Szalonkavadászat.
Kedves jó asszonyom, azt kérdi, hogy miért nem megyek vissza Párizsba? Csodálkozik ezen; szinte megharagszik érte. Az ok, amivel indokolom, bizonyára csak fokozni fogja elégedetlenségét: hazamehet vadászember Párizsba a szalonkák húzása idején?
Bizonyára értem és szeretem a városi életet, amely a szoba és az aszfalt között folyik le, de mégis csak többre becsülöm a vadásznak szabad, nagy levegős életmódját. Párizsban, azt hiszem, hogy mindig szobában vagyok, mert az uccák végeredményben nem egyebek, mint tetőnélküli, nagy, közös lakóhelyek. Szabadban van-e az ember, ha két fal között, aszfalton vagy kövezeten bandukol és szemhatárát házóriások zárják el, úgyhogy kis azúrfolton kívül erdők, hegyek és a szabadság nagyszerű panorámájából semmit sem kap? Ezer és ezer ember tartóztatja fel útján; beszél vele, vagy hozzá dörzsölődzik, üdvözli vagy sarkára lép. Az a tény, hogy föltartott esernyőmön esőszemek koppannak, még nem elegendő a nagy természet érzetét kelteni bennem.
Itt, asszonyom és csakis itt lehet a külső világ és a fedélalattiság, vagyis az úgynevezett otthon közötti jelentékeny különbségeket pontosan és sokszor élvezettel megállapítani. De ezúttal nem erről akarok írni…
Azzal kezdtem, hogy a szalonkák, vagy amint természetrajztanárom szokta volt mondani, a lebenkék ideje elérkezett.
Meg kell jegyeznem, hogy lakóhelyül egy jellegzetesen normandiai házat választottam, amely kies völgyet átszelő patakocska partján emelkedik. Innen indulok ki mindennapi vadászatomra.
Amellett bőven marad időm olvasásra. Olyan könyveket böngészek itt, amelyek tanulmányozásába Párizsban nem mer fogni az ember. Komoly, mély és érdekes könyvek. Az utóbbi hetekben egy külföldi tudós lángelmének olvasom a művét, aki egész életében azzal a kérdéssel foglalkozott, hogy a különböző szervek működése miként hat az emberi elme fejlődésére.
De hagyjuk ezt a kérdést! A vadászatról akarok beszélni. Az Orgemol fivérek és én az egész vadászati időszakot itt akarjuk tölteni. Mihelyt az első fagy jelentkezik, átköltözünk barátaim fécampi majorjába. Pompás, mondhatnám isteni erdőcske közepén fekszik. A sneppek, amelyek erre mennek, mindig megszállnak itt.
Bizonyára ismeri, kedves jó asszonyom, barátaimat: az Orgemolokat. Két ős normand. Még abból a nagyszerű fajból valók, amely ellepte Franciaországot, meghódította és megtartotta Angliát, a régi világnak valamennyi tengerpartján letelepedett, mindenütt csodálatos városokat emelt; átcsapott, mint vízáradat, Sziciliába, ott bámulatraméltó művészetet teremtett, megverte a királyokat, kifosztotta a leggazdagabb városokat, kifogott az olasz pápákon s főleg szerelmeskedett s faját szaporította a világ mind a négy sarkában. A két Orgemol valahogyan az idők megkerülésével ez életrevaló fajból közvetlenül származott. Minden hamisítatlanul normand rajtuk: hangjuk, észjárásuk, szőke hajuk és tengerszínű szemük.
Ha együtt vagyunk, normand nyelvjárásban beszélünk, normand módra élünk, gondolkodunk és cselekszünk. Egy szóval normandabbak leszünk a legősibb benszülötteknél.
Már tizenöt napja vártuk türelemmel a szalonkákat.
Az idősebbik Orgemol, a Simon, minden reggel azzal vert föl: Hé lá! Möggyütt a keleti szél s e’hozza a fagyot. Két nap múva itt lesznek a szalonkák.
A fiatalabbik, Gáspár, várt addig, amíg a fagy valóban el nem jött. Csütörtökön aztán lelkendezve rontott be szobámba: – Mindön fejér kint. Ha két napig így mögy, átkőtözünk az erdőbe!
Két nap mulva valóban átmentünk a fécampi majorba. Hogy nevetett volna, asszonyom, ha költözködésünket végignézi! Egy egészen furcsa vadászszekérre csomagoltunk föl, amelyet még jó apám szerkesztetett össze. Azt kell mondanom, hogy szerkesztetett, ha némi fogalmat akarok adni erről a kerekeken forgó szörnyetegről, erről a mozgó földrengésről, amelyben minden találtatott, ami csak a vadászathoz kellett. Voltak itt ládák az élelmiszerek, ládák a fegyverek, utazókosarak és külön szelelőlyukakkal ellátott ládák a kutyák számára. Minden jó védett helyen volt, kivéve az embereket, akiknek egyetlen lépcső nélkül kellett a magas kerekeken fölmászni a háromemelet magasságban elhelyezett ingó-lengő erkélyre, amelyen csak kapaszkodva lehetett tartózkodni, mint valami faágon.
Nagynehezen, nemcsak kezünkkel és lábunkkal, hanem néha fogunkkal is fogózkodva fölmásztunk mind a hárman a meredek kocsi-hegyre. Úgy voltunk öltözködve, mint az eszkimók. Báránybőrkabát; a nadrág felett óriási gyapjúharisnyák, rajtuk bőrkamásli. Fejünkön fekete prémsapka, kezünkön fehér prémkesztyű. Mikor nagynehezen elhelyezkedtünk, inasom földobta a három borzebet: Piffot, Paffot és Puffot. Olyanok voltak, mint három szőrös krokodil. Hosszúak, egészen alacsonyak, a lábuk kifelé fordult s annyi szőr van mindenütt rajtuk, hogy sárga bozótoknak látszanak. Sűrű szemöldökük alól alig tud elővillogni fekete szemük s hosszú szakálluk eltakarja apró, fehér fogaikat. Őket nem szokás a guruló kutyaólba zárni. Mindegyikünk lába alá helyezi a magáét, hogy melegítsenek.
Megindul kocsink s elkezdődik a rázás, a szüntelen ide-oda való dülöngés. Kutya hideg van. Ennek nagyon örülünk. Öt óra felé érkezünk meg. A kapu előtt vár Picot gazda, a majoros. Jópipa ez is. Nem magas, de zömök és fürge, mint a szelindek, ravasz, mint a róka. Az ábrázata mindig megelégedett, mindig mosolygós s nincs dolog, amiből ne tudna pénzt sajtolni.
A szalonkák húzása nagy ünnep a majorban.
A major épülete – régi, hatalmas kőház – almafákkal beültetett udvaron van. Körülötte a tenger felől jövő széllel négy sor törpefenyő küszködik szakadatlan.
Belépünk a konyhába, ahol tiszteletünkre vígan ropog a tűz. Asztalunk közvetlenül a tűzhely mellett van megterítve, amelyen a világos láng fölött kövér csirke sül és forog és sárga zsírját agyagedénybe cseppenti.
A majorosné komolyan és udvariasan köszönt, amint belépünk. Nem szeret beszélni, mert folytonosan el van foglalva. A feje tele van házi ügyekkel és különböző számokkal: a gabonának, a csirkének, a juhnak, a marhának árával. Az egész vidék mint rendszerető, szigorú és elsőrendű háziasszonyt ismeri és becsüli.
A konyha mélyén nyúlik el a nagyasztal, ahol nemsokára helyet foglal a dolgozó személyzet: béresek, istállószolgák, kocsisok, munkások és munkáslányok. Mindezek a ház asszonyának éber felügyelete alatt hallgatagon esznek, aki közben ránk is gondot visel. Mi a majorossal eszünk együtt és nagyokat nevetünk tréfáin, amelyekkel a fogásokat fűszerezi. A majorosné csak akkor ül asztalhoz, mikor már mindenkit kielégített. Egyszerű ebédjét gyorsan költi el és még azalatt is a szolgálót figyeli, aki az edényeket mossa el.
Ha mi nem vagyunk itt, ő is a személyzettel ebédel.
Együtt alszom az Orgemol testvérekkel nagy, fehérre meszelt szobában, amelynek egész berendezése három ágy, három szék és három mosdó.
Rendszerint Gáspár ébred föl legelőbb és elharsogja a szokott vadászindulót. Félóra alatt mindnyájan készek vagyunk s elindulunk Picot urammal vadászatra.
A majoros engem jobban szeret, mint gazdáit. Miért? Bizonyára, mert nem vagyok gazdája. Jobb oldalról kerülök vele az erdőbe, a két testvér balról. Simon ügyel fel a kutyákra, akiket szíjon maga után vonszol.
Mert meg kell jegyeznem, hogy nem szalonkára, hanem nyúlra vadászunk. Jól tudjuk ugyanis, hogy a sneppet nem lehet keresni, csupán megtalálni. Rájuk kell bukkanni; ez az egész tudomány. Ha éppen csak őket lesi az ember, soha sincs hozzájuk szerencséje. Valóban van valami fölpezsdítő, különös élvezet abban, amikor a kristálytiszta reggeli levegőt pillanatra dörrenés rezegteti meg, aztán fölujjong Gáspár hangja: »Hurrá! Szalonka!«
Én sunyibb vagyok, mint ő. Ha leszedtem egy szalonkát, mindig azt kiáltom: »Nyúl!« És csak a déli villásreggelinél húzom elő táskámból diadalmaskodva a sneppeket.
Picot és én figyelve indulunk hát meg a fák között, amelyeknek levelei halk és folytonos nesszel hullnak le. Olyan száraz s szomorú az esésük. Érzik, hogy meghaltak már. A levegő hideg és éles. Megcsipkedi szemünket, orrunkat és fülünket és finom hópárával vonja be a fűszálak tetejét s a felszántott barna földet. De jó báránybőrkabátunk alatt cseppet sem fázunk. A nap vidáman játszik a kék levegővel; nem melegíti át, de játékosan csillog. Nincs jobb dolog, mint derűs téli reggelen erdőben vadászni!
Távolabbról éles ugatás hallik. Piff hangja. Egy pillanatra elnémul, de aztán újra, erősebben kitör és most már Paff is beleszólal. Vajjon mit csinál Puff? Nem sokáig várat magára. Felsír rekedt, nyöszörgő sikolya, mint a tyúké, mikor fojtogatják. Úgy látszik, nyulat vertek föl. Vigyázzunk, Picot mester!
Jó messzire elkarikáznak; egyszer egészen közel jutnak egymáshoz, százszor szétválnak, majd újra visszatérnek. Váratlan irányvevésüket mindenben követjük. Utánuk szaladunk a keresztező ösvényeken, közben ujjunkat a puska kakasáról nem vesszük le és szemünk minden mozdulatukat figyelemmel kíséri.
Kitérnek a mező felé. Mi nyomukban. Egyszerre csak az ösvényt szürke folt, röpke árnyék szeli át. Vállra szorítom a puskát és lövök. A könnyű füst a kék levegőben elszáll és a füvön fehér szőrpamacs tűnik fel, amely mozog. Erre torkomszakadtából kiáltom: »Nyúl, nyúl; ott fekszik ni!« Megmutatom a három guruló szőrbokornak s ők csóváló farkukkal mintegy elismerésüket fejezik ki. Azután újabb zsákmány felhajtására iramodnak.
Közben Picot uram is utólér. Puff megint elkezd csaholni. A majoros indítványozza: »Menjünk utána. Hátha megint nyulat hajkurász?«
Abban a pillanatban azonban, amikor az erdőt el akarom hagyni, tíz lépésnyire tőlem megpillantom állva, nagy, sárgás köpenyegében, fején kötött sipkával Picot uram pásztorát, a süketnéma Gargant. Harisnyát kötöget buzgón, ahogy már a pásztorok e vidéken szokták. Üdvözlöm: »Adjon Isten jó napot!« Fölemeli kezét viszonzásképpen; hangomat nem hallotta, de látta ajkaim mozdulatát.
Tizenöt éve ismerem már a néma pásztort. Tizenöt éve minden ősszel látom egy-egy mező közepén, vagy a szélén szobormerevséggel állni és harisnyát kötni. Nyája engedelmesen kullog nyomába, noha szóval sohasem biztatja. Úgy látszik, tud tekintetével parancsolni.
Picot gazda megszorította a karomat:
– Hallotta, hogy a pásztor megölte feleségét?
Elámulva kérdeztem: – Gargan? A süketnéma?
– Igen. Még a télen. A roueni törvényszék ítélkezett felette. Ha kíváncsi rá, elmesélem.
Bevitt a cserjésbe, hogy Gargan ne lásson bennünket, mert a süket pásztor gazdája ajkáról úgy olvasta a szavakat, mintha hallaná. Csak gazdáját értette meg jól; vele szemben nem volt süket; viszont Picot uram kitünően ismerte pásztorának egész némajátékát; ujjainak mozdulatából, arcbőrének ráncaiból, szemének viszfényéből kitalált mindent, amit az közölni akart.
Most pedig hallgassa meg, asszonyom, Gargan pásztornak tragikus történetét. Egyike ama sötét, sivár »különfélék«-nek, amelyek néha-néha fölverik a csöndes vidéki élet nyugalmát.
Gargan márgásnak volt a fia. Az apja a márgatelepeken vágta ki a puha, fehér és omló követ, amelyet a földek trágyázására szoktak használni. Süketnémán született; így hát már gyerekkorától arra nevelték, hogy megtanulja a tehén őrzését.
Később Picot uram apja fölfogadta s a major juhpásztorának alkalmazta. Hűséges, pontos és elsőrangú pásztor volt, akinek még ezenkívül megvolt az a tudománya is, hogy a kificamodott tagokat pompásan helyreillesztette anélkül, hogy ezt valaha is tanulta volna.
Mikor a majort Picot uram vette át, Gargan még csak harmincadik évét töltötte be, de jó negyvenesnek látszott. Magas, sovány volt és hosszú szakállt hordott, mint valami pátriárka.
Ebben az időben halt meg egy nagyon szegény, derék asszony a vidéken, az öreg Martelné, aki után egy tizenötéves lány maradt, akit mindenki Itókának csúfolt, mert hogy a pálinkát nagyon szerette.
Picot fölfogadta a csavargó lányt s a ház körül apróbb munkákat végeztetett vele, amiért aztán ellátást adott minden fizetés nélkül. A lány hol a csűrben, hol valamelyik istállóban, hol a szénaboglyában aludt, minthogy rendes fekvőhelyet nem kapott. Így aztán megesett, hogy egyszer a kocsissal, másszor meg valamelyik béressel hált együtt. Egy időtől fogva azonban rendszeresen a süketnéma pásztorral töltötte az éjszakát. A két szerencsétlen lény között csakhamar rendes szerelmi viszony fejlődött ki. Hogyan értették meg egymást? Ismert-e a süketnéma pásztor e csavargó lányon kívül más női teremtést is, aki otromba közeledését elfogadta volna? Vajjon a pásztor kerekeken járó kunyhójába ment a lány, vagy valamely árok mentén hálózta be útszéli csábjával tapasztalatlan Ádámját? Senki sem volt képes megmondani. Mindenki csak annyit tudott, hogy egy szép nap összeköltözködtek s mint férj és feleség éltek együtt.
A dolgot az egész vidéken mindenki természetesnek találta. Maga Picot uram sem látott benne semmi megrovásra valót.
Nem úgy azonban a plébános, aki értesülvén a törvénytelen viszonyról, felkereste Picotné asszonyt, erős szemrehányásokkal illette és titokzatos büntetéseket helyezett kilátásba úgy e földi, mint a másvilági életben, ha szolgáinak megbotránkoztató életmódját továbbra is tűrné. Mit volt mit tenni? Össze kellett őket házasítani. Sem egyiknek, sem másiknak nem volt semmije: a férjnek egyetlen foltozatlan nadrágja sem volt, az asszonynak nem volt egy szoknyája sem, amely egy darabból lett volna. Így hát semmi sem akadályozta meg, hogy a törvény és a vallás ki ne elégíttessenek. Az állam és az egyház egy óra alatt hitelesítette frigyüket és mindenki azt hitte, hogy ezzel a dolog végérvényesen el van intézve.
Pedig szó sem volt róla. Amint ez a különös házasság közismertté vált a vidéken, a férfiak valóságos játékot űztek belőle (bocsánat a csunya szóért!), hogy szegény Gargant fölszarvazzák. Házasságuk előtt senkinek sem jutott eszébe Itókát elcsábítani, most azonban mindenki meg akarta csinálni a jó tréfát. Egy pohár pálinkáért Itóka kegyeit meg lehetett vásárolni. A mulatságos eset híre még a szomszédos városba is eljutott s a godervillei urak nem egyszer kirándultak, hogy a dolgot saját szemükkel lássák.
A szenvedélyes Itóka fél liter borért árokban vagy fal mögött bárkivel összeölelkezett az urak szeme láttára, míg száz lépésnyire tőlük Gargannak mozdulatlan árnyalakja volt látható, kezében a harisnyával, háta mögött a legelésző nyájjal. Nem volt ennél mulatságosabb dolog a világon. A környék kávéházaiban esténként csak erről beszéltek a férfiak s ha szeszes jókedvben összetalálkoztak az úton, ezzel köszöntötték egymást: »Adtál itókát az Itókának.« Mindenki tudta ennek jelentését.
A pásztor mintha mindebből semmit sem vett volna észre. Egy délután azonban Sassevilleből jött át egy legény s itallal teli üveget mutogatva Gargan feleségének, egy boglya mögé csalogatta. Az asszony nevetve szaladt hozzá. De a bűnösök alig ölelkeztek össze, mikor Gargan, mintha az égből pottyant volna, rájuk tört. A legény sarkára hullt nadrágjába meg-megbotolva szaladt el, míg a süketnéma irtózatos üvöltéssel feleségére rontott.
A mezőn dolgozó parasztok a kiáltásra odaszaladtak. Már késő volt: az asszony nyelve feketén lógott ki, szemei kidűltek, orrából szivárgott a vér. Férje megfojtotta.
Az asszonygyilkos férj ügyét a roueni törvényszék tárgyalta. A néma pásztor és a bíróság között Picot uram látta el a tolmács szerepét. Az ügy egyes részletei a hallgatóság körében élénk derültséget keltettek. A ravasz majorosnak azonban csak egy célja volt: mindenáron fel akarta mentetni kitűnő pásztorát. Először elmondta a süketnéma életének és házasságának történetét. Mikor a gyilkossághoz ért, maga kérdezte a gyilkost.
A hallgatóság visszafojtott lélekzettel figyelt. Picot lassan szótagolva tette fel a kérdést:
– Tudtad, hogy a feleséged megcsal?
Ugyanakkor szemével is mímelte a kérdést.
A pásztor »nem«-et intett.
– A boglyán feküdtél, mikor rajtakaptad őket? – kérdezte a majoros és olyan mozdulatot tett, mint mikor valaki visszataszító dolgot pillant meg.
A pásztor »igen«-t intett.
Erre a majoros a feleket összeadó polgármester kézmozdulatát s a pap áldástosztó kezét utánozva, azt kérdezte szolgájától, hogy azért ölte-e meg feleségét, mert Isten és a törvény előtt az övé lett?
A másik igent bólintott.
Most Picot csak ennyit mondott:
– Nos, mutasd meg, hogy történt?
Ekkor a süketnéma eljátszotta az egész jelenetet. Mutatta, hogy a boglya tetején aludt; egyszerre csak fölébredt, mert érezte, hogy a széna mozog. Kinyujtotta fejét és mindent meglátott.
Fölugrott a két zsandár között és arcán állati kifejezéssel utánozni kezdte a szeretkezők bűnös mozdulatát.
Hangos kacagás harsant föl a teremben, mely azonban egyszerre megfagyott, mikor a pásztor dülledt szemekkel, állkapcsát és hosszú szakállát mozgatva, mintha harapna valamit, karjait görcsösen megfeszítve és fejét előreszegve ismételte a gyilkos szörnyű mozdulatát, amellyel egy ember életét kioltá. Oly rettenetesen üvöltött, egész testén oly önkívületi harag vonaglott, mintha áldozatát valóságban ujjai közt tartaná. A zsandároknak kellett erőszakkal leültetni, hogy kissé megnyugodjék.
A szorongó félelem borzadálya futott végig a hallgatóságon.
Ekkor Picot gazda a pásztor vállára téve kezét, egyszerű természetességgel jelenté ki:
– Ebben a férfiban van becsület.
És a pásztort fölmentették.
Ami engem illet, kedves jó asszonyom, én nagy érdeklődéssel hallgattam e különös történetnek fejleményét, amelyet a majoros kissé durva beállításában adtam most elő s éppen a végére értünk, mikor az erdő belsejéből puskadurranás és Gáspárnak mennydörgő hangja hallatszott:
– Szalonka! Talált!
Ime így töltöm időmet, lesve a szalonkákra s nézve, hogy miként vonulnak el. Ön is, asszonyom, bizonyára ez órákban kimegy a bois-ba s nézi az első téli toaletteket fölvonulni.