Vidéki pörösködések.
A gorzsvilli járásbíróság egyik terme tele van parasztokkal, akik a fal hosszában felsorakozva várják, hogy ügyük tárgyalásra kerüljön.
Van köztük mindenféle termetű és megjelenésű: törpe és hórihorgas, kövér, kicsattanó ábrázatú és sovány, beesett orcájú, akinek a képét mintha öreg almafa tönkjéből vágták volna ki. Kosarukat maguk elé tették és most békességesen várakoznak és ügyük kimenetelén töprengenek. Körülöttük orrfacsarító falusi szag terjeng, amelyben istállónak, izzadságnak, trágyának és savanyú tejnek külön-külön fölismerhető a maga egyéni illatárnyalata. A fehérre meszelt falakon legyek donganak. A nyitott ajtón át behallik a kakas kukorékolása.
Egy emelvényfélén kopott zöld posztóval fedett hosszú asztal áll. Bal sarkán ráncos, füle nyergén tollat hordó, kopasz fej merül az írásokba. Jobb sarkán, magát mereven kihúzva, egy zsandár foglalt helyet. A meztelen falon fából készült, felfeszített Krisztus. A vonagló Isten-ember szenvedését felajánlja ez állatszagú emberek ügyéért.
Végre belép a bíró úr. Piros arcú, elhízott ember. Hivatalos talárja suhogva lebben nagy testének siető mozdulataira. Az asztalra helyezi süvegét és mély megvetéssel néz a közönségre.
A bíró úr vidéki irodalmi nagyság. Horatiust fordítja; Voltaire kedves írója és a vaskos humorú költészetnek maga is művelője.
Rászól a jegyzőre:
– Kedves Potel uram, kezdődhet a futam!
Azután mosolyogva dünnyögi:
– Quidquid tentabam dicere versus erat.
A jegyző kopasz feje fölmerül a papírok közül. Érthetetlen, únott hangon hadarja:
– Baskel Juliána asszonyság, mint felperes és Paturon Márton, mint alperes.
Hatalmas termetű vidéki asszonyság járul a bíróság elé. Igazi járásszékhelyi előkelőség: rikító szalaggal díszített kalap; a nyakáról nagyszemű aranylánc fut le a mellén; ujjai gyűrűkkel rakva; fülében óriási függők, amelyek izzadtan fénylenek, mint az égő viaszgyertyák.
A bíró kis, ismerősöknek járó fejbiccentéssel üdvözli és szemében némi gúny csillan föl, amíg mondja:
– Baskelné naccsád, terjessze elő panaszát.
A »naccsád« ellenfelei a másik oldalon foglalnak helyet és összevissza hárman vannak. Középen húsz-huszonöt éves parasztlegény, pufókra hízott, pipacspiros arccal. Jobbján fiatal felesége; kicsi, sovány asszonyka, egészen laposra fésült hajjal, amelyen mint kakastaréj, rózsaszínű főkötő fityeg. Szeme kerek, csodálkozó és oldalra pislogó, mint a majorságé. A fiú balján áll az apja: öreg, görnyedt férfiú, akinek megcsavarodott, vékony teste úgy tűnik el a kikeményített zubbonyban, mint valami harangban.
Juliána asszony előadja sérelmeit:
– Nagyságos bíró úr! Éppeg tizenöt éve, hogy ezt a fiút magamhoz vettem. Úgy dédelgettem, mintha anyja vónék. Embert faragtam belőle. Megesküdött, hogy sohasem hágy el. Szó, ami szó, még egyességet is kötöttünk. Papírosra írtuk az egyességet. Neki adtam a bec-mortini fődemet, ami legalább is 3000 forintot ér, ő pedig megígérte, hogy szógálatomban marad. Hát, nagyságos bíró úr, eccer csak gyün ez a kis nyavalyás, ez a kis ringy-rongy, ez a cifit-cafat…
A bíró közbeszól:
– Mérsékelje magát, naccsádkám.
Juliána asszony tovább folytatja lihegő dühvel:
– Jön ez a kis… ez a kis… Minek mondjam? Jön, összekuruzsol, tudom is én mit igen, mit nem, s ez a nagy mafla, ez a tejfeles szájú pipogya fráter elveszi őt feleségül. Megesküsznek az ótárnál s ez a híres az én bec-mortini fődemet adja jegyajándékba… Hát mán hallottak ilyet?… Én sem estem ám a fejem lágyára!… Papír van a kezemben! Itt van ni… Adja vissza legalább a fődemet!… Egyességet kötöttünk a fődre nézve a jegyző előtt, a barátságra nézve csak magunk között, de írásban… Egyik ollan, mint a másik. Vagy-vagy! Tessék megolvasni, bíró úr!
És e szavakkal nagy, bélyeges papírt nyujt át kitárva a bírónak.
Paturon Márton megszólal:
– Nem igaz a’!
A bíró: Hallgasson kend! Várjon, míg sorra kerül. (Belenéz az írásba):
»Alulírott Paturon Márton Mihály megígérem Tekintetes Baskel Tivadarné Juliána ifjasszonnak, az én nemeskebelű jóltevőmnek, hogy soha e földi életben el nem hagyom, hanem hűségesen kiszolgálom, mint eddig is.
Gorzsvill, az Úrnak 1883-ik esztendejében, Szt. János napján.«
A bíró: Aláírás helyett kereszt van itt. Hát nem tud kend írni?
Márton: Nem én!
A bíró: Kend műve a kereszt?
Márton: Mán hogy vóna, naccságos bíró úr!
A bíró: Ki csinálta hát?
Márton: Az ifjasszony!
A bíró: Kész megesküdni kend, hogy a keresztet nem maga pingálta oda?
Márton (hadarva): Édesapám, édesanyám, nagyszüleim és a jóságos Isten fejire esküszöm, hogy nem én írtam a keresztet. (Kezét fölemeli és oldalra köp, hogy esküjét támogassa.)
A bíró (mosolyogva): Milyen viszonyban volt kend az itt jelenlevő Baskel Tivadarné asszonysággal?
Márton: A kéjjányom vót! (Nevetés a hallgatóság körében.)
A bíró: Mérsékelje kend kifejezéseit. Azt akarja talán mondani, hogy viszonyuk nem volt oly tiszta, mint őnagysága föltünteti?
Az apa (átveszi a szót): Még tizenötéves sem vót, naccságos bíró úr, mikor az ifjasszony pórázonságra csábította.
A bíró: Tán paráznaságot akar mondani?
Az apa: Magam se’ tom má’, bíró úr. Tény az, hogy még gyerek vót. De nem is ő vót az első. Mán három gyereket édesgötett így a naccsága. Tömte minden jóval űket, hízlalta a pukkadásig s mikor már megértek, hát elrabolta tőlük a szemérmüket…
A bíró: A szemérmüket?… És maga hagyta ezt?
Az apa: Ez vagy egy másik? Úgyis el kell az ilyesminek jönni!…
A bíró: Hát akkor minek panaszkodik?
Az apa: Én nem panaszkodok, bíró úr! Nekem semmi károm sincsen!! Csak ha a fiú má’ nem akar többet, hát hagyja békiben! Mindenki ott szeret, ahun akar. Tessen a bíró úrnak erre a törvényt citálni!
Juliána asszony: Ezek a parasztok mindent összehazudoznak, bíró úr! Én csináltam férfit a fiúból!…
A bíró: A teringettét!
Juliána asszony: És most megtagad, itthágy! Ellopja a birtokomat!
Márton: Nem igaz a’, bíró úr! Már öt év előtt is el akartam hagyni, merhogy nagyon hízásnak ereszkedett. A’ pedig nem az én gusztusom. Mondtam is neki, hogy én már csak elódalgok. De ű bőgni kezdett, mint a borjú és a könnye megeredt, mint az ereszcsatorna. Kért, könyörgött s a végin nekem ígérte a bec-mortini fődet, ha még maradok pár évig. Erre meglágyultam én is s mondám, hogy maradok. A bíró úr is úgy tett vóna.
Ott is maradtam öt álló esztendeig. Egy órát sem blicceltem el belőle. De evvel osztán meg is szógátam a fődér, aki áldóját! Megadtam az árát becsülettel. (Márton felesége, aki idáig hallgatott, papagályhangon visít fel erre):
– Nézze meg, nézze meg bíró úr ezt a rohadt hordót, hát meg lehet fizetni egy kis főddel, ha valaki öt évig szógálja?
Az apa (fejét rázva meggyőződéssel ismétli): Bizony, a Márton megdógozott érte. (Baskel asszonyság aléltan hull a padra és keservesen sírni kezd.)
A bíró (atyai hangon): Kedves naccsád, a dolgon nem segíthetek. Kegyed a bec-mortini földet törvényes formák között iratta rá. Ez már kétségbevonhatatlanul az övé. Következéskép jegyajándékba is viheti a feleségének. Ami a kérdés… érzelmi részét illeti, abba nem avatkozhatom. Én csak a törvényt alkalmazom. A többi nem tartozik rám.
Az apa (büszkén): Akkor hát nyugodtan hazamehetünk?
A bíró: Elmehetnek kendtek. (A parasztok a többiek rokonszenves tekintetétől kísérve, elégedett arccal vonulnak ki. Baskel asszonyság még mindig sír a padon.)
A bíró (mosolyogva): Szedje össze magát, naccsádkám. Ha valamit mondhatok, az csupán ennyi: feledje el a hálátlan fiút s keressen… egy másik tanítványt…
Juliána (könnyei fátylán át): Többet nem találok már, bí-ró úr!…
A bíró: Sajnálom, hogy nem szolgálhatok eggyel. (Juliána asszony fájdalmas tekintetet vet a fölfeszített Krisztusra, azután föltápászkodik és zokogását zsebkendőjébe rejtve, maradozó léptekkel kifelé indul.)
A bíró (a jegyző felé fordulva csintalanul felkiált): Kalypso Odysseus távozása miatt vigasztalhatatlan vala… (Majd komolyra válva): Nézzük a többi ügyeket!
A jegyző (álmos unalommal): Lasakot János Mária és Varendoche Krisztina Euzébia…