I.
A legutóbb mult napok alatt mindig és mindig, ujból és ujból az északi nyár örök-napjára gondoltam. Itt ülök és rágondolok; azután egy kunyhóra, amiben laktam, majd az erdőre a hegyek mögött; igy készitgetem magam az irásra. Ám csak a magam mulatságára irok és még legföljebb azért, hogy az órák ne muljanak annyira unalmasan. Az idő igen hosszu és nem mulik olyan gyorsan, amint szeretném, lassan mulik, habár a lehető legvidámabb életet élem. Elégedett vagyok mindennel és harminc évemmel még öreg sem vagyok; néhány nappal ezelőtt messziről-messziről valaki, aki egyáltalában nem tartozott nékem ezzel, két madártollat küldött nekem. Igen, két zöld madártollat cimeres boritékban és a boritékon finom pecséttel. Igen mulattat, hogy ilyen ördöngősen zöldszinü madártollakat nézhetek. Egyébként semmi bajom nincsen; néha a köszvény kinozza kissé a ballábam; a köszvény régi, lőtt sebből származik, de a seb begyógyult már régen.
Emlékszem még, két évvel ezelőtt sokkal gyorsabban mult az idő, hasonlithatatlanul gyorsabban, mint mostan. Két évvel ezelőtt volt; 1855-ben; a magam mulatságára erről az időről akarok irni; akkor különös dolgok történtek velem; vagy álmodom talán? Most már sokat elfeledtem akkori élményeimből, mert azóta ritkán gondoltam reájuk; ám azt tudom, hogy az éjszakák igen világosak voltak. Némely dolgok teljesen forditva történtek; az évnek tizenkét hónapja volt ugyan, de az éj nappallá változott és csillagot soha nem láttam az égen. És az emberek, akikkel akkor érintkeztem, képzelődők voltak és egészen más természetüek azoknál, akiket korábbról ismerek; néha elég volt egy éjszaka, hogy ők minden fenségességben álljanak elém. Nem volt ebben semmi boszorkányság, de hasonló nem történt velem azelőtt. Nem.
Nagy, fehérre meszelt házban, ott lent a tenger partján találkoztam egy személlyel, akire igen sokat gondoltam egy időben. Most már nem gondolok rá, nem, többé nem, végleg elfeledtem őt és most inkább a dolgokra gondolok: a pinguinok kiáltozására, vadászgatásomra az erdőben, a nyár sok meleg órájára; egyébként tiszta véletlenség, hogy megismertem őt és e véletlenség nélkül bizonyára nem gondoltam volna rá egyetlen napig sem.
Kunyhómból láthattam a szigeteket, a zátonyokat, a szirteket, keveset a tengerből is, néhány kéklő hegyfokot és a kunyhó mögött nyult el az erdő; szörnyü nagy erdő. Öröm, boldogság áramlik rajtam, amikor a gyökerek, lombok illatát érzem; csak az erdőben volt nyugton a bensőm, lelkem egyensulyba jutott és én hatalmasnak éreztem magam. A hegycsucsokat nap-nap után megmásztam, habár a talaj még jéggel és gyenge hóval boritott volt. Egyetlen pajtásom Asopus volt, most Cora a pajtásom, de akkor Asopus volt; a kutyám, amelyet később agyonlőttem.
Esténként, ha a vadászatról visszatértem a kunyhóba, gyakran átfutott rajtam, fejemtől a lábamig az otthonosság kellemes érzése és ilyenkor sokat fecsegtünk Asopussal arról, hogy milyen kitünő dolgunk is van nekünk. Ugy-e! – nos rakjunk hát tüzet, és itt, a tüzhelyen megsütünk egy madarat, mit szólsz hát hozzá? Mikor elkészült minden és mikor jól bevacsoráztunk mindketten, akkor Asopus leheveredett rendes helyére, a tüzhely mögé, én pedig meggyujtottam a pipám, leheveredtem a fapadra és egy kis ideig hallgattam, hallgattam az erdő morajló beszédét. Gyönge szél indult utnak. A szél épen kunyhóm felé fujt és igy tisztán hallhattam messzi távolról a fajdkakas kiáltozását. Egyébként csendes volt minden.
Megesett néha, hogy teljesen felöltözötten, ugy amint jártam-keltem, aludtam el és nem is ébredtem előbb, mig a tengeri madarak kiáltozni nem kezdtek.
Ha kinéztem az ablakon, a távolból láttam a vásártér nagy, fehér házait, Sirilund üzletét, a boltot, ahol kenyeret szoktam vásárolni, akkor még fekve maradtam egy darabig és csudálkoztam azon, hogy itt, északon, a tenger partján, az erdő szélében kunyhóm van nékem.
Akkor Asopus a tüzhely mögött rázni kezdte hosszu, karcsu testét, nyaklánca csörgött, ugatott, farkát csóválta és én fölugrottam és a három-négy órányi alvás után tökéletesen kipihent voltam és örvendtem mindennek, mindennek.
Igy mult el némely éjszaka.
II.
Eshet az eső, vihar is lehet – ebből még semmi nem következik; esős napon is gyakran elhatalmasodik az emberen a boldogság és ilyenkor csöndes, magános helyekre vonul. Akkor föláll, egyenesen előrenéz, csöndesen fölnevet, itt is, amott is és körültekint. Mire gondol ilyenkor az ember? Egy ragyogó tábla egy ablakban, egy napsugár az ablaktáblán, kilátás a kis patakra, talán egy kék nyilás a felhős égen. Egyéb nem kell ilyenkor.
Más időkben viszont még a rendkivüli események sem képesek kizavarni csöndes, emóciótlan, vagy unott hangulatából az embert; bálterem közepén nyugodtan, közönyösen, részvétlenül ülhet az ember. Igen, mert az örömök és bánatok forrása a magunk belsője.
Bizonyos napra emlékszem. A parton jöttem lefelé, az eső utközben lepett meg és az eső elől valami nyitott halászkunyhóba menekültem. Úgy dudoltam magam elé, de minden kedv, minden öröm nélkül, azért csupán, hogy némileg üzzem az időt. Asopus is velem volt. Hirtelen fölállott és hallgatózni kezdett, abbahagytam a fütyülést és figyeltem, hangokat hallottam, emberek közeledtek. Véletlenség, egészen természetes véletlenség! Két férfiból és egy leányból álló társaság rontott fejvesztve a kunyhóba. Nevetve kiálltottak egymásra:
– Gyorsan, itt menedéket találunk!
Fölállottam.
Az urak egyike fehér, megerősitetlen ingmellet viselt, mely valósággal ugy lógott a nyakán, mint valami zacskó mert az eső megpuhitotta és összegöngyölitette; e vizes ingmellben gyémántkő volt. Lábán hosszu, hegyes cipők voltak. Üdvözöltem őt, Mack ur volt, a kereskedő, őt a boltból ismertem, ahol kenyeret szoktam vásárolni. Egyszer beinvitált a családjához, de én nem mentem.
– Ah, jó ismerős – mondta, mikor meglátott. Mi a malom felé indultunk, de vissza kellett térnünk. Micsoda idő? Mi? Ám, hogy kerül ön Sirilundba hadnagy ur?!
Bemutatta a kis, feketeszakállas urat, aki velük volt; egy orvos, a templom közelében lakott. A lány orrára tólta a fátyolát és csöndesen beszélgetni kezdett Asopussal. Vizsgálgattam a ruháját és a gomblyukakon megláttam, hogy festett a ruhája. Mack ur őt is bemutatta, a leánya volt és Edvardának hivták.
Edvarda a fátyolán keresztül rám nézett egy pillahunyásig, akkor lehajolt a kutyához és olvasni akarta, ami a nyakláncán volt.
– Ah, ugy, téged Asopusnak hivnak?!… Doktor, ki volt Asopus? Az egyetlen, amit tudok róla annyi, hogy meséket irt. Nem frigiai volt? Nem, én nem tudom.
Egy gyermek, egy iskoláslány. Megnéztem; magas volt, de formái még nem tellettek meg, tizenöt-tizenhat éves lehetett, kezei hosszuak, barnák voltak és keztyüt nem viselt. Lehet, hogy ma a lexikonban kikeresi »Asopus«-t.
Mack ur vadászataim után érdeklődött. Mit lövök leggyakrabban? Csónakjai egyike minden időben rendelkezésemre áll, csak szólnom kell. Az orvos egy szót sem szólt. Amikor a társaság eltávozott, észrevettem, hogy az orvos sántit kissé és botra támaszkodik.
Ugyanolyan közönyös lelkiállapotban, mint azelőtt, ballagtam tova és utközben egykedvün dudoltam magam elé. A halászkunyhóban való e találkozás még semmi irányban nem hatott a gondolkodásomra; ami az egész találkozásból leginkább emlékezésemben maradt, az volt, hogy Mack ur ingmelle átázott, vizes volt és hogy abban gyémánttü volt, de az is vizes és fénynélküli.
III.
Kunyhóm előtt egy kő állott; egy magas, szürke kő. Jó hatással volt reám, mert mindig ugy éreztem, hogy figyel és végigvizsgál, ha napi kirándulásomból hazatérek. Ha reggel elindultam, mindig a kő mellett haladtam el és ugy tünt, mintha jó barátot hagynék mögöttem, aki hüségesen vár a visszatérésemig.
És fönt az erdőben megkezdődött a vadászat. Egyszer lőttem valamit, másszor nem.
Kint, a szigeteken tul a tenger feküdt megzavarhatatlan nyugalomban. Sokszor fölmásztam a dombokra és ha már igen magasan voltam, letekintettem a vizre; csöndes napokon egyáltalában nem haladtak a hajók; ilyenkor három nap egymásután is láttam ugyanazt a vitorlát, kicsiny és fehér volt, akár egy fóka a vizen. Ám, ha táncba kapott a szél, messzire tüntek az árbocok; vihar jött, erős délnyugati orkán és ekkor valósággal szinjáték kezdődött, aminek én voltam egyetlen nézője. Ilyenkor mindent beburkolt a köd, föld és ég egybefolyt, a tenger a levegőbe táncolt és embereket, lovakat, szétszaggatott zászlókat alkottak a hullámai. Egy szikla alatt állottam és a legkülönbözőbb dolgokra gondoltam, a lelkem feszült volt. Isten tudja, gondoltam, minek vagyok a tanuja és miért rohan a magasba szemem előtt a tenger? Talán e pillanatban belátok a föld mélyébe, a föld agyába és látom ottan a lázas munkát!
Asopus nyugtalan volt, időről-időre fölemelte az orrát és beleszaglászott a levegőbe és láthatóan reszkettek a lábai; nem szóltam hozzá, igy hát lábaim között elnyult a földön és velem együtt rámeredt a tengerre. Semmi kiáltás, semmi emberi szó nem hangzott sehol, csak a tompa moraj zugott a fejem körül. Messzi künn szirtsziget feküdt, magányosan feküdt; ha a tenger rátört erre a szigetre, ugy hajladozott, mint valami őrült, nem; mint a tenger istene, aki büszkén magasra emelkedik, elnéz a világ fölött és ugy forog, hogy haja és szakálla keréknek látszik a feje között. Azután ismét bemerült a ködbe.
És e vihar közepette kicsiny, szénfekete hajó erőlködött, hogy a tengerről bejusson.
A kis, szénfekete hajó akkor érkezett a kikötőbe, amikor délután lementem a kikötőhidhoz; a postagőzös volt. A parton sok ember gyült össze a ritka vendég bámulására; észrevettem, hogy most valamennyinek egyforma kék szeme volt, ha máskor teljesen különbözőknek tetszettek is. Nem messzire fiatal leány állott fehér gyapotkendővel a feje körött; haja igen sötét volt és a fehér kendő sajátosan ütött el a haja szinétől. Kiváncsian nézett engem, a fegyverem, a bőrruhám, de mikor megszólitottam zavarba jött és elforditotta a fejét. »Mindig fehér kendőt kell viselned – mondtam – igen illik neked.« E pillanatban szélesvállu ember lépett melléje, akin Izland-ing volt és aki Évának szólitotta őt. Ismertem a szélesvállu embert, kovács volt, a falu kovácsa. Néhány nappal ezelőtt uj gyujtószöget csavart a puskámba.
A szél és az eső elvégezte munkáját és akkor hullani kezdett a hó. Néhány nap alatt kellemetlen, hideg hangulat szállt a föld fölé, a korhadt ágak letöredeztek, a hollók csapatokba gyültek és károgtak szakadatlanul. Nem tartott soká, a nap közeledett már és egy reggel feltünt az erdő mögött. Mint szelid simogatás fejemtől-lábamig, ugy hatott, amikor fölkelt a nap; csöndes örömmel hátamra vettem a puskám.
IV.
Ebben az időben nem volt hiányom vadban; azt lőttem, ami épen kezemügyébe akadt, foglyot, nyulat és ha véletlen a parton kóboroltam a tengeri madarakra is rálövöldöztem, ha lőtávolságba merészkedtek. Jó idők voltak ezek; a napok egyre hosszabbodtak és a levegő mindig tisztább lett; két napi szükséggel láttam el magam és megindultam a hegyekbe, a hegycsucsokra; találkoztam a hegylakókkal és sajtot kaptam tőlük, kis, kerek sajtot, aminek káposztához hasonló volt az ize. Többször fölmentem oda. Amikor hazatérőben voltam, az uton mindig lőttem egy madarat és bedugtam vadásztáskámba. Rendbeszedtem a ruhám és Asopus nyakára rákötöttem a zsinórt. Mértföldnyire alattam a tenger zugott; a hegyoldalak feketék voltak és még nedvesek a sok esőtől, ami parányi szemekben most is csörgedezett róla, csörgedezett és csepegett mindig ugyanabban az egyhangu melódiában. Ez egyhangu melódiák, messze a hegyek között, sokszor megkurtitották az időt, miközben üldögéltem és szórakozottan néztem körül. Itt csobog ez az egyhangu, végtelen melódia – gondoltam – itt a teljes magányosságban, senki nem hallja, senki nem gondol rá és mégis csobog itten magányosan, örökkön, örökkön!
És ha a csobogást hallottam, ugy találtam, hogy nem olyan sivár a sziklafal. Néha-néha történt is valami: egy menydörgés megreszkettette a földet, egy sziklatömb lemállott és legördült a tengerbe, maga mögött pedig valósággal utat vert a málló szikla szerteszállongó pora; e pillahunyásban Asopus fölemelte az orrát és szagolgatott, elcsodálkozottan az égésszagon, aminek eredetét sehogy nem tudta megmagyarázni. Ha a hóviz csatornákat ás a sziklába, akkor elég egy lövés, vagy egy hangosabb kiáltás és a nagy sziklatömb leválik és görögve megindul a tenger felé…
Egy óra telhetett el igy, talán több is, az idő olyan gyorsan mulik. Asopust ismét szabadon bocsájtottam, a vadásztáskát a másik vállamra akasztottam és megindultam hazafelé. A nap hanyatlóban volt. Az erdőben rátértem régi, jól ismert ösvényemre, amely szinte keskeny szalagként kigyózott a zöld lombfalak között és pedig a leghihetetlenebb kanyarodásokkal. Kényelmesen követtem minden kanyarodást; nem volt miért siessek, otthon senki nem várt rám. Büszkén, mint valami uralkodó, ugy sétálgattam a békés erdőben és mindig olyan tempóban, amint az nékem tetszett épen. Minden madár hallgatott, csupán a fajdkakas kezdett bele melódiátlan kiáltozásába, ez mindig énekel.
Hogy kiértem az erdőből, két embert láttam magam előtt, két kóborlót, rövidesen utólértem őket; az egyik a kis Edvarda volt, ismertem őt, hát ráköszöntem; aki kisérte, az orvos volt. Megkellett mutatnom nekik a puskám, megnézték az iránytüm és a vadásztáskám is; meghivtam a kunyhómba őket és megigérték, hogy eljönnek egyszer.
Este lett. Hazamentem, tüzet raktam, madarat sütöttem és elköltöttem a vacsorát. Reggel ujból egy nap kezdődött…
Csend, nyugalom mindenütt. Feküdtem egész estén át és kibámultam az ablakon; valami tündéri szelidség oszlott el mostan erdőn és mezőn. A nap lenyugodott már és a horizontot beföstötte a sulyos, vörös fény, ami olyan mozdulatlanul terült szét akár az olaj. Az ég köröskörül felhőtlen volt és tiszta. Bebámultam a tiszta tengerbe és ugy tünt, mintha szemtől-szembe ülnék a teremtővel és a szivem olyan hevesen dobogott. Isten tudja, gondoltam, miért öltözött a horizont ma lilába és aranyba, talán ünnep van odafönn, nagyszerü ünnepség a csillagok zenéjével és a sugarak futárszolgálatával. Egészen ilyen volt minden. Lehunytam szemem és ugy éreztem, én is utasa vagyok a futárként szolgáló sugaraknak és gondolat gondolatra tornyosodott az agyamban.
Több nap mult el igy.
Céltalanul csavarogtam és azt vizsgálgattam, mint olvad vizzé a hó, és mint fut tócsába a jég. Ha elég készlet volt konyhámban, napokon át megesett, hogy nem is lőttem ki a puskám; kószáltam, élveztem a szabadságom és hagytam mulni az időt. Ahová csak elvetődtem, mindenütt akadt valami kevés hallani, látnivaló, némileg minden megváltozott egyik napról a másikra és még a boróka és a füzfabokor is várta a tavasz jöttét. Például lementem a malomhoz; még jég közé ékelten hevert; ám a talaj emberemlékezet óta köröskörül letaposott volt és ez adta tanuságát, hogy emberek járnak ide, hátukon nagy gabonazsákokkal és őröltetnek itten. Ugy jártam a malom falai között, akárha emberek között járnék; a falakban sok betü és évszám volt.
Valóban!
V.
Irjak többet is? Nem, nem. Legföljebb a magam mulatságára, csupán azért, hogy megkurtitsam az időt azzal, hogy leirom, két évvel ezelőtt mint jött a tavasz és milyen volt akkor a föld talaja. Erdőben, tengerről illatok áradtak már; az erdőben korhadó hervadt lombból édeses kénsavszag áradt és a szarkák ágacskákkal a szájukban röpdöstek és épitgették a fészküket. Még néhány nap és a patakok csobogni, tajtékosan hullámozni kezdtek, néha-néha egy-egy halat is lehetett látni és a halászok megjöttek evezőállomásaikról. A kereskedő két yachtja szinültig hallal rakodottan tért meg és a száritóhelyen kötött ki; a nagyobb szigeteken, amiken a száritást végezték, szinte pillanat alatt megujult a mozgás, az élet. Mindezt ablakomból néztem.
Ám a kunyhóig nem hatott semmi lárma, egyedül voltam és egyedül maradtam. Néha-néha elhaladt valaki arra; Évát is láttam, a kovácsleányt; néhány pattanás volt az orrán.
– Hová készülsz? – kérdeztem.
– Fáért az erdőbe – felelte nyugodtan. Kezében kötelet lógatott, hogy abba rakja a fát és fején a fehér gyapotkendő volt. Sokáig néztem utána, de ő nem fordult vissza.
Azután sok-sok nap mult el anélkül, hogy embert láttam volna.
A tavasz mind előbbre nyomult és az erdőben elevenedett az élet. Igen mulatságos volt nézni a rigókat, amint magasan, a fák tetején ültek, belemeredtek a napba és rákiáltoztak az ég óriás kohójára; sokszor már éjjel két órakor fölkeltem, leginkább azért, hogy tanuja lehessek annak a gyönyörüségnek, ami a madarakból, állatokból áramlott ki, ha fölkelt a nap.
A tavasz hozzám is elérkezett és ugy kopogott az ereimben, akárha járt volna valaki azokban. Kunyhómban ültem és arra gondoltam, hogy ideje lenne rendbehozni horgaimat és halászó zsinórjaimat, ám az ujjam sem mozditottam meg, hogy tegyek valamit; szerencsés, sötét nyugtalanság járt a szivemen ki-be. Asopus fölállott hirtelen, lábait megmerevitve állott és röviden, vakkantásszerüen ugatott. Emberek értek a kunyhóm elé, a sapkát gyorsan lekaptam a fejemről és mindjárt rá a kis Edvarda hangját hallottam az ajtóm előtt. Barátságosan, vidáman jött – ő is, a doktor is, amint megigérték, meglátogatni engem.
– Igen, – itthon van, – hallottam, amint mondta, akkor belépett és a maga kislányos módján kezet adott nekem.
– Tegnap is itt voltunk – magyarázta – de nem volt itthon.
Leült a fapadra és körülnézett a kunyhómban; az orvos mellé ült a hosszu padra. Összevissza beszéltünk és gondolkodás nélkül elmondtunk mindent, ami a lelkünkről leszállott; én elmondtam azt is, hogy milyen állatok élnek az erdőben és azt, hogy a tilalom miatt, milyen vadakra nem szabad lőnöm mostan. Ez időszerint a fajdkakasra nem szabad lőni.
Az orvos most sem beszélt sokat, ám amikor véletlenül pillantása ráesett a puskaporos szerszámra, amelyen Pán-figura diszelgett, gyorsan, frissen magyarázgatni kezdte Pán legendáját.
– Tulajdonképen miből él majd akkor, ha tilalom lesz minden vadra? – kérdezte hirtelen Edvarda.
– Halból – válaszoltam – legfőként halból. Valami ennivaló mindig akad.
– Hiszen ön eljöhetne hozzánk – mondotta – és étkezhetne nálunk.
Tavaly valami angol lakott a maga kunyhójában; ő igen gyakran étkezett nálunk.
Edvarda megnézett engem és én megnéztem őt. E pillanatban a szivemet, mintha valami kedves, barátságos simogatás érte volna. Ez a tavasz következménye volt és a tiszta, világos napoké; azóta sokat gondolkodtam erről. Különben kigyózó szemöldökei is csudálattal töltöttek el.
Néhány megjegyzést tett a lakásomra. A falakat különböző állatbőrökkel és sokszinü madártollal aggattam tele; a kunyhó belseje tisztára olyan volt, mint valami medvebarlang. Ez tetszett neki. »Igen, épen olyan, mint egy medvebarlang« mondta.
Semmit nem adhattam vendégeimnek, ami elfogadható lett volna, elméláztam és azt gondoltam, tréfából madarat sütök nekik; vadászmódon tálalom eléjük és ők az ujjaikkal egyék. Végre ez is időtöltés!
– Az angol alighanem ir volt? – kezdte a doktor.
– Ugy? Ir?!…
– Nem igaz?! Hiszen katolikus volt.
Edvarda elpirult, tekintetét elforditotta és halkan mondotta:
– Különben meglehet, lehet, hogy ir volt.
E pillahunyástól kezdődően eltünt a jó kedve. Fájt nekem ez, igen szerettem volna helyreütni mindent és azért ezt mondottam:
– Nem, magának igaza van. Irek soha nem jönnek Norvégiába.
Megbeszéltük még, hogy legközelebb kievezünk és megnézzük, hogy mint száritják a halakat…
Azután, hogy vendégeimet egy darabon elkisértem, hazatértem ujból és halászó eszközeimmel foglalkoztam. Hálóm egy szögön az ajtón lógott és sok csomót elpusztitott benne a rozsda; meghajlitgattam néhány horgot, kijavitottam a háló egy-két szakadását és megvizsgáltam a horogzsinórokat is. Milyen nehezemre esett ma, dolgozni valamit! Agyamon gondolatok rohantak keresztül olyanok, amiknek semmi közük nem volt ahhoz, ami foglalkoztatott; most ugy tünt, hogy sulyos hibát követtem el, amikor a kis Edvardát a fapadon hagytam ülni, holott a magam helyét kellett volna fölajánlani neki. Hirtelen magam előtt láttam barna arcát és barna nyakát; kötényét elől lehuzta kissé, hogy hosszabbnak tünjék a dereka, ahogy az divatban volt akkor; állának szelid, leányos formája kellemesen hatott reám és álla alatt az a pár ránc maga volt a vidámság. Az ő szája nagy volt, de virágzó.
Fölállottam, kinyitottam az ajtót és hallgatózni kezdtem. Semmit nem hallottam és nem is volt okom a hallgatózásra. Ujból becsuktam az ajtót; Asopus fölkelt a fekvőhelyéről és csudálkozón fogadta a nyugtalanságom. Arra gondoltam, hogy utána futhatnék a kis Edvardának azzal az ürüggyel, hogy selyemfonalat kérek tőle a háló rendbehozására; ez különben nem is volt ürügy, megmutathatom neki a hálót és benne a szétfoszlott csomókat. Már az ajtónál álltam, amikor eszembe jutott, hogy magamnak is van selymem, még pedig több is, mint amennyi szükséges. Bátortalanul, kedvetlenül tértem vissza… mert magamnak is volt selymem.
Amikor beléptem, valami idegen lehellet érte az arcom, mintha nem lettem volna egyedül.
VI.
Valaki ember kérdezte, hogy abbahagytam-e a vadászást; két napja nem hallotta, hogy lövöldöztem volna a dombon, habár ő a két napon keresztül folyton az öbölben hevert és halászott. Nem, én semmitse lőttem; mindaddig kunyhómban maradtam, amig végleg elfogyott az ennivalóm.
Harmadik napon indultam vadászatra. Az erdő kissé zöld volt már és a föld, meg a fák enyhén illatoztak; a fücsemete már zölden kandikált ki a megfagyott moha alól. Kinoztak a gondolataim és többször kénytelen voltam leülni. Három nap óta nem találkoztam egyetlen emberrel, azon a halászon kivül, aki tegnap a kunyhómba jött; azt gondoltam: ma este talán találkozom valakivel az erdőszélen, ott, ahol legutóbb a doktorral és Edvardával találkoztam. Lehetséges, hogy megint arra sétálnak, – talán – talán nem. Ugyan miért is gondolok épen azokra? Egy pár fajdot lőttem és az egyiket rögtön elis készitettem. Asopust azután zsinórra kötöttem.
Mig ettem, a száraz földön heverésztem. Csönd volt köröskörül, csak a szél szelid susogása és néha-néha egy madárhang. Feküdtem és néztem a faágakat, amelyek ide-oda ingadoztak, amerre a szél fujt; a szelid szél kötelességét teljesitette és ágról-ágra vitte a himport és megtöltött vele minden ártatlan kelyhet; ugy tetszett, elragadtatásban volt az egész erdő. Egy zöld hernyó vándorolt egy ág hosszában, vándorolt szakadatlanul, mintha nem is ismerné a nyugodalmat. Nem lát csaknem semmit, pedig van szeme; gyakran egyenesre mered és a levegőben tapogatódzik valami után, amire támaszkodhatna; olyan volt, mint valami kurta, zöld fonál, amely lassu öltésekkel selymet varr az ágra. Estére talán elért oda, ahová igyekezett.
Minden csendes. Fölállok és megindulok, leülök és fölállok megint; körülbelül négy óra van: ha hat óra lesz hazamegyek és meglátom, nem-e találkozom valakivel. Még két órám volt odáig, de máris nyugtalan lettem és a mohát meg a hangát letaszitottam a ruhámról. Jól ismertem az utat, amelyre ráléptem, fák és sziklák állottak oldalán ugyanolyan magányosan, mint azelőtt, mint régóta már és a haraszt zörgött a lábaim alatt. A monoton susogás és a sok ismert fa, meg szikla, sok is volt számomra; különös hálaérzés fogott el; minden a bensőmbe hatolt, minden elvegyült velem, én szerettem mindent. Száraz ágat vettem a kezembe, amint ültem, vizsgálgattam és közben a magam dolgaira gondoltam. Az ág csaknem korhadt volt már, megrepedezett kérge erősen hatott rám és részvéttel töltött el. Mikor felállottam és tovább mentem, nem hajitottam el az ágat, hanem lassan letettem, állottam mellette és soká néztem rá; mielőtt otthagytam volna ránéztem mégegyszer és könnyes volt a szemem.
És öt óra lett. A nap rosszul mutatta az időt; egész napon át nyugatnak haladtam és a kunyhómban talán egy félórával továbbra vettem a nap állását. Mindezt számitásba vettem, ám hat óráig mindig volt egy órám még, ezért fölállottam és megindultam egy darabon. A haraszt zörgött a lábaim alatt. Igy mulik el egy óra.
Magam alatt láttam a kis folyót és rajta a kis malmot, amely a télen jég közé ágyaltan feküdt és akkor megint megállottam; az estharang kongott és kongása fölriasztott. Késő van! – mondottam hangosan. Fájdalom futott rajtam át, megfordultam rögtön, nekivágtam a hazavezető utnak, ám közben bizonyosan tudtam, hogy elkéstem végleg. Gyorsabban mentem, futni kezdtem; Asopus megsejtette, hogy történik valami; sorompóba állott, versenyt futott velem, lihegett, de azért sietős volt az ut neki is. A hervadt lomb fölröpült körülöttünk. Ám mikor leértünk az erdőszélre, senki nem volt ott, nem, csendes volt minden, nem volt ott senki.
Senki! – mondottam. Ám ez nem volt rosszabb annál, amit előre tudtam.
Nem vonakodtam tovább, engedtem gondolataim unszolásának, elhaladtam a kunyhóm előtt, lementem Sirilundba, Asopussal, puskámmal és minden fölszerelésemmel.
Mack ur igen barátságosan fogadott és meghivott vacsorára.
VII.
Azt hiszem, hogy tudok azok lelkében olvasni, akik körülöttem vannak; de lehet, hogy nem igy van. Óh, ha jó napom van, mindig azt hiszem, hogy mélyre tudok pillantani az emberek lelkének tengerébe, habár nem is tulságosan okos a koponyám. Többen ülünk a szobában, néhány férfi, egy-két asszony és én és ugy tetszik, én látom, hogy mi történik az emberek belsejében, tudom, hogy mit gondolnak rólam. Pilláik minden rebbenésének tulajdonitok valami jelentőséget. Néha arcukba szökik a vér és pirosra festi őket; akkor megint ugy tesznek, mintha a másik oldalra néznének, de mégis engem tartanak szemmel. Itt ülök, megfigyelek mindent és nem sejti senki, hogy belelátok mindenki lelkébe. Sok éven keresztül hittem, hogy tudok az emberek lelkében olvasni. De talán nem is igy van…
Egész estén át Mack urnál maradtam. Elmehettem volna mindjárt is, semmi érdekem nem volt, hogy ott üljek, ám – nem azért jöttem, mert idehuzott minden gondolatom? Elmehettem hát rögtön? Whistet játszottunk és vacsora után Toddyt ittunk; háttal ültem a szobának és lehanyatlott a fejem, mögöttem Edvarda járkált ki meg be. A doktor után szólt. Mack ur megmutogatta uj lámpája szerkezetét, az első paraffinlámpa, amely eljutott ennyire északra; valóságos remekmü, nehéz ólomlábakon; esténként ő maga gyujtotta meg, nehogy szerencsétlenség történhessen. Többször is beszélt nagyapjáról, a konzulról: nagyapám, Mack konzul, Károly János király saját kezéből kapta ezt a tüt és rámutatott a gyémánttüjére. Felesége meghalt már, egyik mellékszobában megmutatta az olajföstésü arcképét; előkelő asszony volt, szőke haju és mosolygós arcu. Ugyane szobában volt a könyvszekrény is, amelyben még francia könyvek is állottak, de ezek olyanok voltak, mintha örököltek lennének; a táblák finomak voltak és aranyozottak és már sok egykori tulajdonos irta rájuk a nevét. A könyvek között tudományos munkák is voltak; Mack ur gondolkodó ember volt.
A whisthez kisegitésül behivták a két segédet is; lassan, tétován játszottak, pontosan utánaszámoltak mindent, de mégis sok hibát követtek el. Az egyiknek Edvarda segitett.
Föllöktem a poharam, igen szerencsétlen voltam emiatt és fölállottam.
– Oh, nem – föllöktem a poharam.
Edvarda hangosan nevetett és igy felelt:
– Igen, de hiszen azt látjuk mi is!
Mindenki arról biztositott, hogy nem tesz az egész semmit. Adtak egy asztalkendőt leszáritani magam és tovább játszottunk. Tizenegy óra lett.
Mikor Edvarda kacagott, borongós rosszulérzés fogott el; ránéztem és találtam, hogy semmitmondó az arca és nem is igen szép. Mack ur azzal hagyta a játékot abba, hogy aludni kell a két segédnek; akkor elnyujtózott a szófán és arról kezdett beszélni, hogy boltja fölé uj cimtáblát készül akasztani és tanácsot kért tőlem, hogy milyen szinüre festesse. Unatkoztam és minden gondolkodás nélkül azt feleltem, hogy feketére; Mack ur rögtön felelt:
– Feketére. – Ugyanezt gondoltam én is. »Só és üres hordók lerakata« vastag, fekete betükkel, az a legelőkelőbb… Edvarda, nem mennél aludni?
Edvarda fölállott, bucsuzásul kezet adott mindkettőnknek és kiment. Egyedül maradtunk. A vasutról beszélgettünk, ami tavaly készült el és az első táviróvonalról. Isten tudja, hogy itt északon mikor kapunk távirót?!
Szünet.
– Nézze csak, kérem, – mondta Mack ur – én most negyvenhat éves vagyok és hajam, szakállam megőszült. Igen, igen, ugy érzem, hogy megöregedtem. Legtöbben nappal látnak, ezért fiatalnak tartanak; ám ha eljön az este és egyedül maradok, egészen összeroskadok. Akkor itt ülök a szobámban, patience-ot játszom. Egy kevés csalafintasággal könnyen megy a dolog. Haha.
– A patience csalafintasággal megy? – kérdeztem.
– Igen.
Ugy tünt, mintha olvasnék a szemében.
Fölállott, az ablakhoz ment és kinézett; meghajlott háttal állt és a háta meg a válla szőrös volt. Fölállottam én is. Megfordult és hosszu, hegyes cipőin felém jött; hüvelykét mellényébe dugta és karjaival a röpülést utánozta; egyidejüleg nevetett. Akkor mégegyszer fölajánlotta egyik csónakját és kezét nyujtotta.
– Engedje meg kérem, hogy elkisérjem önt – mondta és eloltotta a lámpát. – Igen, egy kis sétát akarok tenni, még nincsen késő.
Kimentünk.
Rámutatott az utra, ami a kovács előtt vezetett és mondta:
– Ez az ut. Ez a legrövidebb.
– Nem – mondtam én – a csür előtt vezető ut a legrövidebb.
Beszéltünk még erről, de nem tudtunk megegyezni. Erős volt a meggyőződésem, hogy igazam van és meg nem foghattam a nyakasságát. Utoljára azt ajánlotta, hogy kiki menjen a maga utján és aki előbb ér oda, az várjon a kunyhónál.
Megindultunk és ő csakhamar eltünt az erdőben.
Megszokott járásommal mentem és ugy számoltam, hogy legalább öt perccel előbb érkezem, mint ő. Ám mire a kunyhóhoz értem, már ott állott. Rámszólt:
– Nos, látja ön? Nem, én mindig ezen az uton járok és valóban, ez a rövidebb.
Meglepetve néztem, nem izzadt egyáltalán és semmiből nem látszott, hogy futott volna. Rögtön elbucsuzott tőlem, megköszönte a látogatásom és elment azon az uton, amelyiken jött.
Némán álltam és azt gondoltam: milyen különös! Valamit én is értek a távolságokhoz és többször végigmentem mindakét uton. Kedves ember, te csalsz megint! Vagy az egész história ürügy volt csupán?
Az erdőben láttam eltünni megint a hátát.
A következő pillanatban gyorsan és óvatosan utána mentem, láttam, hogy egész uton folyton az arcát törülgette és most nem tudtam, hogy nem futott-e az előbb. Most nagyon lassan ment, folyton szemmel tartottam és láttam, hogy megállott a kovács háza előtt. Elrejtőztem és láttam, hogy az ajtót megnyitják és Mack urat bebocsájtják a házba.
Egy óra volt. A füről, meg a tengerről tudtam.
VIII.
Néhány nap mult el fölöttem, egyetlen barátom az erdő volt és az erdő végtelen magányossága. Te jóságos Isten, soha annyira nem kisérlettem meg, hogy egyedül maradhassak, mint ezekben a napokban. Tavasz közepében voltunk; csillagfüvet találtam és a cinke is megérkezett… minden madarat ismerek. Néha elővettem két huszonnégy sillingest és csörömpöltem velük, hogy megtörjem az elhagyatottságot. Azt gondoltam: Ha Diderik és Iselin idejönne!
Nem volt éjszaka többé; a nap csupán pillanatra merült a tengerbe és azután fölbukott ismét, vörösen, megfiatalodottan, mintha azért ment volna a viz alá, mert megszomjazott. Milyen csudás dolgok történtek velem az éjjel, azt senki el nem hiszi. Pán egy fa tövében ült és nézett engem, hogy mint fogok viselkedni? És a hasa nyitva volt és annyira magába roskadt, mintha a gyomrából enné, amit evett. Ám ezt csupán azért tette, hogy rámsandithasson, hogy nyugodtan figyelhessen és csendes kacagásától valósággal rengett a fa. Az erdőben mindenütt az élet morajlott, az állatok orditoztak, a madarak egymást hivták és kiáltásaik betöltötték a levegőt. A cserebogár röpülési évadjában volt, elkeveredett az éjjeli pillék közé és mindenütt az ő zümmögésüket lehetett hallani. Mennyi minden történt itten! Nem aludtam három éjjel és Diderikre és Iselinre gondoltam.
Lásd csak, gondoltam, ők csakugyan ide jöhetnének. És Iselin majd egy fa mögé csalja Dideriket és ezt mondja neki:
– Maradj itt, Diderik, vigyázz rám, Diderik, őrködj Iselin fölött, a vadász, ott, az a vadász megakarja oldani a saruszijam.
És a vadász az én vagyok és ő majd int nekem a szemével, hogy megérthessem őt. És hogy ő eljön, mindent megért a szivem, a szivem, ami nem is ver többé, hanem vészesen dobol. És gyolcsleple alatt meztelen ő fejétől az ujja hegyéig, meztelen és én a kezemmel érintem őt.
– Bontsd ki a saruszijam! – mondja ő és élpirul az arca.
És mindjárt rá mintegy belesusogja a számba, ráleheli az ajkamra: Óh, kedvesem, ne bontsd ki a sarum szijját, nem, ne bontsd ki… ne bontsd…
Ám a nap bemeriti szegélyét a tenger hüs vizébe, azután ujból fölbukik, vörösen, megfiatalodottan, mintha csak azért bukott volna alá, hogy igyék. És susogás tölti meg a levegőt.
Egy órával később a szájamra hajolva mondja:
Visszaint nékem, amikor elment már, arca lángol még, arca szelid és arca elragadó. Megint visszafordul és megint int nekem.
Ám Diderik előlép a fa mögül és azt mondja neki:
– Iselin, mit tettél? Én láttam.
Ő feleli:
– Diderik, mit láttál? Én semmit se tettem.
– Iselin, én láttam, hogy megtetted, – mondja ujból. – Én láttam azt, Iselin.
Ekkor fölhangzik az ő hangos, vidám kacagása és megy vele diadalmasan életerősen fejétől a lába ujjáig. És vajjon hová mennek? A legközelebbi fickóhoz, egy másik vadászhoz, egy másik erdőbe.
Éjfél volt. Asopus kiszabaditotta magát, a maga kedvtelésére kezdett vadászni, magasan a hegytetőkről hallottam az ugatását és már egy óra volt, amikor visszatért. Pásztorlányka jött az erdőn, harisnyát kötött, dudolgatott és nézegetett köröskörül. De hol maradt a nyája? És mit keres éjjel az erdőn? Semmit, semmit. Félig nyugtalan, némileg örvendve is azt gondoltam: hallotta Asopus ugatását és tudta, hogy az erdőben vagyok.
Mikor mellém ért, fölálltam és megnéztem: milyen szép, milyen bájos volt. Asopus is fölállott és megnézte ő is.
– Honnan jössz? – kérdeztem.
– A malomból! – mondta ő.
Ugyan mi keresni valója lehetett ily késő éjszaka a malomban?
– Hogyan lehetsz ennyire merész, ily késő éjjel az erdőben sétálni, hogyan lehetsz… te, aki oly szép és oly fiatal vagy.
Nevetett és ugy válaszolt:
– Nem vagyok fiatal; tizenkilenc éves multam már.
Ám ő nem lehetett még tizenkilenc éves, bizonyos voltam benne, hogy hozzáhazudott két évet a korához és még csak tizenhét éves volt. Azonban miért hazudja öregebbnek magát?
– Ülj le – mondtam – és mondd meg, mi neved?
És ő elpirultan ült le mellém és azt mondta, hogy Henriette a neve.
Azt kérdeztem:
– Van kedvesed néked és átölelt ő már téged?
– Igen, – mondotta és zavarodottan mosolygott.
– Sokszor már?
Hallgatott.
– Hányszor? – kérdeztem ujra.
– Kétszer – mondotta csendesen.
Magamhoz vontam és megkérdeztem:
– Hogy ölel ő? Igy ölel?
– Igen, – susogta és reszketett.
Négy óra lett.
IX.
Edvardával beszélgettem:
– Nemsokára esni fog! – mondottam.
– Hány óra? – kérdezte.
A napra néztem és válaszoltam:
– Öt óra lehet!
Ő kérdezte:
– Csakugyan? Olyan bizonyosan tudja ön azt a napról?
– Igen – mondottam. – Egész bizonyosan tudom.
Csend.
– Ám ha nem látja a napot, akkor mi után igazodik?
– Akkor más dolgok felé fordulok. Az apály, vagy az ár, a fü, amely lekonyul bizonyos időben, a madarak éneke, ami változik mindig; az egyik akkor kezd énekelni, amikor a másik abbahagyta már. Azután tudom az időt a virágokról, amik délután lecsukódnak, a lombról, ami majd világoszöld, majd sötétzöld; ezenkivül érzem is.
– Valóban? – mondta ő.
Tudtam, hogy eső van készülőben és azért nem akartam tovább állani véle az uton; sapkámhoz nyultam. Ekkor hirtelen ujabb kérdéssel tartóztatott és én maradtam. Elpirult és azt kérdezte, hogy tulajdonképen miért vagyok itt, miért járok vadászni, miért ezt, miért azt? – Csak annyit lövök, amennyi a táplálkozásra szükséges, pihenni hagyom Asopust.
Vörös lett és alázatos. Láttam, hogy valaki beszélt rólam és ő hallotta azt, mindez nem tőle származott. És fölkeltette az érzékenységem, olyan elhagyottnak tetszett, ráeszméltem, hogy nincsen anyja és sovány karja olyan elhagyatottságra vallott. Mindez ugy elhatalmasodott rajtam.
Nos igen, én nem azért lövök, hogy öljek, csupán azért, mert élnem kell. Ma csupán egy fajdra van szükségem, igy hát ma egyet lövök csupán és a másikat holnapra hagyom. Miért lőnék többet? Az erdőben élek, én az erdő fia vagyok; junius elsején megkezdődik a tilalom a nyulra és a hófajdra; akkor alig marad, amire lőhetek; jó, akkor horgászok és halból élek. Apja ád egy csónakot nékem és azon fogok halászgatni. Mindenesetre, nem vagyok olyan vadász, aki lövöldöz csupán, én inkább azért vagyok vadász, hogy az erdőben élhessek. Ott jól érzem magam, csöndesen ülök a földön az asztalomnál és nem mereven egy széken: és nem döntök fel egy poharat sem. Az erdőben nem tiltok el magamtól semmit, hátamra feküdhetem, behunyhatom a szemem; és ott azt beszélhetem, ami nékem épen tetszik. Az ember néha egész hangosan akar mondani valamit, nyiltan megteheti és az erdőben ugy hangzik ez, mint a sziv mélyéből szálló beszéd.
Mikor megkérdeztem, hogy ért-e engem, igennel felelt.
Tovább beszéltem, mert a szeme rajtam pihent. »Tudja meg hát, hogy mi mindent látok én a mezőkön. Télen például előfordulhat, hogy a hóban megtalálom a hófajd nyomát. A nyom hirtelen eltünik, a madár elszállt. Ám a szárnyak leyomódásából láttam, hogy milyen irányba röpült és rövid idő multán megtalálom a vadat. Az ilyesmi mindig olyan uj az én számomra. Ősszel például a csillaghullást vizsgálhatom. Ilyenkor azt gondolom az én méla magányosságomban: hogy egész világ volt az, ami a semmiségbe rohant, egész világ, ami a szemem előtt szakadt darabokba? És nékem – nékem adatott meg, hogy láthassam a csillaghullást! Ha jön a nyár, ugy talán minden levél sikján él egy kicsike állat; látom, hogy némelyiknek közülök nincsen szárnya, ezek nem tudnak előrehaladni és ezek ott, azon a lombon kénytelenek élni és meghalni, amelyen születtek. Gondolja csak! Néha kék hegyeket is látok. Minderről oly keveset beszélnek és én nem tudom, hogy maga megért-e engem«.
– Persze, persze, én értek mindent!
– Igen, igen. Néha ránézek a füre és talán a fü is néz engem, mit tudjuk mi? Megnézek egy magános fücsomót, reszket kissé és nekem ugy tetszik, valami történik vele, azt gondolom: itt áll ez a fücsomó és reszket! Azután akad egy bokor és azon egy zizegő ág, ami esetleg gondolkodóba ejt. Néha pedig emberekkel is találkozom a csucsokon, igen ez is megesik.
Megnéztem, előrehajoltan állt és figyelt. Rá sem ismertem. Annyira figyelmes volt, hogy magára sem ügyelt, hanem gondolattalanul átadta magát a vizsgálódásomnak: alsó ajkai bágyadtan hullottak le.
– Igen, igen, mondotta és összeszedte magát.
Az első cseppek hullottak.
– Esik, mondottam.
– Igen, látja kérem, esik, mondotta és már indulni készült.
Nem kisértem haza, egyedül ment az utján és én a kunyhómba siettem. Néhány perc mult el és hevesen, erőszakosan szakadt az eső. Egyszerre gyors, futó lépéseket hallok magam mögött, hátranéztem: Edvarda rohant a nyomomban, kipirosodott az erőfeszitéstől és nevetett.
– Egészen elfeledtem, mondta lélekvesztve, elfeledtem a száritóhelyre való utunkat. A doktor holnap jön, van ideje holnap?
– Holnap? Igen! Igen, ráérek!
– Egészen elfeledtem, mondta ujból és nevetett.
Mikor elindult, föltünt, hogy milyen szép és milyen karcsu lábai vannak; szoknyája csaknem a térdéig vizes volt. Cipője sarka félretaposott volt.
X.
Igen jól emlékszem ma is egy napra. Az a nap volt, amelyiken megjött a nyaram. A nap már éjszaka sütött és reggelre megszáritotta a nedves földet, az utolsó eső folytán a levegő tiszta volt és finom.
Délután volt, amikor kiértem a kikötőhidhoz. A viz csendesen csobogott és a szigetekről áthallottuk a halakkal foglalatoskodó férfiak és asszonyok beszélgetését. Kedves délután volt.
Hát nem volt kedves délután? Eleséggel, itallal teli kosarakat vettünk és annyian voltunk, hogy két csónakba oszlottunk, sok fiatal lány volt, sok fiatal lány világos ruhákban. Olyan elégedett voltam és boldogan dudolgattam magam elé.
Mikor beültem a csónakba, azt kérdeztem magamtól, vajjon hová készül ez a sok fiatal nép. Itt voltak a kerületi orvos leányai, a templomfelügyelő leányai; néhány nevelőnő és a hölgyek a paplakból; soha nem láttam őket, idegenek voltak reám, de ennek dacára oly kedvesen beszélgettünk, mintha régi-régi ismerősök lettünk volna. Sok ügyetlenséget követtem el, elszoktam az emberekkel való társalgástól és többször te-nek szólitottam a fiatal lányokat; ám rossz néven ezt sem vették. Egyszer azt mondtam: »Kedves!«, vagy azt; »Kedvesem!«, de még ezt is megbocsátották és ugy tettek, mintha semmit sem mondottam volna.
Mack ur, mint rendesen, most is ingmellet hordott és benne volt a gyémánttü is. Ugy látszott, igen jó kedvében van és harsányan kiáltott a másik csónakban ülőkre:
– Emberek, ti esztelenek, vigyázzatok a boros üvegekre! Doktor maga felelős az üvegekért!
– Igen, kiáltotta vissza a doktor.
És ez a két kiáltás a tenger fölött, egyik csónakról a másikra ünnepiesnek, de kedvesnek tetszett előttem.
Edvardán tegnapi ruhája volt. Talán nem volt több ruhája, de lehet, nem akart fölvenni másikat. Cipői is ugyanazok voltak. Ugy tetszett, mintha kezei nem lettek volna egészen tiszták, ám a fején vadonatuj tollaskalap ült. Föstött kabátkáját is elhozta és azon ült.
Mack ur kivánságára, amikor a szigetre értünk, lekaptam a puskám és két üdvözlő lövést tettem: akkor mindenki hurrá-t kiáltott. Lassan haladtunk a sziget belsejébe; a szállitással foglalkozó munkások mindannyiunkat köszöntöttek és Mack ur elmulatott az embereivel. Találtunk csillagvirágot, kökörcsint, amit gomblyukainkba dugtunk, néhányan harangvirágot találtak.
Tengeri madarak és sirályok rikoltoztak a levegőben és a parton.
Füves helyen telepedtünk le, ahol fehér hámu körtefák állottak; a kosarakat kiüritettük és Mack ur kibontotta az üvegeket. Világos ruhák, kék szemek, pohárcsengés, a tenger, a fehér vitorlák. Énekeltünk.
És az arcok kipirultak.
Egy órával később káprázatos volt minden gondolatom; kis dolgok is hatottak rám; egy kalapon fátyol lengett; egy gomb kipattant, két szem becsukódott nevetés közben és én megindult voltam. Ez a nap, ez a nap!
– Azt hallottam hadnagy ur, hogy maga csinos kis kunyhóban lakik!
– Kis fészekben. Istenem, mennyire a szivemhez nőtt az. Jöjjön el egyszer, kisasszony, látogasson meg: nincs a világon még egy olyan kunyhó. És a kunyhó mögött hatalmas erdő van.
Valaki odajött és barátságosan kérdezte:
– Ön most van először északon?
– Igen, feleltem. De én már ismerek mindent, hölgyeim. Éjszaka szemtől-szemben állok a hegyekkel, az erdővel és a nappal. Nem akarok hizelegni. De ez a nyár, ez az isteni nyár! Éjszaka érkezik, amikor alszik mindenki és reggelre birtokba vett mindent. Kinéztem az ablakon és láttam őt. Két kis ablakom van.
Egy harmadik is odajött. Elragadó volt a hangja és a kis keze is. Milyen elragadóak voltak mindannyian!
A harmadik mondta:
– Ne cseréljünk virágot? Az szerencsét hoz.
– De igen, mondtam és kinyujtottam a kezem. Cseréljünk virágot, én szépen megköszönöm. Milyen szép maga, milyen elragadó a hangja, egész idő alatt magát hallgattam.
Ám ő visszaadta kék harangvirágját és sértődötten mondta:
– Mi jut eszébe? Egyáltalában nem önre gondoltam.
Nem engem gondolt! Fájdalmas volt, hogy ennyire tévedtem; hazavágyódtam, szerettem volna messze lenni, kis házikómban, ahol csak a szél beszélget hozzám.
– Bocsásson meg, mondtam, engedjen meg nekem.
A többi hölgy egymásra nézett és eltávozott, nehogy megszégyenitsen engem.
E pillanatban sebesen jött valaki; látták valamennyien, Edvarda volt. Egyenesen felém jött, mondott valamit, mellemre vetette magát, karjait nyakam köré fonta és ajkát a számra nyomta. Többször megcsókolt, mindannyiszor mondott valamit, de én semmit nem értettem. Nem értettem az egészet; szivem csöndesen dobogott és csak szeme bőrét éreztem. Amikor szabadon bocsájtott, kis melle sebesen szállongott föl és alá. Mindig ott állt még, barna hajával, barna nyakával magasan, karcsun, ragyogó szemekkel és teljesen öntudatlanul, mindenki őt nézte. Most valósággal megriadtam fekete szemöldökeitől, melyek haragosan boltozódtak a homlokára.
Ám, jóságos isten, mégis, ez a leány megcsókolt mindenki jelenlétében.
– Mi történt, kis Edvarda? kérdeztem és egyidejüleg dobogni hallottam a szivem. A torkomban dobogott és megakadályozott az értelmes beszédben.
– Semmi, igazán semmi – mondta – akartam, egész egyszerüen. Nem tesz semmit!
Levettem a sapkám és mechanikusan hátrasimitottam a hajam. Álltam és néztem őt. »Nem tesz semmit«, gondoltam.
Ekkor kiáltani hallották Mack urat, aki a sziget másik végén volt, de, hogy mit kiáltott, azt nem érthettük: örömmel gondoltam arra, hogy Mack ur nem látott semmit, nem tapasztalt semmit. Milyen jó, hogy épen most a sziget másik végén volt! Ez megkönnyitette a szivem, odaléptem a társaság elé, nevettem és közönyösséget szinlelve, ezt mondtam:
– Szabad arra kérnem önöket, hogy megbocsássák illetlen magaviseletemet; én magam is kétségbeesett vagyok miatta. Fölhasználtam a pillanatot, amikor kis Edvarda virágot akart cserélni velem és megsértettem őt; kérem önöket, mindannyiokat, bocsássanak meg. Képzeljék az én helyzetembe magukat: egyedül élek és szokatlan, hogy hölgyek körül legyek; ehhez hozzá jön még, hogy bort ittam ma, holott bort nem iszom soha. Megbocsájtanak nekem?
Nevettem és egészen közönyösen viselkedtem a semmiség felett, hogy elfeledtessem velük; belsőmben azonban komoly voltam. Szavaim semmi hatással nem voltak Edvardára, nem is kisérelte meg, hogy eltüntesse izgatott viselkedésének hatását, nem, hanem épen ellenkezőleg szorosan mellém ült és le nem vette rólam a szemét. Néha-néha szóltunk is egymáshoz. Mikor később az »özvegy« játékra került a sor, hangosan mondotta:
– Én Glahn hadnagyot akarom. Más után nem szaladok!
– Ördögbe is, hallgasson már! sugtam neki és dühösen dobbantottam a földre.
Arcán meglepetés rajzolódott, orrával fájdalmas grimaszt csinált és zavarodottan nevetett. Igen megindultam; nem tudtam ellenállani megalázott nézésének, sovány, törékeny alakjának; éreztem, mint ébred szivemben a szerelem és hosszu, keskeny kezét a magaméba vettem.
– Később! mondottam. Most nem többé. Holnap reggel találkozhatunk!
XI.
Éjszaka azt hallottam, hogy Asopus fölkel a fekvő helyéről és morogni kezd, álmomban is hallottam ám, mert épen vadászatról álmodtam, a morgás beillett álmomba és nem ébredtem föl. Mikor reggel két óra tájt kimentem, a füvön köröskörül emberi lábnyomokat találtam; valaki volt itt és valaki az egyik ablaktól a másikhoz ment. Lejebb, az uton, a nyom eltünt.
Kipirult arccal és ragyogó szemmel jött szembe velem.
– Várt ön, kérdezte, attól féltem, hogy várnia kell!
Nem vártam semmit, ő már jött szembe velem, az uton.
– Jól aludt? kérdeztem. Alig tudtam beszélni.
– Nem, ébren voltam! felelte. Azután elbeszélte, hogy nem aludt az éjjel, hanem csukott szemmel egy széken ült. Sétát is tett.
– Ma éjjel valaki a kunyhóm körül járt, mondtam. Reggel a füben láttam a nyomokat.
Arca megszinesedett, az ut közepén megfogta a kezem és nem szólt semmit. Ránéztem és megkérdeztem:
– Maga volt talán?
– Igen, mondotta és mellemre préselte magát, én voltam. De nem ébresztettem fel önt, olyan csendesen jártam, mint csak tudtam. Igen, én voltam. Még egyszer az ön közelében akartam lenni. Szeretem!
XII.
Mindennap, mindennap találkoztam vele. Beismerem, szivesen találkoztam vele, igen, a szivem röpült feléje. Két éve már, most csak akkor gondolok rá, ha akarok és az egész kaland mulattat, szórakoztat csupán. Ami a két zöld madártollat illeti, arról legközelebb számolok be.
Több helyen találkoztunk, az uton, a malomnál, sőt a kunyhómban is; odajött, ahová hivtam. Jó napot! kiáltott mindig ő elsőként. Jó napot, mondottam én.
– Ma elégedett vagy; te énekelsz, mondotta és szikrázott a szeme.
– Igen, én elégedett vagyok, válaszoltam. A válladon egy folt van, por lesz, talán az ut piszkolt be; megakarom csókolni azt a foltot, hagyd megcsókolni azt a foltot. Minden olyan vonzó, ami rajtad van, te megőrjitesz engem. Az éjjel aludni sem tudtam.
És igaz volt ez; sok éjjel mult el akkoriban álmatlanul fölöttem.
Egymás oldalán mentünk az ut hosszában.
– Mi bánt? tetszik neked a viselkedésem? – kérdezte. Talán sokat fecsegek? Nem? De akkor megkell mondanod, hogy mi bánt? Különben azt kell gondolnom, hogy ez igy nem mehet tovább…
– Mi nem mehet tovább? kérdeztem.
– Ez, mi velünk. Ez nem mehet jól. Hiszed, vagy nem hiszed, de vacogok mostan: jéghidegség áramlik a hátamon által és különösen akkor, ha a közeledben vagyok. Csupa boldogságból van ez igy.
– Igen, velem is épen ez történik, mondtam, rajtam is hidegség fut át, valahányszor csak látlak. De mégis, minden jóra fordul. Különben szeretném egy kicsit megveregetni a vállad, hogy fölmelegitselek.
– Óh, nem, ne légy olyan kedves, ne üss a hátamba, kiáltotta.
Ez a néhány szó. Olyan segélytelenül hangzott, amint azt mondta: »Ne légy olyan kedves!«
Akkor tovább mentünk hosszában az utnak. Talán békétlen velem a tréfám miatt?! Magamtól kérdeztem és azt gondoltam: Majd meglátjuk! Azt mondtam:
– Eszembe jutott valami. Egyszer egy csónak kiránduláson valami fiatal hölgy levette nyakáról a fehér selyemkendőjét és az én nyakamra kötötte, este azt mondottam annak a hölgynek: »Reggel ismét visszakapja a kendőjét, addigra kimosatom«. Nem, tiltakozott, nem, adja ide mostan, el akarom tenni és megőrizni épen ugy, amint maga használta. Én visszaadtam a kendőt. Három évvel később ismét találkoztam ezzel az ifju hölggyel. »A kendő!« mondtam. Elővette a kendőt.
Papirban feküdt és még mosatlan volt; »igen, én láttam«.
Edvarda meglepetten nézett rám:
– Nos, tovább semmi, mondtam. Ám ugy tetszik, hogy szép volt ez.
Csend.
– Hol van most az a hölgy?
– Külföldön!
Nem beszéltünk többet erről, de mikor haza kellett mennie, azt mondotta:
– Jó éjt hát! Nem, ne gondolj többé arra a hölgyre. Én nem gondolok senki másra, csak te rád.
Hittem neki, láttam, hogy azt mondotta, amit érzett és az nékem az örökkévalóságig is elég volt, ha ő nem gondolt másra, mint rám. Utána mentem.
– Köszönöm Edvarda! mondtam később, egészen a szivemből mondtam: Te nagyon jó vagy hozzám, de én igen hálás leszek azért, hogy te szeretsz engem; Isten megjutalmaz érte. Én valóban nem vagyok olyan ragyogó, mint mások, akik eljönnének érted, de én egészen a tiéd vagyok, teljesen a tiéd, lelkem üdvösségére. Mire gondolsz? Könnyek vannak a szemedben?
– Semmi, felelte. Olyan különösen hangzott, hogy isten megjutalmaz érte. Ugy mondtad, mintha… Én annyira szeretlek!
Egyszerre, hirtelen, az ut közepén nyakamba ugrott hevesen megcsókolt.
Mikor elment, letértem az utról és elbujtam az erdőben, hogy egyedül lehessek a gyönyörüségemmel. Hirtelen megrettenten futottam az utra vissza, meggyőződni, hogy nem látta-e valaki, amikor az erdőbe rejtőztem. Nem láttam senkit!
XIII.
Nyáréjek, csendes vizek és végtelenül csendes erdők. Az utról semmi kiáltás, semmi lépés nesze, a szivem ugy tele volt, mintha nehéz bor töltötte volna meg.
Ablakomnak csendesen, nesztelen legyek, szunyogok röpültek, a tüzhely lángja és a sülő madár illata csábitotta őket. Tompa zúgással ütődtek a tetőnek, fülem mellett rohantak el, hogy hideg futott keresztül rajtam, azután ráültek a falonlógó fehér lőporszarumra. Szitakötők, szunyogok, pillék ültek egymás közelében, gyenge testük reszketett és engem néztek.
Kiállottam a kunyhó elé és hallgatóztam. Nem, semmi zaj, aludt minden. A levegő szinte világitott a fénylő rovaroktól, milliónyi zizegő szárnytól. Ott, az erdőszélen kicsiny virágok bólongattak. A hanga virágzott és én szeretem ezt a kicsiny virágot. Hála néked isten minden kicsiny hangavirágért, amit valaha láttam, olyanok voltak, mint lábam elé szórt parányi rózsák és én sirtam annyira szerettem őket. A közelben valahol vadrózsák is voltak; nem láttam őket, de éreztem az illatukat.
Ám most, az éj óráiban az erdőben hirtelen nagy, fehér virágok fejlődtek, kelyhük kitartón állt és lélegzettek. Szőrős éjjeli pillék dörzsölődtek leveleikhez és reszketésbe hozták az egész növényt. Egyik virágtól a másikig mentem, részegek voltak, igen részegek a virágok és én láttam, mint részegednek meg.
Könnyü lépések, egy ember lélegzetvétele és egy kedves jó estét.
Feleltem neki, a földre vetettem magam, átkaroltam a két térdét és simogattam a ruháját.
– Jó estét Edvarda! – mondottam még egyszer és kimerült voltam a boldogságtól.
– Mennyire szeretsz engem! – susogta.
– Mennyire hálásnak kell lennem, válaszoltam. Te az enyém vagy és a szivem egész nap csendesen fekszik bennem és rád gondol folyton. Te vagy a világ legszebb lánya és én megcsókoltalak téged. A gyönyörüségtől mindig kipirul az arcom, ha arra gondolok, hogy megcsókoltalak téged.
– Miért szeretsz ennyire éppen ma este? – kérdezte.
Számtalan oka volt ennek, csak gondolni kellett rá, hogy imádjam. Az a nézés a boltos, a homlokra ivelt szemöldök alól és az a sötét, bájos bőr!
– Talán ne szeresselek! – mondtam. Itt járok köröskörül, és ha nézek, arra gondolok, hogy te eleven, hogy te egészséges vagy. Egyszer egy bálon volt egy fiatal hölgy, aki végigült minden táncot, akit senki nem vitt táncba. Nem ismertem őt, de vonzott az arca és meghajtottam előtte magam. Nos? Nem, ő a fejét rázta. Kisasszony nem táncol? – kérdeztem. Megfoghatja ön azt, mondotta, apám hatalmas volt, erős, anyám tökéletes szépség és az anyámat erőszakkal vette el az apám. És én – sánta lettem.
Edvarda rámnézett.
– Üljünk le! – mondotta.
Leültünk.
– Tudod, mit mond a barátnőm rólad? – kezdette. Azt mondja, hogy olyan a szemed, mint valami fejedelmi állaté és azt mondja, megőrjited, ha ránézel. Azt mondja, ugy hat a szemed rá, mintha megérintenéd.
Hogy ezt hallottam, önző öröm futott rajtam végig; nem magamért, de Edvarda kedvéért, azt gondoltam: csak egy valaki van, aki érdekel engem, vajjon mit mond ő a tekintetemről?
De azt kérdeztem:
– Ki az a barátnőd?!
– Azt nem mondom el, – felelte. – Ám egyike volt azoknak, akik velünk voltak a száritóhelyen.
– Ugy, ugy! – mondottam.
Azután más dolgokról beszélgettünk.
– Apám nemsokára Oroszországba utazik, – mondotta – és akkor ünnepet rendezünk. Voltál a kék dombon már? Két kosár bort viszünk magunkkal; a hölgyek is eljönnek a paplakból; apa már átadta a bort. Ugy-e, többé nem nézel ugy a barátnőimre? Nem, ugy-e?! Mert különben nem hivlak meg.
És minden további beszéd nélkül karjaimba vetette magát, rámnézett, belemeredt az arcomba és hallottam a lélegzését. Tekintete fekete volt, fekete egészen.
XIV.
Megrészegitett az öröm. Kilőttem a puskám és a feledhetetlen echó felelgetett hegyről-hegyre, a dörrenés átszállt a tengeren és beleütődött egy elaludt kormányos fülébe. Tulajdonképen minek is örvendtem én? Egy gondolatnak, ami agyamba szállt, egy emléknek, egy hangnak az erdőben, egy embernek. Rágondoltam, lehunytam a szemem, némán álltam az ut közepén és rágondoltam; a perceket számoltam.
Most szomjas vagyok és iszom a patakból; most száz lépést számolok előre; most már késő van, – gondolom.
Közbejött valami talán? Egy hónap mult el és egy hónap nem hosszu idő: semmi nem jöhetett közbe, Isten tudja, hogy volt ez a hónap. Ám az éjszakák hosszuak voltak néha és ha vártam, az idő megkurtitására, azt találtam ki, hogy bemeritettem sapkám a vizbe és lestem, amig megszáradt.
Éjszakákban számitottam az időt. Néha eljött az éjszaka, Edvarda elmaradt, megesett, hogy két éjjel sem jelentkezett. Két éjszaka! Nem történt semmi, de ugy éreztem, hogy szerencsém áthaladt a zeniten.
És nem igy volt?
– Hallod, Edvarda, hogy milyen nyugtalan ma éjjel az erdő? Szakadatlanul mozog a föld belseje és reszketnek a nagy falevelek. Talán készül valami; de nem, nem erről akartam beszélni. Fönt a csucson madarat hallok énekelni, cinke csupán; de már második éjszaka ugyanazon a helyen ül és csábit, csalogat. Hallod a sajátságos zajt?
– Igen, hallom, de miért kérded?
– Oh, semmiért. Már ott ül két éjszaka. Csak mondani akartam… Köszönöm, köszönöm, hogy eljöttél ma este. Szerelmem. Itt ültem és vártalak ma estére vagy holnap estére és örvendtem, amikor jöttél.
– Én is ébren voltam. Rád gondoltam; összegyüjtöttem és megőriztem a cserepeit annak a pohárnak, amit egyszer összetörtél; emlékszel még? Apám ma éjszaka utazott el; megkell bocsátanod a kimaradásom; annyi csomagolni valóm volt és emlékeztetni kellett őt némely dologra. Tudtam, hogy itt vagy az erdőben és vársz reám, tudtam és én csomagoltam és sirtam.
De hiszen két éjszaka mult el, gondoltam, mit csinált az első éjszakán? És a szeme miért nem ragyog ugy, mint máskor?
Egy óra mult el. Fönn a csucson hallgatott a cinke. Az erdő halott volt. Nem, nem történt semmi, minden ugy van, mint régen volt, kezét adta jó éjt kivánásul és szerelmesen nézett rám.
– Holnap? – mondtam.
– Nem, holnap nem.
Nem kérdeztem miért.
– Holnap van az ünnepünk, – mondta nevetve. – Meglepetést akartam szerezni neked, ám te olyan kétségbeesett arcot vágtál, hogy kénytelen voltam már most elmondani neked. Levélben invitáltalak.
A szivem kimondhatatlan módon megkönnyebbedett. Megindult és intett bucsuzásul.
– Még egyet, – mondtam és még ugyanazon a helyen állottam.
– Mennyi ideje annak, hogy összegyüjtötted és félretetted a cserepeket?
– Mennyi ideje?
– Igen, lehet egy hete már? Két hete?
– Igen, lehet, hogy két hete már. Azonban miért kérded? Nem, én megmondom az igazat néked, tegnap történt.
Tegnap tette tehát! Tehát tegnap gondolt először reám? Nos, rendben volt minden.