Pán

Loniban született, ami egy kis norvég falu. Suszterinas volt, majd kikötőmunkás, hajópincér, azután iró, poéta. Autodidakta, aki kényszerült mindent a maga szemével látni; a zseniálitásán kivül talán e körülménynek is van némi szerepe abban, hogy ő lett a világ egyik legeredetibb, legönállóbb irója. Iró? Olyan hideg ez a megállapitás az ő végtelen meleg egyéniségéről. Poéta ő, a Jakobsen teremtette lirai regény tovafejlesztője, sőt mai fogalmaink szerint betetőzője. Életének külső körülményei szinte kinálják az összehasonlitást Gorkij Maximmal, a csavargóból lett müvésszel, ám valójában senki nem távolabb tőle. Ha hasonlitani kell valakihez ezt a mindenkép hasonlithatatlan embert, ha nyitját keressük, hol kezdődött, miből fejlődött a csodálatos tehetsége, ha keressük, ki volt az iró, aki a szivébe legmélyebbre nyult, akkor Jakobsenre akadunk. Nincs a világon senki, akinek elődje, mintaképe ne lett volna, és nincs a világon senki, aki gyorsabban bontotta volna le testéről az idegen szárnyakat, mint Knut Hamsun.

A kevesek, a kiválasztottak irója. Nem szolgál izgalmakkal, érdekességekkel, nem igyekszik a kiváncsiságunk ingerlésével száz oldalakon végig orrunknál fogvást vezetni bennünket, nem hiv ő, nem invitál senkit olvasói táborába, hanem akik hivei közé szegődnek, mindannyian a szivük parancsára teszik. Knut Hamsunnak kevés az olvasója, hanem nincs iró, akit lelkesebben, őszintébben szeretnének, mint őt. Mint a legtöbb zseni pályafutásában, Knut Hamsunéban is az a karakterisztikus vonás, hogy a müvészek, a pályatársak lelkesedése emeli őt a dicsőség felé. Előkelő, finom ur Knut Hamsun, szivében csak szeretet van és meleg, nagy szive az érző emberek egyik fejedelmének teszi. Nemes a lelke. Mint Anatole France, ő is magasabb, igazabb kulturállapot felé vezeti szelid szóval az olvasóit. Üdülés elmerülni az irásaiba, kéj, gyönyörüség. Sorai nemesitenek, egy könyve után kipusztul a gyülölködő szivekből a harag s aki érző szivü, az ő könyvei révén képes megismerni még Krisztus nagyságát is. Knut Hamsun a prioritás nélkül való müvész. Nincsenek kész formulái, amikre majdan ráhuzza az életet, szive nem egyéb, mint csodás zengésü, hatalmas hangszer, amelyen az élet játszik káprázatos melódiákat. Egy nagyon későn eljövendő társadalom gondolatvilágát, nemességét, gyöngédségét reprezentálja nekünk Knut Hamsun. A kultura legmagasabb csucsán szeretheti majd olyan módon ember az embert, mint Knut Hamsun. Szinte a testruhába öltözött álomnak kell vélni őt, amikor arra gondolunk, hogy az emberszeretet nem is ád teljes képet lelkének finomságáról. Szereti az állatot, szereti a növényt, a virágot, szereti az élettelen sziklát, a levegőt, a vizet, a tárgyakat. Mindent, mindent szeret, mert lelkének csudás gazdagságából még a legridegebb, legdurvább lénynek aranyozására is telik. És miként az emberben nem, ugy az állatban, a virágban, a sziklában se a külső, a fizikai szemmel látható szépségeket keresi. Lelkéig hatol mindennek, lelket, érzést fedez föl még a kősziklában is.

A kősziklának is a lelkét látja! Ugyebár világos ebből, hogy micsoda csudálatos és döbbenetes igazságokat, szépségeket tud napvilágra tárni a szenvedő emberek mélyéből. Aki valaha boldogtalanul szerelmes volt, akinek szivét megsebezte a fájdalom, annak bibliája lesz minden könyve, főként pedig a »Pán«. Knut Hamsun könyveiben folyton önmagára ismer a szenvedő. A maga bizonytalan, nagy, égető vágyakozásait látja csudás tisztasággal megelevenedni Knut Hamsun irásaiban; a könyv, a szó, a nyomtatott betü elsikkad, eltünik olvasás közben, s mig szemünk öntudatlan rohan a sorokon végig, ugy tünik, mintha mimagunknak tennénk vallomást a bánatunkról, a szenvedésünkről. A fekete betüket véresre festi a magunk kinja; Edvarda, mintha a magunk kedvese lenne; Glahn Tamás, mintha mi lennénk nemesebb, fenséges formában és ezért Knut Hamsun könyvét elfeledni épen ugy lehetetlen, mint lehetetlen elfeledni a nagy élményeinket. Élményünk lesz minden irása, napokon át a varázsa alatt állunk és akárhányszor azon kapjuk magunkat, hogy kedvenceink, barátaink egy-egy szavában, egy-egy mondatában Knut Hamsun valamelyik alakjára ismerünk.

A hősei mindig szenvednek, hősei mindig áldozatai lesznek a nemességnek. A szó, a beszéd, az érzések nyilvánitása irtózatos kin a hőseire. Nem tudnak beszélni, mert érzéseik finomságáról halvány másolatot se képes adni a szó, s ha azután egymást imádó szerelmeseinek egyszer mégis vallomásra nyilik az ajkuk, gyülölködve fordulnak egymástól el. Hősei hallgatagok, minden, ami történik velük, a lelkükben gyülemlik föl s ha azután a szenvedés megnyitja a tulontul keserüséggel tellett sziv szelepeit, akkor, mint valami szörnyü robbanás miatt, egyetlen pillanat alatt, sokszor néhány szóban, kiürül a lelkük. A sok szépséget, amit éveken át magukba gyüjtöttek, egyetlen pillanat alatt kiárasztják magukból, ömlesztik magukból, hogy magukat mindenestül, föntartás, okoskodás nélkül odaadhassák a másiknak, az imádottnak. Az a másik mindig elviszi a hős lelkének minden kincsét és bár az a másik is odaadja a hősnek minden lelki gazdagságát, nem tudnak egyesülni mégsem. A féktelen, a határtalan, az ideális szerelemnek tragédiája! A szerelmükért kipusztitották magukat és amikor az egyesülés egymás felé hajlitaná a testüket, akkor ellentétes irányokban megszöknek, mert üres a lelkük, mert a lelkük a szerelmüknél is kedvesebb és eltaszitja őket egymás közeléből a szégyenkezés, a szemérem, mert a szemérmük nem birja el a szörnyü látványt, hogy a szavak csunya kompján a világba usztak, a lelkük imádattal gyüjtött kincsei.

Az ideális szerelem teljesülését Knut Hamsun nem meri elhinni: a szörnyü valóság, az élet durva materializmusának tökéletes ismerése miatt! És korunk sivárságát annál nem jellemzi jobban semmi, mint, hogy az ideálizmus diadalában még Knut Hamsun, a legnemesebb szivü álmodó se tud hinni.

Bán Ferenc