Veszedelmes játék.
Házasságuk előtt eszményi szerelmükkel a felhők között éltek. Egyik tengerparti fürdő napszínes élete hozta őket össze. A nagy tengeri távlaton látta a férfi a lány világos ruháit, színes napernyőit fölcsillanni és birtokosukat elragadónak találta. Itt a kék vizek és végtelen ég keretében szerette meg a szőke, törékeny gyermeket és a gyöngédségét, amelyet az alig fölserdült lányka szívében keltett, összetévesztette a hatalmas, megfoghatatlan lelkesültséggel, amely lényét a napfényes hullámok káprázatos játékának láttára eltöltötte.
A lány pedig megszerette őt, mert udvarolt neki, mert fiatal, figyelmes, gyöngéd és elég gazdag volt. Megszerette őt, mert oly természetes az, hogy a fiatal lányok megszeretik a fiatalembereket, akik fülükbe rajongó szavakat suttognak.
Három hónapig éltek így együtt: egymás szemébe beleveszve s egymás kezét is alig érintve. Ha reggel fürdő előtt az új nap ragyogó üdeségében összejöttek, vagy este a csillagos ég alatt, a leszálló éj puha csendjében, halk, egészen halk búcsút mondtak, üdvözlő szavukba már belopódzott a csók íze, bár ajkaik soha össze nem értek.
Mindig egymásról álmodtak s egymásra gondoltak, amint szemüket fölnyitották; egymást hívták, egymást kívánták testük-lelkük egész sóvárgásával, anélkül hogy erről egymásnak szóltak volna.
Házasságuk után szerelmük az égből a földre költözöttt. Életük először nem volt egyéb, mint vad, fáradhatatlan ölelés; később az érzékek elfinomult költészetévé vált, amelyben minden egyes tekintetük valami tisztátlan, de elragadó szerelmi találmányra, minden egyes mozdulatuk az éjszakák forró belsőségére emlékeztetett.
És ekkor anélkül, hogy bevallották volna önmaguknak, anélkül, hogy megértették volna, miért, kezdték únni egymást. Hiszen szerelmesek voltak még mindig, de nem tudtak már semmi titkot felfedezni, nem tudtak már semmit sem csinálni, amit már gyakran meg ne kíséreltek volna, nem volt már semmi tanulnivalója egyiknek a másiktól: még egy új becéző szó sem, egy váratlan lendület, egy szokatlan hangsúly sem, amely a sokszor ismételt szót egyszerre forróvá tette volna.
Mégis azon voltak, hogy az első ölelések kialudt lángját fölélesszék. Mindennap gyöngéd ravaszságokat, gyermekes vagy bonyolult cinkosságokat eszeltek ki; nem volt kétségbeesett eszköz, amelyhez ne folyamodtak volna, hogy a nászi hónapok kiapadhatatlan tüzét visszavarázsolják. Néha-néha föl tudták idegeiket őrületes megfeledkezésbe korbácsolni, de azután a fáradtság és az undor annál erősebb volt.
Hiába keresték a holdvilágos éjeket; langyos esték mámorébresztő csendjét a lombok alatt; ködbevesző folyópartok költészetét és nagy köztivornyák izgalmát…
Egyszer aztán egy reggel Henriette a következőket mondta Pálnak:
– Ha parancsolod!…
– De egy ismert kávéházba?
– Kérlek szépen!
Kérdőn nézett feleségére, mert látta, hogy olyasvalamire gondol, amit nem akar megmondani.
Az asszony folytatta:
– Tudod, hogy is mondjam, olyan nagyon előkelő és mégis nagyon félvilági helyiségre gondolok, ahova az urak találkára járnak…
A férj mosolygott: – Szóval kávéházi szeparé?
– Igen, igen. De azt szeretném, ha téged ott ismernének. Ha te ott már vacsoráztál volna, nem, ebédeltél volna, vagy nem is tudom… Szóval szeretném, hogy… Nem, nem merem ezt megmondani…
– Ugyan, kicsikém, mondd csak bátran! Végre is, eléggé bizalmas lábon állunk egymással!
– Nem, erre nincs bátorságom!
– Jeges teringette, de ártatlanná lettél kis bárányom! Mégis, kíséreld meg…
– Hát nézd, Pali… szeretném, ha – a szeretődnek tartanának… A pincérek, akik nem tudják, hogy te nős vagy, gondolják, hogy a barátnőd vagyok!… Sőt te magad is! Hidd azt, ott, azon a helyen, ahová bizonyára sok hasonló emlék fűz, hogy a szeretőd vagyok… Úgy szeretném!… És én is azt fogom hinni, hogy a szeretőd vagyok… hogy vétket követek el!… Megcsallak saját magaddal… Ez csunya, nagyon csunya… Mégis, úgy szeretném!… Ne piríts el, Palikám!… Úgy is érzem, hogy zavarba jövök… De te azt nem érted… Olyan furcsa, olyan különös lenne… annyira felzaklatná az idegeimet egy ilyen nem egészen társasági helyen… egy szeparéban, ahol minden este szeretnek… Igen, beismerem, borzasztóan csunya… Mégis, oly jó lenne veled ott lenni… Ne nézz rám, Palikám… Úgy is olyan piros vagyok már, mint a paprika.
A férfi nagyon jól mulatott az asszony szavain s nevetve mondta:
– Helyes! Készülj az esti nagy előadásra!
Este hét órakor a boulevard egyik nagy kávéházának vörösszőnyeges lépcsőjén mentek fel. A férfi mosolygó, diadalmas arccal; az asszony fátyolosan, félénken, boldog elragadtatással.
A szobában, ahová léptek, megterített asztal körül négy karosszék volt elhelyezve. A fal mellett széles, bordóbársonnyal behúzott dívány állt. A frakkos étteremfőnök mély meghajlással nyujtotta át az étlapot. Pál átadta feleségének:
– Mit eszel?
– Nem tudom, mit lehet itt enni!
A férj hangosan olvasta a felsorolt ételek litániáját, miközben felsőkabátját levetette s átadta a kiszolgáló pincérnek. Azután a főnökhöz fordult:
– Kaviár töltött tojással – rákleves – csirke olasz mártással – nyúlgerinc – tengeri rák amerikai módra – orosz saláta jól fűszerezve – édességek. Ital csak egyféle: pezsgő.
Az étteremfőnök mosolyogva nézte a fiatalasszonyt, majd fölvette az étlapot és tisztelettudó, de bizalmas hangon fordult a férjhez:
– Durot úr aszút iszik vagy pezsgőt?
– Pezsgőt, de szárazat!
Henriette nagyon büszke volt, hogy ez az ember ismeri ura nevét.
A díványra ültek egymás mellé és enni kezdtek. Asztalukra tíz gyertya szórta fényét, amelyek a szemben lévő tükörben megkétszereződtek. A tükör homályos volt a gyémánttal belekarcolt sok száz névtől, amelyek együtt, mint óriási pókháló, fedték be a csiszolt üveglapot.
Henriette gyorsan ürítette ki a poharakat, hogy megmámorosodjék; pedig már az elsőktől szédülni kezdett. Pál e helyhez fűződő emlékeitől izgatva, folytonosan felesége kezét csókolgatta. Szeme ragyogott.
Az asszonyt a gyanús hely állandó, soha nem érzett izgalomban tartotta, amelyben volt kis szégyen is, de úgy egészben nagyon jól esett. Két néma, komoly pincér látta el a kiszolgálását gyorsan és előkelően; csak a szükséges pillanatban léptek be s kezdődő érzelmi kilengéseknél tüstént eltűntek.
A lakoma közepe táján Henriette már egészen mámorba szédült. Pál szintén hangosabban beszélt a rendesnél s felesége térdét ugyancsak szorongatta az asztal alatt. Az asszony piros arccal, élénk, kedves szemekkel fecsegett:
– Palikám, édes Palikám, vallj be mindent! Úgy szeretnék mindent tudni!…
– Mit, édes galambom?
– Nem merem mondani.
– Na, csak ki vele!
– Volt szeretőd… voltak szeretőid előttem?
Pál kissé zavarba jött. Nem tudta, hallgasson-e, vagy eldicsekedjen sikereivel?
Az asszony összetette kezét:
– Csak most az egyszer! Tedd meg, amire kérlek! Sok?… Mondd, sok volt?
– Hány?
– Nem tudom. Ki tudja az ilyesmit?
– Nem számláltad meg?…
– Hogy gondolod?
– Szóval akkor nagyon sok volt?
– Uhum!
– Mégis, hány volt körülbelül?… Csak úgy körülbelül?
– Igazán nem tudom, angyalom. Voltak évek, amikor sok volt. Viszont voltak évek, amikor számuk nem szökött magasra.
– Hányan lehettek évenként?
– Néha húsz-harminc, néha meg csak négy-öt.
– Ó, hisz akkor volt vagy száz nőd!
– Annyi lehetett.
– Fuj, ez utálatos!
– Miért utálatos?
– Mert utálatos, ha az ember arra gondol, hogy mindez a sok asszony meztelenül… Ó, ó… és mindig ugyanazt a… Nem, Pál, ez nagyon undorító!
A férfi dühös volt, hogy felesége ezt undorítónak találja s olyan arckifejezéssel válaszolt, amelyet a férfiak akkor szoktak fölvenni, mikor az asszonyokkal éreztetni akarják, milyen nagy ostobaságot mondtak:
– Nézd, kicsikém, ha undorító száz asszonnyal, akkor eggyel is az!
– Szó sincs róla!
– Miért?
– Azért, mert egy asszony viszonyt, szerelmet jelent. De száz asszonyt a karjaid közé szorítani, ez, megengedj, alantas, csunya, ízléstelen dolog. Föl sem tudom fogni, hogy lehet ezekkel a lányokkal érintkezni, mikor olyan piszkosak?…
– Élénken tévedsz! Ezek a lányok nagyon is tiszták.
– Nem lehet valaki tiszta, ha abból él, amiből ezek a teremtések.
– Ellenkezőleg! Éppen azért tiszták, mert abból élnek.
– Ugyan, hallgass! Ha valaki csak arra gondol, hogy az előtte való éjszaka… Fuj, de utálatos!
– Nem utálatosabb, mint ebből a pohárból inni, amelyből ma reggel ki tudja, ki ivott s amelyet biztosítlak, kevésbbé mosnak ki, mint…
– Nem hallgatsz el mingyárt?! Milyen közönséges vagy!
– Akkor minek kérdezed, hogy voltak-e szeretőim?
– Mondd, a szeretőid mind uccai lányok voltak?… Mind a száz?…
– Á, dehogy is!
– Hát?
– Istenem, hát színésznők… gépírónők… néhány társasági nő…
– Hány társasági nő?
– Hat.
– Csupán hat?
– Csupán.
– Csinosak voltak?
– Igen.
– Csinosabbak, mint a többiek?
– Nem.
– Melyiket szeretted jobban? A lányokat vagy a társasági nőket?
– A lányokat.
– Mert egyáltalában nem szeretem a műkedvelőket.
– Ó, borzasztó! Tudod, hogy majd megkövülök a borzalomtól! Ilyen gyalázatos ember vagy te! És mondd csak, különös örömed telt abban, hogy az asszonyokat így cserélgesd?
– Természetesen.
– Nagy örömed?
– Nagy.
– Mért? Talán egyik nem olyan, mint a másik?
– Szó sincs róla!
– Semmiben sem hasonlítanak?
– Semmiben.
– Milyen furcsa! Miben különböznek?
– Mindenben.
– A testük is?
– Hát persze!
– Az egész testük?
– Az egész.
– És miben különböznek még?
– Abban, ahogy csókolnak. Ahogy beszélnek. Még a legkisebb dolgokban is.
– Úgy? Szóval élvezetes dolog cserélgetni?
– Tagadhatatlan.
– És vajjon a férfiak is különbözők?
– Azt igazán nem tudom!
– Nem tudod?
– Nem.
– Bizonyára ők is különbözők…
– Bizonyára… kétségtelenül…
Egy pillanatig elgondolkozott pezsgős pohárral a kézben. Aztán kiitta egy hajtásra s két karját a férje köré fonva, a szájába suttogta:
A férj vad öleléssel szorította magához… Az egyik pincér, aki benyitott, diszkréten visszahúzódott. A kiszolgálást körülbelül öt percre fölfüggesztették.
Mikor az étteremfőnök kezében a gyümölcsöstállal megjelent, az asszony már ismét teli pezsgőspoharat tartott ujjai közt és a sárga, átlátszó ital mélyére nézve, mintha ott ismeretlen, csalogató dolgokat látna, álmodozó hangon dünnyögte:
– Igen, mégis csak mulatságos dolog lehet!