanságában a számitásból. Ők csak azt határzák el, hogy a fen leirt időben találkozandnak az alagutban, de hogy melyik ágban, melyik oszlop alatt? erről tanakodni egyiknek sem jutott eszébe. Rövidlátók vagyunk, nyájas olvasóim! mióta s mig fiatal ember avagy kisasszony a nevünk, s a szerelem szinpadán, ha mi vagyunk a működők, meg vagyunk fosztva azon gyönyörtől, hogy minmagunkat szinházi tárgyközelitő látcsöveken szemlélgethessük. Puszta szemmel kell megállanunk, s e pusztaságot, oh, mint kápráztatja gyakorta a lámpafény és más egyéb!

Három óra hosszat kergették egymást az alagut ragyogó aknáiban. A balsors ugy hozta magával, hogy mindkettő ugyanazon egy irányban haladott szüntelen s ha jobb szelleme sugallatából ellenkező irányra fordult az egyik, ugyanazt sugá azon perczben a másiknak gonosz szelleme is, és ismét ott valának, hol elébb. Akarjátok, hogy ezt motiváljam? Ki fogta valaha motiválni a végzet eljárásait, mely ész és értelem nélkül kondoritja össze mindig a kötelékek szálait?

A budai tunnelnek a Krisztinavárosba nyiló részén szüntelen nagy száma szokott lenni a bér- és társasági kocsiknak. Az utóbbiak közül minden fél órában indul egy a budai hegyekbe, 10 váltó garasért személyenkint. Ismeretes dolog.

De az nem ismeretes dolog, hogy azon két személy egyike, azon rövid, de erős kebel, kit e beszély elején repkedő frakkban láttunk rohanni az alagutban, most, nehány futtatási óra lefolyta után, nagy lelkendezések között napvilágra bontakozik az alagut sötétes aknájából, s a készen váró társas-kocsiba veti magát, mely csak két személy hijával volt már, egyébként egészen megtelve.

A kocsi előrészében szemközt ült egymással két fondor képü nőszemély. Egyiknek arcza oly sűrü fátyollal volt eltakarva, hogy az ember azt sem tudta, halálfő van-e a kalap alatt, vagy élő emberi arcz? A másik – alkalmasint gyakori szokásnál fogva – szüntelen ugy tartja két karját, mintha mindig gyermeket szoritana velök ölébe. Csak annyit mondok, hogy mi többet tudunk a társas kocsi összes vendégeinél, mert mi e két nőt alkalmasint már közelebbről ismerjük.

Ama fiatal férfiu, kinek sarkán nagy ezüst sarkantyu fehérlett, beleült a kocsi hátsó zugába, a fáradalom erőt vett rajta ugyannyira, hogy csakhamar anda szunyadásba mélyedt.

„Még egy személy! No kinek tetszik?“ kiáltá a bakján felnyult kocsis, s szemeit körüljártatva nagyokat csettentett suta ostorával.

„Megálljatok!“ rikolta egy körülbelül 28 éves bájos hölgy az alagut torkolatából.

„Megállj! Praenumerirt!“

A mint e nő karját előre terjeszté, keze tövén egy arany karperecz látszott fürdeni a nap sárga sugaraiban.

A hölgy a kocsinak nevezett buzahombár, alias: szuszék hátulsó részén nyitva tartott ajtaján föllépett s a még üresen lévő zugba betelepedett. Szemeinek izzó állapota s keblének vakitó fájdalma volt oka, hogy észre nem vevé a fiatal embert, ki átellenben ült a hason szerkezetű zugban.

Én pedig ugy veszem észre, miképen olvasóim előtt e két alak szintén nem egészen ismeretlen. Mi tűrés-tagadás benne, biz az egyik Béla volt, a másik Irma.

Mi váratlan és meglepő találkozás!

Irma végre nagy nehezen elhelyezkedék a kocsiban, suhogó ruházatának tömegével, s körül kezde tekinteni szemüvegével a tág kocsiban. Fészkelődései közben reátalált hágni sarkával a fiatal Béla tyukszemeinek egyikére.

Ez felriad, felpillant. Irma is rá pillant a napernyő alól.

„Hah! mi ez?“

„Hah! mit látok?“

„Hah! való-e ez?“

„Hah! álom-e ez?“

„Igen, igen! ez mind való!“

„Nem, nem! ez nem lehet álom!“

Szükség-e mondanom, hogy a két érző kebel e rövid, de mindent kifejező kölcsönös nyilatkozatok után azonnal egymás nyakravalójába rohant, melyeknek csokorredőiből csak ritkán, mint egy-egy eltévedt holdvilági hang, búgott kifelé e pár szó: „Angyala mennyországomnak! Mestergerendája keblemnek! Oda kün ebédelünk ugy-e, a zöldben?“ stb.

A viszonlátás kéje kit ne kábitott volna el még valaha? S azon komoly lelkületü férfiunak, a fiatal óriásnak, kinek mély érzelméhez hasonlót még nem érzett ember, tulságos elolvadásán, reménylem, ásitani nem fog senki. Oda volt ő egészen.

Elragadtatásában kikapja oldalzsebéből a „Nemzeti Ujság“ egyik közel számát s az ölelés közben, átpillantva kedvese hóvállain, üdvkáprázó szemekkel olvasni kezdi a lelkes fekete betűket, melyekben annyi komoly és való érzelem, annyi átviharzott lelki szenvedések martyrkinai nyilatkoznak rendesen. E lap rendkivül dicsekhetett Béla rokonszenvével, min, ugy hiszem, szintén nem fog csodálkozni senki.

Ezalatt a Laszlovszky-majorhoz ért a bárka. A lovak megállapodtak, a kertsövény körül ácsorgó fiuk kinyiták a kocsi ajtaját, és ekkor vevé észre a boldog pár, hogy ki kellene szállania. Ugy is tőn, fájdalmas szivvel bár, de nem volt mód benne, tovább is a kocsiban maradhatni. Valamennyi utasa continensre lépett, s a kefés fiuk által megtisztitva, ment kiki, merre kedve tartotta. A boldog pár karra fűzte egymást s haladott fölfelé a Zugligetbe vezető uton, a nélkül, hogy tulajdonképen tudta volna, hová és minek megy? De hiszen nem elsők ők, kik igy járnak az élet utain.

Utánok mintegy 15–20 lépésnyi távolságban azon két nőalak lépdegélt, le nem vonva róluk figyelmes pillanataikat egy perczre is, kik a kocsi előrészében is jelen voltak s kiknek egyike átláthatlan sürűségü fátyolt viselt. Egymás között nem szóltak semmit, csupán a fátyolozott hölgy mormoga egy izben ilyfélét: „Itt az ideje, hogy ezen czudar, elbizott népet valóra ébreszszük valahára!“ Egyébiránt menés közben gyakran meg-megrángatta egyik a másiknak ruháját, mit kölcsönös titkos figyelmeztetés jelének kérek vétetni.

Ut közben valami jutott eszébe Bélának.

„Ugy, igaz! hát miért nem jöttél a kirendelt órára az alagutba?“

„Igazság! most jut eszembe, hát ön engem ily csufosan tudott rászedni?“

„Kicsoda? micsoda? hogyan?“ E kérdések egymást űzék most. A mikre meg is jöttek azután a kölcsönös felvilágositások épen olyformán, mint ezt a dolgok állásáról immár tudósitott olvasóim akármelyike tenné önmagának. S ha netalán találkoznék valaki, ki minderre azon észrevétellel lépne fel ellenem, miképen a két boldogságraktárnak ezen kérdezősködések kissé későre jutának eszébe, annak csak azt felelem, hogy ha ő is kissé meggondolná azt, miképen elszórtabb natio nincs a föld kerekségén, mint a szerelmesek, hogy ezek épen nem tudják, mit kérdezzenek, mit beszéljenek elébb, s hogy nálok holmi „logikai egymásután“-nak plane nincs sem hire, sem hamva; ha mindezt meggondolná azon valaki: bizonyosan nem jőne engem haszontalan észrevételével háborgatni elbeszélésemben. Ennyit szerény válaszul. Ha kell, többet.

Elég legyen csupán a szerető pár kölcsönös felvilágositásának eredményét elmondanom, mely röviden abból állott: 1) hogy elismerték, miszerint könnyelmüek valának a rendezvous helyének meghatározásában; 2) hogy a budai alagutnak két ágra épitése szerelmi találkozásokra nézve a legveszedelmesebb institutió; s végre 3) hogy egymásnak kölcsönösen megbocsátának, s kebleikben ismét a régi boldogság ütötte fel sátorfáját.

E közben mindig tovább haladtak a kövecses gyalog uton, melynek partjait zöld gyep s különnemü fatörzsökökből kinőtt lombozatok szegélyzék be, részint pedig be is árnyazák. Kapjak-e az alkalmon, s beszéljek-e a természet szépségeiről s alkotója iránti legmélyebb hódolatomról? Oh, én nem szólok. Mert meg vagyon irva régen, hogy legvalóbb, legmélyebb érzemény és szenvedély az, mely nem nyilatkozik szavakban. Innen van, hogy a magyar nemzet költői, kiknek nagyobb része minden karácsonyra ir egy verset, oly kimondhatatlan mélységgel éreznek.

S oh, mint üdvezült egymás birtokában az anyatermészet zöld ölén s Irma jótevő napernyője árnyékában a két szerető sziv! Párbeszédöket pontról pontra követnem nem lehet, de nem is szabad. A ki vőlegény volt már avagy menyasszony, ugy is fogja tudni, mit beszélt szive tárgyával egy nappal a lakodalom előtt; a ki pedig nem volt még sem egyik, sem másik: annak kivánom ugyan, hogy segitse Isten minél elébb e zöld ágára az életnek, de annak nem mondhatom el a szerető pár lakodalom előtti beszédeit.

A két rejtélyes nőalak folyvást követte lépteiket.

---

„Tehát ott valál és csupán és kizárólag engem kerestél, Irmám, te szende bimbóm?“

„Kit mást, mint önt, Béla ur, önt, tisztelt barátját az erénynek?“

E szavakat mondák, midőn a Fáczánhoz vezető gyaloguton csaknem azon helyre érének immár, hol – köztudomás szerint – egy 4–5 lábnyi magas s csaknem ilyen széles barlangnyilás ásit az utra.

Béla, a mennyire rövid karjainak hatalmában állott, átkarolá Irmáját s figyelemmel kisérte ajkainak minden lehelletét.

E pillanatban bizonyos belső megrázkódás jelei valának észrevehetők a szelid Irmán, azon rázkódások, melyeket rendesen e közönséges szóval fejezünk ki: csuklás. Mintha az égnek tüzes nyila vágott volna Bélába, ugy állapodott meg rögtön, még tüzesebb nyilakat repitvén meredő szemeiből Irmára.

Épen ekkor értek az emlitett barlang nyilásához.

„Hah! mi ez? jól hallottam-e? Hallga!“ és rémitő fülelésnek indul a fiatal óriás. „Hallga! most, most, és ismét harmadszor… Oh szörnyü felfedezés… ha ha ha ha! Ne neked, bizalom, odaengedés, hit, vallás, elolvadás! Ide jöjjetek mind, mind kiket férfiaknak nevez a világ, ime itt nézzétek a csalfa kigyót! Ugy van, kigyót! csakhogy a kigyó sziszeg csupán, de te, te undok asszonyi teremtés, te csuklol, csuklol, csuklol… Oh, e szó őrültté tesz!“ Itt megragadja egyik kezével izzó homlokát, a másikkal Irmát szoritja karon oly erősen, hogy ez nagyot sikolt fájdalmában.

„Ugyan mi lelt, édesem? Roszul érzed magadat vagy mi?“

„Roszul érzed magadat? – kiálta fel keserűen az áldozat – Oh, csak gunyolódjál, csak kaczagj, viperafajzat, kit, mint fiát a pelikán, szivem vérével tápláltalak én. De tréfához most nincs idő. Mondd, kicsoda a kárhozatnak azon fia, ki téged a jelen perczben emlegetni merészel? Emlegetni, mondom! Csuklásod azt nyilvánvalóvá teszi. Szólj!“

Irma nem tudott magához jőni, részint a véletlen és csakugyan erős csuklás, részint a bámulás miatt, s csak e pár szót mormolá fogai között: „Kincsem, nagy szamár vagy!“

„Mi volt ez? Már most szakadj reám, mennybéli boltozat! Veszsz tehát pokolba…“

S már-már meg vala gyilkolandó az ártatlanság áldozatát; de e perczben ére oda a két félig ismerős rejtélyes nőalak, kiknek egyike Bélát, másika Irmát ragadá karon és nyakon. Egy pillanat mulva mind a négyen ben valának a barlangban.

Ha gyufát hoznak vala magokkal, talán a sötétséget is eltávolithatták volna. A két szerető kábulva rogyott le a sötét kövekre.

„Elbizott czudar nép!“ kezdé a lefátyolozott halálfő, Botrány Eszter grófnő: „halljátok a végzés szavait. Régen kellett volna meglepnem titeket e titokkal, mit csak mi ketten birunk itt: én, és e dajka, kit „Rodonyai ur“ igen jól fog ismerni.“

„Ismerem,“ rebegé Béla.

„Elmondom tehát, figyeljetek. Azt hiszi az ur, hogy az ur az ős Rodonyai család ivadéka?“

„Hizelkedem magamnak,“ válaszola elkékülve a fiatal óriás, s keblét régi gonosz sejtelmeinek egész tábora lepé el.

„Ime tehát itt e pergamen, folytatá a szörny, s előmutatá „egy nemét“ a devalvationalis rovatnak: ez meg fog önnek magyarázni bővebben mindent. Én csak igen röviden adom elő tartalmát.“ S mindnyájan hallgatának, miként a csendes völgy hallgatja éjfélnek idején a bagoly huhogásait.

„Nagy ég! mit fogok hallani!“ kiálta Béla s fél térdre ereszkedett.

„Mit? Bizony meglehetős borzasztóságot. Nyargaljon tehát kissé vissza emlékezete paripáján a közel multba. Tudni fogod, fiatal óriás, s tudja az egész világ, hogy a tavali nyáron számtalan szerencsétlen árva vármegyei atyánkfia követe el népvándorlást Magyarország fővárosán keresztül jobb hazákba. Inség, nyomoruság űzte őket. A karavánnak egyik kiegészitő része egy hitvány kis talyiga, mely elébe két fiatal óriásszerű ló volt fogva, a fővárosi utczák zajában elvesztve eszméletét, egyenesen a váczi utcza szegletén levő műárus-bolt csinos kirakatainak ment neki, bezúzva rudjával a szekrénynek egy-két ablaktábláit, tönkre silányitva egy pár csinos festvényt. A talyigában három személy ült: a dult keblü atya, az anya, s egy kisded csemetéje a családi élőfának. Az utczai botrányra tömérdek nép gyűlt össze. Az árvaiak rimánkodtak, jajgattak, mert erszényök a kárpótlást nem birá meg. S a nemesszivű műárus, a nyomortól megindulva, el is határozá csakhamar agyában, hogy a kárt önmaga téritendi meg magának.“

„Oh, kinjaim vihara, ne rángasd szivem feszült hurjait!“ kiálta Béla, s hangja mindinkább haldoklott.

„A kis fiut, ki a szekérben siránkozott, egy jelen volt nemeskeblű magyar nemes, tekintetes nemes nemzetes és vitézlő Rodonyai Jakab ur, több tekintetes vármegyék főfő táblabirája, stb. kéré ki magának a szülőktől, s azonnal meg is vásárlá tőlök, daczára minden ősiségnek és zálognak, örökre, akkori közép becsáron, három ezüst huszason. Azután haza viteté, s ugy nevelé a jámbor agg legény a csinos kis Jankót, miként saját gyermekét neveltette volna. E társnőm itt dajkálkodott fölötte,“ s rá mutatott azon nőszemélyre, ki vele együtt jelent meg a barlangba s kit e történet folyamában már láttunk a fiatal óriás házi butorai között.

„Oh, halál, mit mosolygasz felém oly keserűen?“ kiálta fel a mindinkább roskadozó. „De nem, nem! légy férfiu, Béla! hallgasd tovább! Kérem, tovább, kérem!“

„Nem sok hallgatni való van immár hátra. Az árvai családapa ugyan tovább hajtott szekerével, nem tudom, hova; de az anyát, a különben még fiatal erőben levő derék személyt, én fogadám magamhoz szolgálatomba, bizonytalan időkre.“

„Mi, micsoda? jól hallottam-e?“ reszkete Jankó.

„Ugy van, ugy. Én házamba fogadtam őt; eleinte jól is viselte magát, nem sokára azonban neki adta magát az életnek, kalapot, fátyolt, suhogó ruhákat, karpereczeket kezde viselni, s oly kisasszonynyá fejlődött, hogy az egész világ leányomnak hivé öt. Utóbb – mint te legjobban tudhatod, Jankó – nyilvánosan, szemem láttára, saját házamban a szerelem plátói epedéseinek is helyet engede szivében. Ezt többé nem szivelhetém. Attól tarték már, hogy lassankint engem is kitúr a házból. S én ez elbizott, hálátlan népet meg akarám büntetni.“

„Irgalom! irgalmazzon, asszonyom! A hölgy nevét kérem!“ kiálta Jankó, még egyszer fél kézre ülve az elátkozott barlangban.

„A hölgy épen itt van. Neve tulajdonképen Hancsa, ő azonban Irmának szereté nevezni magát.“

„Irma, ah!“ ezt oly élesen sikoltá el Jankó, hogy illendő leirását hijába kisérteném meg, azután összezsugorodott tökéletesen.

„Mit hallok! te, fiam? te, édes kedves kis Jankóm! Zatraczeni!“ sikoltá, ha lehet, még élesebben a bájos Irma, jelenleg Hancsa, s anyai érzelme egész erejének szabad működési tért engedett.

De néma és puszta lőn a barlang. Nem szólott benne senki, csupán a csalódás keserves érzelme rázkódtatá meg dobogásával időszakonkint a barlangot, miközben a két ördögi nőszemély metsző nyihogással nyilatkoztatá ki kárörömét.

Az ál Béla még egyszer és utoljára nyitá fel szemeit.

„Irma, Hancsa!“ szóla alig hallhatólag, s ugy tetszék, mintha mérlegelné e két szót: „oh, Irmám! te csupán anyám volnál, oh, te csak és csak anyám vagy, egyéb semmi!? Nem az fáj keblemnek, hogy kikoptam az ősi Rodonyai-családból, hanem csak az öli meg életemet, hogy te – szende bimbó – kizárólag – és csupán – anyám vagy! Meghaltál, szenvedély; meghaltál, Béla; halj meg tehát te is, Jankó!“

A hektikus pirosság, mely képén tündöklött, sápadt halálszinben ömlött el egyszerre egész testén, s a nagyszerü remények tanyája, a fiatal óriás, elpusztulva romokba dülve hevert anyja és a semmiség ölében. Ő nem volt többé. Exspirált.

A két vigyorgó sátán még egy pár léghasitó kaczajt külde ki magából, azután megtelve diadalérzettel, visszaballagott a Laszlovszky-kerthez, ott kocsiba ültek s Pestre robogtak.

A Nemesis sürü por alakban repült utánok s nem hagyandja el őket talán soha, mig Pesten tartózkodandnak.

Irma, alias Hancsa, beljebb ballagott szomoru szivével a Zugligetbe, s okulva a történteken ismét egyszerü szolgálóvá szegődött egy hegyi majorba. S a ki nem sajnálja a fáradságot, meglátogathatja a szerencsétlent, s megláthatja, mi csüggedetlen buzgalommal feji ő minden hajnalban s alkonyatkor a major teheneit.

Éjfelenkint meg-meglátogatja kétszeresen kedves Jankója sirhalmát, melyet csak egyedül ő maga ismer széles e világon.

Oh, nyájas olvasóim, ilyen szomoru az élet!

---