Pán

XV.

A két csónak a vizen himbálózott és mi beszállottunk és csevegtünk. A kék dombok a szigeteken tul feküdtek és igy meglehetősen hosszu időt vett igénybe odáig evezni; közben azzal mulattunk, hogy átkiáltoztunk egyik csónakról a másikra. A doktor világos ruhában volt, épen olyanban, mint a hölgyek; még soha nem láttam ennyire mulattatónak; csevegett folyton, nem volt csendes hallgató többet. Rám olyan hatással volt, mintha ivott volna keveset és innen a jókedve. Amikor kikötöttünk, egy pillanatra magára irányitotta a figyelmet és néhány szóval üdvözölte a társaságot. Azt gondoltam: No, nézd csak, Edvarda gazdának nevezte ki!

Legnagyobb szeretetreméltósággal forgolódott a hölgyek körül. Edvardával szemben udvarias, barátságos volt, sokszor atyai szinte, sőt néha pedáns, oktató. Valami időpontról beszélt Edvarda és azt mondta: »én harmincnyolcban születtem« és a dokor megkérdezte: ezernyolcszázharmincnyolcat gondol bizonyára? Ha mondottam valamit, udvariasan, figyelmesen meghallgatott és nem nézett el fölöttem.

Fiatal hölgy lépett mellém és üdvözölt engem. Nem ismertem meg, nem tudtam emlékezni rá és néhány csodálkozó szót mormogtam, ami fölött nevetett. A bérlő egyik leánya volt; együtt voltam vele a halszáritónál és ő volt az, akit meghivtam a kunyhómba. Beszélgettünk egy darabig.

Egy, vagy talán két óra mult. Unatkoztam és közönyösen ittam a bort, amit a poharamba töltöttek, elvegyültem a társaságba és csevegtem mindenkivel. Ám néha ügyetlenségeket követtem el, bizonytalan területen mozogtam és abban a pillanatban, amelyben megtiszteltek vele, nem tudtam, hogy miként válaszoljak az az előzékenységre; megesett, hogy minden összefüggés nélkül beszéltem, vagy hogy perceken át némán maradtam és mindez kinzott engem. Tulfelől, az asztalnak használt kő mellett ült a doktor és hevesen gesztikulált.

Lélek! Mi a lélek tulajdonképen! – mondta. A bérlő leánya szabadgondolkodással vádolta őt; nos jó, tehát az ember ne legyen szabadgondolkodó? Az ember ugy képzeli el a poklot, mint valami házat a föld alatt, az ördögöt pedig hivatalfőnöknek képzeli, – nem felség az. A fogadalmi templom oltárképéről beszélt: egy egy krisztus-alak, néhány zsidó, néhány zsidónő, azután vér, ami borrá változik; jó. Ám Krisztus feje körül glória fénylik. Mi az a glória? Sárga karika, amit három rúd erősit a hajra.

Két hölgy szörnyüködve csapta össze a kezét, de a doktor tudott segiteni magán és tréfásan folytatta:

– Nem igaz, ez borzalmasan hangzik? Elismerem. Ám ha az ember nyolcszor-tizszer hallja ezt és azután gondolkodik is egy kissé felette, akkor másként áll a dolog. Szabad a megtiszteltetést kérnem, hogy koccinthassak a hölgyekkel?

Letérdelt a két hölgy előtt, ám sapkáját nem tette le maga elé a földre, hanem a balkezében fogva, magasan a feje fölött forgatta és hátrahajtott nyakkal üritette ki a poharat. Nagy biztossága engem is elragadott és bizonyára ittam volna az egészségére, ha akkorra nem üritette volna ki a poharát.

Edvarda szemei mindig rajta függtek. Én melléje álltam és azt mondtam neki:

– Játszunk ma is »özvegy«-et?

Könnyedén megrázkódott és kinyujtotta a testét.

– Ne felejtsd, hogy itt nem tegezhetjük egymást! – susogta.

És nem is szólitottam »te«-nek. Eltávoztam tőle.

Megint elmult egy óra; tulságosan hosszu volt ez a nap; régen hazamentem volna már, ha lett volna egy harmadik csónak is! Asopus megláncoltan feküdt a kunyhóban és talán rám gondol. Edvarda gondolatai messzi kalandoztak tőlem; arról beszélt, hogy milyen gyönyörüség messzi tájakra utazni; arca egészen forró lett és rosszul is beszélt!

– Senki nem lehet jobban szerencsés, mint én, azon a napon…

– Jobban szerencsés! – mondta a doktor.

– Hogyan? – kérdezte.

– Jobban szerencsés!

– Ezt nem értem!

– Ön azt mondta: jobban szerencsés, tovább semmi.

– Ezt mondtam. Bocsánatot kérek. Senki nem lehet szerencsésebb, mint én, azon a napon, amelyiken a hajó fedélzetén állok. Néha olyan helyekre vágyódom, amelyeknek még a nevét sem tudom.

Ő elvágyódott innen, ő tehát nem törődött velem. Láttam az arcán, hogy végleg elfeledett engem. Nos, erről nem volt mit beszélni: de hogy az arcán is láttam! És a percek olyan kinos lassusággal teltek. Többektől megkérdeztem, hogy ne eveznénk-e haza? Késő van, – mondtam, – és Asopus megláncoltan fekszik a kunyhóban. Ám senki nem készült haza.

Harmadszor is odamentem a bérlő leányához; azt gondoltam, hogy ő mondta: olyan a szemem, mint valami hatalmas állaté.

Koccintottunk; pillái folyton megrebbentek, soha nem maradt nyugton, de változatlanul nézett rám.

– Nem gondolja, kisasszony – kezdtem – hogy ezen a tájon hasonlitanak az emberek az itteni rövid nyárhoz? Gyorsak ők is és elragadóak ők is.

Hangosan beszéltem, igen hangosan beszéltem és szándékosan tettem ezt. Tovább is hangosan beszéltem és megkértem a kisasszonyt, hogy látogasson meg engem és nézze meg a kunyhóm, »Isten megjutalmazza érte« – mondtam nagy szükségemben és már arra gondoltam, hogy majd csak találok valamit, amivel megajándékozom, ha eljön; talán nincs semmi más a tulajdonomban, csak a lőporos szaru, gondoltam.

És a kisasszony megigérte, hogy eljön.

Edvarda elforditotta az arcát, és nem bánta, akármennyit beszéltem. Különben mindent hallott, amit közöttünk beszéltek és közbe-közbe ő is mondott egy-két szót. A doktor a tenyerükből jósolt a kisasszonyoknak és szabadjára engedte a nyelvét; az ő keze is finom volt és kicsiny, egyik ujján gyürü csillogott. Boldogtalannak éreztem magam és kis időre félreültem egy kőre. Késő délutánra járt már. Itt ülök egészen egyedül, gondoltam és az egyetlen személy, aki elmozdithatna innen, nem törődik velem. Egyébként ez is közönyös volt reám.

Az elhagyottság végtelen érzése hatalmasodott el rajtam. A mögöttem ülők beszélgetése belecsengett a fülembe, és hallottam, hogy Edvarda kacag: e kacajra hirtelen fölállottam és odamentem a társasághoz. Fölindulásom át meg átjárta a testem.

– Csak egy pillanatra, – mondtam. – Ahogy magamban ültem, eszembe jutott, hogy ön talán szivesen megnézné a légyszelencém. Elővettem a légyszelencém. Bocsássanak meg, hogy korábban nem gondoltam erre. Nem lenne olyan szives átnézni, nagy örömet szerezne nekem, mindegyiket meg kell néznie; vörös és zöld legyek. Amig beszéltem, kezemben tartottam a sapkám. Magam is rájöttem, hogy helytelenül cselekedtem, amikor leemeltem a sapkám és azért megint a fejembe csaptam.

Egy ideig mély csend volt és senki sem nyult a légyszelence után. Végre a doktor kérte és udvariasan mondta:

– Köszönöm, igen, engedje meg, hogy megnézzük a legyeket. Előttem mindig rejtély volt, hogy miként illesztik össze ezeket.

– Én magam illesztem össze őket, – mondtam és eláradt bennem az iránta való hálaérzés. Rögtön magyarázgatni kezdtem, hogy milyen az eljárása. Olyan egyszerü: a tollat meg a horgot vásároltam; nem voltak jól készitettek, de azért alkalmasak a magam használatára. Az ember kész legyeket is kap és azok nagyon csinosak.

Edvarda közönyösen nézett rám, azután a szelencére vetett egy pillantást és tovább beszélgetett a barátnőivel.

– Itt van az anyag is hozzá, – mondta a doktor. – Nézze csak ezeket a szép tollakat.

Edvarda föltekintett.

– A zöldek csakugyan szépek, – mondta. Mutassa, doktor.

– Tartsa meg, kérem, – kiáltottam. – Igen, tartsa meg, én kérem rá, két zöld madártoll az. Tegye meg a kedvemért, az emlék.

Ő az orvosra nézett és azt mondta:

– Ezek zöldek és aranylók is, amint épen a nap felé tartják. Köszönöm, ha nékem akarja adni.

– Igen, önnek akarom adni, mondtam.

Magához vette a tollakat.

Nemsokára a doktor visszaadta a szelencét és megköszönte. Fölemelkedett és azt kérdezte, nem volna-e ideje hazatérésre gondolni.

Én feleltem:

– Igen, az isten nevére. Otthon egy kutyám van; igen, nézze kérem, kutyám van nekem, barátom valósággal; fekszik és rámgondol és ha én jövök, első lábait az ablakpárkányra teszi és ugy üdvözöl engem. Oly szép volt ez a nap, este lesz mindjárt; evezzünk haza hát. Köszönöm mindenkinek.

Távolról néztem, hogy Edvarda melyik csónakba száll és én elhatároztam, hogy a másikba ülök. Egyszerre magához hivott. Csodálkozva néztem rá. Odajött hozzám, a kezét nyujtotta és engesztelőn mondotta:

– Köszönöm a tollakat… Egy csónakban megyünk, ugy-e?

– Ha kivánja! feleltem.

Beültünk a csónakba, ő mellém ült a kormány mellé és megérintett a térdével. Ránéztem és egy pillanatra rámnézett ő is. Olyan jót tett velem, amikor megérintett a térdével; már kárpótoltnak éreztem magam a mai nap sok szenvedéséért és már örvendeni kezdtem, amikor hirtelen megváltoztatta a helyét, hátat forditott nekem és a doktorral kezdett beszélgetni. Teljes negyedórán át nem léteztem a számára. Ekkor olyasmit tettem, amit igen megsajnáltam és amit nem feledtem el ma sem. A cipő lecsuszott a lábáról én utána nyultam és messzire behajitottam a tengerbe, afölött való örömömben, hogy ilyen közel volt hozzám, vagy azért, hogy ilyen módon érvényesitsem magam, vagy talán emlékeztetni őt, hogy létezem én is – én nem tudom.

Az egész oly gyorsan történt, én nem gondoltam semmit, csak megtettem. A hölgyek kiáltásban törtek ki. Magam szinte megbénultam afölött, amit tettem; ám mit használt ez? A dolog megtörtént. A doktor jött segitségemre és kiáltott: »Odakormányozni!« Odakormányoztunk és a kormányos abban a pillanatban kapta ki a cipőt, ámikor elmerülni készült. Az ember könyökén fölül vizes lett. Ekkor a két csónakból többszörös hurrá zengett föl, mert kimentettük a cipőt.

Rémségesen lesujtott voltam és miközben zsebkendőmmel száritgattam a cipőt, ugy éreztem, hogy arcom minden pillanatban változtatja a szinét.

Edvarda némán vette el a cipőt és csak kis idő multán szólalt meg:

– Ehhez hasonló még nem történt velem!

– Ugyebár? Nem! mondtam én is. Nevettem és azt szinleltem, mintha ezt a kis heccet valami célból követtem volna el és mintha még titkolnék valamit. Ám mi rejlhetett e mögött! A doktor most kicsinylőn nézett rajtam végig.

Eltelt egy kis idő, a csónakok hazafelé közelegtek, a társaság rossz hangulata tünőfélben volt, énekeltünk és közeledtünk a kikötőhidhoz. Edvarda mondta:

– Tudják, hogy nem ittunk meg mindent és hogy még sok bor maradt. A maradékból még második ünnepre is futja; később még egy ünnepet tartunk; táncolni fogunk, bált rendezünk odahaza.

Mikor szárazra értünk bocsánatot kértem Edvardától.

– Mennyire vágyódom a kunyhóm után, mondtam később, milyen gyötrelmes nap volt ez a mai.

– Gyötrelmes volt önre, hadnagy ur?

– Ugy gondolom, mondtam és félrefordultam, én megsértettem magát és megsértettem – mindenkit. Én a vizbe hajitottam a maga cipőjét!

– Igen, az tényleg csodálatos volt.

– Bocsásson meg érte! mondtam.

XVI.

Mi következhet rosszabb ezután? Elhatároztam, hogy minden történendő ellenére is, megőrzöm a nyugalmam; isten a tanum erre. Talán én voltam az, aki ráerőszakolta magát. Nem, nem, soha; én ott állottam egy hétköznap az ut közepén és ő arra jött. Micsoda nyár volt az, ott, északon! A cserebogár megunta a röpködést már és az emberek egyre megmagyarázhatatlanabbaknak tüntek előttem, habár a nap éjjel-nappal egyformán, mindig tisztán ragyogott. Hol merengett a kék szem és mi gondolatok lehettek különös szemöldei alatt? Egyébként ő is, a többi is, teljesen közömbös volt reám. Elővettem horgászóvesszőm és halásztam két napon, négy napon át; éjjelenként azonban nyitott szemmel feküdtem a kunyhóban…

– Edvarda, négy napja nem láttam magát!

– Négy napja? Ugy van! Hallja ön: sok dolgom volt. Jőjjön el és meggyőződhet róla.

Bevezetett a terembe. Az asztalokat kivitték, a székek köröskörül a falak mellé szorultak; minden tárgyat elmozditottak a helyéről; a koronaégő, a kályha, a négy fal mindenfelé friss hangával és az üzletből származó fekete szövettel fantasztikusan diszitett volt; a zongora a sarokban állott.

Ezek a »bál« előkészületei voltak.

– Mint tetszik önnek? kérdezte.

– Csudálatos! feleltem.

Kimentünk a szobából.

Én mondtam:

– Mondja csak, Edvarda, mondja, hát teljesen, hát végleg elfeledett engem?

– Nem értem önt! mondta csodálkozón. Nem látja hát, hogy mennyi dolgom volt? Mehettem hát magához?

– Nem, mondtam, talán nem is jöhetett hozzám!

A sok virrasztástól fáradt, kimerült voltam, beszédem semmitmondó, ösztönös volt és boldogtalan voltam egész napon át.

– Nem, igy nem is jöhetett hozzám! Mit is akarok mondani; egyszóval: valami változás mégis történt közöttünk, valami mégis közénk állott. Igen, de a maga arcáról nem tudom leolvasni, hogy mi az. Milyen csodálatos a maga homloka Edvarda! Most látom.

– De én nem feledtem el magát! kiáltott elvörösödve és karját a kezem alá füzte.

– Nem, nem, maga talán nem is felejtett el engem, de akkor én nem is tudom, hogy mit beszélek. Egy a kettőnk közül!

– Holnap meghivást kap. Önnek velem kell táncolni. Hogy fogunk táncolni!

– Nem kisérne el egy darabon? kérdeztem.

– Most? Nem, nem tehetem, felelte. A doktor megérkezik mindjárt, ő segit a rendezkedésben és még annyi a tennivalónk. Ugy? vagy talán azt gondolja, hogy a szoba rendben van már? Nem, ne higyje…

Három kocsi állt meg.

– Kocsin jön ma a doktor? kérdeztem.

– Igen, kocsit küldtem érte. Azt akartam…

– Igen, kimélni a beteg lábát! Igen! Most hagyja kérem, hogy mehessek mielőbb. Jó napot doktor, jó napot…

– Örvendek, hogy viszontlátom. Mindig erős, mindig egészséges? Remélem, megbocsát, hogy eltünök…

Künn, a lépcsőn megfordultam, mégegyszer. Edvarda az ablakban állt és utánam nézett; a függönyt két kézzel huzta félre, hogy jobban láthasson; arca töprengő volt. Valami nevetséges öröm szállt rajtam végig, gyorsan távoztam a háztól, könnyü lépésekkel, erőszakoltan haragos szemmel és a puskát oly könnyedén tartottam, akárha sétabot lett volna. Ha az enyém lesz, jó ember leszek, gondoltam. Beértem az erdőbe és azt gondoltam: ha az enyém lesz, fáradhatatlanabb leszek a szolgálatában, mint bárki más és ha méltatlanul viselkedik is velem szemben és ha az jut eszébe, hogy lehetetlent követel tőlem, megteszek mindent, amit birok, igen, többet is annál, amit tudok és örvendeni fogok, ha az enyém lesz… Elcsöndesedtem, letérdeltem és alázatosságtól, reménykedéstől eltöltve hajlongtam egy fücsomó előtt, azután fölállottam megint.

Végül teljesen biztos voltam a dolgomban. Az utóbbi időben való megváltozott viselkedését a természetére kell visszavezetni; ő ott állt az ablaknál és utánam nézett, ott állt és követett a szemével, amig el nem tüntem; mit tehetne többet? Boldogságom teljesen zavarodottá tett; éhes voltam és nem is éreztem azt.

Asopus előrefutott és egy pillahunyással később ugatásba kapott. Fölnéztem; a kunyhó sarkának támaszkodottan egy fehérszemély állt, feje körül fehér kendő; Éva volt, a kovács leánya.

– Jó napot Éva! kiáltottam.

A nagy, szürke kő mellett állt, arca vörös volt és szivta az egyik ujját.

– Te vagy az Éva? Mi bajod? kérdeztem.

– Asopus megharapott! mondta és fáradtan hunyta be a szemét.

Megnéztem az ujját. Ő maga harapta meg. Sejtés futott az agyamon át és megkérdeztem:

– Régóta itt állsz már?

– Nem, nem régen.

És anélkül, hogy egyikünk is szólt volna valamit még, megfogtam a kezét és bevezettem a kunyhómba.

XVII.

Mint rendesen, a halászatról tértem meg; puskával és vadásztáskával állitottam be a bálra, de azért a legjobb bőrruhám vettem föl. Késő volt már, amikor Sirilundba érkeztem; hallottam, hogy odabenn táncolnak már; nemsokára rá kiáltást hallottam: »Itt a vadász, a hadnagy!« Néhány ifju körülfogott és ezek mindenáron a vadászzsákmányt akarták látni: néhány tengeri madarat lőttem és néhány lazacot fogtam. Edvarda mosolyogva üdvözölt, ő táncolt már és az arca piros volt.

– Velem az első táncot! mondta.

És táncoltunk. Nem történt semmi szerencsétlenség; fejem kóválygott ugyan, de nem éreztem. Nagy csizmáim meglehetős lármát csaptak; a zajt hallottam magam is és elhatároztam, hogy nem táncolok tovább; különben is karcolásokat vágtam a frissen viaszkolt parkettbe. Mennyire örvendtem, hogy nagyobb bajt nem okoztam.

Mack ur két segédje is jelen volt és komolyan, alaposan táncoltak mindaketten, a doktor nagyban buzgólkodott minden turban. Még négy fiatal ur is volt itt, az uraság, a pap és a kerületi orvos fiai. Épen akkor érkezett egy idegen kereskedelmi utazó; kellemes hangjával tünt ki és azzal, hogy taktusban dudolt a zenével. Néha-néha a hölgyeket is fölváltotta a zongoránál.

Azt már nem tudom, hogy miként mult el az éj első része, de az utolsó órákra emlékszem ma is, pontosan. A nap egész idő alatt vörösen sütött a szobába és a tengeri madarak aludtak. Bort, süteményt kaptunk, hangosan beszéltünk, énekeltünk és Edvarda kacagva, vidáman csevegett szobáról-szobára. Ám hozzám miért nem szólt egyetlen szót? Közeledtem hozzá és már amennyire tellett tőlem, minden szellemességem összeszedve, valami ügyeset akartam mondani neki: fekete ruhája volt, talán még a konfirmációs ruhája, mert szük volt és rövid, de táncközben nagyszerüen illett neki és ezt akartam megmondani neki…

– Ez a fekete ruha… kezdtem.

Ám ő fölállott, belekarolt egyik barátnőjébe és tovább ment. Többször is megkiséreltem. Jó, gondoltam, mit tegyek hát? Ám akkor miért állott az ablakhoz és miért nézett szomorún utánam, amikor elmentem?

Táncra kért valami hölgy. Edvarda a közelben ült és én hangosan mondottam:

– Nem, mindjárt elmegyek!

Edvarda kérdőn nézett rám és megkérdett:

– Megy már? Óh, ugy-e, még nem megy?

Megborzongtam és fogam beleharaptam az ajkamba. Fölállottam.

– Amit most mondott, jelentősnek tünik előttem, kis Edvarda! Komoran szóltam és néhány lépést tettem az ajtó felé.

A doktor utamba állt és Edvarda maga is felém sietett.

– Ne értsen félre, mondta melegen. Azt akarom mondani, hogy remélhetőleg maga lesz az utolsó, aki elmegy a legutolsó. Azonkivül egy óra csupán… Hallja kérem, tette hozzá ragyogó szemmel, ön egy öttallérost adott a csónakos legényünknek, amiért kimentette a vizből a cipőm. Ez igen nagy ár volt. Jóizüen nevetett és a többiek felé fordult.

Tátott szájjal állottam, lefegyverezetten és zavarodottan.

– Ön szeret tréfálkozni, mondtam, én nem adtam semmiféle öttallérost a csónakos legényüknek!

– Ugy! Hát nem adott neki? kinyitotta a konyhára szolgáló ajtót és behivta a csónakos legényt. Jakab, emlékszel még az utolsó kirándulásunkra? Te mentetted ki a cipőm a vizből! Ugy-e?

– Igen, mondta Jakab.

– Öt tallért kaptál, amiért kimentetted a cipőt?

– Igen. Ön adta…

– Jó. Most elmehetsz.

Mit akar ezzel a fogással? gondoltam? Meg akar szégyeniteni? Ez nem sikerül: nem fogok pirulni a dolgon. Hangosan és érthetőn mondtam:

– Ki kell jelentenem mindenki előtt, hogy ez itt vagy tévedés, vagy hazugság. Eszembe se jutott, hogy öttallérost adjak az ő cipője kimentéséért a csónakos legénynek. Talán kellett volna, hogy megtegyem ezt, de idáig nem történt meg.

– Folytassuk a táncot, mondta összeráncolt homlokkal. Miért nem táncolunk?

Ezért magyarázattal tartozik, állapitottam meg magamban és ügyeltem az alkalomra, hogy kérdőre vonhassam őt. Egy mellékszobába ment és én utána mentem.

– Üdv! mondtam és koccintani akartam vele.

– Üres a poharam! mondta kurtán.

– Azt hittem, hogy ez a pohara?!

– Nem, az nem az én poharam! mondta és szomszédjához hajolt.

– Akkor bocsásson meg! mondtam.

Ezt a kis jelenetet több vendég megfigyelte.

Szivem vadul dobogott; reszketve mondtam:

– Ön magyarázattal tartozik nekem…

Fölállott, megfogta a két kezem és elfogódottan mondta:

– De nem ma, nem most. Oly rossz hangulatban vagyok. Istenem, hogy már engem… De hiszen mi jó barátok voltunk!

Teljesen legyőzötten megfordultam és bementem a táncolók közé.

Nemsokára Edvarda is bejött; a zongora mellé állt, a zongorán az utazó játszott valami táncot; e pillanatban mély fájdalom ült az arcán.

– Sohasem tanultam játszani, mondta és szomoru szemmel nézett rám. Ha tanultam volna valaha.

Nem tudtam, mit feleljek, de a szivem megint feléje huzott és megkérdeztem:

– Edvarda, miért lett olyan szomoru!? Ha tudná, mennyire szenvedek miatta!

– Nem tudom, miért! mondta. Talán mindenért. Ha elmennének végre ezek az emberek, egyik a másik után. Nem: maga nem. Ne felejtse el, maga kell, hogy az utolsó legyen.

E szavakra ujból megélemedtem és láttam a világosságot, a nap beragyogott a terembe. A pap leánya jött hozzám és kérdezősködni kezdett, szerettem volna messzi-messzi futni és kurta feleleteket adtam. Nem néztem rá, mert ő volt az, aki a szememről azt mondta, hogy olyan, mint egy hatalmas állaté. Ekkor Edvardához fordult és arról beszélt, hogy külföldön egyszer, Rigában azt hiszem, egy ur követte az utcán.

– Utcáról-utcára futott utánam és nevetett rám folyton.

– Vak volt talán! tört ki belőlem, hogy tetszésére legyek Edvardának és fölvontam a vállam.

A fiatal hölgy rögtön megértette goromba szavaimat és igy felelt:

– Igen, csakugyan annak kellett lennie, annak, ha egy vén, ráncos perszóna után futott.

Ám nem vivtam ki Edvarda háláját; barátnőjébe karolt és azzal távozott; összesugtak és bólogattak a fejükkel. E pillahunyástól kezdődőn végleg magamra hagytak.

Még egy óra mult el; a szirteken odakünn ébredezni kezdtek a tengeri madarak; kiáltásuk behatolt hozzánk a nyitott ablakokon át. Az öröm elárasztott valósággal, mikor meghallottam a madarak első kiáltásait és elvágyódtam a szirtekre…

A doktor megint kitünő hangulatban volt és magára irányitott minden figyelmet. A hölgyekre nem volt kellemetlen, hogy közelében lehettek. Ez volna a riválisom? gondoltam és lenézőn gondoltam a béna lábára, a szánalmas alakjára. Megint talált valami uj, tréfás kiszólást, azt mondta: »kezet és halál!« és valahányszor ezt a tréfás kiszólást mondotta, én hangosan fölkacagtam mindannyiszor. Nagy fájdalmamban odáig tévedtem, hogy ami csak tehetségemtől tellett, minden előnyt ráruháztam erre az emberre, akit riválisomnak véltem. Hallottam, hogy a doktor itt volt, azután amott volt, én fölkiáltottam: »Hallgassák csak, mit mond a doktor!« és arra kényszeritettem magam, hogy hangosan kacagjak a furcsa beszédmódján.

– Imádom a világot, mondta. Kézzel-lábbal kapaszkodom az életbe. És ha meghalok egyszer, ugy remélem, hogy az örökkévalóságban az én helyem Páris vagy London fölött lesz és igy azután folyton meg folyton hallhatom a kánkán tombolását!

– Nagyszerü! kiáltottam és köhögtem a kacagástól, bár egy csöppet sem voltam becsipett.

Ugy látszott, Edvarda épen ennyire elragadhatott.

Amikor a vendégek bucsuzkodni kezdtek, a kis mellékszobába szöktem és türelmesen várakoztam. Egyik bucsuszó a másik után hangzott el a lépcsőkön és hallottam azt is, amint a doktor elbucsuzott. Nemsokára elhalt minden beszéd. Amig vártam, a szivem hevesen dobogott.

Edvarda bejött. Amikor meglátott, egy pillavillanásig csudálkozón nézett, azután kacagón mondta:

– Ah, maga itt van? Igazán szép volt, hogy utolsónak maradt. Halálosan fáradt vagyok!

Állva maradt.

Fölállottam én is és azt feleltem:

– Igen, most bizonyára pihenni kiván. Remélem, hogy a rossz kedve elmult már. Az előbb olyan szomoru volt még és az annyira fájt nekem.

– Majd elmulik, ha aludni megyek!

Nem volt mit mondanom, az ajtónak tartottam.

– Köszönetet mondok önnek a mai estéért, mondta és felém nyujtotta a kezét. Amikor leakart kisérni a lépcsőkön, megkiséreltem, hogy lebeszéljem erről.

– Nem szükséges, mondottam, ne fárassza magát, kitalálok egyedül is.

Ám ő mégis kikisért. A folyosón állt és nyugodtan várt, amig összekeresgéltem a sapkám, a fegyverem, a vadásztáskám. A sarokban egy sétabot állt; jól láttam a botot, rámeredtem és megismertem, a doktor botja volt. Amikor észrevette, hogy mire irányozom a szemem, elpirult zavarában; látható volt az arcán, hogy kellemetlenül érinti az eset és hogy az egészről nem tudott előre semmit. Talán egy perc mulhatott el igy. Végül szinte megrázta a türelmetlenség és reszketve mondotta:

– Az ön botja. Ne feledje el a botját.

És az én szemem előtt odanyujtotta nekem a doktor botját.

Ránéztem, még mindig kinálgatta a botot és reszketett a keze. Hogy véget vessek a históriának, kivettem kezéből a botot és visszaállitottam a sarokba. Azt mondtam:

– Ez a doktor botja. Nem tudom elképzelni, hogy sánta ember mint feledkezhet meg a botjáról.

– Hallja maga, azzal az örökös, sánta emberével! kiáltott föl elkeseredetten és közvetlenül elém lépett. Maga nem sántit, semmiesetre sem sántit, de ha sántitana is, még akkor sem érhetné fel őt. Igen!

Felelni akartam, de egy szó nem jutott eszembe hallgattam. Mély meghajtással háttal mentem ki az ajtón és háttal mentem le a lépcsőkön. Odakünn megállottam és előremeredtem egy pillanatra mielőtt elmentem volna onnan.

Ugy, ugy, – gondoltam, ő tehát ott felejtette a botját; akkor hát ezen az uton kell visszamennie érte. Hát nem akarta, hogy én legyek az utolsó, aki elmegy a házból… Igen lassan haladtam előre, azután megfordultam és le-föl kószáltam; végül megálltam az erdő szélén. Talán félórai várakozás után megjelent végre a doktor, ő látott engem és sebesen jött. Mielőtt szólhatott volna, megemeltem a sapkám, hogy próbára tegyem. Ő is levette a kalapját. Egyenesen feléje mentem és megszólitottam:

– Én nem köszöntöttem önt!

Hátralépett egy lépést és vizsgálni kezdett.

– Ön nem köszöntött?

– Nem! – mondtam én.

Szünet.

– Különben közömbös reám, hogy mit tett ön, – mondta elhalványodottan. – A botomért megyek, amiről megfeledkeztem.

Ehhez nem volt mit szólanom, de más módon állottam boszut; kinyujtottam előtte keresztbe a puskát és mintha kutya lett volna, rákiáltottam:

– Ugorj! Hopplá!

Fütyültem és szememmel csalogattam az átugrásra.

Néhány másodpercig harcot vivott magával, arca kifejezése folyton változott, fogait összeszoritotta és szemet a földre szögezte. Hirtelen keményen rámnézett, könnyü mosoly futott át az arcán és megszólitott:

– Miért teszi mindezt tulajdonképen?

Nem feleltem, de szavai hatással voltak rám.

Felém nyujtotta kezét és érzékenyült hangon mondotta:

– Valami baja van magának. Ha megmondaná mi az, talán…

A szégyen és a kétségeskedés hatalmasodott el rajtam; csöndes szavai hatása alatt elvesztettem az önuralmam. Jóvá akartam tenni mindent, karommal átfogtam őt és fölkiáltottam:

– Bocsássa meg ezt nekem, hallja-e! Mi bajom lehetne nekem? Nálam rendben van minden, nincs szükségem az ön segitségére. Edvardát keresi talán? Otthon találja. Ám siessen, mert különben aludni tér mielőtt ön odaérne; olyan fáradt volt, én magam láttam. Most azt mondom, amit a legjobbat tehetek önért; otthon találja, menjen csak!

Megfordultam, elsiettem mellőle és hosszu lépésekkel befurtam magam az erdőbe és azután sietve üzve magam, hazasiettem a kunyhómba.

Egy ideig ugyanugy ültem a fapadon, ahogy hazaértem, a vadásztáska vállamon és a fegyver kezemben. Különös gondolatok születtek az agyamban. Miért is engedtem szabadon a doktort?! Most boszantott, hogy átfogtam a karommal és hogy könnyes szemmel néztem rá; bizonyára mulatni fog ezen, gondoltam, e pillanatban talán már Edvarda oldalán ül és együtt mulatnak rajtam. Ő a folyosóra állitotta a botját… Ha ráadásul sántitanék is, még akkor sem érném föl a doktort, ezek saját szavai voltak…

A szoba közepére állottam, fölhuztam a puskám kakasát, a csövet nekiirányoztam a ballábamnak és megnyomtam a ravaszt. A golyó keresztüljárt a lábamon és belefuródott a padlóba. Asopus rövid, megrettent ugatásban tört ki.

Rögtön rá kopogtak az ajtón.

A doktor volt.

– Bocsásson meg, ha zavarom, – kezdte. – Ön olyan hirtelen távozott és én azt gondoltam, hogy nem ártana, ha csevegnénk egy keveset. Lőporszagot érzek!

Teljesen bátortalan volt.

– Megtalálta Edvardát? A botját megkapta?

– A botot megtaláltam. Nem… Edvarda aludni tért már… De mi ez itt??! De az isten szerelmére, hiszen ön vérzik?

– Nem, alig vérzem. El akartam tenni a puskám és akkor elsült; nem tesz semmit. Az ördög vigye el hát köteles vagyok én itt ülni és fölvilágositást adni önnek mindenről?… De ön megkapta a botját, ugy-e?

Nyugtalanul nézett a szétroncsolt csizmámra és a vérre, amely szertefolyt. Gyors mozdulattal félretette a botját és egy-kettő megszabaditotta magát a kezyüiől.

– Üljön csendesen, – mondta – a csizmát le kell huzni. Tehát igaz volt, ugy tünt nekem, hogy lövést hallottam.

XVIII.

Mennyire sajnáltam később ezt az esztelen lövést! Nem volt semmi értelme, nem használt semmit, de néhány hétre ágyhoz kötött. A sok boszuság és kellemetlenség ma is elevenen áll a szemem előtt; a mosónőnek kellett mindennap bejárni hozzám, mellettem volt egész napon át, ő gondoskodott ennivalóról és ő látta el a háztartásom. Több hét mult el igy. Valóban!

A doktor egy napon Edvardáról kezdett beszélni! Hallottam a nevét, hallottam, mint él, mit csinál és mindennek nem volt semmi jelentősége számomra, ugy hallgattam mindezt, mintha idegen, tőlem teljesen távoleső dologról lett volna szó. Milyen könnyen felejt az ember! – gondoltam csudálkozón.

– Na mit gondol tulajdonképen ön Edvardáról, ha már engem kérdez? Becsületemre mondom, én hetek óta nem is gondoltam rá. Várjon csak, ugy tünik nekem, mintha önök kettőjük között történt volna valami; önök oly sokat voltak együtt és a csónakkiránduláson ön volt a gazda. Ne tagadja, doktor, önök között volt valami egyetértés. Nem, különben ne, az isten nevére, ne feleljen nékem; ön nem tartozik számadással nekem és én nem azért kérdezek, hogy halljak valamit; hagyjuk az egészet és beszéljünk más dolgokról inkább, ha ugyanez tetszésére van önnek. Mikor állhatok talpra a beteg lábammal?

Ülve maradtam és azon gondolkodtam, amit mondottam. Lelkem mélyén vajjon miért féltem attól, hogy a doktor válaszolni találna? Mi közöm Edvardához? Hiszen elfeledtem!

Később megint Edvardára terelődött a beszélgetés és én félbeszakitottam a doktort; isten tudja, hogy mitől féltem.

– Miért szakit félbe? – kérdezte. – Hát egyáltalán nem tudja elviselni, ha nevét az ajkamra veszem?

– Mondja hát, kérem – mondtam – mi az ön igazi véleménye Edvardáról? Igen érdekel tudni ezt!

Gyanakodón nézett rám:

– Az igazi véleményem?

– Talán uj dolgokat mondhatna nekem; ön talán meg is kérte őt és ő bizonyosan »igen«-t mondott önnek. Gratulálhatok önnek? Nem? Eh, az ördög hisz önnek! Hahahaha!

– Tehát ettől félt ön?

– Féltem? kedves doktor!

Szünet.

– Nem, én nem kértem meg őt, igy hát »igen«-t se mondhatott. Talán ön tette ezt? Edvardát nem lehet megkérni; ő azt választja magának, aki épen tetszik neki. Azt hiszi ön, hogy parasztleány ő? Itt, északon megismerkedett vele, látta őt. Gyermek még, aki kevés nevelést kapott és asszony emellett, igen szeszélyes asszony! Hideg? Ettől nem kell tartania. Meleg? Jég! – én mondom önnek. Mi ő hát? Kis tizenhat-tizenhétéves leány, nem igaz? Ám kisértse meg és érvényesitse befolyását erre a kis leányra és meglátja majd, hogy mint gunyolja minden erőlködését. Még az apja sem bir vele; látszólag engedelmeskedik neki, de valójában mégis ő uralkodik. Egyszer azt mondta, hogy az ön szeme olyan, mint valami hatalmas állaté…

– Ön téved, másvalaki mondta azt, hogy a szemem olyan, mint valami hatalmas állaté.

– Másvalaki? Ki más mondhatta?

– Azt nem tudom. Egyik barátnője. Nem, azt nem Edvarda mondotta. Ám várjon csak – lehet, hogy mégis Edvarda mondotta.

– Ha ön rászól, ilyen és ilyen hatással van rá – ezt mondta. Ám azt hiszi ön, hogy ezzel hajszálnyit is közelebb jut hozzá? Alig. Nézzen csak rá; sohase kimélje a szemét; ám amint észreveszi, hogy a szemével vizsgálja őt, rögtön megmondja: lám csak, itt áll ez az ember, rámnéz és azt hiszi, hogy nyert játéka van. És egy tekintettel, vagy egy büvös szóval tiz mértföld távolságra küldi önt. Azt hiszi, hogy nem ismerem őt. Mit gondol, mennyi idős lehet?!

– Hiszen harmincnyolcban született!

– Hazugság. Félig tréfából kutatni kezdtem. Husz éves; különben tizenötévesként is teljes bátorsággal szerepelhetne. Nem boldog teremtés; sok keserü harc történik az ő kis fejecskéjében. Ha ő fönáll a hegyen és kinéz a tengeren és ha száján ez a vonás látszik és ha ezt a ráncot látni rajta, akkor boldogtalan ő, ám sokkal büszkébb, sokkal nyakasabb, semhogy sirjon valaha. Azonkivül még kalandos természetü, fantáziája hevesen müködik és ő valami herceget vár. Mint is volt az a história azzal az öttallérossal, amit önnek kellett volna odaajándékozni?

– Tréfa volt. Nem, az nem volt semmi…

– Nem annak is volt jelentősége. Egyszer hasonlót csinált velem is. Egy éve már. Mi a postahajó födélzetén voltunk, benn voltunk a kikötőben, hideg volt és esett az eső. A födélzeten egy anya ült a gyermekével és didergett. Edvarda megkérdezte: Nem fázik? Igen, az asszony fázott. Bizonyosan a kicsike is fázik? Igen, fázott a kicsike is. Miért nem megy le hát a kajütbe? – kérdezte Edvarda. – A jegyem csak fedélzetre érvényes! – mondta az asszony. Edvarda rámnézett. – Az asszony jegye csak a fedélzetre érvényes! – mondta. Mit tegyek hát? – mondtam ugy magamban, de elértettem Edvarda pillantását. Nem vagyok gazdag ember, a magam erejéből lettem azzá, aki vagyok és megszámolom a pénzt, mielőtt kiadnám. Továbbmentem hát az asszony mellől és azt gondoltam: ha már fizetni kell az asszonyért, hadd fizessen Edvarda, vagy az apja, nekik több a pénzük, mint neked. És Edvarda valóban uj jegyet váltott az asszonynak. Ilyen dolgokban nagylelkü ő, oh, a szive igen lágy, de én láttam a szemén, a nézésén, hogy azt várta, én váltsak kajütöt az anyának és a kicsikének. Mi volt tovább? Az asszony fölállott és megköszönte a segitséget. Edvarda rám mutatott: Ne nekem köszönje, hanem annak az urnak, – mondta. Mit szól ehhez? Eltürtem, hogy köszönetet mondjon az asszony nekem is, nem felelhettem neki semmit és hagytam, menjen az utjára. Látja, ez egy eset csupán, de többet is elbeszélhetnék. És ami a hajóslegény öt tallérját illeti, bizonyos, hogy azt is ő adta neki. Ha ön tette volna, bizonyosan a nyaka közé ugrik; előkelő urnak kellett volna lennie, aki vidám szivvel kész az áldozatra egy kitaposott cipőért; az illik bele az ő fantáziájába, ilyennek képzeli ő a maga emberét. Mert ön nem tette meg, megtette ő és pedig a maga nevében. Ilyen ő: esztelen és számitó egyszerre.

– Azt hiszi, hogy senki sem nyeri el őt?

– Szigoruan kell bánni vele! – felelte kitérőn a doktor. Nagyon rosszul van, hogy mindenben szabad a keze, megtehet mindent, amire kedve van és annyiszor diadalmaskodik, ahányszor épen jólesik neki. Az emberek hódolnak előtte, nem mutatkoznak közönyösnek szemben vele és mindig akad valaki, akin érvényesitheti hatalmát. Megfigyelte ön, hogy miként bánok vele? Mint egy iskolás lánnyal; fölügyelek rá, javitgatom a botlásait és mindig sarokba szoritom a kérdéseimmel. Azt hiszi talán, hogy ő nem érti ezt? Óh, ő nyakas és büszke és az én bánásmódom folyton sérti őt; ám ő sokkal büszkébb, semhogy megmutatná, hogy megsértették. Ám igy kell bánni vele. Amikor ön ideérkezett, már egy esztendeje ezzel a módszerrel bántam vele, már hatottam is rá, sirni kezdett a boszuságtól és gyötrődéstől és már kezdett megokosodni. Akkor jött ön és ön szétrombolt mindent. Igy van ez; az egyik hidegen bánik vele és akkor jön valaki, aki térdre rogy előtte; ön után bizonyára egy harmadik jön; ki tudja.

Ohó, gondoltam, a doktor meg akar boszulni valamit és azt mondtam:

– Mondja most azt, doktor, miért vett annyi fáradtságot, hogy mindezt közölje velem? Segitsek talán kordában tartani Edvardát?

– Egyébként olyan forró ő, mint valami vulkán! – mondta a doktor anélkül, hogy ügyelt volna a szavaimra. – Azt kérdezte, hogy senki nem hódithatja meg őt? Óh, dehogy, miért ne? Ő hercegre vár, de az nem jön, ujból meg ujból csalódás éri, magáról is azt hitte, hogy herceg, bizonyosan azért, mert olyan a szeme, mint valami hatalmas állaté, haha! Hallja, hadnagy ur, ön mindenesetre jól tette volna, ha magával hozza az uniformisát. Annak lenne most jelentősége. Miért ne hódithatná meg valaki őt? Én reszketni láttam valaki után a kezét, akinek jönni kellene, aki magával vinné, elvinné és uralkodna a testén, a lelkén. Igen. Ám annak messziről kell jönni és egy napon, mint valami rendkivüli lénynek fölbukkanni itt. Ugy tünik, hogy Mack ur expedicióra ment és valami rejlik az utazás mögött. Egyszer már egy idegen ur kiséretében jött haza Mack ur egy ilyen utazásból.

– Egy ur kisérte?

– Igen, de az az ur nem vált be, – kacagott fájdalmasan a doktor. – Az én koromban volt az az ember; sántikált az is, épen, mint én. Az nem a herceg volt.

– És hová utazott? – kérdeztem a doktort és erősen a szeme közé néztem.

– Hová utazott? Innen? Azt nem tudom, – felelte zavarodottan. – No, meglehetősen soká untattuk egymást. Egy hét multán pompásan szaladgálhat az erdőben. A viszontlátásra.

XIX.

Női hangot hallottam a kunyhóm előtt, a vér fejembe szökött: Edvarda hangja volt.

– Glahn, Glahn, beteg? – Azt hallottam.

Mosónőm az ajtóból válaszolt:

– Óh, csaknem egészséges már.

Ez a »Glahn, Glahn« keresztüljárta a velőm, a csontjaim; kétszer mondotta a nevem; megreszkettetett ez és az ő hangja is csengő, de megindult volt.

Kopogás nélkül nyitott be az ajtómon, belépett és hosszan nézett rám. Egészen olyan volt, mint a régi napokban; a sokszor szinezett bluza volt rajta és a kötényét mélyebbre huzta, hogy hosszabbnak tünjön a dereka. Egyszerre láttam mindezt és a szeme, a barna arca, a homlokára magasan ivelt szemöldöke, igen nagy hatással volt reám és zavarodottá tett teljesen. Én megcsókoltam őt, gondoltam. Fölálltam és állva maradtam.

– Ön föláll, ön állva marad? – mondta. Üljön le kérem, a maga lába rossz, hiszen meglőtte. Jó isten, de hogy történt az? Csak most értesültem róla! Egész idő alatt azon töprengtem, hol marad Glahn, miért nem jön. Nem tudtam semmiről. Ő meglőtte magát, ez néhány hét előtt történt és én az egészről nem tudtam meg semmit. Hogy van mostan? Igen sápadt mostan, alig ismerek magára. És a lába? Sánta marad? A doktor azt mondja, hogy nem lesz sánta, köszönetet mondok istennek érte. Remélem megbocsájt, hogy minden bejelentés nélkül törtem magára; inkább futottam, mint jártam…

Rámhajolt, közel volt hozzám és lehelletét az arcomon éreztem, utánanyultam a kezemmel. Ekkor följebb emelkedett. A szeme könnyes volt még.

– Ugy történt, – motyogtam – a puskát a sarokba akartam állitani, forditva tartottam, a cső nyilását lefelé; ekkor egyszerre lövést hallottam. Véletlenség volt.

– Véletlenség? – elgondolkodott és bólintott a fejével. – Hadd lássam csak, a ballába. De miért épen a bal? Igen… véletlen volt.

– Igen, tiszta véletlen – vágtam közbe. – Honnan tudhatnám, hogy miért épen a bal? Maga is láthatja; igy tartottam a puskát, a jobb lábam tehát nem is sebesülhetett meg. Tényleg, cseppet sem volt kellemes.

Elgondolkodottan nézett rám.

– Nos, ön tehát a javulás utján van. – Mialatt ezt mondta, szétnézett a kunyhóban. – És enni-innivalót miért nem tőlünk hozatott? Miből élt tulajdonképen?

Még néhány percig beszélgettünk, azután megkérdeztem:

– Amikor bejött, megindult volt az arca, a szeme ragyogott és kezet adott nekem. A szeme most közönyös lett, tévedek talán?

Szünet.

– Az ember mindig nem lehet egyforma.

– Most az egyszer mondja csak – szóltam – mit tettem mostan, mit tettem, ami rosszul esett magának? A jövőre utmutatóul szolgálhat ez nekem.

Kinézett az ablakon, elnézett a távol horizont felé, ott állott, oly álmodozón nézett maga elé, én mögötte állottam és ő válaszolt, anélkül, hogy hátrafordult volna:

– Semmit, Glahn! Az embernek gondjai vannak néha. Haragos most ön? Ne feledje el, némelyek keveset adnak és ez sok az ön számára, mások mindent önnek ajándékoznak és ez nincs semmi hatással önre; ki adott többet tehát? Ön rosszkedvü lett a betegsége alatt. Tulajdonképen mint is történt, hogy mi most erről beszélgetünk. Rám nézett hirtelen, az öröm festette meg arcát és ezt mondta: Ám ön egészséges lesz nemsokára. A viszontlátásra tehát!

Kezet nyujtott.

Ekkor az jutott eszembe, hogy nem fogadom el a kezét. Fölemelkedtem, kezem keresztbe fontam és meghajoltam mélyen; igy akartam megköszönni az ő szeretetreméltó látogatását.

– Bocsásson meg, hogy nem kisérhetem el.

Amikor elment, leültem ujból és elgondolkodtam a történteken. Levelet irtam és azt követeltem, hogy rögtön küldjék utánam az uniformisom.

XX.

Első nap az erdőben.

Eleven, boldog voltam; közel jött hozzám minden állat és megnézett valamennyi. A falombokon bogarak ültek és némelyik lebukott az utra. Üdv néktek! – gondoltam. Az erdő hangulata magával ragadta a fantáziámat; sirtam az örömtől és lényem szinte föloszlott a hálaadásban. Te otthonom, te jóságos erdő, isten csendje te, igaz szivemből mondom… Szünetet tartottam, elfordultam minden irányba és sirva neveztem nevükön a madarakat, a fákat, a köveket, a füveket, a hangyákat. A másik irányba néztem és üdvözöltem ezeket ugyane sorrendben. Felnéztem a hegyekre és mintha csak hivásra válaszoltam volna, ugy gondoltam: Igen, jövök már! Magasan odafönn fészkelt a törpesólyom és én tudtam, merre van a fészke. Ám amikor a keringelő törpesólyomra gondoltam, messze-messze dolgok felé szállt a fantáziám.

Déltájban kicsónakáztam, és a kikötőn tul, kis szigeten szállottam partra. Sok lilaszinü virág volt itt, magas szárakon és a szárak térdemet verdesték. Csudálatos növények, málnabokrok között tapostam; a fü durva, érdes volt, állatot nem láttam semerre és talán ember se volt e szigeten. A tenger szeliden verődött a sziget partjaihoz és a vizpára ködbe burkolt valósággal; messziről – messziről hangosan kiáltozott a sok parti madár. A tenger ugy fogott körül minden oldalról, akár az ölelés, áldott legyen az élet, a föld és az ég, áldottak legyenek az ellenségeim, ebben az órában alázatos akarok lenni a legádázabb ellenségem iránt is és meg akarom áldani a saruja szijját…

Hangos ének szállt felém Mack ur bárkái egyikéről és a lelkem napfénnyel telt meg az ismerős hang hallásán. A kikötőhidhoz eveztem, elhaladtam a halászkunyhók előtt és hazamentem az otthonomba. A nap lement, megvacsoráztam, a vacsorám megosztottam Asopussal és elindultam az erdőbe. Szelid szellő csapódott nesztelen az arcomnak. Áldott légy, mondottam a szellőnek, áldott légy, mert arcomnak szállasz és hálaadásként meghajol előtted ereimben a vér. Asopus térdemre tette az egyik lábát.

Fáradtság hatalmasodott el rajtam és elaludtam.

Ging-galang. Harang-szó? Néhány mértföldnyire a tengerben egy hegy állott. Két imát mondottam, egyet Asopusért, egyet magamért és megindultunk a hegyre. A kapu becsukódott mögöttünk, lökés rázott meg és fölébredtem.

Lángolón vörös ég, a nap fejem fölött állt és a szemem kápráztatta, és az ég és a horizont lázongott a világosságban. Asopus és én árnyékban haladtunk. Csend mindenfelé. Nem, mi nem alszunk tovább, mondtam Asopusnak, vadászni indulunk, a nap vörösen süt le ránk és mi nem megyünk a tenger közepén álló hegyre… Csudálatos hangulatok éledtek életre bennem és fejembe szállott a vér. Kimerülten és fáradtan még, azt éreztem, hogy megcsókol valaki, ajkamon éreztem a csókot. Körülnéztem, nem láttam senkit. Iselin! – mondottam. A fü zizegett, lomb is lehetett, amely lehullott a fáról, de lépés is lehetett. Sóhaj szállt át az erdőn; ez Iselin lélekzetvétele volt talán, gondoltam. Ezekben az erdőkben kóborolt Iselin és itt hallgatta meg a sárgacsizmás, zöld hajtókásvadász esdeklését. Künn, két mértföldnyire innen, a kastélyában ül ő, az ablakban ül négy emberöltő óta már és hallgatja, hogy az erdőkben köröskörül mint zengenek a kürtök. Rénszarvasok, farkasok, medvék voltak itt és sok-sok vadász; ezek látták felnőni őt és a legdélcegebb közülök érte epedett. Egy látta a szemét, másik hallotta a hangját; ám egy éjjel fölkelt egy álmatlan legény, furót vitt magával, a furóval megfurta kamrája ajtaját és meglátta az ő teste selymét. Mikor ő tizenkét éves lett, eljött Dundas. Dundas skót volt, halakkal kereskedett, a tengeren sok hajója járt és egy fia is volt. Mikor Iselin tizenhat éves lett, akkor nézte meg először az ifju Dundast. Ez volt az első szerelme…

Ilyen csudálatos hangulatok szállottak testemen át és miközben ott ültem, oly nehéz lett a fejem; lehunytam a szemem és megint éreztem Iselin csókját. Iselin, te itt vagy, te az élet szeretője, itt vagy és fa mögé állitottad Dideriket?… És mindig nehezebb és mindig nehezebb lett a fejem és ringtam az álom hullámain.

Hallo! Halló! Egy hang beszélt, mintha uj érzék énekelt volna a véremben; Iselin hangja ez.

Aludj, aludj. Mig alszol, beszélni akarok veled a szerelmemről, beszélni akarok az első éjszakámról. Emlékszem még, elfeledtem bezárni az ajtóm; tizenhat éves voltam, tavasz volt és szelid szellők jártak; akkor jött Dundas. Olyan volt, mint egy szarvas, oly büszkén jött. Vadászat előtt találkoztam vele, huszonöt éves volt akkor és messzi utról jött; oldalam mellett ődöngött a kertben és mikor megérintett a karjával, szeretni kezdtem őt. Két lázvörös folt támadt a homlokán és én szerettem volna megcsókolni ezt a két foltot.

Este, vadászat után, elmentem, körülnéztem a kertben és attól féltem, hogy nem találkozom véle többet. Csendesen magam elé susogtam a nevét és attól féltem, hogy meghallja ő. Ekkor előbukkant a bokrok közül és azt sugta: Ma éjjel! Egy óra után! Azután eltünt.

Ma éjjel. Egy óra után. Mit akart mondani ezzel? – gondoltam. Nem értettem. Azt akarta mondani talán, hogy ma éjjel, egy óra után elutazik? De mit érdekel az engem, hogy utazik-e ő?

Ekkor történt, hogy elfeledtem bezárni az ajtóm…

Egy órát ütött és belépett ő.

– Nem volt bezárva az ajtóm? – kérdeztem.

– Majd bezárom! – mondta ő.

És ő bezárta az ajtót és elzárt minket.

Féltem, hogy lármát csap a nagy csizmájával.

– Ne költsd föl a cselédem! – mondtam. A recsegő széktől is féltem és mondtam: – Nem, ne üljön székre, az recseg.

– Szabad az ágyadra ülnöm? – kérdezte.

– Igen, – mondtam.

Ám csak azért mondtam ezt, mert recsegett a szék.

Az ágyamon ültünk. Elhuzódtam tőle és ő utánam nyomult. A földre ültem.

– Te fázol, – mondta és megfogta a kezem. Nemsokára azt mondta: – Mennyire reszketsz! – és körülölelt a karjával.

Melegem lett a karjaiban. Igy ültünk egy ideig. Kukorékolt egy kakas.

– Hallod, – mondta – kakas kukorékol, reggel lesz mindjárt.

Megérintett és megbabonázott az érintéssel.

– Ha egész bizonyos vagy benne, hogy a kakas kukorékolt, – dadogtam.

Megint kigyulni láttam homlokán a két lázvörös foltot és föl akartam emelkedni. Visszatartott; ekkor megcsókoltam a két lázvörös foltot a homlokán és behunytam előtte a szemem…

Azután reggel lett, nappal volt már. Amikor fölébredtem, nem ismertem rá a kamarám falaira; fölállottam és nem ismertem meg a magam kis cipőit; valami végigáramlott rajtam. Mi lehet az, ami végigáramlik rajtam? – gondoltam és mosolyogtam. És mennyit ütött a harang mostan? Nem tudtam semmit és csak arra emlékeztem, hogy az este elfeledtem bezárni az ajtót.

A cselédem jött.

– Virágaidnak nem adtál vizet! – mondta.

Megfeledkeztem a virágaimról.

– Te elszakitottad a ruhád! – mondta tovább.

Hol szakitottam el a ruhám? – gondoltam nevető szivvel; ezt bizonyosan ma éjjel tehettem.

A kertajtó előtt kocsi haladt el.

– A macskád pedig nem kapott enni! – mondta a cseléd.

Ám én megfeledkeztem virágról, ruháról, macskáról és azt kérdeztem:

– Dundas az, aki künn jár? Mondd neki, hogy rögtön jőjjön hozzám, mert várom őt, valami… valami… És magamban azt gondoltam: Ha bejön, vajjon megint bezárja maga mögött az ajtót?

Ő kopogott. Bebocsátottam őt és a reteszt én toltam vissza, hogy szolgálatára lehessek.

Iselin! kiáltott ő és tovább egy percnél csókolta a szám.

– Én nem küldtem követet utánad! susogtam.

– Nem küldött? kérdezte.

Megint zavarodott lettem és azt mondtam:

– De igen, én követet küldtem utánad és kimondhatatlanul vágyódtam utánad. Maradj egy ideig.

És nagy szerelmemben behunytam a szemem. Ő nem bocsájtott el, én megroskadtam és elrejtőztem a mellén.

– Ugy tetszik nekem, megint a kakas kiáltott! mondta és hallgatózott.

Ám én hallottam, hogy mit mondott és olyan hangosan, amint csak tudtam, szakitottam félbe őt:

– Nem, hogy gondolnád, hogy a kakas kiáltott volna. Semmi kukorékolás nem volt!

Ő megcsókolta a mellem.

– Csak egy tyuk volt, amelyik kiáltott, mondtam az utolsó pillanatban.

– Várj egy kissé, elreteszelem az ajtót, mondta és fölakart emelkedni.

Visszatartottam és a fülébe susogtam:

– Be van reteszelve…

Este lett és akkor Dundas elment. Valami boldogság ömlött el rajtam. A tükör elé állottam és két szerelmes szem nézett reám; valami vonzó volt a szememben és a szivem körül egyre áradt, egyre nőtt a megelégedés. Istenem, ilyen szemmel soha nem néztem magamra és nagy szerelmemben megcsókoltam a tükörben az ajkam…

Ám én csak az első éjszakámról beszéltem neked és azt követő reggelről, meg estéről. Egyszer majd, valamikor Svend Herbiesenről is beszélek neked. Őt is szerettem, egy mértföldnyire lakott innen, szigeten, a tengeren és nyári éjszakákon én mentem hozzá, mert nagyon szerettem őt. Stummerről is szeretnék beszélni neked. Ő pap volt és én szerettem őt. Mindenkit szerettem…

Szunnyadásomban egy kakas kiáltását hallottam Sirilundból.

Hallod, Iselin, nékünk is kukorékol a kakas! Örömtől telten kiáltottam és kinyujtottam a karom. Fölébredtem, Asopus már futkározott körülöttem. Előre! mondottam égőn a nyugtalanságtól és tétován néztem körül: nem volt itt senki, nem járt erre senki! Kimerülten tértem haza. Reggel volt és a sirilundi kakas még mindig kiáltozott.

Kunyhóm mellett egy asszony állt, Éva volt. Kötél volt a kezében és fát szedni indult az erdőbe. Életöröm sugárzott a fiatal leányról, melle hevesen emelkedett és sülyedt és a nap bearanyozta alakját.

– Nem szabad, hogy azt gondoljam… hebegte.

– Mit ne gondoljak, Éva?!

– Nem azért jöttem, hogy találkozzam magával, csak erre vitt az utam…

És sötét pirosság vonult az arcán át.

XXI.

A lábam igen gyakran kényelmetlenséget és fájdalmat okozott; éjenként gyakran sajgott és ébren tartott engem, néha hirtelen szurások jöttek, amik jólestek és ha az idő megváltozott, a sebesült lábom csupa köszvény volt. Sok napon tartott ez igy, ám mégse lettem sánta.

Elmultak a napok.

Mack ur visszaérkezett és nékem tudomást kellett vennem erről az eseményről. Visszavette tőlem a csónakját és nagy zavarba hozott engem ezzel, mert tartott még a vadászati tilalom és nem volt mit lőnöm. Ám mégis; minden további nélkül, miért rabolta el a csónakom? A következő reggelen Mack ur két halászlegénye kievezett egy idegennel.

A doktorral találkoztam.

– Elvették a csónakom! mondtam.

– Egy idegen jött ide, mondta. Minden reggel kiviszik a tengerre és csak este térnek vele vissza. A tenger mélységeit kutatja.

Az idegen finn volt; Mack ur véletlenül találkozott vele a hajó födélzetén; a Spitzbergákról jött és egész sereg osztrigát meg másfajta apró tengeri állatot hozott magával; bárónak ismerték őt. Mack ur házában elegáns szalont és kis hálószobát kapott. Nagy föltünést keltett.

Nincs husom, gondoltam, és este kérhetnék valami ennivalót Edvardától. Elsétáltam Sirilundba. Rögtön észrevettem, hogy uj ruha van rajta, ugy tünt, mintha megnőtt volna; a ruhája egészen hosszu volt.

– Bocsásson meg, hogy ülve maradok, mondta röviden és hidegen és felém nyujtyotta a kezét.

– Leányom sajnos, nincs jól! mondta Mack ur. Meghült, vigyázatlan volt… Valószinüen a csónak miatt jött? Kénytelen vagyok egy másikat kölcsönözni önnek, egy ladikot, nem uj ugyan, de ha ön szorgamasan meritgeti… Igen, házunkban egy tudós ember vendégeskedik és látja egy ilyen ember… Nincs sok fölös ideje, szorgalmasan dolgozik egész napon át és csak este jön haza. Ne menjen el kérem, mielőtt ő jönne, megfogja látni őt, igen érdekes lesz önre, ha megismerkedik vele. Itt a névjegye, cimeres, ő báró. Igen kedves ember. Egészen véletlenül találkoztam vele.

Aha! gondoltam, tehát nem hivnak meg vacsorára. Istennek hála, csupán látogatóba jöttem ide, elmehetek haza is, hiszen van otthon még egy kevés husom. Akad még valami ennivaló. Nahát.

Megjött a báró. Alacsony, körülbelül negyvenéves ember, arca keskeny volt és hosszu, pofacsontjai kiállottak és ritka, fekete szakálla volt. Tekintete szurós, átható volt, de igen erős szemüveget viselt. Inggombjain is ott hivalkodott az ötágu korona. Kissé meghajoltan járt és sovány kezein kiduzzadó kék erek voltak; körmei azonban sárga érchez hasonlitottak.

– Örvendek hadnagy ur. Régen itt van már hadnagy ur?

– Néhány hónapja!

Igazán kellemes ember. Mack ur megkérte, hogy beszéljen az osztrigákról, a tengeri rákokról és ő készségesen vállalkozott erre, azután megmagyarázta a szirtlakók sajátos beszédmodorának okát, bement a terembe és mutatóba hozott néhány darabot a Fehér tengeren való fogásából. A jobb mutatóujját állandóan magasra emelgette a levegőbe és aranykeretü szemüvegét állandóan le meg föltologatta az orrán. Mack ur nagymértékben érdeklődött minden iránt. Egy óra mult el.

A báró az én balesetemről beszélt, arról a szerencsétlen lövésről. Hogy meggyógyultam-e már? Valóban? Igen örült neki.

Arra gondoltam, hogy ki beszélhetett a balesetemről. Megkérdeztem:

– Ki beszélt báró urral a balesetemről?

– Ki… igaz, ki is volt az? Mack kisasszony, gondolom. Nem ugy van, Mack kisasszony?

Edvarda lángolón vörös lett.

Olyan kifosztottlelküen jöttem ide; néhány nap óta földig nyomott a tompa kétségbeesés; ám az idegen utolsó szavainál – mégis keresztülfutott rajtam az öröm. Nem néztem meg Edvardát, de azt gondoltam: köszönöm neked, hogy beszéltél rólam, köszönöm, hogy nyelveddel érintetted a nevem, köszönöm még akkor is, ha a nevem örökre jelentőségtelen marad is számodra Jó éjt.

Elbucsuztam. Edvarda most ülve maradt és a formaság kedvéért a rosszullétével mentegetőzött. Közönyösen nyujtotta felém a kezét.

Mack ur élénk beszélgetésben volt a báróval. A nagyapjáról beszélt, Mack Konrádról:

– Nem tudom, mondottam-e már a báró urnak, ezt a tüt Károly János sajátkezüleg tüzte a nagyapám mellére.

Leértem a lépcsőre, senki sem kisért ki. Mialatt áthaladtam, betekintettem a terembe; magasra nyultan az ablakban állott Edvarda, két kezével a függönyöket huzta széjjel és kinézett. Elfeledtem köszönni, elfeledtem mindent; az elragadtatás áramlata dőlt át rajtam és gyorsán távoztam.

Mikor elértem az erdőt, igy szóltam magamhoz: Halt! Várj egy pillanatig! Istenre az égben, ennek véget kell vetni! Melegem lett a dühtől és sóhajtottam. Ah, nem volt többé büszkeség bennem; bőségesen számitva, egy hétig élveztem Edvarda kegyét, most már régen vége az egész históriának és én még ma sem tudtam e szerint berendezkedni. Mostantól kezdve visszaveszem tőle a szivem; por, levegő, föld legyen az utamon, istenre az égben…

Itt kószálsz tehát, az életed keserited egy iskolásleány miatt és az éjszakáid könyekkel telik. És a te fejed fagyasztó szél fogja körül, borzongató, erős szél. Az éj pedig csudálatos kétségben ragyog és hivnak a hegyek. Jőjj, Asopus, hopplá!