A hajtű.
Sem az országnak, sem hősömnek nevét nem árulom el. Messzi, termékeny és forró tengerparton történt. Már reggel óta mentem a napfényes kék tenger és aranykalászos búzaföldek között. A halk, szinte álomba szenderült hullámok közvetlen közelében virágok nyíltak. Meleg volt. A levegőben a nedves, kövér föld illatos lehellete terjengett. Mintha csírát szagolt volna az ember.
Estére be voltam jelentve egy franciánál, aki, amint mondták, kis narancsfa-erdőben egy hegyfok végében lakott. Hogy hívták? Akkor még nem tudtam. Tíz évvel ezelőtt érkezett egy szép reggelen; megvette a földet; szőlőt ültetett, magot vetett; lázas buzgalommal fogott a munkához. Birodalma évről-évre nőtt. A hálás föld busás kamattal fizette vissza a beléölt munkát s urát gazdaggá tevé.
A gazdag földesúr azonban továbbra is szakadatlanul dolgozott. Hajnalban kelt s éjfélig tartott, amíg földjeit lován benyargalta. De a munkát elvégezte mindennap, mintha kielégítheteten pénzszomj gyötörte volna.
A nap lebukott az égen, amikor a lakot elértem. Valóban, narancsfák között emelkedett az egyszerű, négyszögletes fehér ház és terassza a tengerre nyílott.
Amint a házhoz közeledtem, hosszú szakállú férfiú jelent meg a kapuban. Üdvözöltem és éjszakára menhelyet kértem. Mosolyogva nyujtotta kezét:
– Lépjen be, uram, és érezze magát otthon.
Tökéletes világfinak könnyedségével és közvetlen bizalmasságával vezetett fel egy szobába és bocsátott rendelkezésemre egy szolgát. Majd e szavakkal hagyott magamra:
– Ha készen lesz, fáradjon le vacsorára.
Házigazdám a teraszon teríttetett kettőnk számára. Lábunk alatt terült el a smaragdszínű tenger. Én dicshimnuszokat zengtem e vidékről, amely oly gazdag, oly különösen szép és oly ismeretlen. Asztaltársam mosolygott, aztán szórakozottan felelt:
– Szép vidék. De semmi sem tetszik, ha az ember távol van attól, amit szeret.
– Sajnálja Franciaországot?
– Párizst sajnálom.
– Miért nem jön vissza?
– Ó, majd visszatérek!
És lassanként elkezdtünk Párizsról beszélni: a társaságról, a boulevardokról, párizsi furcsaságokról. Házigazdám hozzám intézett kérdéseiből láttam, hogy a Vaudevillet és a párizsi arszlánok egyéb divatos találkozóhelyeit jól ismeri.
– Kik járnak a Torponiba?
– Még mindig ugyanazok. Kivéve a halottakat.
Figyelemmel néztem meg arcát és igyekeztem emlékeim között rátalálni. Pedig valahol már láttam! De hol és mikor? Fáradtnak és szomorúnak látszott, de ugyanakkor erélyt és határozottságot is kifejezett. Hosszú szőke szakálla mellére hullt. Néha a tövénél fogva kezébe szorította s azután lassan átcsusztatta ujjai közt. Kissé kopasz volt; szemöldökei bozontosak; tömött bajusza beleveszett szakállába.
Hátunk mögött a nap a tengerbe bukott s utolsó sugarai vörösre festették a parti sziklákat. A langyos esti szellő narancsfák virágainak édes, bódító illatát hozta felénk. Házigazdám mindebből semmit sem vett észre. Mereven szegezte szemét rám s tekintetem mélyén, a lélek délibábos tükrében, messzi képet keresett: a fákkal szegélyezett széles utat, amely a Madeleine-templomtól a Drouot uccáig megy.
– Ismeri a nőbolond Boutrelle-t?
– Hogyne!
– Mi van vele?
Már egészen megőszült.
– És a délceg, lószakértő Ridamie gróf?
– Semmit sem változott.
– Hát az asszonyok? Beszéljen róluk! Lássuk csak: ismeri Verner Suzanne-t?
– Nagyon is. Már elvirágzott.
– Ó!… És Astier Sophie?
– Meghalt.
– Szegény! Hát aztán… Ismeri… talán…
Hirtelen elhallgatott; arca elsápadt. Kis szünet mulva rekedten folytatta:
– Nem, jobb, ha nem beszélek róla. Idegesít.
Azután, hogy a társalgást elterelje, felállt és kezét nyujtva már nyugodtan kérdezte:
– Bemenjünk talán?
– Nagyon szívesen.
Előttem ment be a házba. A szobák elhanyagoltaknak látszottak: nagyok, üresek és szomorúak voltak. Az asztalokon tányérok, poharak hevertek, amelyeket a benszülött szolgálók, akik folytonosan ki- és bejártak, ott felejtettek. A falon két szegre két puska volt akasztva. A szögletekbe ásók, horognyelek, szárított pálmalevelek s egyéb ilyen holmik voltak állítva abban a véletlen sorrendben, ahogy a belépő leteszi s mindig készenlétben tartva, ha a kilépőnek szüksége lenne rájuk.
Házigazdám mosolyogva jegyezte meg:
– Száműzöttnek lakása, vagy jobban mondva fészke. Menjünk a szobámba! Az valamivel csinosabb.
Azt hittem, hogy régiségkereskedő boltjába lépek. A legkülönbözőbb és legtarkább dolgok voltak itt összehalmozva, amelyeknek együttes létét csak az magyarázhatta meg, hogy mind emlékek voltak. A falakon két ismert festő rajzát, néhány szőnyeget, különböző tőröket, kardokat és pisztolyokat láttam. A középső falnak azonban egyetlen dísze az aranykeretbe foglalt fehér selyemdarab volt.
Meglepetten közeledtem a sajátságos falidíszhez s a fénylő selyem közepén egy hajtűt láttam betűzve.
Házigazdám kezét vállamra tette:
– Ime az egyetlen dolog, – mondta mosolyogva, – amire tíz év óta nézek, amit egyáltalában észreveszek. Ha Prudhomme énekelhette: »E kard éltem legszebb napja!«, akkor én is elmondhatom: »E hajtű egész életem!«
Akartam valami udvarias, résztvevő szót mondani; végre is ezt a mindennapi szólamot ejtettem ki:
– Egy asszony miatt szenvedett?
Hirtelen hevességgel fakadt ki:
– Mondja inkább, hogy szenvedek még mindig. És úgy szenvedek, mint egy kutya!… Menjünk az erkélyre! Az előbb kérdezősködni akartam valaki után, de nem mertem. Ha rá is azt mondta volna, mint Astier Sophiera, hogy meghalt, akkor még ma este főbe lőttem volna magamat.
Kitámaszkodtunk az erkély korlátjára. Lábunk alatt jobbra és balra is magas szürke hegyektől körülvéve két öböl terjedt el. Minden hallgatott az esti szürkületben. A nap már csak az égen maradozó viszfényével világított.
Remegő hangon, aggodalommal teli szemét rámfüggesztve kérdezte a párizsi élet önkéntes száműzöttje:
– Limousin Jeannette él-e még?
Szeme szemem rebbenését leste. Mosolyogva válaszoltam:
– Teringettét! Nemcsak hogy él, de szebb, mint valaha.
– Ismeri?
– Igen.
Habozva tette hozzá:
– Teljesen?…
– Nem.
Megfogta kezemet:
– Beszéljen róla.
– Nem sokat tudok mondani róla. Párizs legkörülrajongottabb asszonyai… illetve lányai közé tartozik. Szépen és roppant előkelően él. Ennyi az egész, amit róla tudok.
– Szeretem, – mondta önkéntelenül fogai közt a férfi, mintha azt mondta volna:
– Meghalok.
Azután nem tudván tovább visszatartani magát, fölkiáltott:
– Ó, gyönyörűséges és gyötrelmes volt az életünk három éven át. Ötször vagy hatszor majdnem megöltem. Egyszer ezzel a tűvel akarta a szememet kiszúrni. Nézze ezt a kis fehér foltot itt a balszemem alatt!… Hogy szerettük egymást! Mivel tudnám szenvedélyünket megmagyarázni önnek? Az ilyent nem lehet megérteni.
Bizonyos, hogy van egy egyszerű; magasztos szerelem, amely két rokonszív, két rokonlélek közös lendületéből származik. De bizonyos az is, hogy van egy kegyetlen, rettenetesen kínzó szerelem, amely két különböző lénynek, akik gyűlölik egymást, a leküzdhetetlen összefonódásából születik.
Ez a lány három év alatt tönkretett. Négymillióm volt, s ő nyugodt arcával, ártatlanul mosolygó ajkaival megette, lenyelte a négymilliómat.
Ismeri őt? Van benne valami ellenállhatatlanul vonzó erő! Hogy miben áll, nem tudom. Talán szürke szemének tekintete, amely úgy hatol beléd, mint a tű s benned marad, mint a horog? Vagy talán közömbös és elbűvölő mosolya, amely oly idegen rajta, mint álarc? A bája lassan válik le róla, mint az illat s az embert észrevétlenül beborítja. Nézed magas, karcsú termetét, amely alig inog-reng, amikor megy, mert inkább csúszik, mint lépdel; hallod kissé nyujtott, mélyen a torkából fölcsendülő hangját, amely mintha mosolyának muzsikája lenne; figyeled mozdulatait, amelyek öszhangjukkal megrészegítenek és azt kell érezned, hogy e szépségforrástól többé nem tudsz elszakadni. Három évig csak őt tudtam látni az egész világon! Hogy szenvedtem! Mert megcsalt mindenkivel! Miért?… Semmiért! Csak hogy csaljon! Mikor megtudtam, rátámadtam és elneveztem mindennek, ő nyugodtan jegyezte meg:
Amióta itt élek magányomban s annyit gondolok e nőre, azt hiszem, megfejtettem talányát. Újraszületett Manon Lescaut. Manon, aki nem tud hűtlenség nélkül szeretni; Manon, akinek a szerelem, kéj és a pénz egyet jelent.
Elhallgatott. Majd rövid idő mulva:
Amikor az utolsó krajcárom is elfogyott, a nő nyugodtan kijelentette:
– Értse meg, kedvesem, hogy a levegőből nem élhetek meg. Nagyon szeretem magát. Jobban, mint bárkit; de élni kell. Én a nyomorral sohasem házasodom össze.
– És ha elmondanám, hogy milyen rettenetes életet éltem mellette! Ha ránéztem, épúgy vágytam megölni, mint megölelni. Ha a szemébe néztem… őrült vágy fogott el, hogy szétkapjam karomat, nyakát kezem közé szorítsam és fojtsam, gyilkoljam, amíg ki nem adja lelkét. Volt valami megfoghatatlanul gonosz és kötekedő a szemében, a szeme legmélyén, ami miatt halálosan gyűlöltem. Talán ezért szerettem annyira. Az ősi, erkölcstelen, hímgyűlölő Asszonyiság több volt benne, mint bármely más nőben. Tele volt vele, csordultig tele, ezzel a mérges, bódító itallal. Asszony volt; az Asszony és azonkívül semmi más.
– Ha kimentem vele az uccára, minden férfira ránézett. És a tekintete már nemcsak fölkínálás, de teljes odaadás is volt. Kimondhatatlanul kínlódtam emiatt, de még jobban bomlottam érte. Ez a teremtés, anélkül, hogy akarta volna, s amellett, hogy a járása, modora tartózkodó volt, tulajdonképpen csak azzal a tényével, hogy végigment az uccán, már oda is adta magát minden férfinak. Érti ezt?
Kínzó pokol volt ezzel a nővel valahová menni: Színházban, étteremben az volt az érzésem, hogy a szemem előtt hull a férfiak karjába.
És ha egyedül hagytam – valóban bárkinek a karjába hullt.
Tíz éve nem láttam! És jobban szeretem, mint valaha!
Az este árnyékba borította a földet. A fákról bódító narancsvirágillat szállt a levegőbe.
Elgondolkozva kérdeztem:
– Viszontlátja még?
– Hogyne! – kiáltott föl szenvedéllyel. – Összeszereztem már itt földben és készpénzben több mint nyolcszázezer frankot. Ha meglesz a millió, eladok mindent és megyek vissza hozzá. Egy évig élhetek vele. Egy szép, teljes évig! Aztán adieu! Az életem le lesz zárva!
– És aztán? – kérdeztem.
– Aztán? Nem tudom, mi lesz. Talán megkérem, hogy fogadjon meg inasának.