Pákh Albert humoros életképei

A HONSZERELMESEK
vagyis:
IGNÁCZ ÉS KONSTANCZIA.

ELSŐ FEJEZET,

melyben szerző feleslegesnek tartja óvását kinyilatkoztatni az iránt, mintha jelen czikket az Ignácz és Konstanczia név iránti gyűlölet iratta volna vele, mind a mellett, hogy e két emberi nevet teljes életében soha ki nem állhatta. Kéretik is a világ valamennyi Ignácza és Konstancziája, hogy ezen sületlen vallomást néma megvetésökre méltassák. Annál inkább ajánltatik azonban minden leendő apa és keresztapa figyelmébe. A fejezet kezdődik egy ismeretlen faluban s végződik a fővárosban. Czime lehetne: „A szobaúr.“

Mi szép az ébredő természet!

A reszkető szürkület, a méla derengés, a bomladozó fellegek, a ragyogó hajnalpir, az arczbőrt hivesen simogató fris fuvalom, a kitörő első napsugár, mely csillogó reggeli pongyolát ölt a káposzta zöldeskék levelein álmodozó kövér harmatcseppekre, a kapu nyikorgása, az álmos szolgáló egyhanguan halk seprőrángatása a tornáczon, a verebek csattogó csiripelése, a bárányok rezgő bégetése, a juhász füttyentése, a lóistáló tombolása, tüsszögése, abrakropogtatása, a kolomp kongása, a kanász kürtriadása, a gazda perlő pattogása a ház küszöbén s ugyanannak bodor füstölése a pipaszár végén, a tüzről pattant gazdasszony csengetyühangja, melyre a házküszöb elé tipeg a ház barom-fiatalsága, köztök a bugó galambok, éhgyomru mohósággal kapadozva fel a szakajtóból közéjök szórt magvakat, a nyitott ajtaju konyha tüzhelyén ünnepies buzgalommal lobogó lángok sustorgása, az őrkutyák szájrepesztő nyujtózása, a bámész ökröknek, a gazdaság ezen kérődző journalistáinak (honneur au propre métier! castis omnia casta!) lassu elvonulása a járom négyszögébe, s mindezek mellett és körül az Isten reggeli dicséretére ébredett nagymáminak remegő orrhangon ömledező buzgó éneke: ah, ez mind oly szép, oly bizalmas, oly kedélyes!

S mind ezt minden falusi ember sokkal jobban tudja, látja és érezi, mint egy fővárosi rideg falak közé vetődött toll leirhatná, mely mióta a lud hátáról leszabadult, amaz előszámlált s vele rokon természetébredési élvekben nem is részesült.

Nem is ezeket akarám leirni. Én némileg ellenkező uton járok; de én is azt mondom:

Mi szép az ébredő természet!

S ezt a falu ellentétében, a fővárosban, s a falusi családi lak ellentétében, egy pesti ház ajtóin s ablakain belül akarom fölkeresni.

De nem fogom egy egész pesti ház életének apró rejtelmeit feltárni. A mystèrek irodalmát szaporitani én ugy is későn jönnék.

Egy ház Pesten! Pesten csak uradalom, de egy ország volna falun, ha oda helyeznék, különösen miután Budapesten is csaknem szintén az. Király benne a házi ur, népét a lakók teszik. Rangosztályok benne az emeletek. Ki többet, ki kevesebbet, de mind az uralkodó önkényes kivetése szerint adóz, s pedig a nélkül, hogy országgyülés tartatnék, a kérelmeket kihallgatnák és számot adnának. Helytartó a házfelügyelő. Fejedelem és helytartó igen gyakran az ország határán kivül laknak. S ekkor, de különben is, az összes miniszterium, az egész végrehajtó hatalom a házmester kezében központosul. Közlekedési eszközök: a lépcsők, folyosók és ajtók; törvényszék: az udvari kut, hol a cselédség összeáll (a birák tehát nem ülnökök, hanem állnokok), itéleteket mondandó az ország nagyai és kicsinyei felett egyaránt szigoruan és kiméletlenül. Határbeli vámszedőt akarsz látni? Nézd a házmestert, mint nyujtja a 9 óra után elkésett lakos rézpénze elé rezes markát, s mint vesztegetteti meg magát, ha a contrebandot észre nem akarja venni. Rendőrség? Ez rendesen nincs. E tekintetben Házország hasonlit Magyarországhoz, hol rendszabályai még az agarász egyletnek is vannak, de a rendnek szabályai és ősei még mindig csak eszmében élnek. A mit egyszer egy utlevélkutatást már tul a rendén megunt angol utazó Budapesten kimondhatlanul becsületes és comfortable dolognak talált kinyilatkoztatni, s a mely nyilatkozatnak azután ugy megörültek Magyarországon, hogy mai napig is szabadon sétálhat bele minden galicziai zsidó és würtembergi sváb. Létezési kényelem dolgában már régen tulhaladtuk nyugat civilisált népeit.

De folytassuk merész képzeletü országos összehasonlitásunkat.

És van börtön is a házaknak országában. S e börtönök az udvarra néző és nyiló hónapos szobák.

Mennyi lelki kint, mennyi szent akaratot, mennyi szabadságvágyat zárnak magokba e tömlöczök! Mennyi fiatal és ép lelki, testi erő sorvad el bennök észrevétlenül, felhasználatlanul! Mi természetellenes a helyzet, melyben e börtönök lakói sinylenek!

Pillantsatok be, kérlek, egy ily udvari szoba magába vonult, társ és család nélküli, sötét lakójához, ismerjétek meg a természet utjától eltért mai századnak gyermekét, négy fal közötti életküzdéseiben, örömeiben és fájdalmaiban. Mi kisszerüek azok, mi gépiek, mennyire illőek egy börtön rabjához! De ezen rabok, mint talán minden rabjai a világnak, a reményről, boldog jövőről soha le nem mondanak, s a legmarczangolóbb tehetlenségi érzet mellett is a leggyönyörűbb tündéri álmokon keresztül szép jövőt látnak mosolyogni.

Pillantsatok be a pesti szobaurakhoz, ismerjétek meg otthoni életök ridegségét, ha ráértek, szép olvasónőim. És el fogjátok hinni, hogy az – mint az „Ördög részé“-ben mondják – „bizony czudar egy állapot!“

Mi is egy ily szobaurat keresünk most. Fel kell őt keresnem, hogy bemutathassam. A reggeli órákban legbizonyosabban találhatni otthon; de ha olvasóim e kora látogatást kissé röstellenék, inkább csak magam megyek, hű számadást adva itt utam eredményeiről.

Egy, a fővárosban, különösen annak minden közhelyein eléggé ismeretes szobaurhoz akarok betérni; otthonos életében fogom meglesni a hőst, kinek életéből egy reá nézve fontos időszakot akarok elbeszélni. Előleges jellemzéseül most csak annyit, hogy okvetlen ő is hasonlit minden más szobaurhoz, a mennyiben benne is egy egész „világnak szive ver“, s belőle is még minden válhatik, mert előtte a háziuraságig, földesuraságig, tudósságig és családapaságig – e négy körül forog az élet – még minden ut nyitva és érintetlen áll, s ezek közül még egyiken sem bukott el. S hogy ez utakon boldogulnia egy szobaurnak nem lehetetlen, mutatja a világ folyása. Magányos udvari szobák voltak minden valódi nagyranőttségeknek ringató bölcsői. Azt nem is emlitem, hogy még „nagy férfiu“ is lehet belőle, miután t. i. bebizonyult, hogy a legnagyobb emberek az udvari szobákba szorult, kevés pénzü osztályok kebeléből szakadtak ki.

Bemutatom őt, a természetnek ezen világos contrastját, fölébredésében. Korán reggel, azaz 7–8 óra tájban belépünk a háznak, melyben kiszemelt hősünk lakik, kapuján.

Kitelhetőleg csendes még minden. Aristokratikus alakokat, equipageokat, kráglikat, fejér nadrágokat és suhogó selyemruhákat a világért sem lehetne még látni sehol; csak a dolgozó néposztály van már ébren, legalább csak azt lehet még látni az utczákon. A ház kapuszögletében egy tejes kofa uralkodik letelepedve, czéklapiros kezekkel osztogatva a környék szobaleányainak és szakácsnéinak a hófejér habarékot, mely később barna vőlegényével, a kávéval, lesz összeházasitandó. Felhágunk a lépcsőkön, hol a lámpa már régen kialudt. Ezen észrevételre egyébiránt és valószinüleg a háznak mindazon lakója fakadt, ki éjfél tájban szokott haza vergődni, és szerinte a pesti szokásnak, sötétséget harapva s homályba fogózva szállásába betapogatni.

Fölérünk a második emeletbe. Itt kell lenni a szobának, melyet keresünk. Fen vagyunk a folyosón. Nem látunk egyebet, mint felettünk egy darab kék eget, köröskörül csupa falat, ajtót és ablakot, s alattunk egy keskeny, négyszögü udvart, mely fölülről nézve mély, mint a kut, s melybe – mint ezt azonnal észreveszszük – a folyosó vas korlátiról, föleresztett kutgém vedreként, egy unalmasan elégületlen és komor hosszu pofa bámul le egy zárt ajtó előtt. A paradicsom kapuja előtt őrködött s lángkardokat suhogtatott gonosz angyalok ilyenek nem voltak, az bizonyos; minők lehettek? az bizonytalan. Ezen cerberus aligha czélunkhoz nem vezet, aligha nem szolgáland utmutatóul a bejáráshoz, melyet keresünk.

Ki volna más, mint hitelező, ki az adós fölébredési pillanatára éhezik hajnal óta? igy fognak talán itt-ott okoskodni. Ha születése perczében minden véleményt nem tisztelnénk, megbotránykoznánk ez okoskodáson. Nem, az nem volt hitelező. Mi a hitelezőt, különösen az olyat, ki az ember ajtaja elé jár strázsálni, az életben sem szoktuk észrevenni, s ezt csupán és kizárólag aesthetikai izlésünk tulnyomósága miatt, mely a csunyát, utálatost minden áron kerüli, s csak a szépet, örvendetest keresi; szépirodalmi művekben pedig, mióta Kendey Géza és mások, váltóikkal, adósaikkal és hitelezőikkel egyetemben, oly szúrós koszorukat arattak, hitelezőkkel mulattatni egyátalában nincs elég bátorságunk. Az elkülönzött bejárásu zárt ajtó előtt unatkozó egyént kefékből, porzóbotból, seprüből stb. álló mozaik-quodlibet egészitette ki jobb lába szomszédságában a folyosón, és szobatisztogató inas volt, egyéb semmi.

A zárt ajtón egy kis fekete tábla van s ráirva e név: „Sodrony Ignácz ügyvéd és orsz. védegyleti tag. Hon található reggel 9 óráig, délután gyakran.“ A név alá ez volt irva nagy betűkkel: „Ki volt itt?“ S az ezen felirás által támadt rovat ban ismét a mult napi délutánon megjelentek különféle, változatos modoru kézvonásai, melyeket a csak éjfél tájban haza vetődő szobaur, immár Sodrony Ignácz ur, éjjeli nyugalmának tekintetéből, csak másnap reggel szokott tudomásul venni s kitörülni.

S ott olvassuk legfelül: „Uram! ez sokk! már harmaczor elpolontidani asz empert a derminussal! Nem jövek töbet. Maga lassa a tensur. S. Rosen…“ (A többi olvashatlan, nem tudni „thal, baum, berg, stein, zweig,“ vagy miféle más vég szótagot jelentsen.)

Továbbá egy másik kézirat: „Náczi! üssön meg a mennykő, miért nem tart itthon a fergeteg!“ (Név nélkül, minek titkát Ignácz ur hihetőleg érteni fogja.)

Ez alatt ismét: „Tisztelkedni kivánt, de fájdalom nem tehette, a ki holnap reggel már elutazik, Barnabás Simon táblabiró Nógrádból. Veres ökör, 6. szám.“ (Ignácz ur valószinüleg sajnálni fogja, hogy nem lehetett szerencséje.)

Végül a tábla alján e tyukkaparás látható: „I binn da gewessen – tuht mier leiht Herr von Sotron – je vous éme deux tout mon kör. Hermine.“ (Hinni akarjuk, hogy ezt csak valami jó barátja irta oda kedvtöltésből.)

A mi már a fekete táblára nem fért, az magára az ajtóra iratott fejér krétával ilyképen: „Id vold az posta mar ketzer.“

Ilyen volt az ajtó. Az előtte álló inas ácsorgásából azt lehet következtetni, hogy Ignácz még alszik, s a dörömbözés vagy nem tanácsos, vagy czélhoz nem vezet.

A folyosóra néző két ablaknak sárgafejér mosatlan függönyei nincsenek, vagy lehet, hogy vannak, de leeresztve, összehuzva nincsenek, minthogy a szoba ura este soha sincs otthon (ki látott valaha nőtlen embert este otthon ülni?), s ha éjjel haza ér, ugy is alszik már az egész ház, minek hát a függönyöket leereszteni? Ezen praktikus okoskodásának köszönhetjük, hogy most az ablakokon bepillanthatunk.

A nap mindinkább növekvő erővel emelkedik a láthatár középpontja felé, a sugarak bevetődnek a szűk udvarba. Egy pár közülök Ignácz ur árva ablakaiba is betévedt, láttatni engedvén a szoba belsejéből némi „tárgyhalmazt“ regényes félhomályban.

Mi szép az ébredő természet!

Közel az egyik ablakhoz egy iróasztal ébred, megrakva összevissza hányt-vetett irományok Csáky-szalmájával, könyvekkel, s egy nagy tintatartóval, mely nagyon hasonlit ahhoz, melyet a krónika szerint Luther Márton ur hajdanában az alkalmatlankodó ördögnek vágott fejéhez. De ezen tintányok igen nagy fontosságu eszközök a szobaélet világában. Bennök rejlik majd minden baj és öröm kutfeje, minden fájdalom orvossága. A mellett még keresetforrása is a szobauraknak: ebből szednek minden okosságot és bolondságot; innen kerülnek ki az infrascriptusok is, a kiknél kikerülnek, melyek idő jártával megássák azoknak fővárosi sirjait. S a boldogtalan szobaur vidékre kénytelen költözni, és bukott remények dohos koporsójaként ott hamvadni, pusztulni el egy számtartói hivatal s egy még számtartóibb háziélet testnövesztő, lélekfogyasztó temetőjében. Van rá példa akármennyi.

Fontos tehát a kalamáris. Mellette egy kisded támon a zsebóra nyugodott. S ez nem csekélyebb fontosságu a szobaéletben. Ez az egyedüli lény, mely él, mely mozog, mely int, mely parancsol a szobaur körül, melynek nem engedelmeskednie lehetetlen. Házi barátnál, feleségnél ez több és hatalmasabb. S ha ennek szava néha napján – mivel megindittatni elfelejtetett – eláll: akkor a szobaur életének nincs iránya, tetteinek nincs vezére, késedelmeinek nincs határa. Öntudatlanul bolyong Pest utczáin, miként vad az erdő sürüjében; otthon nincs nyugta, nincs maradása; s ha itt-ott tornyok nem ágaskodnának az ég felé s harangok meg nem kondulnának, egészen megfelejtkeznék róla még a természeti ösztön is. Szobaur nem ösmeri az időt óra nélkül.

A szoba falai tele voltak akgatva országos férfiak rámás és rámátlan arczképeivel, melyek nagyobb részint a „Pesti Divatlap“ műmellékleteiként jelentek meg. Különösen pompázott a védegyleti bált, de különösen rajzolóit s a rajz kiadóját jellemző divatkép nagy arany rámában. A szomszédjában levő szegről a juratuskorra emlékeztető aczél szablya zománcza fogá fel az ébredésre intő napsugarakat.

Távolabb, a szoba hátterében, több viseltes butordarab társaságában áll az ágy, melynek tarka párnáin Ignácz álomba merült feje nyugszik. Beszédes képe most is szólni látszik. Valószinü, hogy álmodik. Ki volna képes elmondani, miről álmodik? Később, ha jobban kiismerendettük lelke állapotát, tán megsejthettük volna alvajáró gondolatait; most legjobb szándékunk mellett sem adhatunk e tekintetben felvilágositást.

Pedig ébredésének módja ünnepnapi álmakra mutat. Jobb kezét hirtelen felüti s nagyot vág a falon öklével. Az ökölfájdalom megnyitá két szemének ökölkéjét, melyek zavarodottan tekintenek szét, majd merően egy pontra szegződnek, mintha elröppenő álomképeit akarnák egyenkint magokba visszaszivni.

Bekövetkezék a kiábrándulás kinos percze. Lekonyul a fej, lebomladoznak a kezek s keserüre huzódoznak az arcz izmai. S az öntudat megérkezik, és megszületik egy kebel mélyéből felzugó sohaj, melynek értelme: „Csak álom, nem valóság!“ Ignácz kidörzsöli szemeit, elsimitja homlokára lógó hajfürteit, s a fölkelésre gondol. Mi szép az ébredő természet!

E pillanatban zörgetett az ajtón az unalmát megunt ruhatisztitó szolga.

Ignácz felugrik, fél percz alatt tetemén van házi pongyolája. Az ajtóhoz tántorog, egyet csavar a kulcson, s beereszt egy pár fényes csizmát, s a már ismeretes komor cselédet, ezen közös jószágot, melynek legalább is tiz compossessora van a városban. S ezeket mind egy szálig egy reggel tisztitja meg s keféli ki.

„Ugyancsak soká várakoztam, tens ur!“

„Soká, Márton?“

„Bizony soká. Már odább akartam menni, tens ur!“

„Odább, Márton?“

„Mert hát sok uram van nekem, tens ur!“

„Sok, Márton?“

„Bizony sok. Hanem mert hogy mindig pontban hétkor itt legyek, azt akarja a tens ur!“

„Ugy van, Márton.“

„Máskor nem várok oly soká, tens uram!“

„Ejha, Márton gazda!“

Ezen párbeszéd némi csekély stylaris változással minden reggel el szokott mondatni; eredménye is mindig egyforma, azaz: semmi. Csak jogainak fentartása végett szól Márton, követve a gravaminalis politikát. A beszéd közben Márton hozzálátott a tisztogatáshoz; Ignácz ur pedig tulajdonképen azt sem tudta, mit beszél, mikor Mártonnak felelgetett. Gondolatai tökéletesen mártontalanok valának. Márton pedig szabad folyást engedett szokott bőbeszédűségének; de beszélhetett akár itéletnapig, Ignácz azt nem hallotta. Mert az ágyazás megpillantásakor Ignácz szivarra gyujtott s kiment a folyosóra szellőződni.

Nem volt senki, a ki lesse ébredését; nem, a ki szerencsés jóreggelt kivánjon neki; nem, a ki örüljön, hogy ismét fris egészségben láthatja; nem, a ki husra és zöldségre pénzt kérjen tőle. Ah! ilyen a szobaurodalom! S ezen egyhangu magányos ébredések lassankint oly lélekállapotba sülyesztik az embert, hogy bekövetkezik az idő, midőn önmaga sem örül többé magának, önmaga sem gondol magára, s önmagát is oly semmi embernek tekinti, mint azon senkik, a kik az ő házi életében mindig jelen vannak.

Len az udvarban „donauwassert, handlét, kaufens a műli-t“ s több effélét kiabáltak, a kutat rángatták, söpörgettek, szemetért csengettek, stb. S Ignácz a második emelet folyosóján aprózgatta sétalépteit, s ámbár nem tudta, hol kezdje a gondolást, de azért gondolkodott és szivarozott.

Mi gyönyörű az ébredő természet!

A fölébredt természet megvárta, mig szobája ki-, ruhája megtisztul; azután hozzálátott az öltözködéshez. Sokáig nem tartott a toilette.

S épen midőn már teljesen fölkészülve ajtaján ki akarna lépni, reggelijének ut közben leendő bevétele után hivatalos óráiba menendő, azon perczben a házmesternébe ütköznek szemei.

„Tens ur, egy ismeretlen szolgáló e levelet hozta e perczben.“

„Kitől?“

„Nem mondta.“

„Hah! – gondoltam – Vannak előérzetek – oh Istenem!“

A levél felnyilik. Az aláirás megkönyeztetik, hanem az örömnek miatta. Ignácz elragadtatása határt és házmesternét és sok más egyebet nem ismer, mit azonban meg lehet neki bocsátani. A házmesterné Ignácz minden réz pénzének birtokosává lesz. Ignácz csókokat hint a rózsaszinü levélre, összetördeli, ismét elolvassa, szobájába tér, meg ujra kimegy, ismét betántorog, végre elrohan.

Mi lelte a fölébredt természetet?

MÁSODIK FEJEZET.

Hogyan történt Ignácz és Konstanczia megismerkedése. Megmutátása annak, hogy ők is csak olyanok voltak, mint Ádám és Éva s mint Romeo és Julia. Ők is csak a szerencsés véletlennek köszönhetnek mindent. Ignácz nem messze áll attól, hogy Náczivá, Konstanczia, hogy Stanczivá fajuljon. Kik voltak ők? s miért voltak honszerelmesek?

Sodrony Ignácz azon jó hirben állott, hogy otthonról is lehetne valamije, s hogy két keze és egyetlen feje munkája után is tisztességesen elélhetne. Az elsőre nézve nagy ur volt, az utóbbit illetőleg lényegesen különbözött a nagy uraktól. Igaz volt-e a közhir, nem-e? azt Pesten, hol ezer meg ezer ember van, ki maga sem tudja miből él, minden este maga is elbámul, hogy mégis él, s minden reggel azon busul, hogy ismét élnie kell, ezt Pesten bajos eldönteni.

Annyi igaz, hogy Ignácz ur egy nagy hirben álló nagy hazafi „oldala mellett,“ hites ügyvéd létére titoknoki (=irnoki) szolgálatokat végzett; miért is a napnak használatlanul fenmaradt óráit kapta szabad rendelkezéseül s mértékletes havidiját jutalmul. Egyébiránt napról napra rettenetesebb „hazafivá“ fejlődött. Illő szakált s bajuszt eresztett, hirlapi ujdonságokat olvasott, s ezen studiuma folytán a kávéházi asztalok körül őt körülvevő, de nálánál – hallgatásuknál fogva – okosabb vendégek előtt ugy varrta a magyar politikát, mint akármelyik politikus csizmadia. Elmélkedései hasonlitának kétkrajczáros szivaraihoz, melyeket valóságos iparpártoló szenvedelemmel pusztitott: égtek, hamvaztak, piszkoltak, bűzlöttek s keserüséggel teljesek valának.

Sok országos férfiuval Ignácz néhányszor már csaknem kezet szoritott; annyi bizonyos, és erre akár meg is esküszik, hogy igen sokkal beszélt; minél fogva a vidéken, hol született s növelkedett, s melynek fiaival folytonos hazafiui összeköttetésben él, meglehetősen nagy férfiunak tartatik, kinek országos hire még csak azért nincs, mert lesz! Minden fáklyás zenénél ő vitte az első szövétneket, ámbár – mint maga is megvallja – ilyen alkalomnál még soha sem szónokolt. Ha kérdik: miért? nem szól; csak fejét rázza és szánakozólag összehuzza vállait, mondván: hja!

Megyei gyülésekből s országos ügyeket tárgyaló más összejövetelekből a világért sem maradna el. A zöld asztal elnökségéhez legközelebb álló helyet ő szemeli ki magának; legnagyobbakat a szónoklati witzeknek ő nevet, leghosszabbakat a hazafiui fájdalomnak ő sohajt, leghatalmasbakat a lefőzésnek ő tapsol. És kimondhatatlan boldog, midőn egy elkésett hazafiunak ő tolhat alája széket, vagy midőn az egész gyülekezet szeme láttára egy, a szónoklat által kiszáradt torok tulajdonosának ő adhat által egy hajdu-assistentia által nyert pohár vizet. Szintoly boldog végre, midőn a gyülekezet elnökéhez vagy egyéb fontos tagjához, szintén a közönség szeme láttára, hozzá simulhat, füléhez hajolhat s ezekbe besughatja: „Tens (vagy méltóságos) uram! egész nap jártam utána, de nem találtam sehol,“ mely igénytelen szavakat ő azonban oly arczkifejezéssel kisér a fülekbe, mintha legalább is azt mondaná: „Ejnye, Laczi, kössön fel a hóhér, be pompás oratiót csaptál!“

Az utczán még talán senki sem látta Ignácz urat a nélkül, hogy – a mire ő is sokat ad – jótékony czélu aláirási iveket ne hordozott volna hóna alatt. Aláirókat minél kevesebbet kapott; no de az ivtartók mindenütt azon szalmaszárak, melyekhez kétségbeesésében kap hozzá a jótékony czél.

Azon kivül Ignácz az irodalom körül is bujkál. Több szerkesztőt személyesen ismer, azt mondja; s ismerősei mindig megtudják, mikor melyikkel találkozott, s melyik fogadta el köszöntését legszivesebben, melyik tehát e szerint legderekabb ember közöttük. A fiatal költőkről és journalistákról pedig csak per Marczi, Berczi, Miska, Jancsi beszél; s ha épen akarna és kivánnák, akármennyi ujdonsági czikket ki tudna mutatni, melyekkel tulajdonképen, és hogy az igazat megvallja, ő kedveskedett az ujdonságok iróinak. Minden hirlapi czikk azonban nem tetszik neki, különösen azok nem, melyeket nem szokott olvasni, mint p. o. a nehezebb emésztésü vezérczikkek. Ezekről, ha szó van, csak azt szokta mondani: „Hagyd el, nem ér az semmit, szamár az a sok tudós – nincs bennök agitatori szellem – csak olyan „doktrinér“ dolgokat ne irnának azok az emberek.“ Akkor meg épen a guta környékezi, midőn a lapok idegen nyelvü mondatot idéznek czikkeikben. Könyveket olvasni nem szokott.

Ilyen volt Sodrony Ignácz bensőleg, polgári szempontból tekintve. Emberi szempontból véve fel, fiatal volt, szerelem dolgában fogékony, és magyar érzelmü hölgy karján, de csakis itt, ugy volt meggyőződve, hogy a mennyország bérlett ki magának örökös szállást.

Külsejéről rágalmazás gyanuja nélkül sokat mondani nem lehet. Termete magas s hizottság hiányában előre görbült, háta kidüledt, mint sokat ülő principálisok embereinél szokás. Fejének sok hasznát lehetne venni, ha a charivari-irodalom és művészet nálunk is divatban volna. Arcza ugynevezett éjjeli arcz, melyet nappal jobb meg nem nézni; környékezete, a hol kellett s lehetett, bajusz és szakál, meghagyva, a mint a természet előtolta; olló soha sem bántotta; a mi meg is látszott rajta. Fejének haja hosszu volt, s a szakállal együtt azon két sajátsággal birt, hogy inkább fekete volt, mint barna, s hogy soha életében egyetlen egy szál sem göndörödött még karikába tüzes vas nélkül. Nyakravalója csokrának kötését senki sem értette, oly sajátságos stylban volt componálva. A fekete attiláról azt állitja, hogy azt talán csak szemfödelének reá ruházása alkalmával fogja másnemü köntössel fölcserélni. S a mikor ezt mondja, mindig megemlékszik a halálról: epedőleg szemei közé néz kedveseinek, ha épen velök van találkozása, megemlékszik a jelen nem levőkről, s kedélye elborul, mint sok más becsületes érzékeny kebelé. Testének egyéb részéről nem szükség szólanom, hogy bebizonyitsam, miképen Ignácz tetőtől talpig érdekes alak volt.

S az nem lehet, hogy ezen érdekes jelenségen, ha másnak nem is, de legalább valakinek szemei meg ne akadtak volna. Részemről az első fejezetben mondottakból is sejtettem már ilyesmit; nem tudom, mint éreznek e tárgyban olvasóim. Egy levelet hozott a házmesterné, mely nála tétetett le Ignácz ur számára, félig titkon, ismeretlen nőszemély által. Ez nyomára vezethet a „turpisságnak.“

Miképen jutott a levélhez? Nem lehetetlen ugyan a mai világban sem, midőn már az „elisir d’amore“-féle italkák kimentek divatból, hogy valami metaphysikus uton jutott a levél birtokába; azonban igen valószinü, hogy ennek egyszerüen prózai és természetes előzményeinek kelle lenni. Mióta a „sorsok, véletlenek, rejtett ajtócskák és veres haju intrigánsok“ illendőképen kikaczagtatnak: azóta igy történik ez nem csak az életben, hanem az irodalomban is.

Ignácz természetes uton kapta a levelet.

A szinházban operát adtak. Ignácz, a titoknok, maga sem tudta miért, az operában iparkodott legtöbbet élvezni látszani. S ebben annyira ment, hogy otthoni magányában több izben el is akart már néhány áriát kezdeni, de hangja mindannyiszor a Zsobri nótájára csapott át. Szerető fecsegők- és fecsegni szeretőkre nézve az opera igen kényelmes mulatság. Feszült figyelem nem kell, s a történet fonalának elvesztésétől nincs mit rettegni.

Ignácz jelen volt az operán. Nem sokat járogatott fel s alá, nem sokat tapodta mások lábait, hanem rápillantott egy zártszékre, melyre máskor is szokott pillantani, s nem látván rajta senkit, átellenes irányban a földszinti nézőtér falának dülve, megállapodási pontot vett. Pillanataival az üres zártszéket őrizte.

Alig telt belé néhány percz, s a zártszéknyitóné vezérlete alatt két hölgy tolongott be, s csakhamar lecsattant a két zártszék, melynek egyikére a terjedelmes nagynéne, másikára a szikár unokahug telepedett le.

Ez volt ama Konstanczia, kivel már régóta ijesztgetem olvasóimat. S ha látták volna személyesen ezen kisasszonyt, miként én láttam: akkor megismerhették volna Ignácz izlését. Az izlés különféle, azt mondják, s ezen izlést különösen lehete különfélének mondani. Kimondhatlan gonddal fésült fej, gyermekded fodrozattal, melynek szine ragyogott, mint a fénymáz; tul a rendén czifra és tulipános öltözet, s átalában annyi mesterkéltség, hogy általa a természetes bájak minden legkisebb maradványa is elüzetett. Ha Konstanczia életkorát ötvenre szabták oda fen az egek hatalmasságai: akkor ő a jelen perczben már megette kenyerének javát. Fájdalom a harminczon tuli alkony felé látszott már élete napja leereszkedni. Elég durvaság ezt tőlem ily nyilvánosan kimondani.

De durvaságomért teljesen kiment Ignácz nemes gondolkozásmódja. Nem egyszer mondá ő, hogy az élet keserü tapasztalásai (saját érdekében kivánom, nehogy valaki utána járjon e tapasztalásoknak) már régen megtaniták, miszerint nem szépségben, nem fiatalságban keresendő az élet kéje s az asszonyi nem által eszközlendő boldogság kutforrása, hanem a hölgyek szellemi felsőbbségében. S a mi Konstancziát illeti, ki a szinház 10 év előtti fölépitése óta csüggedetlen buzgalommal frequentálja azt, róla már sokszor hallotta s régen sejtette, hogy társalgását élvezni annyi, mint a teremtés remekét, az emberi szellem nagyságát bámulni, s honleányi buzgalmu beszédeit végig hallgatni több, mint egy egész évi divatlapi folyam vezérczikkeit egy huzomban végig olvasni, és végre országgyülésre beillő lelkesedését nézni bizonyosan nem kevesebb, mint édes magyar hazánk boldog jövendőjét elérve, két tenyerünkön hordozni.

Szorosan véve a dolgot, ugy áll a mai világ s kizárólag hir- és divatlapjaink által mivelt és nevelt asszonyaink és férfiaink szellemi vágyódása, hogy Ignácznak rosz néven venni nem is lehetett, ha Konstanczia hirhedett tulajdonai által egészen elbájoltatott. Lehetetlen volt vele minden áron meg nem ismerkednie, s már régóta leste az alkalmat vele közelebb viszonyba jöhetni. Az üdvöt vagy kárhozatot méhében hordó pillanat megérkezett. „Most vagy soha!“ kiálta fel Ignácz, a mint Konstancziát megpillantá, s elővette a vele szomszédos zártszék jegyét, melyet reggel óta hordozott zsebében, s ment!

Egymás mellett ültek Ignácz és Konstanczia, először életökben! Mély értelmét e szavaknak csak azon keblek fogják megérteni, kik már egyszer epedtek „birhatatlan“-ért. Egyenesen, merően, mozdulatlanul ült eleinte mind a kettő, mint két kő szent. Ignáczban a dicsért szellemi fensőbbségnek megélvezési vágya furta a kiváncsiságot. Mindenütt nehéz a kezdet. Ignáczot a boldogság előérzetének fellobbadozó lángja ugyancsak fűtötte belülről. Első szava nem is volt más, mint ez:

„Ah! nagyon, rendkivül nagyon meleg vagyon!“ s egyet törült homlokán. A szavak ugy valának intézve, hogy a kisasszony magához intézetteknek is vehette azokat, nem is, a mint jónak látta.

De a kisasszony sokkal inkább tudta az illedelmet, semmint ezen reflexióra egy előttünk ismeretlen gondolatnál egyebet teremjen. Mindazáltal fölemelé kissé két karját s egyet igazitott két karpereczén. Nem tudom, volt-e Ignáczban annyi lovagias becsületérzés, hogy illendően észrevette volna azokat.

Ignácz uj ostromnak indult.

„Oh, mi fölséges ária!“ szóla ismét remegő hangon. Ez már inkább szakba vágó észrevételnek látszott a kisasszony előtt. Kissé félre is pillantott, ekkor találkoztak szemei az ignáczi szemekkel. Ignácz szinről szinre látta azokat. Világos zöldet sugárzottak ők; de Ignácz azzal biztatta magát, hogy nappal bizonyosan sötét kéket mutatnak. A kisasszony azonnal le is kapta azokat, s az áriát kereste velök a szinpadon, mely meg lőn dicsérve.

Ignácz kétségbe kezdett esni e hallgatagságon. Csakhogy még nem tudta, önmagát szidja-e vagy mást?

„Nagysád mindig ily szótalan?“ kérdé vég elszántsággal. Konstanczia kissé körülnézett, mintha kételkednék, vajon igazán hozzá s nem máshoz intéztetett-e a kérdés; azután meggyőződve, hogy az nem lehet más, mint ő, le nem irható nyájassággal fordult barna fejecskéjével (ő képzelte fejecskének) Ignácz felé, mondván:

„Különös szokása az az emberi nemnek, tisztelt kegyed! hogy midőn hallgat s nincs kivel beszélnie, rendesen szótalan. (Ignácz csodálkozik.) Igen, rendesen szótalan. Egyébiránt én azt tartom, s ezt komolyan mondom, hogy a mily nehéz feladat valóban ez nőkre nézve, teljesitése szintoly dicséretes. Ön is tudni fogja: minket hölgyeket azzal vádol a férfiuság, hogy kissé csacskák vagyunk. (Ignácz megrémül a vádon s dicséretes kivételekről akar szólani.) És, és, megvallom, a gonosz férfiak ezen vádja nem is egészen alaptalan. Részemről az igazságot még az ellenféltől, igen, az ellenféltől is, szivesen elismerem s elfogadom. (Ignácz elismeri az érdemet.) Mindazáltal én fölötte szeretném, ha hölgyeink, hazánk hölgyeit értem, (Ignácz is érti) kissé bővebb beszédüek volnának. Önnek bizonyosan volt alkalma, oh én nem kételkedem, nem ismerem ugyan a férfiakat, de, no de, mondom, önnek bizonyosan volt alkalma sok magyar hölgynél észrevennie, hogy társalgásuk oly darabos, oly nehézkes, oly, ah, én nem is tudom, minek mondjam. (Ignácz sem tudja.) Pedig tőlünk várja e tekintetben a haza jobb jövendőjét. A nő a leendő családanya, a férj boldogitója, a család éltető szelleme, s a többi. De a nőnevelés hazánkban! (Ignácz hasonlót akar állitani a finevelésről.) Én is voltam néhány év előtt (ezt igen futva mondta ki a kisasszony) egy hazai nőnevelő intézet növendéke. Istenem, minő rendszerek! Oh ha akkor ugy látok a világba, mint most! (Szünet. Ignácz vigasztalni akarna.) Csak későbbi folytonos elmeképzés és ernyedetlen szivnemesités által sikerült pótolnom az elmulasztottat. Novellák, költemények, szinbirálatok és különösen a komoly honleányi kötelességekre intő czikkek nem, oh bizony nem voltak reám nézve haszontalanok. (Ignácz nem tudja megfogni, miképen is lehetne ezen kételkedni.) Most legalább ott vagyok már, hogy néha-néha egy szende kis verset… (Itt megáll a kisasszony, és azután megijed.) De bocsánat, minő bohóságokat fecsegek én itt egy teljesen ismeretlen ur előtt, oh én könnyelmü és vigyázatlan!“ (A szemek lelapulnak, s a kisasszony teljes szeméremmel a virágleveleket sepri le kezével, melyeket beszéd közben ölébe tépegetett.)

Ignácz sokat várt, de annyit nem, mint a mennyit kapott. Legalább hat hirlapi czikk kivonatát hallotta elpergetni a szótlan hölgy által. Érezni kezdé a szellemi fensőbbséget.

„Ismeretlennek?“ vága közbe Ignácz rögtön, a mint lehetett. „Oh ne mondja e szót nagysád! Ismeretlen, az vagyok igen, mert oh hiszen engemet senki sem ismer. (Konstanczia ellenkezni akar s már is bánja szavát.) De hiszem Istenemet, nem leszek az soká. Nagysád észre fogja rajtam venni, hogy gyönyörü szavainak, a kebel mélyéből fakadó érzelempatakja ezen jobb világba andalitó csörgésének meghallgatására teljesen érdemes vagyok. Mi férfiak oly boldogtalanok vagyunk Pesten, teljesen kizárva a nemesebb hölgyek társaságából. Falun ez egészen más; ha haza megyek, ott minden női szem rám néz. De ők vágyaimat ki nem elégitik. Oh pedig mi az élet nők nélkül! Van szerencsém magamat előlegesen bemutatni: én Sodrony Ignácz ügyvéd és házi sekretarius vagyok.“

Konstanczia még csintalanabbul mosolygott, azután az illető vonalban felnézett Ignácz szemeibe, melyeket kékeknek látott, holott azok éjjelnappal zöldek voltak.

„S azt hiszi ön – mondá a mosolygó – hogy én ezt igazán nem tudtam? Régóta van szerencsém önt távolról ismerni, s ön élete pályáját bálokban, szinházban, megyei gyüléseken, stb. figyelemmel kisérni. Csak próbára akartam tenni: vajon… vajon… ah, nem merem kimondani… vajon fölfedezi-e magát nekem?“

„Lehetséges-e? Vágyaim legszebbike teljesedésbe megy-e? Tehát volnának előérzetek a világon? S mig én a rögös honfiui pályán haladok, éjjeleket átvirrasztva, gondok között, jutalom reménye nélkül, mellőzve, hátra téve, puszta önérzetre támaszkodva: (Konstanczia örvend a tulipános phrasisoknak) addig engem a honleányok legbájlóbbika figyelmére méltat, figyelmére! Oh, s én mennyi szépet s jót hallottam itt-ott zengedezni nagysádról, s mennyi kínteljes erőködésembe került a visszavonulás. Áldva legyen a „szerencsés véletlen“, mely most összehoza bennünket!“

Mennyi volt igaz a kölcsönös bókokból, mennyi nem, azt ők tudják legjobban. Mind a kettő hazafiui érzelmeit használta fel hóditásának eszközeül, s ilyen ember van akárhány a lánglobbanásu hazában.

Kis szünet állott be, s ennek be kellett állnia, mely alatt Ignácz Konstancziát nézte, ez pedig nézette magát amaz által. Ilyenkor támadnak a vágyak, epedések és kivánatok.

Konstanczia megszólalt, nagynénjéhez fordulva: „Nénikém, van szerencsém bemutatni Sodrony urat!“

„Ah!“ válaszolt a nénike s ezzel mindent kifejezett.

Ignácz ur Konstanczián keresztül a nénike elé nyujtá bókját.

Most már nem fogytak ki a beszédből. Ignácz kérdezte Konstancziától: ismeri-e azt a kráglis bárót ott a veres páholyban? azt az egyszerü tudóst ott az egyszerü páholyban? ezt a nagy férfiut a földszinten? azt a hires mazurtánczos divatlapszerkesztőt a zártszékben? (kinél jobban csak Ignácz járja a mazurt) stb. stb. De Konstanczia mindent ismert, mindent tudott, minden egyénre egy-egy szeretetre méltó kis rágalmazást ruházott, a mit Ignácz véghetetlen szellemdusságnak talált.

Lefolyt az idő, isteni mulatság között. Vége az lett, hogy Ignácz karon fogva kisérte haza Konstancziát. Haza érve, meghökkentek, hogy már otthon vannak. Megállottak. Mind a kettő szólani akart; de nem tudott.

„Náczi!“ kiálta fel végre a hölgy, karját kinyujtva.

„Stanczi!“ rebegé a férfi, a kar végének keztyűjét ajkához vonva. A „nagysád“ örökre számüzöttnek látszék. Rendez-voust nem határoztak; de más nap reggel Ignácz egy levelet kapott, melyről már fen tevék emlitést, s mely betűről betűre igy szólott:

„Tiszteltt kegyed, reszkettnek kezeim midőnn, tolho nyulok. Előszer történik életembe, hogy férfiuho irokk. De bátorságot vettem magamnak. Magyar Leány létemre valódi gyávaság volna tőlem bátorsággal nem birni. Vannak szomoru pillanataim, melyekbe az egész világtul busan, elfordulok, nem hijába mondja az én kedves Kövessy Kálmánom:

Gyönyörü sorok! Vajon tudja-é, kicsoda ezen Kövesy Kálmán? Oh ez nem uj, ez gyakorlott régi tol! Ne gyanicson azomba Kegyed czélzást az utóbi két sorba. Vannak az emberek között is dicséretes kivételek. Itt már czélzás van: vajon észre fogja-é kegyed venni? kiváncsi vagyok. Tulajdonképen nincs semmi irni valóm, hanem azért ne gondolja kegyed hogy csupán stylusomat akarom itt kegyednek bemutatni. Oh nem.

Máskor majd az én kedves Hiadoromból idézek egy pár sort, verseinek nagy részét leirtam magamnak, hanem ezt csak 4 szem közt mondom. Nem szeretném ha ő megtudná falusi magányában, hogy „főrangu hölgyével“ ketten vagyunk, a kik szeretytyük. Most olvasom a derék Schultz testvérpárnak (melyet személyesen is ismerek) derék munkáját: „A Szűz legszebb czélja.“ Van jövendője a magyar hölgyvilágnak is. Vajon emlékszik-e még kegyed a mult tél egyik báli alkalmával rajtam volt veres bársony mellénykéjü ruhára, a kit a „F. Divatlap“ képe után csináltam. Ma ujra megnéztem, abba voltam mikor kegyedet először megláttam. Boldog idők. Ha kivánja, megmutatom kegyednek egyszer. Álgyon meg minket a három Isten! Krancz Konstanczia m. k.

1) Utóirat. Ne haragugyon, hogy oly rosszul irtam, nagyon siettem és rosz a tollam. Konstanczia m. k.

2) Utóirat. Ma este 7 órakor Kasper tánczmesternél leszek a szélutczában Donerházba 2-dik emelet, tánczpróbán. De kegyedet hivatalos foglalkozásai fogják meggátolandani. Ugy-e? Stanczi m. k.“

Igy hangzott a levél, mely Ignáczot oly boldoggá tevé.

HARMADIK FEJEZET.

Náczi és Stanczi teljesen értik egymást. Nyilatkozatokra kerül a dolog. A történet folyama rohanásnak indul, mindaddig, mig ismeretlen tájakon egészen el nem vesz. Tapasztalni fogják e fejezetből az olvasók, hogy egyik legmegbecsülhetlenebb tulajdona sok elbeszélőnek az utolsó fejezetek irása, a befejezés és elnémulás.

Midőn Ignácz az egész terjedelmében közlött fentebbi levéllel szállásáról hivatalos óráiba rohant, már akkor el volt határozva lelkében, hogy azt nem mutatja senkinek, egész nap lementéig hallgatag, néma, komor és sötét lesz, és csak midőn az est közeleg s az ünnepies öltözködés órája megjelent, fogja enyelgően nyájasra szoktatni érzelme képviselőit, arczvonásait. Már akkor elhatározta, hogy szebb, kedvesebb, játszibb kedélyü levelet annál, mely az ő kezében van, soha senki sem olvasott. S ha igaz ama német közmondás, miszerint az ur Isten a szivre néz, nem pedig az orthographiára, lehet, hogy Ignácz nem ámitotta véleményével a világot. „Mennyi finom fordulattal teljes az – gondolá magában – és mennyire szeszélyes elmésséggel csattan a végén a meghivás! Oh, ilyenre csak hölgy, csak ő képes!“

Azt is elhitette magával, hogy ebéd után azonnal Kövessy Kálmánra adja magát, s kedvnyerésül, elmederitésül és meglepetésűl betanul belőle néhány strophát. Továbbá lelke minden erejével iparkodott a levélben emlitett veres bársony mellényü báli ruhára visszaemlékezni, melyben Konstanczia először látta Ignáczot; s az emlékezés annyiban csakugyan sikerült, hogy a ruháról ő is azt hitte, mikép az gyönyörü lehetett. Végre feltette magában, hogy esküdjenek bár össze ellene a világ minden principálisai és titoknokot tartó emberei: neki ez este hivatalos foglalkozása nem lesz. Igenis, nem lesz! sőt mi több, ilyenkor különben sem volt soha semmi dolga.

Hogy a várva várt est bekövetkezett, szükségtelen elmondanom. Mind a mellett, hogy Ignácz a délutáni időnek rá nézve rendkivül lassu haladásából már azt hitte, hogy az est csak másnap reggel fog Pestre érni, az est mégis megjelent szokott időben. Oh, de mit nem hisz el mindent a szerelmes ember!

A szélutczának egy második emeletében egy tánczmesteri, bocsánat! tánczmüvészi szállás várta vendégeit. Szállás alatt egy ajtót, két ablakot s ezeknek közötte egy sovány butorzatu szobát kérek értetni. A tánczmüvész ur is szobaur volt.

A szoba tetejéről lecsüggő vilárnak négy szál gyertyája közül még csak az egyik volt meggyujtva. Jele, hogy a vendégek még nem érkeztek meg.

Egy széken, mely a kályha és ágy közötti sutba volt beplántálva, egy bozontos szemöldökü, sörszinü öreg hegedűs ült. Jele, hogy a vendégek már itt lehetnének. A vén hegedűs ismeretes pontosságu ember. Fiatalabb korában, mikor még a pesti német szinházin floribus egymaga volt szinház a magyar fővárosban, az itteni zenekarnak volt tagja, hol trombitása, hol fagottistája. Most, öreg napjaira, midőn számos családja is van, a sörben is telhetetlen, a szeme is mindinkább gyengül, a német szinházból kimaradt s a fővárosi tánczmüvészek leczkéin rontja hegedűjét. Egy taktust tizszer is el kell kezdenie s ismét abban hagynia, mig a növendékek utána járni képesek. De már nagyon birja a szükséges phlegmát. Pontosságáról hires. Mikor a szobába lép, mindig akkor veri a hét órát.

Legelső, a ki belépett, Ignácz volt. Tetőtől talpig feszes ünnepi ornatusban. Ha lefestetné magát a műkiállitás számára: bizonyosan igy öltözködnék fel. Ignácz ugyan talán még soha sem volt e helyen; de lehetett-e Konstanczia szeszélyesen elmés meghivásának nem engednie? annyival is inkább, mert tudta, hogy az ily tánczpróbákon különben is minden tisztességes frakku „fiatal“ szivesen láttatik. S ő némileg ismerős is volt a tánczművészszel. Ez egyszer Ignáczot is felszólitotta sok mással együtt, csinálna neki egy ujonan feltalált magyar tánczának nevet. De nem minden ember dr. Bugát, hogy nem egy, hanem 40,000 uj szót csináljon. Ignácz sem csinálta meg a szót; hanem azért emlékezhettek egymásra, igy gondolkodék Ignácz.

A tánczművész leczkéi mint legmagyarabb szelleműek valának hirnévben gazdagok. Csupa magyar fiu, leginkább jurátusok és kereskedő segédek, tanultak tőle az otthoni esti előadáson; csupa attila s aranyrojtos nyakkendőből állott a tánczbeli viselet. Ezen finövendékei kedveért a derék és lelkes tánczművész néha napján hölgyeket is hivott meg, összeszokás végett: nagyrészt csupa német varró leányokat, ezen pesti grisette-fajt, melynek csacskasága azonban a magyar nyelv szépségeivel is igen hamar megbarátkozik.

Ilyen estélyek ünnepek voltak. Ilyenkor ki volt hirdetve, hogy a szoba ki lesz világitva, azaz: négy szál gyertya égend a luszterben, s hogy zene is lesz, azaz: a vén hegedűs elfoglalandja sutját a kemencze mellett.

Ignácz a félhomályu szobába érve, nehéz szivvel várta a történendőket. Az öreg művész azonnal szóba állott vele, a drága időn és inségen kezdvén a dolgot, mikhez hasonlókat – pedig már láthatja a tens urfi, hogy vén ember szól – de még soha-soha nem látott. A kenyeret 25 garason adják; a disznózsirnak fontja fölment egy forintra. Hallatlan uzsoráskodás! No hiszen lenne csak ő törvény és igazság – ugymond – majd megmutatná ő, hogyan kell a sok gazemberrel bánni. De a törvény és igazság más kezekben van, a mit fájdalommal vesz ugyan észre, de róla egyátalában nem tehet, stb.

A művész lelkesedése s komoly haragja mindinkább pirossá tevé arczát, mindaddig, mig egy hatalmas köhögés nem jött közbe, mely arcza szinét a lehető legnagyobb pirossággá fejleszté s veszedelmesen izgató szavait egészen elnémitá.

Egy álmos szolgáló vetődött a szobába, ki meggyujtá minden gyertyaszálát a vilárnak. És lőn világosság!

Ez alatt néhány uj vendég érkezett meg, köztök két ismeretes alak, két novella- és versiró, szóval költők, kiknek studiuma: élet- és emberismeret, az irodalmak és nyelvek használatba vétele nélkül. Studiumaiknak tánczpróbán, minden Palotára való kiránduláson, minden városligeti „népünnepen,“ különösen pedig a kávéházakban szoktak hosszu képekkel neki állani, s az összes hazát s boldogságát mindenütt vállaikon hordozzák. Buskorányi Márton volt az egyik, Kéjfohászi Mihály volt a másik. (A vezetékneveket, ugy látszik, magok csinálták, a keresztneveket a pap adta nekik.) Büszkén tekinte széjjel a két költő. Velök jött Zwieback Jenő, egy pesti német lapnak magyar ügyekben referense; tollának a tánczművész hire s kelete sokat köszönhet, a toll tulajdonosa a hir és kelet birtokosának nem kevesebbet. Értik egymást.

Nyilik ismét az ajtó. Jöttek a hölgyek, csoportosan tódult be a szépnem, mintha csupa szemérmeskedésből a házmesternénél várták volna be egymást. Mi azonban nem bizonyos. Velök jött néhány elegans boltsegéd, kik páholyba is beillettek volna. Ezek az őranyák szerepét viselék, minthogy ezen genreből a hölgyek között alig lehetett volna egynél többet kiszemelni.

A szépnem soraiban ragyogott Konstanczia is, kit Ignáczunk, képzelhetni, hogy sokkal előbb vett észre, mint mi. Elébe szaladt. Konstanczia el akart pirulni s ruhájára nézett le. Azon veres bársony mellényű ruhában volt, melyben – mint a levélben megirta – legelőször látta Ignáczot. Ez azonnal észre is vette a dolgot, s neki bátorodva szabadságot vőn magának a legszebb reményekre érezni magát feljogositva. Ezt ő ilyeténképen fejezte ki: a felső öltönyeket, a kalapot lekapkodta imádottjáról, miközben Kövessy Kálmánból e sorokat sugá fülébe: