XXII.
Egy hét mult el. A kovácstól béreltem csónakot és addig halásztam, amig csónakomban ficánkolt a vacsorám. Ha este visszajött a tengerről a báró, mindig Edvardával volt együtt; egyszer a malomnál is láttam őket. Egy este a kunyhóm előtt haladtak el, lassan visszahuzódtam az ablaktól és minden eshetőségre való tekintettel, bezártam az ajtóm. Egyébként pedig semmi hatással nem volt reám, hogy igy együtt láttam őket; a vállamat vontam. Egy másik este az uton találkoztunk és köszöntöttük egymást; hagytam, hadd köszönjön a báró előbb, én mindössze két ujjal nyultam a sapkámhoz. Csöndesen mentem tovább és közönyösen néztem rájuk.
Megint elmult néhány nap.
Mennyi este, hosszu nap mult el mostan. Valami nyomott hangulat uralkodott rajtam és a lelkem céltalanul csapongott a tárgyakon; még a barátságos, szürke kő ott a házam mellett, még az is olyan hatással volt reám, mint a kin és kétségbeesés. Eső volt a levegőben; a fülledtség formálisan elém állt és követett, amerre léptem; lábamban bent ült a köszvény; reggel láttam, hogy Mack ur egyik lova beleharapott a zabolájába; mindennek megvolt a jelentősége reám. A legjobb, amit tehettem, nagy huskészlettel látni el a házam, mielőtt bekövetkezne az esős idő.
Megkötöztem Asopust, előszedtem halászszerszámaim, vállamra akasztottam a puskát és megindultam a kikötőhid felé. Igen furcsán éreztem magam.
– Mikor jön a postahajó? kérdeztem egy halásztól.
– A postahajó? Az csak három hét multán jön, mondta.
– Az uniformisom várom, mondtam.
Ezután Mack ur egyik halászlegényével találkoztam, kezet fogtam vele és azt mondtam:
– Mondja az isten szerelmére, Sirilundban nem játszanak whistet többé.
– Óh, dehogy nem. Gyakran.
Szünet.
– Néhány nap óta nem nézhettem át, mondtam.
Kieveztem a magam halászvizére. Az idő igen kellemetlen volt, a szunyogok rajokba csoportosultak és egész idő alatt dohányoznom kellett, hogy megmeneküljek tőlük. A lazac horogra akadt, kettős horoggal halásztam, igy tehát igen jó fogást csináltam. Hazatértemben két alkát lőttem.
Amikor a kikötőhidhoz értem, a kovácsot láttam állani ott. Nagy munkában volt. Ekkor egy ötlet futott át rajtam és megkérdeztem:
– Nem kisérne el hazáig?
– Nem lehet, mondta. Mack ur éjfélig adott munkát nekem.
Bólintottam és azt gondoltam, hogy ez rendben van igy.
Vállamra vetettem a zsákmányom és a kovács háza felé vágtam otthonomnak. Évát egyedül találtam.
– Annyira szivből vágyakoztam utánad! mondtam. Megindult voltam, amikor ránéztem és ő alig tudott rámnézni a meghatottság miatt. Kerestem a fiatalságod és a szelid szemed, mondtam. Büntess meg ma hát, mert valaki másra többször gondoltam, mint te reád. Hallod, azért jöttem csupán, hogy láthassalak, te jó vagy hozzám, én szeretlek téged. Hallottad, mint hivtalak az elmult éjjel?
– Nem! felelte.
– Én Edvarda, a kis Edvarda után kiáltottam, de te reád gondoltam. Végre fölébredtem. Egész bizonyosan te rád gondoltam, de meglehet, hogy Edvarda nevét kiáltottam. Ám ne engedd, hogy tovább beszéljek róla. Istenem, te vagy Éva, te vagy az én kedves lánykám. Olyan piros ma az ajkad és a lábad szebb, mint Edvarda lába. Nézd csak meg. Fölemeltem a szoknyáját és megmutattam neki a saját lábát.
Olyan öröm futott át az arcán, amelyhez hasonlót még sohasem találtam rajta. Elakart fordulni, de meggondolta és karját a nyakam körül fonta.
Mult az idő. Beszélgettünk, egész idő alatt a hosszu padon ültünk és sok minden dologról beszéltünk. Azt mondtam:
– Elhiszed nekem, hogy kis Edvarda még mindig nem tanult meg beszélni; ugy beszél, mint valami gyermek, egyszer azt mondta: »jobban szerencsés«, én magam hallottam. Azt hiszed, hogy szép a homloka? Én nem találom. Borus a homloka. Különben a kezét sem mossa.
– Hiszen azt mondtad, hogy ne beszéljünk többé róla!
– Csakugyan. Szórakozottságból történt.
Megint elmult egy kis idő. Gondoltam valamire és azért hallgattam.
– Miért könnyezik a szemed? kérdezte Éva.
– Egyébként csakugyan szép a homloka, mondtam és a kezei mindig tiszták. Csupán véletlenség volt, hogy egyszer piszkosak voltak. Nem akartam semmi rosszat mondani. Nemsokára hevesen és összeharapott fogakkal folytattam: Fáradtan ülök és rádgondolok Éva. Ám ugy tetszik nekem, hogy te talán nem is hallod, amit most el akarok beszélni neked. Amikor Edvarda először látta Asopust, azt mondta: »Asopus az egy tudós volt, frigiai«. Nem bolond dolog ez? Mindezt ugyanaz nap olvasta valami könyvben; meg vagyok győződve.
– Igen, mondta Éva, és azután?
– Ahogy emlékszem, azt is mondta akkor, hogy Asopus tanitója Xanthus volt. Ha-ha-ha.
– Ja, ugy.
– Az ördögbe is, az mégis mulatságos, hogy valaki társaság előtt mondja, hogy Asopus tanitója Xanthus volt? Ám te rosszkedvü vagy ma, Éa, különben betegre nevetted volna magad.
– De igen, csakugyan komikusnak találom! mondta Éva és elkezdett kényszeredetten nevetni. Ám én nem értem ezt olyan jól, mint te! mondta.
Hallgattam és gondolkodtam, hallgattam és gondolkodtam.
– Kedvesebb neked, ha csöndesen ülünk és nem beszélünk semmit? kérdezte szeliden Éva. A jóság a szeméből sugárzott és kezével végigsimitotta a hajam.
– Te jó, te jóságos lélek! tört ki belőlem és magamhoz szoritottam. Bizonyos vagyok benne, hogy a szerelem hajt feléd, jobban és jobban szeretlek téged; és ha elutazok innen, hát velem fogsz jönni. Majd meglátod. Eljöhetsz velem?
Ugyszólván nem is hallottam »Igen« szavát, de éreztem a lélekzetvételén, éreztem rajta, vadul öleltük egymást és eszméletlenül adta oda magát.
Egy órával később bucsuzásul megcsókoltam Évát és elmentem. Az ajtóban Mack urral találkoztam.
Mack urral magával.
Megrándult a válla és bemeredt a szobába, ott állott a küszöbön és a szobába meredt. Na! mondta, de ismételni nem tudta ezt, annyira megzavarodott.
– Ön bizonyára nem remélte, hogy itt találkozunk? mondtam köszöntve őt.
Éva nem mozdult.
Mack ur ujból megrázkódott, de összeszedte magát, csodálatos biztonság áradt át rajta és beszélni kezdett:
– Ön téved, én épen önt kerestem. Figyelmessé akarom tenni önt arra, hogy április elsejétől augusztus tizenötödikéig a haltelepek környékén, egy nyolcad mértföldnyi területen nem szabad lőni. Ön ma két madarat lőtt az egyik szigeten; látták önt.
– Két alkát lőttem! mondtam egészen leverten. Tisztában voltam vele, hogy ennek az embernek igaza van.
– Két alka vagy két pinguin, egyre megy. Ön tilos területen vadászott.
– Ezt elismerem, mondtam. Ám mindez csupán e pillanatban jutott eszembe.
– Ám mindez előbb is eszébe juthatott volna.
– Én már májusban is kilőttem és pedig a puskám mindakét csövét és pedig ugyanazon a helyen. Akkor volt, amikor a szigetre mentünk. Az ön határozott kivánságára történt.
– Az egészen más! mondta Mack ur kurtán.
– Na hát az ördögbe is; ön mindenesetre tudja, hogy mit akar tenni!
– Mindenesetre!
Éva fölkészült. Amikor elindultam, elment hazulról ő is, kendőt csavart a nyaka köré és láttam, hogy a szin felé veszi utját. Mack ur hazafelé ballagott.
Gondolkodtam a históriáról. Micsoda kellemetlenség, mint menekülök ki a csávából! Milyen szuró volt a szeme! Egy lövés, két lövés, két alka, pénztárca, birság! Ezzel azután mindent elvégeztem Mack urral és háza környékével. Alapjában mindent rendkivül nyugodtan fogadtam.
Nagy cseppekben esni kezdett, lágy cseppekben hullott az eső. A fecskék közvetlenül a föld szine fölött röpködtek és amikor hazatérve, szabadon bocsájtom Asopust, füvet eszik. A szél zugni kezdett.
XXIII.
A tenger mértföldnyire van alattam. Zuhog az eső, fönt vagyok a hegyekben és egy nagy szikla alá menekültem a megázás elől. Pipáztam kurta, kis pipámból, egyik pipáról a másikra gyujtottam rá és ha gyujtóval közeledtem hozzá a dohány mindannyiszor csomósan emelkedett, mint a kicsiny féreg emeli föl homokból a fejét. A gondolataim is zürzavarosan éltek az agyamban. A földön előttem egy csomó száraz ág hevert, egy szétcibált fészek maradványai. És amilyen ez a madárfészek volt, olyan volt az én lelkem.
Ma is emlékszem a nap és a következő napok minden legkisebb élményeire. Hahó! milyen rossz kedvem volt akkor…
Itt ülök a hegyekben és a tenger, a szél nyugtalankodik, a szél, a zivatar egybeolvad és borzalmasan panaszkodott a fülemben. Messzi távolban pici bárkák és yachtok voltak láthatók, amint dagadt vitorlákkal haladtak; a födélzeten emberek vannak, bizonyosan igyekeznek valahová; isten tudja, hová igyekszik minde sok ember! gondoltam. A tenger tajtékosan emelkedik a magasba és harsog, harsog; mintha nagy, dühös alakokkal népesedett volna be, amelyek tagjaik csapdosásával törnek egymásra, nem ez tizezer tomboló ördög ünnepe; ördögöké, akik hónuk alá dugják a fejüket, a fejüket megcsavarják a testük körül és a tengert fehérre verik szárnyaik hegyével. Messzi, messzi künn egy szirtsziget feküdt és e szigetről a hatalmas, fehér tengerember emelkedett föl és fejét egy oldalt hajtott hajó mögött emelgette; a hajót a tenger felé kormányozta a szél, a tenger felé, ki a tomboló tengerre…
Örvendek, hogy egyedül vagyok, hogy senki nem láthatja, a szemem, bizalommal, szeretettel ölelem át a sziklafalat és tudom, hogy nem áll mögöttem senki és hátulról nem figyeli meg senki a mozdulataimat. Egy madár szállt el a hegy fölött és ijedt kiáltást hallatott; ugyane pillanatban nem messzi tőlem megingott egy sziklatömb és legörgött a tengerbe. Csöndesen ültem jó időn át a helyemen, nyugalomba sülyedtem és a kényelmesség meleg érzése áramlott át rajtam, amiért itt, a biztos helyen ülhetek mialatt künn zuhog az eső. Begomboltam a kabátom és köszönetet mondtam istennek a meleg kabátért. Mult az idő és én elaludtam.
Délután lett, hazamentem, bár még mindig esett az eső. Ekkor valami rendkivüli történt velem; Edvarda jött szembe az ösvényen. Teljesen átázott volt, mintha már hosszu ideje kószálna az erdőben, de azért mosolygott. Nos! gondoltam rögtön, haragos lettem, reszkető ujakkal megragadtam a puskám és ugy mentem feléje, bár ő mosolygott.
Vártam, mig néhány lépéssel közelebb jutottam hozzá és ekkor mondtam:
– Üdvözlöm, szép szüz!
Ő meghökkent a tréfálkozásomon. Óh, én nem tudtam, hogy mit mondtam. Rejtelmesen mosolygott és nézett engem.
– A hegyekben volt ma? – kérdezte. Akkor megázhatott. Van egy kendőm; ha akarja, én szivesen nélkülözöm… Nem, de hiszen nem ismer rám! Lehunyta a szemét és bólintott a fejével.
– Egy kendőt? – feleltem és reszkettem a dühtől, meg a csodálkozástól. Ám én inkább egy kabátot adhatnék, akarja, hogy kölcsönadjam? Én nélkülözhetem; én szivesen kölcsönadtam volna bárkinek, nyugodtan elfogadhatja tehát. Egy halászasszonynak is szivesen odaadtam volna.
Láttam, hogy kiváncsi volt arra, amit mondani fogok; olyan feszült várakozásban hallgatott, hogy öntudatlan lett és elfeledte becsukni a száját. Ott állott kezében a kendővel, fehér selyemkendő volt és nyakáról vette le. Épen ugy lerángattam magamról én is a kabátot.
– Isten nevére, de vegye föl ismét! – kiáltott. Ne tegye ezt. Olyan haragos rám? Nem, az isten nevére, vegye föl a kabátot ismét mielőtt átázna teljesen!
Fölhuztam a kabátom.
– Hová készül? – kérdeztem kissé mogorván.
– Nem, sehová… Nem tudom megérteni, hogy maga levetette a kabátját…
– Hol hagyta ma a bárót? – kérdeztem. Ebben az időben a gróf talán mégsem ment ki a tengerre.
– Glahn, csak egyet szeretnék mondani magának.
– Szabad kérnem, hogy adja át üdvözletem a hercegnek?
Egymásra néztünk. Hajlandó voltam arra, hogy tovább is elbeszéljek vele, ha ő megkér erre. Végül fájdalmas vonás jelent meg az arcán; elfordultam és azt mondtam:
– Becsülettel mondva, kosarazza ki a herceget, kis Edvarda. Nem magának való. Biztosithatom, hogy minden napon céltalanul kószál és azon töpreng, hogy feleségül vegye-e magát, vagy sem, ez pedig nem jelent jót a maga jövőjére.
– Nem; erről ne beszéljünk inkább; nem igaz? Glahn, én magára gondoltam; ön megteheti azt, hogy valaki más kedvéért lehuzza a kabátját és nem törődik vele, ha megázik; de én magához jöttem…
Ránditottam a vállamon és tovább beszéltem:
– Ehelyett én inkább a doktort ajánlanám. Mi kivetni valót talál rajta? Férfi a legszebb idejében és a feje kitünő. Gondolkozzon erről.
– Hallgasson meg egy pillanatra…
– Asopus, a kutyám a kunyhóban vár rám.
Levettem a sapkám, köszöntöttem és megint azt mondtam: Üdvözlöm, szép szüz!
Akkor elmentem.
Ő fölsikoltott:
– Nem, ne tépd ki mellemből a szivem. Hozzád jöttem ma, vártalak, lestelek és mosolyogtam amikor jöttél. Tegnap majd az eszem vesztettem el, mert nem tudtam semmire visszagondolni; minden körbe forgott velem és én mindég terád gondoltam. Ma a szobában ültem; egy ember lépett be, én fölnéztem bár tudtam, hogy ki igaz, aki bejött. Tegnap egy negyedmértföldet mentem! mondta. Nem fáradt? kérdeztem én. De igen, igen fáradt; és hólyagos lett a kezem, mondta azután és igen szomoru lett emiatt. Azt gondoltam: Nézd csak, az ilyesmi miatt szomoru. Nemsokára azt mondta: Az éjjel susogást hallottam az ablakom alatt; a cselédjük volt és az egyik boltoslegény intim beszélgetésben. Igen, megházasodnak! mondtam én. Igen, de az éjjel két órakor volt! És tovább? kérdeztem és hozzátettem mindjárt: Az éjszaka az övék! Ekkor az orrára tolta az arany szemüvegét és megjegyezte: De nem gondolja mégis, ilyenkor, éjszaka közepén, mégis illetlen dolog! Még mindig nem tekintettem föl és igy ültünk tiz percen keresztül. Megengedi, hogy egy sált teritsek a vállára? kérdezte. Ah! Nem, köszönöm, feleltem én. Ha nékem adná a kicsiny kezét? mondta. Nem válaszoltam, a gondolataim másutt voltak. Kis dobozt tett az ölembe, én fölnyitottam a dobozt és egy tüt találtam benne; a tün korona is volt és én tiz követ számláltam benne… Glahn, itt van az a tü, akarod, hogy megmutassam? Összetapostam; jőjj ide és nézd meg, hogy összetapostam… Nos, mit csináljak ezzel a tüvel? kérdeztem. Ékesitse magát vele! mondta. Ám én visszaadtam neki a tüt és azt mondtam: Hagyjon békében, én másra gondolok. Kire másra? kérdezte. Egy vadászra; ő csupán két szép tollat adott emlékbe nekem; vegye vissza a tüjét, kérem. De ő nem akarta visszavenni a tüt. Most néztem először rá; átható volt a szeme. Nem veszem vissza a tüt, csináljon vele amit akar; tapossa össze, ha akarja. Fölállottam, a sarkam alá tettem és megfordultam rajta. Ma reggel történt… Négy órája járok itten és várok; ebéd után mentem el. Találkoztam vele, odafönn. Hová tart? kérdezte. Glahnhoz! mondottam, arra akarom kérni, hogy ne feledjen el engem!… Egy óra óta állottam itten, egy fa alatt álltam és láttam, amikor jöttél, mint egy isten olyan voltál. Szeretem a termetedet, a szakállad, az erős vállad, mindent szeretek rajtad… Te most türelmetlen vagy, te most menni akarsz, csak menni, én közönyös vagyok előtted, te nem is nézel reám…
Mig beszélt állva maradtam, mikor elhallgatott megindultam. Kimerült voltam a kétségeskedéstől, mosolyogtam és kemény volt a szivem.
– … Igaz! mondtam és megállottam. Valamit akart mondani nekem!
Ez a tréfa elevenére talált:
– Mondani akartam valamit? Igen; de én már mondottam valamit; nem hallotta? Nem, nem, semmi mondanivalóm nincs többé magához…
Hangja különös módon reszketett, de ez nem inditott meg.
XXIV.
Másnap reggel, ahogy kiléptem Edvardát az ajtóm előtt találtam.
Az éjszaka folyamán átgondoltam mindent és határoztam. Nem, miért kábitassam el magam ettől a szeszélyes perszónától, egy halászlánytól, egy müveletlen teremtéstől; nem ült elég ideig szivemben a neve és nem kinozott eleget? Elég ebből! Egyébként ugy tünt nékem, hogy épen a közönyösségemmel jutottam közelebb hozzá és azzal, hogy gunyoltam őt. Ah, milyen elragadóan gunyoltam őt; miután ő több perces beszédet tartott; nyugodtan csak annyit mondtam: Igaz! Valamit mondani akart nekem!…
Ő a kő mellett állott. Igen izgatott volt, elém akart futni, már kiterjesztette a karját, de állva maradt és a kezét dörzsölte. Sapkámhoz nyultam és némán köszöntöttem őt.
– Ma csak egyet kivánok öntől, Glahn! Megindultan beszélt, de én semmit nem erőlködtem, hogy meghalljam, amit mondani akar. Hallottam, hogy ön a kovácsnál volt. Egy este volt, amikor Éva egyedül ült odahaza.
Kihuztam magam és eleltem:
– Ki mondta ezt?
– Én nem spionkodok! – kiáltott. Tegnap este hallottam, az apám beszélte. Amikor tegnap este annyira átázottan mentem haza, akkor mondta az apám: Te ma kigunyoltad a bárót? Nem! feleltem. Hol voltál mostanig? kérdezte akkor. Azt feleltem: Glahnnál voltam! Ekkor beszélte el az apám.
Leküzdöttem a vágyakozásom és azt mondtam:
– Éva nálam is volt!
Itt is volt? A kunyhóban?
– Többször is! Én kényszeritettem, hogy bejöjjön. Azután beszélgettünk.
– Itt is!
Szünet! Tartsd magad keményen, gondoltam és azt mondtam:
– Most, hogy oly szives volt ön és beleegyeledett a dolgaimba én sem tartom vissza magam. Tegnap a doktort ajánlottam önnek; gondolkodott már erről? A herceg ugyanis teljesen tehetetlen.
Harag lángolt föl a szemében.
– Tudja mit, egyáltalában nem lehetetlen! mondta hevesen. Nem, ő sokkal különb magánál; ő meg tud fordulni a házban anélkül, hogy összetörne csészét, poharat és békében hagyja a cipőmet is. Igen, ahhoz is ért, mint kell érintkezni az emberekkel; de maga egyenesen nevetséges, szégyellek elmenni magával, maga egyenesen elviselhetetlen; megértette?
Szavai most nagy fájdalmat okoztak és lehanyatlott a fejem.
– Abban igaza van; én csakugyan nem értek ahhoz, mint kell érintkezni az emberekkel. Legyen könyörületes; ön nem ért meg engem; én legszivesebben az erdőben élek, az az én legnagyobb gyönyörüségem. Itt, az én magányosságomban nem árt senkinek, ha én olyan vagyok, amilyen vagyok; ám, ha másokkal vagyok együtt, akkor igen kell erőlködnöm, hogy olyan lehessek, amilyennek illik. Két év óta oly keveset forogtam az emberek társaságában…
– Magával az ember minden pillanatban a legrosszabbra készülhet el, mondta tovább. Az idő miatt igen kimeritő magára fölügyelni.
Milyen könyörtelenül mondta ezt! Hasonlithatatlanul fájdalmas fájdalom furódott rajtam át, szinte visszarettentem a gyülöletétől, Edvardának még volt mondanivalója:
– Talán kivihet Évánál annyit, hogy ő vigyázzon magára. Az a kár csupán, hogy ő már férjes.
– Éva? Ön azt mondja, hogy Éva házas?
– Igen, házas.
– És ki a férje?
– Azt tudnia kellene önnek. A kovács Éva férje.
– Hát nem leánya a kovácsnak?
– Nem; a felesége. Azt hiszi talán, hogy hazudok?
Semmit nem gondoltam, olyan nagy volt a csodálkozásom. Álltam és azon töprengtem: Éva házas?
– Tehát csakugyan szerencsésen választott – mondta Edvarda.
Nem, ennek nem lesz vége! A keserüségtől reszketni kezdtem és azt mondottam:
– Tehát, amint ajánlottam, menjen a doktorhoz. Hallgasson a baráti tanácsra; a herceg egy vén bolond. És nagy keserüségemben gunyolódni kezdtem rajta, tuloztam az életkorát, mondtam, hogy kopasz már és nemsokára vak lesz egészen; azt is hangoztattam, hogy a koronát csupán azért hordja az inggombján, mert igen nagyra van a nemességével. Egyébként nem igen ismerem őt, mondottam. Semmi nincs rajta, ami jellemezné, belőle épen a fő jellemző tulajdonságok hiányzanak; egy senki, nem más.
– De ő valaki, valaki! – kiáltotta és nagy izgalom miatt hangja fölmondotta a szolgálatot. Ő sokkal több, semmint te gondolnád, te erdei vadember. Ám várj csak, ő beszélni fog veled, én kérem meg erre. Te nem hiszed, hogy szeretem őt, de meg fogod látni, hogy mennyire tévedsz; én a felesége leszek, én éjjel-nappal csak rá fogok gondolni, jegyezd meg: én szeretem őt. Hivd csak Évát, hohó, hivd csak, kimondhatatlanul közönyös az reám. Igen, most már csak azt kivánom, hogy minél előbb elkerüljek innen… A kunyhó mellett vezető ösvényen ment lefelé, néhány apró, gyors lépést tett, azután halotthaloványan visszafordult és sóhajtott: És ne jőjj a szemem elé többet!
XXV.
A lomb sárga lett, a krumplivirág magasra nőtt, most állt virágzásban és a vadászati tilalom letelt már; hófajdokat, fajdokat, nyulakat lőttem; egy napon sast lőttem. Csöndes, magas ég, hüvös éjszakák, sok tiszta hang és kedves csendülések erdőn-mezőn. Nagyszerüen és békésen pihent a világ…
– A két alka dolgában azóta semmit nem hallottam Mack urról! mondottam a doktornak.
– Azt Edvardának köszönheti, mondta. Tudom, magam is hallottam, hogy mennyire ellene szegült apja tervének.
– Nem köszönöm meg neki…
Vénasszonyok nyara. Az ösvények ugy nyiltak a lombja hulló erdőbe, mint bőrövek, mindennap uj csillag szállt az égre és a hold árny módjára kószált, árny módjára, amit aranyba és ezüstbe mártottak.
– Isten segits, de hiszen te házas vagy Éva!
– Nem tudtad?
– Nem, nem tudtam.
Némán szoritotta a kezem.
– Isten legyen veled gyermek, mit teszünk most?
– Amit te akarsz. Talán még nem utazol el; amig itt vagy, boldog leszek.
– Nem, Éva.
Zavarodottan nézett és egész idő alatt a kezem szorongatta.
– Nem Éva, nem, menj. Soha többé!
És multak az éjszakák és jöttek a napok; már a harmadik nap mult el ama beszélgetés óta. Éva nagy kötéllel ment az uton. A nyár alatt mennyi tüzifát hordott is haza az a gyermek!
– Éva tedd le a köteget és mutasd; hadd nézzem meg, kék-e még a szemed?
A szeme vörös volt.
– Nem, mosolyogj megint. Éva én nem tudok elleni nélküled tovább, a tiéd vagyok, a tiéd vagyok.
Este. Éva énekel, hallom a hangját és forróság lep el.
– Éva, szépen énekelsz ma este.
– Igen, én boldog vagyok!
És mert ő kisebb, ugrott egyet, hogy karját a nyakam köré fonhassa.
– De Éva megsebezted a kezed? Istenem, hogy lehettél ennyire vigyázatlan?
– Az nem tesz semmit!
Arca is rendkivüli mód ragyogott.
– Éva, beszéltél már Mack urral?
– Egyszer!
– Mit mondott ő és mit mondtál te?
– Igen szigoru lett hozzánk, az uramat éjjel-nappal a szinben dolgoztatja és engem rákényszerit minden lehetetlen munkára. Azt is rámparancsolta, hogy munkát végezzek.
– Miért teszi ezt?
Éva a földre nézett
– Miért teszi ezt, Éva?
– Mert téged szeretlek!
– Honnan tudja ő?
– Én mondtam neki.
Szünet.
– Bár adná isten, hogy ne lenne ily kegyetlen hozzád.
– Nem tesz semmit! Most nem tesz semmit!
És mint gyöngéd, reszkető hang éneke fölcsendült az erdőn.
És a lomb még sárgább lett, erősen haladtunk az őszbe, az égen már sokkal több csillag volt és a hold most olyannak tünt, mint az ezüst-árny, amit aranyba mártottak.
Nem volt hideg, nem, csupán hüvös csend és forrongó élet volt az erdőben. Minden fa állt és merengett. A málna megért.
Igy következett el augusztus huszonhatodika és ezzel a három jeges éjszaka.
XXVI.
Az első a jeges éjszakák közül.
Kilenc óra tájban elmerült a nap. Sürü sötétség ereszkedett a földre, néhány csillag volt csupán látható, két órával később pedig a hold karéjja. Puskámmal és kutyámmal vándoroltam az erdőben, nagy galyrakást hordtam össze, meggyujtottam és a lángok fénye a fenyőágak között lobogott. Semmi fagy.
Az első a jeges éjszakák közül! mondottam. És bóditóan heves öröm áradt el rajtam.
Üdv nektek emberek és állatok és madarak, üdv a magányos éjszakára az erdőben, az erdőben. Üdv a sötétségre és istennek a fák között szálló susogására, üdv az édes, egyhangu mormolására a csendnek, a mint fülembe suhan, üdv a zöld lombra, a sárga lombra, üdv az élet hangjára, amelyet hallok a fü csittegő növésében és a kutya horkolásában. Dörgő éljen a vadmacskára, amely a hasán fekszik, les és készenlétben van, hogy rávesse magát a vadra, a sötétben, a sötétben. Üdv a föld könyörületes csöndjére, a csillagokra, a holdkaréjra, mindezekre, mindenre…
Fölegyenesedtem és hallgatóztam. Nem hallott senki. Leültem megint.
Köszönet a magányos éjszakáknak, a hegyeknek, a sötétségnek és a tenger mormolásának: a szivemen csapkod át! Köszönet az életemért, a lélegzésért, a kegyért, hogy élhetek ma éjjel, mindezért köszönetet mondok igaz szivemből. Hallgatózz keletnek, hallgatózz nyugatnak, nem, hallgatózz. Az örök isten ez! Ez a csönd, ami fülembe susog, a mindenség vére, az isten árasztja, aki bennem él és aki az egész világban él. A máglyám fényében csillogni látok egy pókhálót, a tengerről evezővel hajtott csónakot hallok és északon az északi fény tör az ég felé! Ó, hallhatatlan lelkemre mondom, hogy köszönetet mondok azért is, mert én vagyok az, aki itt ül…
Csend. Egy fenyőtoboz tompán bukott a földre. Egy fenyőtoboz lehullt! gondoltam. A hold magasan járt az égen és a láng libegett a félig leégett máglyán és alvásra készült. És a késő éjszakában lassan hazavándoroltam.
A második jeges éjszakában ugyanaz a csönd, és ugyanaz a csöndes, szelid időjárás. Lelkem nyugtalan. Mechanikusan megyek egy fa alá, sapkám a szemembe huzom mélyen, hátammal nekitámaszkodok a fának és kezem a nyakam köré fonom. Magam elé meredtem és gondolkodtam: a magamrakta tüz fölcsapó lángja vakitotta a szemem és én nem éreztem azt. Hosszu ideig álltam ugyanabban a helyzetben, gondolatlanul és belemeredtem a tüzbe; először lábam mondotta föl a szolgálatot és fáradt lett; egészen megmerevedett és leültem. Csak most tudtam gondolkodni azon, hogy mit cselekedtem. Miért is néztem annyi ideig a tüzbe?
Asopus fölemelte a fejét, hallgatózott, lépéseket hallott, Éva tünt föl.
– Ma este végtelenül gondterhes és szomoru vagyok! – mondottam.
Nagy részvétében nem tudott szólni szemmit.
– Három dolgot szeretek, mondtam azután. Szeretek egy szerelmes álmot, amit álmodtam valaha, téged szeretlek, és szeretem ezt a darab földet.
– És mit szeretsz leginkább?
– Az álmot.
Csönd lett megint. Asopus ismerte Évát, oldalára hajtotta a fejét és nézte őt. Tovább mormoltam:
– Ma az uton láttam egy leánykát, kedvesével ment, kar a karban. A lányka rámmutatott a szemével és amikor elhaladtam mellettük a nevetéstől alig tudta tartóztatni magát.
– Min nevetett?
– Azt nem tudom. Valószinüen rajtam nevetett. De miért kérded?
– Ismered őt?
– Igen, köszöntöttem őt.
– És ő nem ismert meg?
– Nem… Ám miért ülsz most itt és miért kémlelsz engem. Ez nem szép tőled. Nem fogsz arra kényszeriteni, hogy megmondjam a nevét.
Szünet.
Ujból mormolni kezdtem:
– Hogy min nevetett? Nagyon kacér ő; de hogy min nevetett? Jézus Krisztus nevére, mit is tettem neki?
Éva válaszolt:
– Csunya volt tőle, hogy kinevetett téged.
– Nem, nem volt csunya! – kiáltottam. Nem szabad vádolnod őt, semmi rosszat nem tett és igaza volt, ha nevetett rajtam. Hallgass, az ördögbe is, hagyj engem békében, érted?
Éva megijesztett a mozdulatlanságával. Ránéztem és ugyanabban a pillanatban megsajnáltam kemény szavaimat, térdre estem előtte és összekulcsoltam a kezem.
– Menj haza, Éva! Te vagy az, akit legjobban szeretek a világon; hogyan is szerethetnék egy álmot? Az tréfa volt csupán; te vagy az, akit szeretek. Ám most menj haza, reggel eljövök hozzád; gondolj rá: én a tiéd vagyok, ne feledd ezt. Jó éjt!
És Éva hazament.
Harmadik a jeges éjszakák közül, egy éjjel a legfeszültebb várakozásban. Ha legalább valami kevés fagy lenne! A fagy helyett csöndesen mozgó meleg naplemente és az éjszaka olyan volt, mint a langyos szellő. Fölpiszkáltam a tüzet…
– Éva, alighanem nagy gyönyörüség lehet, ha valakit a hajánál hurcolnak. Az ember annyi őrültségre képes. Az embert például völgybe le, hegyre föl hurcolják a hajánál és amikor megrettenten kérdezik, hogy mi történik itten, nyugodtan felelheti: a hajamnál hurcolnak. És ha azt kérdik: ne segitsek neked, ne szabaditsalak meg? akkor azt lehet felelni: Nem! És ha kérdik: és kibirod ezt? akkor felelni: igen, én kibirom; mert imádom a kezet, amely hurcol engem… Éva, tudod, mit tesz remélni?
– Igen, azt hiszem.
– Látod Éva, hinni az valami csodálatos, sőt néha egészen rendkivüli. Például az ember egy reggelen mehet az uton és remélheti, hogy találkozik azzal, akit szeret. És találkozik vele? Nem! Miért nem? Mert az a valaki azon a reggelen máshol járt és mással beszélt… A hegyekben megismertem egy öreg remetét. Ötvennyolc éve vak már és elmult már hetven éves Ugy tünik neki, hogy időről-időre jobban lát; egyöntetüen halad a javulása és reméli ha semmi közbe nem jön, néhány év multán meglátja a napot. A haja fekete még, de szeme már egészen fehér. Amikor együtt ültünk az ő erdei kunyhójában és pipáztunk, akkor arról a sok mindenről beszélt, amit látott, mielőtt vak lett volna. Kemény, erős ember, nem érzelgős, megingathatatlan és őrizi a reménységét. Amikor bucsuzni kezdtem, kikisért és odakünn különböző irányokba mutogatott. Arra van észak, mondotta és arra van dél. Egy darabig ebben az irányban menj, mondta, és ha már lefelé haladtál a hegyről, akkor megfordulsz és ebben az irányban haladsz tovább. Nagyon helyesen, mondottam én. Ekkor fölnevetett az öreg remete és az tmondta: Látod, negyven vagy ötven évvel ezelőtt nem tudtam ezt; azóta jobban látok tehát; mindig javul. Akkor meghajolt és eltünt a kunyhóban, az ő földi otthonábun. Akkor azután leült a háza elé és tovább reménykedett abban, hogy pár év multán meglátja a nap karéjját… Éva, valami igen csudálatos a reménykedés. Most például abban reménykedem én, hogy elbirom feledni azt a személyt, akivel ma reggel nem találkoztam a hegytetőn.
– Olyan különösen beszélsz.
– Ma van az utolsó jeges éjszaka! Igérem neked, Éva, hogy holnapra egészen más ember leszek. Hagyj most egyedül. Holnap nem fogsz rámismerni; ha hozzád jövök, nevetni fogok és megcsókollak téged te édes gyermek. Gondolj rá: ez az éjszaka még az enyém; azután más ember leszek; néhány óra multán már bekövetkezik az. Jó éjt Éva!
– Jó éjt.
Közelebb huzódtam a tüzhöz és bámultam a lángokat Egy fenyőtoboz hullt le az ágról; itt, amott egy száraz ág is lehullott, az éjszaka mély. Behunytam a szemem.
Egy óra multán az agyam bizonyos ritmusra munkált; énekeltem a nagy csöndben. Fölnéztem a félholdra és ugy tünt nékem, mint valami fehér kagyló és én olyasfélét éreztem iránta, mintha szerelmes lennék belé és éreztem, hogy elpirulok. Ez a hold! mondtam csöndesen és fájdalmasan. Ez a halál! A szivem szelid verésekben kopogott felé. Néhány pillavillanásig tartott az egész. Zugott némileg, valahonnan idegen szél kerekedett elé, egy különös légnyomás. Mi ez? Körülnéztem, de nem láttam semmit, senkit! A szél hiv magához és szivem fájdalmasan engedelmeskedik a hivásnak. Ugy éreztem, hogy kiemeltek a környezetemből, kiemeltek önmagamból, odanyomtak egy láthatatlan mellre és szemem könnyes lett; reszkettem – isten lát engem és valahol a közelben van. Mindez néhány pillahunyásig tartott. Oldalt forditottam a fejem, a különös légnyomás eltünt és én olyasmit láttam, mint a hátát egy szellemnek, aki hangtalan lépésekkel kifelé tart az erdőből…
Rövid ideig sulyos némaságérzéssel kinlódtam, a nagy izgalom egészen kimeritett, olyan halálosan fáradt lettem és elaludtam.
Mire fölébredtem, eltünt az éjszaka. Ah, régen nem kóboroltam ilyen sanyaru állapotban, láz volt minden tagomban és vártam minden pillanatban, hogy valami betegség a földre terit. Gyakran mindent a feje tetején láttam állani, mindent kigyulladt arcommal láttam és mély szomoruság uralkodott rajtam.
Most elmult már.
XXVII.
Ősz van. A nyár elmult; épen olyan sebesen tünt, mint ahogy jött: ah, milyen sebesen tünt el. A napok meghidegültek, vadászok, halászok és énekelek az erdőben. És vannak napok, amikor a tengerről sürü köd huzódik be és mindent sötétségbe von. Egy ilyen napon történt valami. Magányos bolyongásaimban beletévedtem az erdőbe és a fiókközségben bukkantam ki, közvetlenül a doktor háza mellett. Vendégek voltak nála és azok a fiatal hölgyek is, akikkel együtt voltam egyszer.
A kapu elé kocsi robogott: a kocsiban Edvarda ült. Visszahőkölt, amikor meglátott engem. Az ég áldja meg! köszöntöttem csendesen őt. A doktor azonban visszatartott. Kezdetben Edvarda elfogódott volt a jelenlétem miatt és ha megszólaltam, lehunyta a szemét; később azonban könnyebben vett engem, sőt pár kurta szót is intézett hozzám. Föltünően halvány volt és a köd hidegen, szürkén feküdt az arcán. Nem szállott ki a kocsiból.
– Küldetésben utazom! – mondta nevetve. – Az anyaegyházban voltam, de nem találtam ott senkit közületek és ott mondták, hogy ti itt vagytok. Órákhosszat hajtottam le meg föl, hogy megtaláljalak benneteket. Holnap egy kis ünnepség lesz nálunk; az alkalom az, hogy a báró elutazik a jövő héten. Engem biztak meg, hogy meghivjalak titeket. Tánc is lesz. Tehát holnap este.
Mindannyian meghajoltak és megköszönték a meghivást.
Nékem ezt mondta később:
– Legyen olyan jó és ne maradjon el maga se. És az utolsó pillanatban ne kérjen bocsánatot valami kártyán.
Ezt senkinek másnak nem mondotta. Nemsokára tovább hajtott.
Olyan megindult voltam e váratlan jóakaraton, hogy egy pillanatban észrevétlenül eltüntem és örvendőn mosolyogtam magam elé. Nemsokára elbucsuztam a doktortól és a társaságtól és megindultam hazafelé. Milyen kegyes volt, milyen kegyes volt! Mint viszonozhatom én ezt?! A kezem száraz lett és édes hüvösség áradt el csuklóimon. Uram, istenem, itt megyek és tántorgok az örömtől és nem tudom összekulcsolni a kezem, de könyek vannak a szememben a nagy elernyedéstől; mit lehet ez ellen tenni?… Késő este volt már, amikor hazaértem.
A kikötőhid felé vettem az utam és egy hajóstól megkérdeztem, hogy megjön-e holnap estig a postahajó? Ah, nem, a postahajó majd csak valamikor a jövő héten jön. Fölsiettem a kunyhóba és kutatni kezdtem a legjobb ruhám után. Tisztogattam, simitgattam; néhány helyen lyukas volt és én sirtam és stoppoltam a lyukakat.
Mikor elkészültem, leheveredtem a fapadra. Egy pillanatig tartott a nyugalmam csupán; egy gondolat ötlött az agyamba, fölugrottam és állva maradtam a szoba közepén. Valami fogás az egész! susogtam. Engem bizonyosan nem hivott volna meg, ha véletlenül nem lettem volna jelen, amikor meghivta a többit; azonkivül elég világosan intett arra, hogy maradjak el, amikor a bocsánatkérő kártya küldéséről beszélt…
Nem aludtam egész éjjel, és amikor megjött a reggel, fázva, borzongva, kialvatlanul, lázasan mentem az erdőbe. Hó! Sirulundban már készülnek a vendéglátásra! És tovább? Nem is megyek oda, de kártyát sem küldök. Mack ur igen gondolkodó ember, most a báró tiszteletére ünnepet rendez, de én nem megyek el arra, értitek?…
A köd sürün ráfeküdt a völgyre és a hegyre és ruhámra hideg jégréteg rakódott, megsulyositotta a ruhám és az én arcom hideg és nedves volt. Csak néha-néha jött egy-egy szélfuvás és kényszeritette az alvó ködöt sülyedni, emelkedni, sülyedni, emelkedni.
Késő délután volt, sötétedett már, a köd mindent eltakart a szemem elől és nékem nem volt semmi eszközöm, amivel megmérhettem volna az idő állását. Órákhosszat csavarogtam a hazafelé vezető uton; nem volt semmi, ami sietésre ösztönzött volna; a legnagyobb lelkinyugalommal tértem az ellenkező irányba és nekivágtam az erdőnek, az erdő teljesen ismeretlen részeinek. Végül puskám nekitámasztottam egy fa törzsének és tanácsot kértem az iránytümtől. Pontosan magam elé jelöltem az utat és megint megindultam. Nyolc, vagy kilenc óra lehet.
Most történt valami.
Félóra multán zenét hallottam a ködön át; néhány pillahunyással később ráismertem a helyre; Sirilund főépülete előtt álltam. Hát az én iránytüm épen abba az irányba tévesztett engem, amelyet kerülni akartam? Ismerős hang hivott; a doktor hangja volt. Nemsokára bevezettek.
Talán a puskám csöve is befolyással volt az iránytüre és talán az is közremüködött a megtévesztésemben. Később is történt ilyesmi velem, most ebben az évben. Nem tudom, hogy mit kell gondolnom.
XXVIII.
Egész este az a keserves érzésem volt, hogy nekem nem kellett volna eljönnöm ebbe a társaságba. Az érkezésem alig vették észre, annyira el voltak foglalva egymással és Edvarda futólag üdvözölt. Nekiláttam az ivásnak, mert ugy éreztem, hogy hivatlanul jöttem ide de nem mentem el mégsem.
Mack ur sokat nevetett, mindenkinek megmutatta a nevető arcát és frakkot viselt, ami igen jól illett neki. Majd itt volt, majd amott, ebben a szobában is, amabban is, elvegyült a félszáz vendég között, néha-néha táncolt egy táncot. Tréfálkozott és nevetett. Szemében a barátságosság csillogott.
Az egész házon a zene és az ének moraja áradt el. Öt szoba telt meg vendéggel és ezenkivül táncoltak a nagy teremben. Épen akkor ültek vacsorához, amikor érkeztem. Szolgáló leányok szaladgáltak köröskörül, kezükben étel, pohár, bor, kávéskanna, szivar, pipa, gyümölcs, torta. Semmivel sem takarékoskodtak. A koronaégőt rendkivül vastag gyertyákkal ültették körül, amiket egyenesen e célra öntöttek; azonkivül az uj paraffinlámpák is égtek.
Éva a konyhában segédkezett és néha láttam őt.
A báró nagy figyelem tárgya volt, bár igen szerényen viselkedett és egyáltalában nem tolta előtérbe magát. Ő is frakkot viselt, de annak szárnyai a csomagolástól sajnálatosan gyürődöttek voltak. Minden föltünés nélkül mulatott Edvardával, követte a szemével, koccintott vele és kisasszonynak szólitotta őt, épen ugy, mint a pap leányait és mint a körorvos leányait. Leküzdhetetlen ellneszenvvel voltam iránta és alig tudtam ránézni anélkül, hogy szomoru és buta grimaszt ne vágjak felé. Ha szólt hozzám, kurtán feleltem és utána ajkamba haraptam.
Néhány részlet eszembe jut erről az esetről. Fiatal szőkeséggel beszélgettem, aki mindannyiszor nevetésben tört ki, valahányszor mondtam valamit, vagy elmeséltem valami történetet. Aligha volt valami különös történet; de talán némileg becsipett állapotomban elevenebben adtam elő, mint ahogy most emlékezni tudok rá; különben a történet maga kisuhant az emlékezetemből. Egyszóval hát: amikor megfordultam, Edvarda állott mögöttem. Elismerő pillantást vetett felém. Később megjegyeztem, hogy a szőkeséget magával vitte és azután érdeklődött, hogy mit mondtam én. Ki sem mondhatom, hogy mennyire jól esett Edvarda barátságos pillantása, miután mint a kitaszitott kószáltam egész estén át szobáról-szobára; mindjárt megjött a kedvem, bátor lettem és mulattatón beszéltem több emberrel. Annyit tudok, hogy semmi ügyetlenséggel nem tettem bünössé magam…
Künn álltam a lépcsőházban. Éva kijött az egyik szobából és több üres tálat vitt. Meglátott, kijött hozzám, kezével hevesen végigsimitotta a kezem, azután mosolygott és elment. Egyikünk sem szólt egy szót. Amikor nem sokkal később én is be akartam menni, Edvarda a folyosón állt és engem nézett. Ő is csak nézett, ő sem szólott semmit. Bementem a terembe.
– Gondoljátok csak, Glahn hadnagy azzal az ürügygyel, hogy friss levegőre van szüksége, kimegy a lépcsőházba és ott cselédleányokkal szórakozik. – Edvarda mondta ezt; igen hangosan. Az ajtóban állott és több ember hallotta a beszédet. Mosolygott és ugy tett, mintha tréfálna csupán, de arca igen halvány volt.
Nem feleltem, csak ugy magam elé mormoltam:
– Véletlenség volt, ő kijött, a folyosón találkoztunk…
Mult az idő, talán egy óra is elmult. Egy hölgy a ruhájára döntött egy pohár bort. Edvarda, alig hogy meglátta ezt, fölkiáltott:
– Mi történt? Bizonyosan Glahn tette!
Nem én voltam, amikor a szerencsétlenség történt, a szoba másik sarkában állottam. Mostantól kezdődőn alaposan nekiláttam az ivásnak és állandóan az ajtóhoz szorultan álltam, nehogy utjában legyek a táncolóknak.
A báró megint maga köré gyüjtötte a hölgyeket és azon panaszkodott, hogy gyüjteményét elcsomagolták már és igy nem mutogathatja meg a Fehér-tengeren szerzett kincseit, a tenger mélyéről halászott csigákat, kagylókat, tengeri állatokat. A hölgyek kiváncsin pislogtak az inggombja felé, az ötágu koronára, amely bárói rangot jelentett tehát. E körülmények között a dokornak semmi szerencséje nem volt és a halálról meg az ecsetről való mulatságos históriája is hatástalanul hangzott el. Ha azonban Edvarda beszélni kezdett, ugy a doktor rögtön figyelmessé lett. Javitgatta nyelvbotlásait és nyugodt fensőbbséggel javitotta ki, amit helytelenül mondott.
Edvarda mondta:
– Amig átlépek a halál völgyén…
A doktor kérdezte:
– Min lép át?
– A halál völgyén. Nem ugy mondják, hogy a halál völgyén?
– Mindig a halál folyójáról hallottam beszélni. Bizonyosan erre gondol.
Később arról beszélt, hogy ő ugy tud megőrizni valamit, mint egy…
– Mint egy sárkány! – vágott közbe a doktor.
– Igen! Mint egy sárkány.
Ám az orvos könyörtelen volt:
– Köszönje meg, hogy megmentettem. Bizonyos vagyok, hogy azt mondotta volna: mint Árgus.
A báró magasra huzta a szemöldökét és vastag szemüvegén keresztül csudálkozón nézett a doktorra; ám a doktor ugy tett, mintha nem venné észre. Törődött is ő a báróval!
Még mindig az ajtó mellett álltam, a teremben vidáman táncoltak. Végre sikerült egy tanitónővel beszélgetést kezdenem. A háboruról beszélgettünk, a krimi alakulásokról, a francia eseményekről, a császárról, Napoleonról, a törökökről, akiket Napoleon védelmébe vett; a fiatal hölgy szorgalmas ujságolvasó volt és friss hireket beszélt nekem. Végül egy szófára ültünk és ott beszélgettünk tovább.
Edvarda jött felénk, megállott előttünk és hirtelen azt mondotta:
– Hadnagy ur, önnek meg kell bocsátania, hogy megleptem a lépcsőn. Nem teszem soha többé.
Nevetett most is és nem nézett rám.
– Kis Edvarda, hagyjon már föl ezzel! – mondottam.
»Ön«-nek szólitott, ez nem mutatott jóra és vonásai is gonoszságra mutattak. A doktorra gondoltam és fölényesen ugy vontam föl a vállam, mint ahogy ő tett volna. Azt mondta:
– Ám miért nem megy ön a konyhába? Éva ott van. Ugy tetszik, önöknek ott künn a helye.
Gyülölködve nézett rajtam végig.
Azt mondtam:
– Kis Edvarda, ne tegye ki annak a veszedelemnek. magát, hogy félreértésbe essék.
– Nem, hogyan? Természetes, az lehetséges! Oh, hogy gondolja?
– Ön egy kissé indulatosan beszél. Most például ugy tünik nekem, mintha formálisan kiutasitott volna a konyhába; ez csak félreértés lehet. Nagyon jól tudom, hogy egyáltalán nem volt szándéka ilyen szemtelenséget tenni.
Néhány lépéssel távolabb ment tőlünk. Láttam rajta, hogy folyton azon gondolkodik, amit mondottam neki. Megfordult, visszajött és lélekzetvesztve mondta:
– Egyáltalán nem félreértés volt; ön jól hallott hadnagy ur, én a konyhába utasitottam önt.
– De nem, Edvarda, ne! kiáltott a megrettent tanitónő.
Ujból a háboruról beszéltem és a krimi viszonyokról, de gondolataim messzi jártak mindezektől. Nem voltam részeg, nagyon kábult csupán, a padló elszaladt a lábam alól és mint máskor is ilyen szerencsétlen alkalmakkor elvesztettem az egyensulyt. Fölemelkedtem a szófáról és kiakartam menni. A doktor tartott vissza:
– E pillanatban hallottam egy dicsőitő beszédet magáról! mondotta.
Beszédet? Kitől?
– Edvarda mondotta. Még most is a sarokban áll és vágyón néz magára. Soha nem feledem; a szerelem ugyan sugárzik a szeméből, de ő hangos szóval is mondotta, hogy csudálja önt.
– No ez jó! mondtam nevetve. Óh, de a fejemben nem volt egy tiszta gondolat.
A báróhoz mentem, lehajoltam hozzá, mintha a fülébe akartam volna sugni valamit, mikor elég közel hajoltam hozzá, belefujtam a fülébe. Megrettent, meredten nézett rám és ugy bámult, mint valami eszelős. Később láttam, hogy Edvardához ment és közölte vele a történteket. Edvarda boszusan, haragosan hallgatta. A cipőjére gondolt, amit a vizbe hajitottam, a tányérokra, a poharakra, amiket elég szerencsétlen voltam összetörni, rágondolt mindarra a botlásra, amit az illem ellen követtem el, mindez megélemedett agyában. Szégyenleni kezdtem magam, lehetetlen voltam; amerre fordultam, mindenütt aggódó és csodálkozó pillantásokkal találkoztam, és erre bucsuvétel, köszönés nélkül megszöktem Sirilundból.
XXIX.
A báró el fog utazni; valóban! Fölpakkolom a puskám, fölmegyek a hegyekbe és az ő és Edvarda tiszteletére hangosat lövök a levegőbe. Mély lyukat bányászok a sziklába és az ő és Edvarda tiszteletére, lerobbantom a sziklát. És ha a hajója elhalad előttem, hatalmas sziklatömeg válik le a hegyből és lerohan pusztitva és belerohan előtte a tengerbe. Tudtam egy helyről, egy repedésről a sziklában, ahol nemrégiben volt már sziklaomlás és ahol igy szabad utja van a lerohanó kőtömegnek egészen a tengerig. Mélyen alattam csónakkikötő volt abban az irányban.
– Két bányászó furót! mondottam a kovácsnak.
És a kovács két bányászó furót készitett…
Évát véglegesen alkalmazták és az volt napestig a dolga, hogy egy lóval járjon a csür és a malom között. Egy férfi munkáját kellett végeznie és nehéz buzászsákokat emelgetett. Találkoztam vele és gyönyörü volt friss, egészséges arcával. Jó isten, milyen bájos volt a szelid mosolya. Minden este találkoztam vele.
– Éva, szerelmem, olyan vagy, mintha nem lenne semmi gondod!
– Te a szerelmednek nevezel! Tudatlan asszony vagyok csupán, de én hü maradok hozzád. Hü maradok hozzád, ha meg is kell halnom miatta. Mack ur mindennap kegyetlenebb lesz, de én nem törődöm vele; ő dühöng, de én nem felelek neki. Megkapott a kezemnél és szürke lett dühében. Egy gondom mégis van.
– Egy gondod? Mi az?
– Mack ur megfenyegetett téged. Azt mondta nekem: Az a hadnagy csavarta el a fejed. Azt feleltem; Igen, én az övé vagyok. Ekkor mondta: Na várj csak, rajta leszek, hogy elpusztuljon innen! Ezt tegnap mondta.
– Nem tesz semmit, hadd fenyegetőzzön… Éva, szabad megnéznem, hogy még mindig oly parányiak a lábaid? Hunyd be a szemed, hadd nézzem meg.
Becsukott szemmel hullott a nyakamba. Reszketett.
XXX.
A hegyen ülök és bányászok. Kristályos őszi levegő fog körül, a kalapács ugy hangzik, ütemesen csapkod a furóra, Asopus mellettem ül és csodálkozón nézi a munkám. Néha-néha az elégedettség árad el lelkemben; nem tudja senki, hogy itt ülök a kopár sziklákon.
A vándor madarak elmentek már; szerencsés utazást és boldog viszontlátást. Cinegék, sólymok és néhány hegyi veréb éldegélt még a sivár, köves mezőn és a csenevész bokrok között; pipp pip! Olyan különösen megváltozott minden; a lucfenyő vörösen válik el a szürke kövektől, amott egy harangvirág, a bojtorján közül egy madár emelkedik, szeliden ringatja magát és csöndesen énekel: hallga. Ám minden fölött egy halászkeselyü kóvályog, a nyakát előrenyujtja és eltünik az erdő irányában.
Megjött az este; leteszem a vésőt, a kalapácsot és elrejtem egy szikla alá. Pihenek. Minden szunnyad, északon fölkel a hold és a hegyek rengeteg árnyékot vetnek. Telihold van; olyan, mint valami virágzó sziget, olyan mint valami ércből való rejtély és én nézem és én kerülgetem és én csudálom. Asopus fölemelkedik és nyugtalan lesz.
Mit akarsz Asopus? Ami engem illet, én kimerült vagyok a fájdalomtól, elakarom feledni őt, borba akarom fojtani őt. Parancsolom Asopus, nyugodtan feküdj, semmi nyugtalanságot nem akarok látni. Éva kérdezte: Gondolsz néha-néha rám? Én feleltem: Mindig te reád! Éva megint kérdi: És örvendsz, ha rám gondolhatsz. Feleltem; nagy örömmel, semmi mással, mint örömmel. Akkor mondta Éva: A hajad őszül. Én feleltem: Igen, őszülni kezd. Ám Éva kérdezte: De amiatt őszül, amire gondolsz? Erre azt feleltem: Talán… Végül azt mondta Éva; Akkor nem csupán énrám gondolsz… Asopus feküdj csöndesen inkább, valami mást beszélek el neked…
Ám Asopus fölállott és idegesen a völgy felé ráncigált, ugatott és a kabátom rángatta. Mikor fölállottam és követtem végre, nem tudott elég gyorsasággal rohanni. Az égre és az erdők fölé vörösség szökött; szemem előtt fatüz lobogott, egy óriási máglya. Megállottam, magam elé meredtem, mentem néhány lépést és megint magam elé meredtem – a kunyhóm lángokban állt.
XXXI.
A gyujtogató Mack ur volt; az első pillanatban rájöttem erre. Elvesztettem az állatbőreim, elvesztettem a madártollaim, elvesztettem a kitömött sasom; mindenem elveszitettem; elégett minden. Nos hát? Két éjszakán a szabadban háltam és nem mentem Sirilundba hajlékot kérni; végül egy elhagyott halászkunyhót béreltem a rakodóhidnál és a nyilásokat száraz mohával tömködtem. Nagy csomó vörös hangán feküdtem, amit a hegyekben kerestem össze. Ujra születtem.
Edvarda követet küldött hozzám: hallott szerencsétlenségemről és apja nevében egy szobát ajánlott föl Sirilundban. Edvarda érzékeny? Edvarda nagylelkü? Nem válaszoltam. Istennek hála, nem voltam hajlék nélkül többé és büszke örömmel töltött el, hogy hallgathatok Edvarda ajánlkozásán. Az uton találkoztam vele meg a báróval, karöltve mentek; arcukba néztem és amikor mellettük elhaladtam, köszöntöttem őket. Ő megállott és megkérdezte:
– Hadnagy ur, hát ön egyáltalán nem akar nálunk lakni?
– Az uj lakásom csaknem készen van már! – mondottam és megállottam én is.
Rámnézett, a melle hullámzott.
– Nem történt volna nálunk se semmi baja!
A szivemben köszönetféle éledt; ám nem voltam olyan állapotban, hogy ilyesmit mondjak.
A báró lassan továbbment.
– Nem akar többé látni. Ugy-e, – kérdezte.
– Köszönöm szépen, hogy kunyhóm leégésekor hajlékkal kinált meg. Ez épen olyan nemes volt, amennyire nem történt az apja beleegyezésével. És mégegyszer hajadonfőtt köszöntem meg a szivességét.
– Isten nevére, hát nem akar látni többé Glahn? mondta egyszerre.
A báró kiáltott:
– A báró hivja! mondtam és most mélyre emeltem a sapkám.
Fölmentem a hegyre bányászni tovább. Nem, nem, semmi sem hoz ki a sodromból többé. Évával találkoztam. Na, látod-e, kiáltottam felé. Mack ur nem tud elüzni innen. Fölgyujtotta a kunyhóm, de van már egy ujabb kunyhóm… Kefe volt nála és egy kátránykanna. Mi az Éva?
Mack ur a csónakkikötőbe, a sziklák alá, a csónakkikötőbe egy bárkát vitetett és Évának az a kötelessége, hogy bekátrányozza. Vigyáz minden lépésére és néki engedelmeskedni kell.
Ám miért épen a csónakkikötőbe? És miért nem a kikötőhidhoz?
Mack ur igy parancsolta…
Éva, Éva, szerelmem, rabszolgává alacsonyitanak és te nem panaszkodol mégsem. Lám, most mosolygasz mindent és mosolyodon az élet tör keresztül, ha rabszolga vagy is!
Mikor a bányászó helyemre értem, megmeredtem a meglepetéstől. Láttam, hogy emberek jártak ezen a helyen, felkutattam a nyomokat a fövenyen és megismertem Mack ur hosszu, hegyes cipőit. Mit csavarog az erre? gondoltam és körülnéztem. Nem láttam senkit. Nem is gyanakodtam.
Leültem, ráütöttem a vésőre és nem is gyanitottam, hogy milyen őrültségbe kezdtem.
XXXII.
A postahajó megjött és meghozta az uniformisom; a hajóra azután berakták a báró sok ládáját, kagylóit, moszatait, mindenét. Most nagy kannákat cipeltek heringgel telin; este már tovább megy állitólag.
Előszedtem a puskám és mindkét csövét erősen megtömtem puskaporral. Mikor elvégeztem ezt, jelentősen pillantottam magam elé. Kimentem a hegybe, puskaporral tömtem meg a bányászott lyukat és megint felentősen pillantottam magamra. Mindent elkészitettem hát. Lefeküdtem és vártam.
Óraszám néztem. Egész idő alatt azt hallottam, hogy a kikötőhidnál, mint recseg-ropog láncain a hajó. Most várnom kell néhány pillanatig. A hold nem jött fel még és én eszeveszettként bámultam a sötét éjre. Amikor az előárboc csucsa megjelent a szirtek között, meggyujtottam a kanócot és gyorsan visszavonultam. Egy perc telt el.
Hirtelen borzalmas robbanás hangzott, a szikla port szórt magából, egész sereg kőszilánk szállt a magasba és irtózatos dörgéssel zuhant, zuhant a mélységbe egy óriás darab szikla. A hegyeken köröskörül visszhangzott ez a zaj, ez a dörgés. Elővettem a puskám és kilőttem az egyik csövet: az soká tizszeresen verte vissza. Egy pillanattal később a másik csövet is kilőttem és a levegő reszketett az üdvözlő lövésektől. A visszhang pedig messzi vidékeknek vitte hirül az én üdvözlő lövéseim és ugy hangzott mindez, mintha a hegyek egyetlen kórusban kiáltoznának üdvözléseként a távozó hajónak. Kurta pillanat mult el, a visszhang elcsöndesedett, a hegyek megnémultak és a földön békességes csönd volt megint. A hajó eltünt az alkonyulatban.
Valami különös izgalomtól remegtem; hónom alá vettem a furót, a táskát és merev térddel lefelé tartottam a hegyről. A legkurtább uton mentem és folyton nyomon követtem az általam okozott hegyomlást, ami füstölgő, forró nyomot hagyott maga után. Asopus az egész idő alatt nyugtalanul ment és tüszkölve rázta fejét az égés szaga miatt.
Amikor leértem a csónakkikötőbe, nagy fölindulásom megmerevitett egy pillanatra: a lezuhant sziklatömbtől szétzuzottan egy csónak hevert és mellette összeroncsolt tagokkal Éva, Éva megőrölten, szétszaggatottan az irtózatos lökéstől. Teste a fölismerhetetlenségig szétszaggatott volt. Éva holtan feküdt azon a helyen.
XXXIII.
Mi irni valóm is van még? Több napon át egyetlen lövést nem tettem; nem volt ennivalóm és nem is gondoltam az evésre; összegörnyedten ültem a kunyhómban. Évát Mack ur fehérre mázolt csónakjában szállitották a temetőbe, én gyalog mentem és leeresztettem magam az előre megásott sirjába…
Éva meghalt. Emlékszek még kicsi, leányos fejére és hajára, mely olyan volt, mint az apácáké? Ő olyan csöndesen jött, ledobta a kötelét és mosolygott. És látod, hogy mennyi élet ragyogott az ő mosolyában? Maradj csöndben Asopus, régi-régi, különös mondásra emlékezem, még abból az időből való, amikor Izelin itt járt és amikor Stamer volt a pap. Négy emberöltő előtt történt.
Kőfalu toronyban fogva volt egy lány. Egy urat szeretett. Miért? Kérdezd a szellőt, a csillagokat, kérdezd az élet istenét; más nem ismer ehhez hasonló titkot. És az ur barátja volt és kedvese volt; ám mult az idő és egy szép napon máson felejtette a szemét és attól kezdve arra gondolt.
Mint egy siheder, ugy szerette szerelmesét. Gyakran mondta áldásának, galambjának és a melle forró volt és hosszan hullámzó. Azt mondta neki az ifju: Add a szived nekem! És ő odaadta. Akkor azt mondta: Szerelmem, szabad tőled valamit kérnem? És ő megrészegülten mondott igent. Mindenét odaadta neki, de az ifju nem köszönte meg mégsem.
A másikat ugy imádta, mint egy rabszolga, mint egy eszelős, mint egy koldus. Miért? Kérdezd az ut porát, a hulló falevelet, az élet rejtélyes istenét; mert senki más nem ismer hasonlót ehhez. És a lány nem adott néki semmit, nem, nem adott néki semmit és az ifju hálás volt mégis. Azt mondta neki: Add nékem a nyugalmad, add az eszed nékem! És az ifju azon szomorkodott csupán, hogy nem kérte az életét is egyuttal.
És az ő szerelmes lányát toronyba zárták…
– Mit csinálsz lányka, te ülsz és nevetsz?
– Gondolok valamire, aminek tiz éve már. Akkor találkoztam vele.
– Még mindig rágondolsz?
– Még mindig rágondolok.
– Mit csinálsz lányka? Miért ülsz és mit nevetsz?
– Kendőbe varrom a nevét.
– Ki nevét? Azét, aki idezárt téged?
– Igen, az övét, akivel husz éve találkoztam.
– Rágondolsz még mindig?
– Most is, mint azelőtt.
És mult az idő…
– Mit csinálsz, te fogoly?
– Öreg lettem és nem tudok varrni többé, lemorzsolom a falról a meszet. A mészből kis szobrot gyurok neki. Ajándékot készitek neki.
– Kiről beszélsz?
– A szeretőmről, aki toronyba zárt!
– És te mosolyogsz, amikor ő idezárt?
Arra gondolok, hogy mit fog mondani. Ni, ni, hát az én kedvesem kis szobrot küldött nekem, harminc éve már és lám még mindig nem felejtett el.
És mult az idő…
– Hogyan, te fogoly, te ülsz, te nem csinálsz semmit és mosolyogsz?
– Megöregedtem, megöregedtem, megvakultam, már gondolkodni tudok csupán.
– Arra, akivel negyven év előtt találkoztál?
– Arra, akivel akkor találkoztam, amikor még fiatal voltam. Talán negyven éve is már.
– Hát nem tudod, hogy ő meghalt már? Öreg, te elhalványodsz, öreg, te nem felelsz, az ajkad fehér, te nem lélegzel többé…
– Látod, ez volt a torony lányának különös uracskája. Várj csak Asopus, valamit elfeledtem; egy napon az udvarról fölhangzott hozzá szerelmese szava, meghallotta; elpirult és térdreesett, akkor negyvenéves volt…
Én sajnállak Éva és alázatosságomban a sirod porát csókolom. Ha rádgondolok, üdvös, rózsaszin emlékezés száll a lelkemen át és a boldogság tulárad bennem, ha a mosolyodra gondolok. Te odaadtad mindened, mindened és gyötrődés nélkül tetted, mert te voltál az élet legigazibb, legőszintébb gyermeke. Ám gondolataim mégis másoké, azoké, akik pillantásaikkal is takarékoskodnak. Miért? Kérdezd a tizenkét hónapot és a hajókat a tengereken, kérdezd a szivek rejtelmes istenét…