SPECTABILIS TANULMÁNYOK.
Emlékezzünk régiekről.
GYÖNGYÖM, GALAMBOM, JÁNOSKÁM;
vagy is megmutatása annak, miképen „nemzeti ujjászületésünk“ mai hajnalán polgári kötelessége minden csekély erőnek számba venni mindazon tényezőket, melyek ezen szerencsés fordulat előidézésénél befolyással lehettek volna, ha mindjárt nem voltak is. Miképen nevelődtünk hajdanában. Egy fiatal kebel, midőn épen a tudományok és szépmüvészetek oltárán áldoz.
Ki volt János?
Jánoska született s a világba lépett. Ez igen természetes Jánoska részéről, ámbár a tudomány és ismeretek terjedésével, a forradalmak bukásával s a doktorok szaporodásával mindinkább növekvő világfájdalmaktól dult keblek azt állitgatják, hogy ez a legnagyobb szamárság, melyet az ember életében véghez vihet. Na de hiszen a szamárság is természetes, s mi nem állitunk egyebet, sőt még azt sem akarjuk tagadni, hogy sok emberre nézve kétségtelenül igaza van a világfájdalomnak.
Jánoskának atyja férfi volt ugyan, de nem feje a háznak; anyja asszony volt ugyan, de kormányzati rendszere ugy vala kidolgozva, hogy mind a törvényhozási, mind a felügyelési, mind a végrehajtói hatalom kizárólag őt illeté házi körének kényurasági országában. És kérdés keletkezik, hogy vajon Gombóczyné asszonyság mi rendkivüli kedvező körülményeknek köszönheté absolutismusa támadását?
Megfejtjük a kérdést.
Körülbelül az utolsó nemzeti insurrectio korában vagy valamivel később történt, hogy bizonyos Tésztaváry Juliána kisasszony egyszer azon vette magát észre, miképen az idők vas foga ingatni kezdi az ő csontfogait, s hogy legfőbb ideje volna a kényes izléssel felhagyni, ha csakugyan nem szándéka pártáját a mennyország kapujánál Péter bácsinak bemutatni.
Épen jókor jött tehát Gombóczy Gergely hat szilvafás nemes ember háztűz-néző látogatása, ki különben is vele született talentumainál fogva semmi egyébre nem volt alkalmatos e nagy világon, mint hogy szivét s hat szilvafáját a nem annyira imádott, mint inkább nagy szerencse és jó parthie gondolatával merészen óhajtott Juliána szivével és szép birtokával egyesitse. A többire nézve Gergely lovag szerelme tökéletesen vak volt.
S Juliána elvette Gergelyt. Mindenesetre a menyecskéé volt az elsőség a háznál, mert ő hozott abba vagyont, ő hozott élettapasztalást. Ennek volt következménye az, hogy Gergely ur mindig akkor s azt tette, a mikor s a mit neje elébe tálalt, hajfürteit mindig ugy fésülte, nyakkendőjét mindig azon csokrokba kötötte s fehérnemüjét mindig akkor váltotta, a mint s a mikor azt feleségének túlnyomó izlése hozta magával.
Gombóczy Gergely és Juliána tehát egy jókora vagyon s egymás minden possibilis szenvedélyeinek kölcsönös birtokában tölték el napjaikat egy magyar falu özönviz előtti kuriájában. S e kuriában a Vörösmartyként „hófehér burokban járó tiszta szorgalom“ nem maradt gyümölcstelen. Megáldá őket az ég szerelmöknek egy zálogával. Többet kivánni a magyar faj európai hirü sterilitásánál fogva lehetetlen volt.
Anyja a fiut egészen a maga bölcs vezérlete alá fogta. Apja pedig nézte a vezérletet. S felsőbb rendelkezés folytán a kis Gombóczyt senki az apai háznál, senki a faluban nem merészelte Jancsinak nevezni. Az ő neve Jánoska volt, vagy János urfi. Tertium non dabatur.
„Gyöngyöm, galambom, Jánoskám! Oh hogy meg tudnám enni ezt a kis angyalt!“
Igy sikoltott Gombóczyné asszony, az édes mama, s vége-hossza nem volt a csók-czuppantás- és csattanásnak, mivel ugynevezett angyalának, egy 8 éves pufók csemetének szemét-száját elárasztá, ki a szeretetnek ezen perczenkint megujuló hatalmas bizonyitékai után fuladozva s pityeregve mereszté anyjára ugynevezett két kökénykéjét.
A mamával átellenben ült Pogácsayné: rangjára nézve: szomszédasszony; foglalkozása: örülni az örülőkkel, sirni a sirókkal, pletykázni a pletykázókkal, kávézni a kávézókkal; charaktere: asszony. Jelenleg kávét iszik.
A szögletben a kövér táti pipázott egy tajt bögréből (mert pipának csak nem csufolhatjuk azt a roppant calibert): mint gyanithatni, rangra, foglalkozásra, jellemre sőt talán születésre nézve is: táblabiró. Jelenleg bort iszik.
Jánoska rendesen fel szokta használni azon perczeket, melyekben csekély véleménye szerint meg lehetne szöknie az ölelések elől. Szép csendesen el akart osonni.
„Itt fogsz-e maradni, te rosz fiu? ide jösz-e most mindjárt? Nézze az ember a kis gonoszt! Hogy áll már megint rajtad az a ruha! Oh te, te!“ s ez alatt rendbe illetgeté Jánoskának a csókzivatar által állásából kijött hosszu attiláját, s meghütés ellen biztositó nyakravaló-bástyáját, az elbomlott fényes szagos kis üstöknek pedig visszaadta azon kacsafarkállást, mely a papát a sohajjal emlittetni szokott hajdankorban oly bájlóvá tevé.
„Igy ni, most mehetsz. Oh kis angyalom!“ kiálta ismét a mama, s ujra ölbe fogta a fiut: „nézze csak kedves szomszéd asszony,“ szólt Pogácsayné asszonyhoz, ki előtt mindennapi szokás szerint most is bizonyitgatá magzata rendkivüliségét, „nézze csak, mily szépen kacsint ránk kökénykéivel. Oh a kis hamis, mint érti már is a szemjátékot! Mi lesz még belőle, ha felnő!“
„Oh ne csufolódj’ te is, édes mama, szóla közbe kedvetlenül a szerelem záloga, Andrásy Peti és Bankó Miska is azt mondta tegnap, hogy kerbe nézek, hogy…“
„No csitt, kis galambom! Nem szabad bele szólani, mikor a mama beszél. Azok a gaz, neveletlen fiuk többé hozzád nem jőnek. Elég neked Burdiga Pista. Nem képzelheti szomszéd asszony, micsoda átkozott rosz gyermekek azok. No de hisz az nem is lehet máskép. Apjaik annyi sok mindenre tanittatják, ugy agyon kinozzák őket, hogy azután nem csoda, ha kirugnak a hámból, mihelyt érzik, hogy nincs kocsis a hátok mögött. Oh dehogy jönnek azok többé az én házamba. A fiamat gyalázni. No de az én házamhoz ugyan nem járnak többé, azt fogadom; inkább, inkább, nem tudom mitévő lennék.“
S a megsértett anya ölbe szoritván a szegény gyermeket, ugy fúta méreg-klarinetjét, hogy a szomszéd asszonynak lehetlen volt nem kontrázni rája.
„Dejszen – monda Pogácsayné – ugy kellett volna már régen tenni, kedves szomszéd asszony. Én már régen nézem azt a kevély nácziót, s mindig mondtam, mikor is volt csak, hát tegnap, de tegnapelőtt, de bizony mégis csak tegnap volt, hát Kubicza komaasszonynál vagyok a varga-utczában, épen a malomból jöttem haza, hát betérek, mondok, ugyis nagyon fáradt vagyok, mondok, és már régen is láttuk egymást, mondok.“
„Hogy mint van Kubiczáné, szegény? jobban van-e már a lábával?“
„Azt mondja, jobbacskán van; de én nem hiszem, s köztünk maradjon, kedves szomszéd asszony, nem lesz kutyából szalonna. Hát a mint leültem, beszédbe eredtünk, sirva panaszolta előttem bajait, szidta a vejét, a ki, csak képzelje, már ismét elverte házától feleségét, bizony szegény Julinak sokat kell szenvednie! De mit is akarok mondani? Ugy, hát igen, hát hogy s hogy nem, szóba jöttek azok az Andrásy fiuk is: hát Kubiczáné azt mondja, hogy aszondja, hallottam-e már, aszondja, hogy azok a fiuk most már németül és francziául is tanulnak, aszondja; uj instruktort kaptak Eperjesről, aszondja.“
„Tót diákot az ebugattát!“ mordult közbe a tajt pipa mellől Gombóczy senior, ki ritkán szólott, de annál talpraesettebbeket mondott.
„Ugyan mire való már az – folytatá rá nem figyelve Pogácsayné – szólék Kubiczánéhoz: talán attól fél az apjok, hogy nem lesz a gyermekeknek miből megélniök, mondok, vagy itt is a fösvénység bántja az öreget, mondok, hogy még többet akar szereztetni a fiukkal. Oh, mondok, nézze csak Gombóczyék Jánoskáját – igen, ezen szavakkal mondtam neki, nem bánom, ha mind megharagusznak is rám, mert Kubiczáné gyakran eljár Andrásyékhoz, de a mi igaz, igaz marad a – hát, mondok, nézzék csak Jánoskát, lesz annak mindig annyia, mondok, hogy sem a németekre, sem a francziákra nem szorul, ha az Isten megsegiti, mondok…“
„És ha valahogy el nem prédáljuk,“ tevé hozzá önmagát mentő, megelégedett mosolylyal a mama.
„De még a tótokra sem!“ kiálta fel a táti, ki gondolataival rendesen el szokott késni.
A mama ki látszott engesztelődni a szomszéd asszony elragadó ékesszólása folytán. Első hatása az volt, hogy kezébe fogá a kávés ibriket s tele tölté belőle a szomszédné findzsáját. Ez egy darabig szabadkozott, mondván, hogy már ugy is három findzsával ivott meg, hogy bizony majd meg is árt, de ha már csakugyan meg kell lenni, s hogy elejét vegye az aprehendálásnak, ugy inkább is csak kimártogatja lassacskán ezt is.
A mi az öreg urat illeti, ő sem hagyá a perczet használatlanul. Nem hijába állott az ő székének jobb lába mellett a termetes kulacs, s asztalán az öblös pohár. Életnézete itt az volt: „Minden órádnak leszakaszd virágát!“
Jánoska szintén kapott egy kávéba mártott, piritott kenyérszeletet, melyet végig szopott, mig ismét – mi nem soká maradhatott el – ujra rá került a beszéd figyelme.
„No meg aztán – fogá fel ujra a szó fonalát Pogácsayné asszony – hogy nem félnek azok a szülők az Istentől, hogy gyermekeiket télen-nyáron nyakravaló nélkül járatják. S uram fia! el tudják nézni, hogy ugrálnak a fiuk, hogy birkóznak, hogy másznak egész fél nap, sőt még magok csináltatnak nekik holmi akasztófákat, a miken felkapaszkodjanak, és nem borzadnak, hogy majd ők felelnek érte, ha nyakok kitörik. Dejszen, nem hijába mondom én, a mit mondok, nem jó vége lesz mindennek, oh, oh, oh!“ A többit, minek még jönnie kell vala, egy erős kávéhörp fulasztotta meg.
„Oh dehogy hagyom az én kedves kis galambomat ily illetlen dolgokra szoktatni,“ fejezé be a gyöngéd mama. „Oh gyöngyöm, galambom Jánoskám!“ s ismét jött a csókzápor: „más örömöket szerzesz te nekem. Mondd el csak azt a szép kis verset, a mit nevem napjára tanultál, azután valamit a gyéográfiából. A szomszéd asszony még nem is hallotta: mondd el csak, kis fiam.“
„Apám!“ kiálta fel a kibuvó ajtócskát kereső kis martyr, apjához forditván pillanatát, ki néha-néha, ha jó kedve volt, pártját próbálta fogni fiának.
„Ne ugass, fiam. Beszélj, ha kérdeznek,“ dördült a táti, de nem valami fölhevült indulatból, hanem, mert neki ez volt tonusa.
Jánoska tehát nem menekülhetvén, összehuzta arczocskáját, mintha savanyu almácskába akart volna harapni, azután a mama elé állott, leereszté két kezét, s e commandirozott positurában elkezdé szónoklati működését. Majd az egyik kar, melynek ujai egyenesen kifeszitve és szorosan egymáshoz illesztve az attila végét keresték, egész merevenségében a testtől elválva fölfelé emelkedik, s e pillanatban Jánoska hangokat sápogott elő, melyeket hogy le nem kótázhatunk, örökké kell sajnálnunk.
Meg kell elégednünk annak elmondásával, hogy Jánoska egy rigmust mondott el, melyet édes atyjával – oly régen, hogy talán már nem is igaz – hasonló ünnepélyes alkalommal mondatott el Istenben boldogult tanitója, s melyet most emlékezeti táblájáról sajátlagos szemeivel leolvasván, a családanyának leendő roppant meglepetése tekintetéből, három hónap leforgása alatt tulajdon maga zárt fiának czinkefogójába. És ezen nincs mit csodálkoznunk. Vitéz Gombóczy Gergely ur elmetehetségeinek fényvilága nem ért ugyan Henczidától Bonczidáig, az igaz; no de valamint megragadtak velejében a „Kis Tűkör“-nek versei, szintugy vergődött az emlitett névnapi köszöntő örök stabilitásra fejében, annál inkább, minthogy később ugy sem jött abba semmi, a mi azt onnan kiverhette volna.
A mi magát a köszöntő verset illeti, az leélte fénykorát. Azon boldog időkben készült ez, melyekben ilyeténképen beszéltek:
Légyen te fiadnak drága ékessége;
Ez légyen mindenkor fő kötelessége
Kedves asszony-anyám! ezzel mondom: vége!“
S ez volt egyszersmind a szoban forgó rigmusnak vég szava. Azon korban készült ez, mondók, melyben szép időben kordovány, rút napokban bagaria, de mindenkor nagytaraju sarkantyus csizmában, sujtásos és zsinóros és sallangós öltönyü, dohány-, tűzkő-, taplóval bőven ellátott, kikent bajszu, kard övezte Muzsák haladtak, pipaszó közben, a magyar Helikon felé. S aztán ezen nehézkes külső ne béklyózta volna a lelket! S mégis ha tudnák szegények, hogy mi lett a vége az ő megkezdett haladásuknak.
Elég az hozzá, Jánoska eldarálta a rigmust; eredménye bámulat volt és csókzápor, e két izé (minek is nevezzem a legnagyobb szenvedélyek e két vég irányát), a mi után annyi tömérdek tintát mártogattak már ki, s annyi cadentiákat kalapáltak már össze, mióta a manufacturai czikkeknek kelete van e világon.
A mámi és a táti szemeiből örömkönyüket csalt ki a köszöntő, Isten tudja, már hányadszor. A szomszéd asszonynak mit volt mit tennie? Ő sem akart különb lenni a Deákné vásznánál, ő is megereszté két szeme patakját, s már ő nem könyezett, de sirt.
Sőt még Burdiga Pista is, kit még eddig nem volt alkalmunk bemutatni, azon Jánoskánál egy-két évvel idősb, mendikás szellemű, fekete ragyás gyerek (egyébként, mint örökbe fogadott árva és Jánoska társalkodója, fontos kiegészitő része a családnak), kit az egész eddigi jelenet alatt az udvarra nyiló nyitott ablak alatti tornáczon csizmát tisztogatni láthattunk volna – mondom – még Burdiga Pista is megállitá a rigmus hangzatára keféje járását s ünnepélyesen magába merült. Oh mert őt ilyen szépekre nem tanitották! Még a házi ebek is, melyek rendesen Pista gőzkörében tartózkodtak, ki meg szokta velök osztani falatjait, még azok is a vasárnapi jóllakás nyugalmával nyultak végig e perczben a pitvaron.
Azután jött a második rész: „a gyéográfia.“
Nem lehet mindent oly hosszasan elmondanunk, mi történt; s azért röviden csak azt jegyezzük meg, hogy János urfinak anyja által két ugynevezett geographikus kérdés tüzetett elébe. Az egyik ez volt: „mivel táplálódnak a francziák?“ A másik: „hogyan öltözködnek az argliusok?“
S minthogy találkozhatik, ki felébredt ismeretszomjánál fogva hozzánk is intézhetné e kérdéseket megfejtésül, mi egy pillanatig sem akarhatván senkitől is neheztelő tekinteteket löveltetni sorainkra, ide igtatjuk János urfinak jószivű, de tudós mamájától tanult válaszát.
Azon kérdésre, hogy mivel táplálódnak a francziák, ugy vélekedék elmés szajkónk, hogy biz ezek levessel, marhahussal, vastag étellel, tésztással, pecsenyével és a többivel élnek. Az angliusok öltözetére nézve pedig azt jegyzé meg, hogy azok kalapot, nyakkendőt, frakkot vagy kabátot (de soha zrinyi-dolmányt), nadrágot, csizmát s még valamit, a mit ő ott szintén kimondott, viselnek, az anglius nők öltözetéről nem szólván, mint a minek tudása – a mama józan belátása szerint – „még nem gyereknek való.“
Az examen elmult. Jánoska kisompolygott társalkodójához, Burdiga Pistához, kivel csaknem oly elválaszthatlanul vala összekapcsolva, mint hajdanában a „Jelenkor“ az ő „Társalkodó“-jával. Kérdés támad, hogy azon lapokat miért nem nevezték igy: „Gombóczy és Burdiga?“
Ez alatt szép csendesen bé is esteledett. Pogácsayné szomszéd asszony menni készült, szinig megtelve ámu- és bámulattal a kis urfinak ily korán kifejtett elmeélén. A boldogság- és kövérségben uszó családanya marasztá, a mint csak maraszthatá, de szavai semmikép sem hathatván a szomszéd asszony fölkerekedésének visszakeritésére, fiának magasztalásával kiséré azt a kapu alá, hol természetesen még folyt egy jó fél óráig a diszkurszus.
Az öreg ur szép nyugalmasan megmaradt az ő székében, csikóbőrös galambocskájának oldalán, honnan őt csak a gyertyakioltás közelitő katastrophja volt képes feltámasztani. Határozatlan szinü gondolatok jártak-keltek agyában, melyek nem sokára ily formulázott alakban ültek ki bajuszára:
„Ebből a fiuból még a hazának az ő istápja lesz!“
Meglássuk.