Pán

1861-BŐL VALÓ IRÁS

I.

A Glahn-család hosszu ideig hirdethet még az eltünt Glahn Tamás hadnagy után; nem jön ő többé vissza, mert meghalt és én tudom azt is, hogy hol és milyen körülmények között halt meg.

Ha nyiltan akarok szólni, egy cseppet sem csodálkozom azon, hogy a család fáradhatatlanul küzd a megtalálásáért; Glahn Tamás sok tekintetben rendkivüli, sőt szeretetreméltó ember volt. Elismerem ezt, az igazság kedvéért, dacára annak, hogy Glahn még mindig ellenséges a lelkemnek és dacára annak, hogy gyülölet fog el, ha rá emlékezem. Pompás termetü volt, ifjusága ragyogott és a lénye elragadó volt. Ha ránézett valakire, sötét, állati erejü szemével rögtön hatalmába keritette azt; a szeme hatalmát én is éreztem. Valami hölgy mondta egyszer róla: Zavarodott leszek, ha rámnéz, mert olyan az érzésem, mintha megérintene. Ám Glahn Tamásnak hibái is voltak és nékem eszemágában sincs, hogy eltitkoljam ezeket, már csak azért sem, mert gyülölöm őt. Néha olyan bohó tudott lenni, mint egy gyermek, annyira nagyszivü volt ő és isten tudja talán ez a tulajdonsága volt az, ami annyira elvarázsolta az asszonyokat. Tudott fecsegni az asszonyokkal, tudott szivből kacagni azok semmitmondó megjegyzésein és isten tudja, talán azért szerették őt. Egyszer azt mondta egy a városban lakó kövér emberről, hogy olyan, mintha zsirt hordana a nadrágjában; és ezen a tréfán ő maga is nevetett, én mindenesetre szégyenkeztem volna a helyében. Egyszer, jóval később, amikor együtt laktunk már, nyilvánvalóan megmutatta, hogy mennyire bohó tud lenni: a korcsmárosné egy reggel bejött hozzám megkérdezni, hogy mit kivánok reggelizni, sietségemben azt feleltem, hogy egy tojást, egy szelet kenyérrel, Glahn Tamás épen nálam volt – ő fölöttem lakott a toronyban, közvetlenül a tető alatt – és gyerekesen kacagni kezdett ezen a jelentéktelen szóváltáson. Egy tojás és egy szelet kenyér! ismételte szünetlenül mindaddig, amig rá nem néztem és hallgatásra nem birtam.

Később talán eszembe jut még több nevetséges vonása és akkor könyörtelenül leirom, nem fogom kimélni őt, mert ellenségem volt. Miért lennék nagylelkü? Ám annyit meg kell engednem, hogy hasonló esztelenségeket csak akkor fecsegett, ha ittas volt és be kell ismernem, hogy ittas volt a két emlitett esetben is. Ám az ittasság nem nagy hiba maga is?

Amikor 1859 őszén találkoztunk harminckét éves volt, annyi, mint én. Akkoriban sürü szakállt viselt és gyapjuinget. A gyapjuing igen kivágott volt és mégis megesett, hogy begombolatlanul hagyta a legfelső gombot. Kezdetben ugy találtam, hogy a nyaka rendkivül szép, de nemsokára halálos ellenségek lettünk és akkor nem találtam, a nyakát olyan szépnek és nem is volt szebb az én nyakamnál, ha én nem is mutogattam. Egy csónakon találkoztunk először és vadászni én is ugyanabba a helyiségbe készültek, amelybe ő; rögtön elhatározták, hogy közösen bérelünk ökörfogatot, ahol az ország belseje felé nem visz a vasut tovább. Nem akarom elárulni a hely nevét, amely felé igyekeztünk, nehogy nyomra vezessek bárkit; ám a Glahn-család nyugodtan abbahagyhatja a tudakozódásokat, mert abban a helységben, amely felé igyekeztünk és amelyet nem akarok megnevezni, ő meghalt és ott el is temették.

Egyébként Glahn Tamásról hallottam beszélni, a nevét ismertem megismerkedésünk előtt is. Hallottam, hogy viszonya volt egy előkelő házból való északi lánynyal, de ő valami módon komprommitálta a lányt és ezért a lány szakitott vele. Ostoba dühében Glahn ekkor megesküdött, hogy önmagán állt boszut, de ez semmi hatással nem volt a lányra és hagyta, hogy tegyen ami a tetszésére van. Glahn Tamás igazi természete csak ekkor lett ismertté, tombolt, mint valami vadállat, egyik botrányt a másikra halmozta és kilépett a hadseregből. Mindenesetre különös módja volt a kosár miatt való bosszunak!

A fiatal lányhoz való viszonyáról egy másik verzió is keringett: hogy ő egyáltalában nem komprommitálta a leányt, hanem egyszerüen kiüzték őt a családi házból és ennél a lány is segédkezett, miután menyasszonya lett egy svéd grófnak, aki nevét nem akarom megnevezni itten. Ám ezt a verziót nem fogadom el és az elsőt tartom valószinünek, mert én gyülölöm őt és képesnek tartom minden becstelenségre. Ám bármiként álljon is a dolog ezzel az előkelő házból származó leánynyal, ő maga soha nem beszélt erről a históriáról és én nem kérdezősködtem nála. Mi közöm hozzá?

Mig a csónakban ültünk nem emlékszem, hogy másról beszéltünk volna, mint a kis faluról, amely felé igyekeztünk és amelyben idáig nem volt egyikünk sem.

– Valami szállófajta is van ott! – mondta Glahn betekintve a térképbe. Ha szerencsénk lesz, találunk ott helyet, amint beszélték a korcsmárosné egy vén, angol half breed. A főnök a szomszédos faluban lakik; sok felesége van, köztük néhány tizéves is.

Nos én nem tudtam arról semmit, hogy a faluban szállóféle van, hogy a főnöknek sok a felesége és ezért nem szóltam semmit; ám Glahn mosolygott és a mosolya szép volt.

Egyébként elfeledtem megemliteni, hogy egyáltalában nem lehetett őt szép embernek nevezni, ha mindjárt pompás is volt a termete; ő maga beszélte, hogy a ballábán régi, lőtt seb van és hogy ez a seb rossz időben tele van csuzzal.

II.

Egy héttel később már beszállásoltuk magunkat a vén half breedhez, abba a nagy kunyhóba, ami szállóként szerepelt. Ah, micsoda szálló volt! A falak enyvvel összeragasztottak voltak és valamifajta fa volt a fal, de a falakat végleg összerágták a mindenféle nyüzsgő fehér hangyák. Én a vendégszoba mellett laktam, kis lyukban, zöld ablakkal az utcára, egyetlen üvegtábla volt, nem is nagyon tiszta. Glahn fölöttem lakott az enyémnél is kisebb lyukban, innen is nyilt az utcára egy ablaktábla, de sokkal kisebb az enyémnél. Ez a szoba sötétebb volt az enyémnél és sokkal kellemetlenebb volt a benne való lakás. A nap keresztülsütött a szalmatetőn és éjjel-nappal elviselhetetlenül forróvá tette a szoba levegőjét; mindehhez hozzájárult az, hogy e lyukat nem lépcsőn, de csupán egy nyomoruságos, négyfoku létrán lehetett megközeliteni. Tehetek én erről?

Én Glahnnak hagytam a választást és azt mondtam:

– Két szoba van itt, egy lenn, a másik fönn. Válasszon.

Glahn megnézte mindkét szobát, azután a felsőt választotta, talán azért, hogy nekem hagyja a jobbat; de nem voltam talán hálás ezért? Nem maradtam adósa.

Mig az irtózatos hőség tartott nem is gondoltunk vadászatra és egész napon át a kunyhó körül heverésztünk; a hőség emberfölötti volt. Éjjelenként a rovarok ellen hálót feszitettünk ágyunk köré, de megesett gyakran, hogy vak denevérek nekirepültek és nagy lyukat szakitottak a hálóba; ez Glahnnal történt meg gyakran, mert az irtózatos hőség miatt ő kénytelen volt lyukat vágni a háztetőbe; velem sohasem esett meg. Nappal padokon heverésztünk a kunyhó előtt és figyeltük a többi kunyhóban folyó életet. A bennszülöttek barna, vastag ajku emberek voltak, karika lógott a fülükben és halott, nagy szemük volt; ugyszólván meztelenek voltak, csupán lágyékuk körül viseltek keskeny gyapotvászon övet, a nőkön kurta szoknyácska volt, hogy eltakarják testüket. A gyermekek nappal-éjjel anyaszült meztelenek voltak, a hasuk nagy volt és kidomborodó és ugy fénylett, mint az olaj.

– Az asszonyok igen kövérek! – mondta Glahn.

Magam is ugy találtam, hogy igen kövérek az asszonyok és talán nem is Glahn, hanem én voltam az, aki először észrevette ezt; én e fölött nem veszekszem és neki engedem a dicsőséget. Egyébként nem volt minden asszony riasztó, habár valamennyinek kövér és duzzadt volt az arca; a faluban találtam egy leányt, egy fél-tamulett leányt, a haja hosszu volt és a foga hófehér, ő volt a legszebb valamennyi között. Egy este a rizsföld szélén találkoztam vele, a hasán feküdt és lábával a levegőben kalimpált. Tudott beszélni velem és addig beszélgettünk, amig meg nem untam; csaknem reggel volt, amikor elváltunk és ekkor ő nem ment egyenesen haza, hanem ugy tett, mintha a szomszéd faluban járt volna. Ez estén Glahn a falu közepén ült két fiatal leánynyal, igen fiatalok voltak, talán nem többek tiz évesnél; ezekkel mulatott és rizsbort ivott; már a maga izlése szerint.

Néhány nappal később vadászni indultunk. Teaültetvények, rizsföldek, füves terek mellett haladtunk el, magunk mögött hagytuk a falut és megindultunk a folyó irányában. Nagy erdőbe jutottunk, csodálatos, idegen fák, bambuszok, mangostanok, tamarindák, tiakfák, olaj és gummicserjék voltak benne. Isten tudja, hány fajta fa mellett haladtunk el, közülünk egy sem értett hozzá. Ám a folyóban igen kevés volt a viz és az esős évszakig mindig kevés volt benne a viz. Vadgalambokat, vadkacsákat lőttünk, délután tájt két keselyüt is láttunk és papagályok is röpdöstek a fejünk fölött. Glahn bosszantóan biztosan lőtt, mindig talált, de ez annak volt az oka talán, hogy az ő fegyvere jobb volt az enyémnél. Én nem sokat törődtem ezzel, de Glahn igen gyakran mondogatta: ennek a farkába pörkölök, ennek a fejét szakitom szét. Ilyesmit mondott mielőtt lőtt volna és amikor a madár lehullt csakugyan kiderült, hogy vagy a fejét vagy a farkát zuzta szét. Később, amikor két orrvszarvuval találkoztunk, Glahn mindenáron söréttel akart rájuk lőni. Ám én lebeszéltem erről az esztelenségről, mert esteledett már és mindössze néhány töltényünk volt. Ezzel megint a bátorságát akarta fitogtatni, hogy ő söréttel mer orrszarvura vadászni.

– Boszant, hogy mégis nem lőttem rájuk! mondta később. Ugyan az ördögbe is, miért olyan óvatos ön? Olyan soká akar élni talán?

– Örvendek, hogy előrelátóbbnak gondol engem, mint saját magát! válaszoltam.

– Igen, de ne civódjunk ilyen semmiségeken! – mondta.

Ezek az ő szavai voltak és nem az enyéim; alighanem civódást akart kezdeni velem; miattam ugyan! Kezdtem elhidegülni tőle, főleg könnyelmü viselkedése és csábitó lénye miatt. Tegnap este egészen nyugodtan sétáltam az uton Maggieval, a tamulettlánynyal és mindketten igen elégedettek voltunk. Glahn a kunyhó előtt ült és amikor elhaladtunk előtte mosolyogva üdvözölt bennünket; Maggie most látta először őt és kiváncsian kérdezősködött utána. Olyan hatással volt reá, hogy a bucsuzás után különböző irányban mentünk el; ma nem kisért haza.

Mikor mindezt elbeszéltem neki, Glahn könnyen vette az egészet és ugy igyekezett volna feltüntetni, mintha semmi jelentősége nem lenne. Ám én nem feledtem el. Amikor elmentünk a kunyhó előtt nem rám nevetett, hanem Maggiere.

– Miért rág ő mindig? – kérdezte.

– Nem tudom, – feleltem. Rág, mert hiszen arra valók a fogai.

Egyébként nem volt ujság előttem, hogy Maggie állandóan rág valamit; már régen észrevettem. Ám az nem gyökér volt amit rágott, mert a fogai fehérek voltak; ellenben megvolt az a rossz szokása, hogy ami keze-ügyébe akadt mindent a szájába kapott és ugy rágta, mintha nagyszerü ize lenne. Amit csak látott – pénzdarabot, papirrongyot, madártollat, mindent rágni kezdett. Ám ez még sem volt ok a lekicsinylésre, mert mégis ő volt a falu legszebb lánya; Glahn irigykedett rám és ennyi volt az egész.

A másik estén egyébként megbékültünk Maggievel és Glahnt nem is láttuk.

III.

Elmult egy hét, naponta eljártunk vadászni és egész tömeg vadat lőttünk. Egy reggel, amikor az erdőben haladtunk, Glahn hirtelen megragadta a karom és a fülembe sugta: Halt! Ugyane pillanatban arcához emelte a puskát. Fiatal leopárdot talált. Magam is lelőhettem volna, de Glahn magának követelte a dicsőséget és ő lőtt elsőnek. Mennyire büszkélkedik majd megint! gondoltam. Közeledtünk az állathoz, tökéletesen döglött volt, a baloldala fölszakitott volt és a golyó a hátában ült.

Soha nem volt inyemre, ha megkapják a karom és azért mondottam:

– Ezt a lövést én is megtehettem volna.

Glahn rámnézett.

Ismételtem:

– Talán nem hiszi, hogy én is megtehettem volna?

Glahn nem felelt most sem. Ehelyett azonban megint megmutatta, hogy mennyire gyermekes a természete. Fölkapta a fegyverét és rálőtt a mozdulatlan állatra, most azonban a fejébe. Ugy néztem rá, mintha a felhőkből esett volna le.

– Igen, mondta magyarázatul. Nem engedem, hogy azt mondja valaki, hogy én oldalán találtam egy leopárdot!

Kevés volt a hiuságának, hogy ilyen egyszerü lövést tett; mindig az első akart lenni. Milyen balga is volt! Ám semmi közöm az egészhez, én nem árulom el őt.

Este, amikor hazacipeltük a döglött leopárdot egy csomó benszülött jött hozzánk csudálkozni. Glahn csupán annyit mondott, hogy reggel lőttük és nem büszkélkedett többet a zsákmányával. Maggie is bejött.

– Ki lőtte? – kérdezte.

Glahn válaszolt:

– Látod jól, hogy két lövés van rajta; ma reggel lőttük, amikor elindultunk! Erre megforditotta az állatot és megmutatta neki mind a két lövést, az oldalán is, a fején is. Itt ment keresztül az én golyóm! mondta és a baloldalon levő sebre mutatott, mert balgaságában nekem akarta átengedni a dicsőséget, hogy én lőttem az állat fejébe. Nem volt érdemes fáradnom, hogy helyreigazitsam a szavát és nem is tettem meg. Glahn ekkor ittatni kezdte a benszülötteket és annyit adott mindegyiknek, amennyit épen csak kivánt.

– Ketten lőtték? – mondta elgondolkodottan Maggie, de azért az egész idő alatt folyton Glahnon függött a szeme.

Félrehuztam őt és azt mondtam neki:

– Miért nézed folytonosan őt? Nem állok szorosan melletted?

– Persze! – mondta. Estére eljövök hozzád!

Néhány nap multán Glahn levelet kapott. A folyó mellett levő állomásról külön futárral küldöttek egy levelet utána és a levél százhatvan mértföldnyi kerülőt tett. A boritékon nőirás volt és arra gondoltam, hogy régi barátnője, az előkelő leány irta. Amikor elolvasta, Glahn idegesen nevetett és még külön borravalót is adott a futárnak, amiért utána hozta. Ám nem tartott soká és hallgatag, komor lett és nem tett óraszám egyebet, mint maga elé bámult. Estére társaságban ivott, két törpével, egy apával meg a fiával, engem átölelt és mindenáron azt akarta, hogy vele igyak én is.

– Ön igen kedves ma este! – mondtam.

Hangosan nevetett és azt mondta:

– Mi ketten itt ülünk India közepében és vadakra lövöldözünk, ugy-e? Nem szörnyüségesen kómikus ez? Üdv a világ minden földjére, országára, üdv minden szép hölgyre, férjesekre és hajadonokra, közel és távol. Hahó! Képzeljen el egy férfit, akit egy szép asszony kér meg, egy házas asszony!

– Egy grófnő! mondtam gunyosan. Igen gunyosan mondottam ezt, ami sértette őt, ugy kiáltott föl, akár egy kutya, mert fájt a sértésem. Hirtelen összeráncolta a homlokát, hunyorgatott a szemével és azon gondolkodott, hogy nem mondott-e tulságosan sokat; kis titkára ilyen méltóságos éberséggel vigyázott. Ám ugyane pillanatban nagy tömeg gyermek szaladt a kunyhónk felé és orditozták torkukszakadtából: A tigris, ohoi, a tigris!! Közvetlenül a falu mellett, egy cserjében a tigris egy gyermeket ragadott el.

Ez elég volt Glahnnak, aki amugy is ittas volt és földult lelkiállapotu; puskája után kapott és abban a pillanatban a cserje felé rohant; sapkát sem vitt magával. Ám miért vitte most a golyós fegyvert a sörétes puska helyett, ha egyszer már annyira bátor. Keresztül kellett gázolnia a folyón, ami nem volt minden veszedelem nélkül való vállalkozás, habár a folyó csaknem teljesen kiszáradt volt most; közvetlenül ezután két lövést hallottam és rá egy harmadikat. Három lövés egy állatnak! gondoltam. Két lövés egy oroszlánt is összetörne és ez tigris csupán. Ám a három lövés sem használt, amikor Glahn kijött, a gyermek összeszaggatott volt és félig megették már; ha Glahn nem lett volna ittas, bizonyára kisérletet sem tett volna a megmentésére.

Ezt az éjet rettenetes orgiával töltötte el a közelünkben lakó özvegygyel és két leányával, isten tudja, hogy melyikkel közülök.

Két napon át Glahn egyetlen pillanatig sem volt józan és már nagy ivókompániát toborzott maga köré. Hiába kért arra, hogy résztvegyek az ivásban; már nem is törődött azzal, amit mondott és egyszerre kibökte, hogy azért nem akarok inni vele, mert féltékenykedem rá.

– A féltékenység elvakitja önt! – kiáltotta.

Az én féltékenységem? Hogy én féltékeny vagyok ő reá?

– Nos, tudja mit? mondotta. Féltékeny, magára!

Miért lennék féltékeny magára?

– Nos, jó, mondta. Akkor hát nem féltékenykedik reám! Egyébként ma este Maggienél voltam. Rágott, mint mindig.

Lenyeltem a válaszom és tovább mentem.

IV.

Megint vadászgatni mentünk. Glahn ugy érezte, hogy igazságtalanul bánt velem és bocsánatot kért ezért.

– Egyébként nyomorultul fáradt vagyok, mondta. Szeretném, ha ön egy napon elhibázná a lövést és golyót küldene a nyakamba. Emlékezetében talán ujból megélemedett a grófnő levele és azért azt mondottam neki:

– Ki mint veti ágyát, ugy alussza álmát!

Napról-napra komorabb és hallgatagabb lett; nem ivott többé és nem beszélt többé; orcái beestek.

Egy napon hirtelen csevegést, nevetést hallottam az ablakom alatt. Kinéztem: Glahn megint előkeresgélte a legvidámabb arcát és Maggievel beszélgetett. Előszedte minden csábitó müvészetét. Maggie alkalmasint egyenesen hazulról jött és Glahn lesett rá! Egyáltalán nem voltak óvatosak és egyenesen az én ablakom alatt beszélgettek.

Minden tagomban reszketést éreztem, fölhuztam a puskám ravaszát, de nem nyomtam meg. Kimentem az utcára és megfogtam Maggie karját; hallgatagon mentünk végig a falu hosszában; Glahn rögtön eltünt a kunyhóban.

– Miért beszéltél megint vele? – kérdeztem Maggiet.

Nem felelt semmit.

Halálosan kétségbeesett voltam, a szivem annyira vert, hogy alig tudtam lélegzeni. Soha nem láttam Maggiet annyira szépnek, mint mostan; soha fehér leányt nem láttam ennyire szépnek és ezért elfeledtem, hogy tamulettleány ő, a kedvéért mindent elfeledtem.

– Felelj, mondtam, miért beszéltél vele?

– Ő jobban tetszik nekem! – mondta.

– Jobban tetszik, mint én?

– Igen.

Nos, ő jobban tetszik neki, mint én, habár én könnyüszerrel tudnám összemérni magam vele! Nem voltam mindig jóságos hozzá, nem adtam pénzt neki, nem vettem ajándékokat neki? Mit tett ő?

– Ő gunyol téged, azt mondja, hogy te folyton rágsz!

Ezt nem értette meg és erre elmagyaráztam neki, hogy megvan az a rossz szokása, hogy minden tárgyat a szájába vesz és rágni kezdi azt. Glahn pedig igen sokat mulat ezen. Ez sokkal nagyobb hatással volt rá, mint bármi más, amit mondottam neki.

– Hallgass meg Maggie! mondottam ezután. Azt akarom, hogy örökre az enyém légy; nem akarod talán? Meggondoltam a dolgot, ha elutazom innen elfogsz jönni velem és én feleségül veszlek. Hallod, az én hazámba fogunk utazni és ezentul ott lakunk. Akarod?

Ez is hatással volt reá; és Maggie elevenebb lett és sokat beszélt, amig sétálgattunk. Glahnról csak egyszer beszélt!

– És Glahn is velünk jön, ha elutazunk?

– Nem! mondtam. Ezt nem teszi. Szomoru vagy emiatt?

– Nem, nem! mondta hevesen. Örvendek inkább!

Többet nem beszélt róla és én megnyugodtam. Mikor megkértem rá, Maggie haza is eljött velem.

Mikor néhány óra multán eltávozott tőlem, fölmásztam a Glahnhoz vezető lépcsőkön és bekopogtam a vékony ajtón. Otthon volt. Azt mondtam:

– Azt jöttem megmondani, hogy holnap reggel talán ne menjünk vadászni.

– Miért ne?

– Mert nem állhatok jót azért, hogy elhibázom a lövést és golyót lövök a nyakába!

Glahn nem válaszolt és én ujból lementem. E figyelmeztetés után holnap bizonyára nem lesz kedve vadászni menni; különben miért csalta Maggiet épen az ablakom alá és miért beszélgetett épen ott vele? És miért nem utazott haza, ha a levélben valóban hazahivták? E helyett inkább járkál a fejem fölött, a fogait vicsorgatja és azt kiáltja: Soha többé! Soha többé! Inkább négyfelé vágatom magam!

Ám arra következő reggel, hogy megfenyegettem őt, Glahn teljes vadászkészültséggel állott az ágyam előtt és rámkiáltott:

– Föl, föl, pajtás! Gyönyörü idő van, lőnünk kell valamit. Egyébként ostoba dolog volt az, amit tegnap este mondott.

Nem volt még négy óra sem, de én rögtön felugrottam és készülődni kezdtem, mert megvetette a fenyegetésemet. Mielőtt elmentem volna, megtöltöttem a fegyverem és őt otthagytam állani és nézni előkészületeimet. Egyébként egyáltalában nem volt olyan pompás idő, mint mondotta, esett az eső és ez még inkább bőszitett; ám vigyáztam arra, hogy ne áruljak el semmit és hallgatagon mentem mellette.

Egész napon át az erdőben csatangoltunk és mindegyikünk a maga gondolataival volt elfoglalva. Nem lőttünk semmit, egyik vad a másik után törtetett el mellettünk és mi még puska után sem nyultunk, mert mindenre gondoltunk, csak vadászatra nem. Déltájban Glahn előttem kezdett járni, mintegy kitünő alkalmat szolgáltatva arra, hogy azt tegyek vele, ami tetszésemre van épen; szorosan a puskám csöve előtt ment, de lenyeltem ezt a gunyt is. Este azután hazatértünk anélkül, hogy bármi történt volna. Azt gondoltam: Most talán észretér és békében hagyja Maggiet.

Este, amikor a kunyhó előtt állottunk, ezt mondta Glahn:

– Életemben ez volt a leghosszabb nap!

Többet nem beszéltünk.

A következő napon a legelkeseredettebb hangulatban volt, nyilván a levél miatt. Nem birom ki, egyáltalában nem birom ki! – mondotta többször az éjszakában; az egész kunyhóban mindenütt hallották sopánkodását. Komorságában annyira ment, hogy akárhányszor nem válaszolt a korcsmárosné legbarátságosabb kérdéseire sem és alvás közben folyton sóhajtott. Lelkiisme retére nagyon rásulyosodik valami! – gondoltam; ám az égre is, vajjon miért nem utazik haza? Bizonyosan a gőgje tiltja el ettől, nem akar az lenni, aki visszamegy oda, ahonnan eltávozott egyszer.

Maggievel minden este találkoztam és Glahn nem beszélt vele többé. Megfigyeltem, hogy fölhagyott a rágással, már egyáltalában nem rágott; örvendtem ennek és azt gondoltam: nem rág többé, tehát egy hibával kevesebb és én még jobban szeretem ezért. Egy napon Glahn után kérdezősködött; igen óvatosan. Egészséges-e? Itt van-e még?

– Ha nem halt meg és ha nem utazott el – mondtam – ugy bizonyosan odahaza fekszik. Rám teljesen közönyös. Nem tudom elviselni a társaságát.

Ám amikor ugyane pillanatban a kunyhó elé értünk, előtte, a földön, egy matracon heverve, megpillantottuk Glahnt; karja a nyakát támasztotta és szeme az égre meredt.

– Egyébként itt fekszik! – mondtam.

Mielőtt megakadályozhattam volna, Magie egyenesen feléje lépett és kedveskedőn mondotta:

– Nézze csak, én nem rágok többé! Se papirt, se pénzt, se tollat nem rágok többé!

Glahn alig nézett rá és nyugodtan feküdt tovább; Maggie és én elmentünk. Amikor szemrehányásokat tettem neki és azt mondottam, hogy megszegte igéretét és mégis beszélt Glahnnal, azzal felelt, hogy rendreutasitotta csupán.

– Igen, az helyes, utasitsd csak rendre; ám nem az ő kedvéért szoktál le a rágásról?

Nem felelt. Hogyan? Nem akar válaszolni?

– Beszélj, hallod-e, az ő kedvéért történt?

– Nem, nem – mondta akkor – a te kedvedért.

És mást nem is tudtam hinni. Miért is tette volna Glahn kedvéért?

Maggie igérte, hogy estére eljön és el is jött.

V.

Tiz óra tájt jött, hallottam künn a hangját, amint beszélgetett egy kis gyermekkel, akit a kezénél vezetett. Miért nem jön be, és miért hozta magával azt a kölyket? Megfigyeltem és rájöttem, hogy jelt ád, amikor olyan hangosan beszél a gyermekkel; láttam azt is, hogy tekintetét a tetőnek irányozta, Glahn ablakának, Amikor meghallotta a hangját, az ablak mögül intett neki talán? Annyi mindenesetre világos volt előttem, ha az ember odalenn egy apró gyermekkel beszélget, semmi szüksége arra, hogy a magasba nézzen.

Egy pillanatig arra gondoltam, hogy kimegyek hozzá és megragadom a karját; ám ugyane pillanatban elengedte a gyermek kezét, a gyermeket egyedül hagyta állani és ő megindult, megindult a folyosó felé. Nos, igy mégis megjött végre; az volt a szándékom, hogy alaposan lehordom, amint belép.

Most állok és hallom, hogy Maggie a folyosón jár, egyáltalában nem tévedek, ő most közvetlenül az ajtóm előtt áll. Ám ahelyett, hogy bejött volna hozzám, a lépcsőn hallottam recsegni a lépéseit, fölment a padlásra, Glahnhoz ment, mindezt igen jól hallottam. Fölrántottam az ajtót, fölnéztem, de Maggie megérkezett már, az ajtó bezárult mögötte és nem hallottam semmit többé.

Ez tiz óra tájt történt.

Visszamentem a szobámba, előkerestem a puskám és megtöltöttem, igen, ezt tettem, habár éjszaka volt. Tizenkét óra tájban fölmentem a lépcsőn és hallgatóztam az ajtón; hallottam, hogy Maggie bent volt még mindig, bent volt és ugy látszik, igen jól mulattak, azután lementem ujra. Egy óra tájt fölmentem megint, akkor csöndes volt minden. Vártam az ajtó előtt, amig fölébrednek, két óra lett, három óra, négy óra és akkor fölébredtek. Ám ugyane pillanatban nagy lármát hallottam lentről, a korcsmárosné szobájából és nekem gyorsan lekellett sietnem, nehogy meglephessenek ők. Glahn és Maggie bizonyosan ébren volt már és én egész bizonyosan sok mindent kihallgathattam volna, de hiába, lekellett mennem.

A folyosón ezt mondtam magamnak: Látod, itt ment el ő, könyökével surolta az ajtóm, de ő nem ide nyitott be, ő fölment a lépcsőn, itt van a lépcső is, ő ezen a négy lépcsőfokon ment föl.

Ágyam érintetlen volt még és én nem feküdtem le most sem; odaültem az ablakhoz, kezembe vettem a puskát és azzal babráltam. A szivem nem vert, hanem reszketett.

Félórával később Maggie lépéseit hallottam a lépcsőn. Odahuzódtam az ablaktáblám mellé és láttam, amint kilépett a konyhából. Az a kurta, kis gyapotszoknyácska volt rajta, ami a térdéig sem ért, vállán pedig egy gyapju kendő volt, amit bizonyosan Glahntól kölcsönzött. Különben teljesen mezitelen volt és a kis gyapotszoknyácska teljesen összegyürött volt. Mint rendesen, szokása szerint, lassan ment most is és nem is tekintett az ablakom felé. Azután eltünt a kunyhók között.

Nemsokkal azután lejött Glahn, puskával a hóna alatt és teljesen fölkészülten a vadászatra. Komor volt és nem is üdvözölt. Egyébként nagyszerüen kiöltözött és rendkivüli gondot forditott a toalettjére. Ugy kiöltözött, akár egy vőlegény! gondoltam.

Egy pillanat alatt elkészültem, elindultam vele és egyikünk sem szólt egyetlen szót. Az első két fajdot, amit lőttünk, a szó szoros értelmében szétroncsoltuk, mert golyókkal lőttünk rájuk, ám azért mégis megsütöttük ezeket egy fa alatt és szótlanul fogyasztottuk el. Igy mult az idő tizenkét óráig.

Glahn rámkiáltott:

– Bizonyos benne, hogy megtöltötte a fegyverét, valami váratlan zsákmányra akadhatunk. Töltse meg minden esetre!

– Megtöltöttem! válaszoltam.

Akkor egy pillanatra eltünt valami bokor mögött. Milyen gyönyör lenne lelőni őt, lelőni, mint egy kutyát! Nem volt sürgős, ő még töprenghet egy ideig ezen, ő bizonyosan tudta, hogy mit forgatok az agyamban, bizonyosan tudta és azért kérdezte, hogy megtöltöttem-e a puskám. Még ma sem tudott ellenni anélkül, hogy kielégitse a hiuságát, kiöltözött és piros inget vett magára; vonásai minden mértéken fölül gőgösek voltak.

Egy óra tájt halványan, dühödten állott elém és azt mondta:

– Nem, ezt nem birom tovább. Nézzen utána hát, nézze meg, ember nézze meg, hogy megtöltötte-e a puskáját!

– Szabad arra kérnem, hogy inkább a maga fegyvere miatt aggódjon! feleltem. Ám én igen jól tudtam, hogy miért érdeklődik folyton a puskám után.

Ám ekkor eltávozott mellőlem. A válaszom olyan hatással volt reá, hogy elcsöndesedett és lehorgasztotta a fejét, amikor eltávozott.

Nemsokára egy galambot lőttem és ujra töltöttem. Mig ezzel foglalatoskodtam, Glahn félig egy fa mögé rejtőzködötten vizsgált engem, figyelte azt, hogy valóban megtöltöttem-e ujra a puskám, mindjárt azután pedig egy éneket kezdett énekelni és pedig egy lakodalmas éneket. Lakodalmas éneket énekel – gondoltam – és a legjobb ruháiba öltözött, bizonyára azt gondolja, hogy ilyen módon teljesen ellenállhatatlan lesz. Mielőtt éneke végére jutott volna, előttem lassan le meg föl kezdett járni és mig előttem járt, énekelt folyton. Megint szorosan a puskám csöve elé állt, mintha azt gondolta volna: látod, mindjárt megtörténik és azért éneklem én ezt a lakodalmas éneket. Ám az nem történik meg mégsem és amikor elhallgatott kénytelen volt rámnézni.

– Ma nem lövünk semmit? kérdezte és mosolygott. Mintegy bocsánatkéréssel tette amiért énekelt a vadászat közben. Ám ugyane pillanatban megszépült a mosolya, ugy tünt, mintha sirna bensejében és valóban ajkai reszkettek, habár ugy tett, mintha mosolyogni tudna ebben a komoly pillanatban.

Én nem voltam fehérszemély és ő láthatta jól, hogy nem volt semmi hatással reám; türelmetlen lett, elhalványodott, céltalanul, ideges lépésekkel csavargott körülöttem, majd jobbra, majd balra volt tőlem, néha-néha megállott és várt reám. Öt óra tájt hirtelen egy csattanást hallottam és közvetlenül rá egy golyó süvitett el a bal fülem mellett. Fölnéztem, Glahn néhány lépésnyi távolságban állott tőlem, rámnézett és füstölgő fegyverét a karján nyugtatta. Le akart lőni? Azt mondtam:

– Ön hibázott; egy idő óta igen rosszul lő ön!

Ám ő nem lőtt rosszul, ő nem hibázott soha, engem akart fölizgatni csupán.

– Ugy! Az ördögbe is, bosszulja meg hát magát! kiáltott vissza.

– Ha megjön az ideje! kiáltottam és összeharaptam a fogam.

Szembeállottunk, néztük egymást, Glahn hirtelen fölrántotta a vállát és átkiáltotta hozzám:

– Gyáva!

Miért kellett, hogy gyávának is nevezzen? Arcomhoz kaptam a puskát, egyenesen a szeme közé céloztam és megnyomtam a ravaszt.

Ki, mint veti ágyát, ugy alussza álmát…

Ám most már igazán fölösleges, hogy a Glahn család továbbra is költekezzen a kutatásra, igen izgat engem, hogy egy ilyen meg ilyen nagy dijakat igérgetnek annak az embernek, aki hirt hoz arról, aki már régen halott. Glahn Tamás meghalt egy szerencsétlenség miatt, India közepén egy eltévedt golyó miatt. Az ő nevét és az ő végét a biróság egy átfüzött jegyzőkönyvbe foglalta és ebben a jegyzőkönyvben benne van az is, hogy egy szerencsétlen lövés következtében halt meg.