Az őrült.
Mint egy felsőbb törvényszék elnöke, mint feddhetetlen életű főhivatalnok halt meg. Példás életét Franciaország valamennyi törvényszékén ismerték. Az ügyvédek, fiatal jegyzők és bírák mély meghajlással üdvözölték, mikor a folyosón feltűnt nagy, sovány és fehér arca, amelyet mély és villogó szemek világítottak meg.
Egész életén át üldözte a bűnt s védte a gyöngéket. Gyilkosoknak, sikkasztóknak nála nem volt nagyobb ellensége, mert tudott a lelkük legmélyéig látni, ismerte titkos gondolataikat és felfedte tetteik legrejtettebb rúgóit is.
Nyolcvankétéves korában halt meg. Mindenki sajnálta és emlékének mély tisztelettel adózott. A gyászolók élén kivonult a temetőbe a helyőrség díszcsapata s a sír felett frakkos urak ejtettek fájdalmas szavakat és őszinte könnyeket.
Nos hát, ettől a köztiszteletben álló férfiútól feljegyzések maradtak fenn, amelyeket az elképedt közjegyző abban az iratszekrényben talált, ahová az elhúnyt a nagy bűnösökre vonatkozó iratokat szokta tenni.
A feljegyzéseknek ez volt a címe:
Miért?
1851 június 20. – Tárgyalásról jövök. Blondelt halálra ítéltem. Miért ölte meg ez az ember öt gyerekét? Miért? Gyakran találkozunk emberekkel, akiknek különös kéjt okoz életet pusztítani. Igen, igen! Valóságos kéj lehet ez; talán a legnagyobb mindegyik közül. Mert az ölés nem ugyanaz-e, mint a teremtés? Alkotni és pusztítani! E két szó magába zárja a nagy földkerekségnek, az egész világegyetemnek történetét! Miért oly részegítő ölni?
Június 25-én. – Furcsa dolog egy emberi lényre gondolni, aki él, mozog, fut… Egy élőlény? Mi az egyáltalában? Eleven gépezet, amely a mozgás elvét s az azt szabályozó akaratot rejti magában! Nincs összenőve semmivel! Lábai a földbe nem gyökereznek! Életszemecske, amely ide-oda mozog a föld hátán; nem lehet tudni honnan jött, hová megy; porszemecske, amelyet szabadon eltaposhatsz. Utána nem következik semmi, csupán a rothadás, a teljes megsemmisülés.
Június 26-án. – Miért bűn hát ölni? Igen, miért? Hiszen nagy természeti törvény ez. Minden lénynek hivatása az ölés: öl, hogy éljen; öl, hogy öljön. Az ölés vágya bent él vérmérsékletünkben; ölni kell! Az állat gyilkol minden nap, lételének minden pillanatában. Az ember gyilkol, hogy táplálkozzék és gyilkol kéjből is. Ezért találta ki a vadászatot! A gyerek megöli a férgeket, amelyek keze ügyébe esnek, a kis madárkákat s mindazokat a kis állatokat, amelyekhez csak hozzáférhet. De ellenállhatatlan ölési vágyunkat ez nem elégíti ki! Nem elég állatot ölni: embert is kell ölni! Régen emberáldozatokkal elégítették ki ezt a parancsoló vágyat. Manapság a társasági élet kényszere az emberölést bűnné bélyegezte. Elítélik és megbüntetik a gyilkost! Minthogy azonban nem tudunk élni anélkül, hogy gyilkoló ösztönünknek eleget ne tegyünk, időnként háborúkat csinálunk, amelyekben egész népek irtják ki egymást. Ilyenkor nagy vérmámor borítja el az emberiséget: a hadseregek részegek az ölés izgalmától s még a békés polgárok, az asszonyok s a gyerekek is megkótyagosodnak, amikor esténként a családi lámpafény alatt a gyilkosságokról eszményített leírásokat olvasnak.
És talán megvetik azokat, akik e végzetszerű embermészárlásokat végrehajtják? Ó, dehogy! Kitüntetésekkel halmozzák el! Aranyba, bíborba öltöztetik; kalpagjukon tollat, mellükön érdemjeleket hordanak; kapnak keresztet, kegydíjakat s mindenféle megkülönböztetéseket. Tisztelettel, szeretettel övezve élnek, fejüket büszkén hordják csupán azért, mert hivatásuk az emberölés! Gyilkoló szerszámukat megcsörrentik az ucca kövezetén s az arra menő feketeruhás polgár irígykedve nézi azt. A gyilkolás a természettől szívünkbe vésett örök törvény! Nincs szebb és nincs dicsőbb, mint ölni!
Június 30-án. – Ölni törvény: mert a természet az örök fiatalság, az örök változás barátja. Minden öntudatlan tette ezt harsogja: »Csak gyorsan! gyorsan! gyorsan!« És pusztít gyorsan és megint újra alkot.
Július 2-án. – Mi az ember? Minden és semmi. Mint gondolat, tükre a nagy mindenségnek. Mint emlékezés és tudomány, a világ kicsinyített kiadása s annak egész történetét magában hordja. Minden ember, mint a tények és dolgok tükre, kis világegyetem a nagy világegyetemben!
De utazz csak! Vess pillantást a nyüzsgő fajokra! Az ember semmivé lesz! Hajóra ülsz, mindjobban távolodsz az emberekkel tömött parttól s egyszerre csak semmi mást nem látsz, mint a partot. Az észrevehetetlen lény eltűnik, teljesen elvész; annyira kicsi, annyira jelentéktelen. Szeld át gyorsvonaton Európát és nézz ki a vonat ablakán! Emberek, emberek mindenütt! A mezőkön, uccákon, mindenütt ember lebzsel: parasztok, akik ép hogy a földet tudják túrni; szörnyű asszonyteremtések, akiknek minden tudományuk a főzés és a szülés. Menj Indiába, Kínába s mindenütt embermilliárdokat látsz mozogni, élni, akik annyi nyomot sem hagynak maguk után, mint a hangya, amelyet az úton eltaposol. Menj a vályogkunyhókban élő feketék birodalmába; menj a fehér arabok közé, akik barna sátorokban laknak, amelynek vásznát a szél csapkodja és megtanulod, hogy a különélő, önmagában vett ember semmi, egyáltalában semmi. A faj minden! Mit ér például egyvalaki a pusztákon bolyongó néptörzsből? És ezek a bölcs emberek nem törődnek a halállal. Az ember náluk nem számít. Az ellenséget meg kell ölni: az élet háború. Így háborúskodott régen egyik tanya a másikkal, egyik tartomány a másikkal.
Igen, utazzatok csak a nagyvilágban s nézzétek a megszámlálhatatlan, ismeretlen embertömegek nyüzsgését! Ismeretlenek? Hát éppen itt van a rejtély kulcsa! Bűn a gyilkosság, mert az embereket számokkal láttuk el! Mikor megszületnek, beírják az anyakönyvbe, nevet adnak nekik és megkeresztelik. A törvény rájuk teszi kezét! Íme a nagy furfangosság! Az anyakönyvbe fel nem vett ember nem számít: öld meg a végtelen mocsár ingoványaiban, a pusztán, a hegyek közt! Mintha semmi sem történt volna! A természet szereti a halált; ő nem büntet miatta!
Csupán az anyakönyv tesz szentté és sérthetetlenné! Különös! E könyv egyesegyedül védi az embert. Az élet szent, mert ide be van vezetve! Tisztelet az anyakönyvnek, a törvényes Istennek. Térdre előtte!
Az állam ölhet, mert joga van az anyakönyvet módosítani. Ha háborúban lemészároltat kétszázezer embert, egyszerűen nagyszámú jegyzői által kivakartatja nevüket az anyakönyvből. Ezzel vége van! De nekünk, akik nem változtathatunk az anyakönyvön, nekünk tisztelni kell embertársaink életét. Anyakönyv, dicső Istenség, aki a polgármesteri hivatalokban székelsz, üdvözöllek! Erősebb vagy, mint a Természet! Ó, nagy, nagy Hatalom!
Július 3-án. – Hah, milyen különös, kéjes élvezet lehet ölni: kezünkbe keríteni egy élő, gondolkodó lényt, s azután kis lyukat fúrni rajta s nézni, hogy ömlik ki belőle a vér… A piros vér, amely életet fakaszt… És az előbb még meleg test egyszerre csak mint puha, hideg, tehetetlen és gondolatnélküli hústömeg terül el lábad előtt!
Augusztus 5-én. – Istenem, mi lenne, ha én, aki egész életemben ítélkeztem, kihirdetett szavakkal öltem, guillotinenal kivégeztem azokat, akik késsel öltek, mi lenne, ha én is úgy csinálnék, mint a gyilkosok? Mi lenne, ha én is közvetlenül, késsel gyilkolnék? Én, a törvényszéki elnök? Én, én? Ki tudná meg?
Augusztus 10-én. – Meg tudná-e valaha valaki? Gyanúsítanának engem? Különösen, ha olyan valakit ölnék meg, akinek életére semmi okom sincs törni?
Augusztus 15-én. – Belém furakodott a kísértet, mint féreg s bennem rág. Bennem csúszik, mászik; egész testemben sétál; ott kering elmémben, amely csak erre gondol: ölni; ott van szememben, amely csak vért kíván látni; fülemben, ahol szörnyű, őrjítő hang sikít: a meggyilkoltnak utolsó kiáltása; lábaimban, amelyekben bolond vágy él odamenni, ahol a tett végbemegy; kezeimben, amelyek remegnek az ölés vágyától. Milyen különös, ritka élvezet lehet. Mennyire méltó egy szabadabb felfogású emberhez, aki a többiek fölött él, szíve fölött rendelkezni tud és finom élményeket keres!
Augusztus 22-én. – Nem tudtam többé ellenállni. Először kis madarat öltem meg, hogy elkezdjem, hogy az első kísérletet megtegyem.
Jánosnak, a szolgámnak, volt egy stiglice, amelyet szobája ablakára függesztett kalickában tartott. Elküldtem őt valami ürüggyel s azalatt a kis madarat kezembe vettem. Melege volt. Szíve hevesen dobogott. Felmentem vele szobámba. Időnként hevesebben meg-megszorítottam; a szívecskéje még jobban vert; fájó, de egyben gyönyörűséges érzés volt. Már majdnem megfojtottam. De nem láttam volna vért!
Ezért ollót kerestem elő. Kicsi, körömvágó ollót vettem kezembe s háromszori metszéssel lenyisszantottam a nyakát. Kitátotta csőrét, szeretett volna markomból kiszabadulni, de jól tartottam! Ó, jól megfogtam! Veszett kutya sem tudott volna görcsösen szorító ujjaim közül kimenekülni. És láttam a vért folyni… Milyen szép, csillogó, világos és piros a vér! Kedvem lett volna meginni! Nyelvem hegyét belemártottam! Jóízű. De a szegény, kis madárnak oly kevés volt! Nem tudtam sokáig az élvezetben elmerülni. Milyen fölséges látvány lehet, ha egy bika vérzik el!
Azután úgy jártam el, mint az igazi gyilkosok. Megmostam az ollót, a kezemet; a vizet kiöntöttem és a madár kihűlt tetemét kivittem a kertbe, hogy eltemessem. Egy szamócabokorban megfelelő helyet találtam. Itt sohasem bukkannak rá. Ezentúl mindennap eszem egy szemet erről a bokorról. Ó, hogy lehet élvezni az életet, ha az ember ért hozzá!
Szolgám sírt. Azt hiszi, hogy madara elröpült. Hogy is gyanakodhatnék rám! Ugyan, ugyan!
Augusztus 25-én. Embert kell ölnöm! Kell!
Augusztus 30-án. Megtörtént! Milyen kicsinység! A vernesi erdőben sétáltam. Nem gondoltam egyáltalában semmire, semmi különösre. Egyszerre csak kis gyerek jön az úton szembe velem és vajaskenyeret majszol. Megáll, amíg elmegyek mellette s üdvözöl:
– Kezit csókolom, elnök bácsi.
A gondolat fölcikázik elmémben: »Ha megölném?« Megszólítom:
– Egyedül vagy, gyermekem?
– Igen, bácsi.
– Az egész erdőben egyedül?
– Igen, bácsi.
Az ölési vágy elbódít, mint a szesz. Lassan közeledem hozzá és egyszerre csak megragadom a torkát… Szorítom, szorítom teljes erőből! Rémült szemekkel néz rám! Istenem, milyen szemek! Egészen kerek, kiugró, rettenetes szemek! Sohasem éreztem ilyen vad s ily röviden tartó fölindulást! Kis kezei a csuklómba kapaszkodtak s teste vonaglott, mint a tűz fölé tartott lúdtoll. Azután nem mozgott többé.
Szívem hevesen dobogott! A testet az árokba dobtam s leveleket hánytam rá.
Hazamentem; jól megebédeltem. Mily semmiség az egész! Este jókedvű voltam; nagyon vidám, szellemes és fiatalos. A főispánéknál, ahova híva voltam, mindenki el volt ragadtatva tőlem.
De nem láttam a vérét! Nyugodt vagyok.
Augusztus 30-án. Fölfedezték a hullát. Keresik a gyilkost. Ó, ó!
Szeptember elsején. Letartóztattak két csavargót. Semmi bizonyíték ellenük.
Szeptember 2-án. A gyerek szülei eljöttek hozzám és keservesen sírtak. Ó, ó!
Október 6-án. A nyomozást beszüntették. Egy csavargó követhette el a bűntettet. Ó, ha láttam volna a vérét, azt hiszem, sokkal nyugodtabb lennék!
Október 10-én. Az ölési vágy gerincvelőmben futkos. Olyan, mint húszéves fiúknak kínzó szerelmi vágya.
Október 20-án. Még egy! Villásreggeli után a folyóparton sétáltam. Észreveszek a fűzfa alatt egy alvó halászt. Dél volt. A burgonyás földből kimeredt egy ásó, mintha idekészítették volna. Fölkapom, markomba szorítom, mint kalapácsot s az élével kettéhasítom a halász koponyáját. Ez aztán vérzett már! Rózsaszín, agyvelővel kevert vér ömlött belőle. A vér lassan belecsurgott a vízbe. Lassú léptekkel távoztam. Ha megláttak volna! Ó, ó! Kitünő gyilkos lett volna belőlem!
Október 25-én. A halász meggyilkolása nagy port vert föl. Unokaöccsét vádolják, aki vele együtt halászott.
Október 26-án. A vizsgálóbíró meg van győződve róla, hogy a tettes az unokaöcs. Az egész város azt hiszi. Ó, ó!
Október 27-én. Az unokaöcs nagyon rosszul védekezik. Azt mondja, hogy akkor ölték meg nagybátyját, amikor ő kenyérért és sajtért a városba ment. Ki hiszi el?
Október 28-án. Az unokaöcs már majdnem vallott, annyira beleszédült a hercehurcába. Ó, ó! Igazságszolgáltatás!
November 15-én. Súlyos bizonyítékok vannak az unokaöcs ellen, akinek nagybátyjától örökölnie kellett volna. A tárgyalást én vezetem.
Január 25-én. Halálra! Halálra! Halálra! Mindenáron halálra kell ítélni! És sikerült is! Ó, ó! Az ügyész úgy beszélt, mint angyal! Még egy áldozat! Megnézem a kivégzését!
Március 10-én. Vége. Ma reggel metszették le fejét. Alaposan meghalt! Nagyon szép dolog a kivégzés! A fej lehull s a vér patakokban bugyog elő. Ó, ha megfürödhettem volna benne. Milyen szédítő gondolat: aláfeküdni, az ömlő vért arcomon, fejemen érezni s felállni egészen pirosan!… Ó, ha az emberek egymás lelkébe látnának!
Ezentúl óvatosabb leszek. Oly könnyen elárulja az ember magát. Most már várhatok és várni is fogok…
A kézirat még több lapból állt, de újabb bűntény nem fordult elő bennük. Az idegorvosok, akik a naplót olvasták, azt állítják, hogy sok ilyen ügyes és félelmetes őrült futkos a világon, mint ez az eszefordult szörnyeteg, anélkül, hogy bárki is tudna róla.