XXXIV.
Egy ember szólitott meg:
– Nem vadászik többé? Asopus szabadon csatangol az erdőben és egy nyulat hajszol.
Azt mondtam:
– Menj és lődd le a számomra!
Néhány nap mult el, akkor fölkeresett Mack ur, szemei beesettek voltak és az arca szürke. Azt gondoltam: ugy áll a dolog, hogy belelátok az emberekbe, vagy nem igy van ez? Én magam sem tudom.
Mack ur a katasztrófáról beszélt, a sziklaomlásról. Szerencsétlenség volt, véletlen, én nem tehetek róla.
Azt mondtam:
– Ha van olyasvalaki, aki Évát és engem elakart választani, akkor azé a bün. Verje még az Isten!
Mack ur gyanakodón nézett rám. Valamit mormolt a szép temetésről és arról, hogy nem takarékoskodtak semmivel.
Bámultam a nagy nyugalmát.
Ő nem is kivánt semmi kárpótlást a csónakért, amit szétmorzsolt a lezuhant szikla.
– Igen! mondtam. Valóban nem kiván kárpótlást a csónakért, a kátrányért és a keféért?…
– Nem, kedves hadnagy! válaszolta. Hogy gondolhat ilyet?! És gyülölettel teli szemmel nézett rám.
Három hét alatt nem láttam Edvardát, de egyszer – mégis. A boltban találkoztam vele, ahová kenyeret vásárolni mentem. A pult mögött állt és a szövetek között turkált. Kivüle csak a két boltoslegény volt a boltban.
Hangosan köszöntem, föltekintett, de nem válaszolt semmit. Ekkor az jutott eszembe, hogy az ő jelenlétében nem veszek kenyeret; a boltossegéd felé fordultam és puskaport, meg horgot kértem. Mig mérték a puskaport, folyton Edvardát néztem.
Szürke, igen szük ruhát viselt, a gomblyukaknál meglátszott, hogy viseltes volt, kis melle hevesen munkált. Mennyire megnőtt a nyár alatt! A homloka, gondoltam, merészebb és finom, merész ivü szemöldei ugy kigyóznak föl rája, mint két rejtély, a mozdulatai pedig büszkébbek, öntudatosabbak lettek. Kezére néztem és hosszu, finom ujjai olyan hatással voltak reám, hogy reszketni kezdtem. Még mindig a szövetek között turkált.
Ott állottam és azt kivántam, bár Asopus hátraszaladna a pult mögé, odaszaladna hozzá, megismerné őt, hozzádörgölődne, akkor én visszahivnám Asopust és bocsánatot kérnék tőle; vajjon mit szólna akkor?
– Tessék kérem! – mondta a boltoslegény.
Fizettem, hónom alá kaptam a csomagom és elköszöntem. Ő felnézett, de nem válaszolt most sem. Na jó! – gondoltam – talán már menyasszonya is a bárónak. És elmentem, kenyér nélkül.
Mikor kiértem fölnéztem az ablakra. Senki nem lesett utánam.
XXXV.
Akkor egy éjszakán leesett az első hó és a kunyhómban igen hideg lett. Volt ugyan tüzhely benne, amin ételeim főztem, de a fa rosszul égett benne és a nyilásokon át állandóan erős volt a légvonat és a nyilásokat hiába tömködtem rongyokkal, mohával. Az ősz elmult már és kurták lettek a napok. Az első hó elolvadt a nap tüzétől és a föld megint mesztelenül feküdt; ám az éjszakák hidegek voltak és megfagyott a viz. És meghalt minden fü és meghalt minden rovar.
Az embereken titokzatos nyugalom terült el, komorak voltak, hallgatagok és szemeik a telet várták. A halszáritóról nem tört többé kiáltás felém, a kikötőhid csendesen feküdt és minden az északifény éjszakája felé ment és a nap a tenger mélyén álmodott. Egy-egy magányos csónakról tompán hatottak felém az evezőcsapások.
Egy lányka jött evezve:
– Hol voltál, gyermekem?
– Sehol!
– Sehol? – Lássuk csak, te, én megismerlek téged, a hegyekben találkoztunk!
Kikötött, a csónakot megerősitette.
– Te pásztorlányka voltál, te harisnyát kötöttél és én egy éjszaka találkoztam véled.
Szelid pirosság szökött az arcára és zavarodottan nevetett.
– Kicsi kincsem, jőjj be a kunyhómba, hadd nézzelek meg. Ugy-e Henriettenek hivnak?
Ám ő hallgatagon elment mellettem. Az ősz, a tél megfagyasztotta őt; aludtak az érzékei.
A nap befeküdt a tengerbe már.
XXXVI.
Akkor vettem föl először az egyenruhám és bementem Sirilundba. Szivem hangosan vert. Mind-e napok elsejére gondoltam, arra, amelyen Edvarda hozzám futott és annyi sokak jelenlétében átölelt; nos azóta, sok hónapon át ide vetett, oda vetett, keseritett és ő tette, hogy megszürkült a hajam. A magam büne talán? Igen, a csillagom vezetett félre. Arra gondoltam! Milyen elragadtatott lesz, ha lába előtt térdre vetem magam és bevallom a szivem titkát. Székkel fog megkinálni, bort hozat föl és mielőtt inna a pohárból azt fogja mondani: hadnagy ur, köszönöm azt az időt, amit együtt töltöttünk, soha nem feledem el önt! Ám, ha én akkor örvendeni fogok és meglátja, hogy reményeket táplálok akkor ugy tesz, mintha inna és érintetlenül teszi a poharat vissza. És ő nem fog titkot csinálni abból, hogy ő teszi azt csupán, mintha inna; sőt fitogtatni fogja azt. Ilyen ő!
Jó, nemsokára üt az utolsó óra!
Mig lefelé mentem az uton, tovább gondolkodtam: Az egyenruhám bizonyosan hatni fog reá; a rózsák ujak és csinosak, a kard pedig csörömpölni fog a padlón. Nervózus öröm áradt el bennem és elsusogtam magamnak: Ki tudja, hogy mi minden történhetik még. Fölkaptam a fejem és kezemmel belecsaptam a levegőbe. Semmi alázatosság többé, büszkeséget a szivbe! Amint tovabb mentem, közönyös lett előttem minden és nem akartam többé a közeledést keresni. Szép lányka, bocsássa meg, hogy nem törődöm magával többé…
Mack urral a vásártéren találkoztam, szeme még üvegesebb volt és az arca még szürkébb.
– Utazik? Igazán? Az utóbbi napok nem valami kellemesen teltek ugy-e? A kunyhója is leégett! És Mack ur mosolygott.
Pillanatig ugy tetszett, hogy a világ legokosabb embere áll előttem.
– Menjen be hadnagy ur! Edvarda otthon van. Igen, isten önnel! Isten önnel! Egyébként valószinüen találkozunk még a kikötőhidon elutazása előtt!
Lehajtott fejjel, elgondolkodottan és fütyülve távozott.
Edvarda a szobában ült, olvasott. Amikor beléptem egy pillanatra meglepetten nézte végig az uniformisom és oldalvást ugy nézett rám, mint valami madár. Elvörösödött. Kinyitotta a száját.
– Isten hozzádot jöttem mondani! szóltam végre.
Hirtelen fölállott és láttam, hogy hatottak rá a szavaim.
– Glahn el akar utazni? Mostan?
– Mihelyt a hajó megérkezik! Megragadtam a kezét, esztelen elragadtatás vett hatalmába és fölkiáltottam: Edvarda! és hosszan néztem őt.
Ugyane pillanatban hideg lett, hideg és haragos. Minden gyülölt benne és fölállott. Ugy állottam előtte, mintegy koldus, elengedtem a kezét, szabadon bocsájtottam őt. Emlékezem még, hogy ettől a pillanattól gépiesen állottam előtte és folyton ismételtem: Edvarda! Edvarda! Többször mondtam, anélkül, hogy rágondoltam volna és amikor azt kérdezte: Mit akar kérdezni? nem feleltem semmit.
– Gondolja csak, ön már elutazik! Ugyan ki jöhet jövő évben?
– Valaki más! – mondottam. A kunyhót bizonyosan fölépitik!
– Sajnálom, hogy apa nincsen itthon! – mondotta. Ám én üdvözlöm önt az ő nevében is.
Erre nem feleltem. Előreléptem, mégegyszer megfogtam a kezét és azt mondottam:
– Igen; hát éljen boldogul!
– Isten önnel! – mondotta.
Fölnyitottam az ajtót és ugy tettem, mintha indulnék. Ő már a könyvvel a kezében ült és olvasott, valósággal olvasott, lapozta a lapokat. Semmi, semmi hatást nem tett reá az én elutazásom.
Köhintettem.
Megfordult és meglepetéssel mondotta:
– Még itt van? Azt hittem, elment már!
Isten egyedül tudja, de nagy, nagy volt a csudálkozása, nem gondolkodott eléggé és igen tulozta a meglepetést és ezért ugy tünt nekem, hogy ő tudta, hogy én az egész idő alatt mögötte állottam és néztem őt.
– Most fogok menni! – mondottam.
Ekkor fölemelkedett és hozzám jött.
– Ha mindenáron elutazik, szeretnék valamit, ami magára emlékeztet. Valamire gondoltam, valamit elkérni magától, de az mégis sok lenne. Nekem adná Asopust?
Nem gondoltam semmire, de igennel válaszoltam.
– Akkor hozza el holnap reggel! – mondotta.
Fölnéztem az ablakra. Nem volt ott senki.
Nos, igy elmult ez is…
Utolsó éjszaka a kunyhóban. Gyötrődtem; számláltam az órákat; amikor megjött a reggel, enni kezdtem. Hideg volt.
Miért kért arra, hogy én magam vigyem hozzá a kutyát? Beszélni akar velem talán és utolszor mondani valamit mégis? Semmi reményem nem volt többé. És mint fog Asopussal bánni? Asopus, Asopus kinozni fog téged! Lehet, hogy korbácsolni fog téged, lehet, hogy cirógatni is néha, de mindenesetre időtlen időn át kinozni fog téged, halálra kinoz téged…
Magamhoz hivtam Asopust, megsimogattam, összedugtuk a fejünket és a puskám után nyultam. Ugrándozni kezdett örömében és azt hitte bizonyára, hogy vadászni indulunk. Megint egymásra hajtottam a fejünket, a csövet Asopus nyakára szoritottam és megnyomtam a ravaszt.
Fölpénzeltem egy embert és megbiztam, hogy vigye el Edvardának Asopus holttestét.
XXXVII.
A postahajónak a délután folyamán kellett elindulni.
Lementem a kikötőhidra, podgyászom a födélzeten volt már. Mack ur megszoritotta a kezem, biztatott, hogy kellemes lesz az idő és azzal bátoritott, hogy ilyen időben ő is szivesen vállalkozna tengeri utra. A doktor jött és a kisérője Edvarda volt; éreztem, hogy térdeim táncolni kezdenek.
– Fölkisérjük önt a födélzetre! – mondta a doktor.
Megköszöntem.
Edvarda egyenesen az arcomba nézett és azt mondotta:
– Köszönetet kell mondanom a kutyáért! Összeharapta a száját – ajkai fehérek voltak.
– Mikor indul a hajó? – kérdezte a doktor egy embertől.
– Félóra multán.
Nem szóltam semmit.
Edvarda zavarodottan tekintgetett arra is, amarra is.
– Doktor – mondta – nem mennénk haza? Megtettem ami kötelességem volt.
– Ön elvégezte a kötelességét? – kérdezte a doktor.
Az ő örökös helyreigazitó módján nevetett; Edvarda azt mondta:
– Igen, hát nem az volt, amit tettem.
Nem! mondta szárazon.
Ránéztem. A kis ember hidegen és elszántan állt; ő megcsinálta a maga tervét és elszántan tört a felé. És ha veszitene mégis? Nos, nem mutatja mégse; az ő vonásai nem torzulnak soha.
Alkonyodott.
– Nos, Isten önnel! – mondtam – köszönet minden napért!
Edvarda némán nézett rám. Akkor elforditotta a fejét, egy helyben állt és a hajót nézte.
Beléptem a csónakba. Edvarda a rakodón állott még. Amikor a födélzetre értem, a doktor istenhozzád-ot kiáltott utánam.
Visszanéztem a partra. Edvarda abban a pillanatban indult haza a rakodónál, lassan ment és a doktor messzi bicegett mögötte.
Ez volt az utolsó eset, amikor láttam őket.
A gyötrődés felhője szállt a lelkemre…
A gőzhajó megindult; még láttam Mack ur cimtábláját: Üres tonnák és só eladása; ám nemsokára eltünt ez is. A hold, a csillagok serege kibujt, a hegyek körbe sorakoztak körülöttem és amerre néztem végtelen erdőt láttam mindenütt. Ott állt a malom, és ott, ott állt a kunyhóm, amely leégett; a nagy szürke kő most magányosan busong a leégett területen. Izelin, Éva…
Az északi fény éjszakája elterült hegyen, völgyön.
XXXVIII.
Mindezt azért irtam, hogy elüssem az idő unalmát, mulattató visszagondolni az északi nyár örök napjára, különösen arra, amikor számláltam az órákat és amikor mégis mult az idő. Most megváltozott minden, a napok már egyáltalában nem akarnak elmulni.
Néha akad még egy-két vidámabb órám, de az idő nyugodtan áll és én képtelen vagyok megfogni, mint állhat ennyire nyugodtan. Kvietált katona vagyok, szabad, mint egy herceg, társaságom is van és néha kocsikázni is járok; néha-néha behunyom az egyik szemem, mutatóujjammal fölirok valamit az ég aljára, megcsiklandom a hold állát, és ugy tünik, mintha nevetne, teli szájjal nevetne afölött való bolond örömében, hogy megcsiklandták az állát. Mosolyog minden. Nagy mulatságot csapok és vidám embereket invitálok rá.
Ami Edvardát illeti, nem gondolok rá. Miért is ne feledtem volna el itt, ezekben az unalmas órákban? A lelkem büszke. És ha valaki megkérdi, hogy mi bánt, röviden azt felelem: semmi. Nem bánt engem semmi…
Cora fekszik és rám néz, a kályhán egykedvüen mondogatja az óra a tik-tak-ot és a nyitott ablakokon keresztül behallszik a város lármája. Kopognak az ajtón és a póstás levelet ád nekem. A levélen korona van. Tudom, ki küldte; megértettem rögtön, vagy talán valamelyik álmatlan éjszakán álmodtam ezt. Ám a levélben nem volt semmi irás, két, zöld madártoll feküdt benne csupán.
Hideg reszketés futott át rajtam, fáztam. Két, zöld madártoll! Mondtam magam elé. Nos, mit tegyek velök! De miért is borzongok annyira? Lám csak, az ablakon át átkozott léghuzat tódul be.
És becsuktam az ablakot.
Itt fekszik két madártoll, gondoltam azután; ugy tetszik, ismerősek, egy kis tréfára emlékeztetnek odafönn, északon, egy olyan kis élményre, egyre a többi közül; igazán elragadó viszontlátni ezt a két tollat. Hirtelen ugy tünt, mintha egy arcot látnék és mintha egy hangot hallanák; és azt mondja a hang: Tessék, hadnagy ur, itt vannak a madártollai…
A madártollai…
Cora, csendesen feküdj, agyonváglak, ha megmozdulsz! Az idő forró, elviselhetetlen a forróság; mi is juthatott eszembe: bezárni az ablakot! Kitárni az ablakot, sarkáig kitárni az ajtót. Ide, ti vidám emberek, jőjjetek! Heda, szolgám, menjen és járjon el a dolgaimban…
És a nap elmult, de az idő csöndesen állott.
Mindezt csak a magam mulatságára irtam és mulattam mellette már amennyire lehetett. Nincs semmi bánatom, csupán messzire vágyódom innen, hová, nem tudom, csak minél messzebb innen, talán Afrikába, talán Indiába; csak el-el, mert én az erdők és a magányosság fia vagyok.