A vonaton.
A leáldozó nap elérte már a nagy hegylánc vonalát, amelynek legkimagaslóbb pontja a Dôme hegycsúcs volt. A mély royati völgyre a környező hegyek árnyai terpeszkedtek rá.
A parkban a zenekar pavillonja körül néhányan sétáltak még s a padokon, a közeledő este hűvössége ellenére is, itt-ott kisebb társaságok időztek. Egyik ilyen társaságban élénk vita folyt egy fontos kérdésről, amely Sarcagnesné, Vaulacellesné és Bridoie báróné úrnőket szerfölött érdekelte. Pár nap mulva kezdődött ugyanis a nyári szünidő s arról volt szó, hogy e hölgyeknek Párizsban a jezsuiták és domokosrendi papok intézeteiben nevelt gyermekei miként jöjjenek haza.
Maguk az előkelő mamák csupán emiatt nem szerettek volna Párizsba utazni, de viszont senkit sem ismertek, akire e roppant kényes kérdés megoldását bízhatták volna. Július vége felé volt. A társaságból ebben az időben senki sem tartózkodott a fővárosban.
A kérdés nehézségét növelte még az a körülmény, hogy ép a napokban nagy botrányt okozó erkölcsi kihágás fordult elő egy vasúti kocsiban. Az aggódó mamák meg voltak győződve, hogy Párizs valamennyi kétes erkölcsű személye pont az Auvergne és Párizs között közlekedő gyorsvonaton tartózkodik. Vichyben, Mont-Doreban s a többi környékbeli előkelő fürdőhelyeken, a Gil-Blas, hírei szerint, ahogy Bridoie báró olvasta, számtalan művésznő és félvilági nevezetesség fordul meg, akik bizonyára vonaton mennek oda és vonaton térnek vissza. Sőt bizonyára egyebet sem tesznek, mint oda és vissza járnak s így idejük javát a vasúti kocsikban töltik. E tisztátlan személyek tehát valósággal ellepik az átkozott párizs–auvergnei vonalat. Igazán fölháborító, hogy a rendőrség a gyanús nőket nem tiltja ki a vasúti kocsikból!
A nagyreményű csemeték közül Sarcagnes Richárd tizenöt éves volt, Vaulacelles Arisztid tizenhárom és Bridoie Roland tizenegy éves. Mit csináljanak? Lehetetlen ez ártatlan gyermekeket ily teremtésekkel való találkozás lehetőségének kitenni. Mi mindent láthatnak, hallhatnak, vagy tanulhatnak el, ha egy teljes napot vagy éjjelt töltenek oly kocsiban, ahol e sajátságos teremtések gavallérjaikkal együtt utaznak?
A helyzet még mindig megoldhatatlannak látszott, amikor a kedves kis Martinsec báróné egy pillanatra hozzájuk állt, hogy üdvözölje őket. A barátnők közölték vele aggodalmaikat.
– A dolog nagyon egyszerű, – kiáltott föl a kis báróné. – Negyvennyolc órára odakölcsönözhetem az abbémat; Rudika nevelésére e kis szünet nem lesz végzetes hatással. Lecuir abbé fölmegy Párizsba s magával hozza a kis fiúkat.
Ebben tehát megállapodtak, hogy a kíváló, nagyon képzett fiatal abbé, a kis Rudolf bárónak nevelője, a következő héten Párizsba megy s a három fiúcskát magával hozza.
*
Az abbé pénteken utazott s már vasárnap reggel három védencével együtt sétált a párizsi gare de Lyonon a nyolcórai közvetlen gyorsra várakozva, amely az auvergnei fürdőzők kívánságára csak pár nap óta volt járatban.
A fiatal pap, mint csirkéitől követett tyúk, végigment a diákokkal a vasúti kocsik előtt s élénken emlékezve az aggódó mamák utasításaira, olyan szakaszt keresett, amelyben lehetőleg tiszteletreméltó egyéniségek tartózkodnak.
Egyik szakasz nyitott ajtaja előtt előkelő öreg úr és ősz hölgy állt, akik a kocsiban ülő fiatalabb, szintén úri megjelenésű hölggyel társalogtak. Az öreg úr kabátjának gomblyukában a Legion d’honneur szalagocskája piroslott. »Ez kell nekem! – gondolta a fiatal abbé. – Ezeknek az embereknek megbízható a megjelenésük.« A három fiút föltolta maga előtt a kocsiba s utánuk ő is fölszállt.
Az öreg hölgy búcsúzott:
– Vigyázz nagyon magadra, kis lányom!
A fiatal hölgy megnyugtatta:
– Ne félj, mamám, semmitől!
– Ha valamit éreznél, rögtön hivasd az orvost!
– Igen, igen.
– Isten veled, kicsikém.
– Isten veletek!
Még egy utolsó, hosszú csók, azután a kalauz becsapta az ajtót. A síp rekedten szólt. A vonat megindult.
Más senki sem szállt föl. Az abbé el volt ragadtatva a sikerült helyválasztástól s a rábízott fiúkkal épületes társalgásba merült. Elutazása előtti estén Martinsec báróné közölte vele, hogy barátnői szeretnék, ha az abbé a vakációban foglalkoznék kissé gyerekeikkel. A vonaton töltött időt tehát arra akarta fölhasználni, hogy a fiúk gondolkodásmódját és képzettségét kipuhatolja.
Sarcagnes Richárd volt köztük a legmagasabb. Azok közé a hirtelen felszökkent, sovány és sápadt gyerekek közé tartozott, akiknél a megnőtt tagoknak még nem volt idejük jól összeforrni. Lassan beszélt s egészen gyermekesen.
Vaulacelles Arisztíd ellenben kicsi, zömök fiú volt, roppant élénk, megbízhatatlan és sokszor alattomos. Mindenkit kigúnyolt; kifejezései nagyosak voltak és sokszor olyan kettős értelmet adott nekik, ami szüleit nagyon nyugtalanította.
A kis Bridoie báró semmi iránt sem mutatott semmiféle hajlamot. Csendes, ártalmatlan fiúcskának látszott, aki, ha megnő, majd olyan »jó fiú« lesz, mint a papája.
Az abbé közölte velük, hogy a nyári hónapokban nevelése alá kerülnek. Részletezte előttük kötelességeiket, amelyekkel vele szemben tartoznak s világot vetett módszerére, amelyet tanulmányaikban alkalmazni akar.
Az abbé egyszerű, becsületes lelkű pap volt; kissé talán szónokias és a módszereknek, elméleteknek fiatalosan buzgó híve.
Ékes szavait hosszú sóhaj szakította meg, amely utitársnőjük kebléből szállt föl. Az abbé arra fordította fejét. A hölgy a kocsi sarkában ült sápadt arccal s mozdulatlanul maga elé meredő szemekkel. Az abbé ismét tanítványai felé fordult s megszakított beszédét folytatta.
A vonat teljes sebességgel robogott mezőkön, erdőkön keresztül, hol hidak alá bújva, hol hidak felett száguldva. Az idegesen remegő kocsik a bent ülőket alig észrevehetően, de állandóan rázták. A Vaulacelles-fiú az abbétól Royat felől érdeklődött. Mivel lehet ott szórakozni? Van patak? Lehet halászni? Lesz lova, mint a mult nyáron volt?
A fiatal asszony egyszerre csak feljajdult, de kiáltását hirtelen visszafojtotta.
Az abbé nyugtalankodva érdeklődött:
– Rosszul van, asszonyom?
– Nem, nem, abbé úr, – felelt ijedten az asszony. – Múló fájdalom. Néhány nap óta nem jól érzem magamat s a vonat rázása fáradttá tesz.
Az abbé nem volt könnyen megnyugtatható:
– Mégis, asszonyom, ha valamiben szolgálatára lehetek?…
– Ó, köszönöm. Igazán nincs szükségem semmire sem.
Az abbé tovább folytatta az eszmecserét tanítványaival neveléstani eljárásáról.
Az órák egymás után múltak. A vonat néha megállt, majd újra elindult. A fiatal asszony behúzódva a kocsi sarkába, aludni látszott s többé nem mozgott. Bár már a napnak több mint fele eltelt, még mindig semmit sem evett. »Nagyon beteges lehet,« – gondolta az abbé.
Alig lehettek Clermont-Ferrandtól kétórányi távolságra, mikor utitársnőjük újra följajdult, de ezúttal nagyon komolyan. Arca eltorzult, szeme kidagadt s kezével kapaszkodnia kellett a díványba, hogy le ne essék. Közben folytonosan nyöszörögve ismételte:
– Ó, Istenem! Ó, Istenem! Ó, Istenem!
Az abbé fölugrott helyéről:
– Asszonyom… asszonyom… Az Istenért!… Mi baja?
A fiatal asszony halkan nyögte:
– Azt hiszem… ó, jaj, azt hiszem, hogy megszülöm… a gyerekemet…
Alighogy e szavakat kiejtette, elkezdett irtózatosan kiáltani. A kétségbeesett sikoly, mintha torkát szaggatta volna, míg kijött rajta, oly rekedten, oly borzalmasan tört elő, lelki szorongását és testi fájdalmát egyaránt kifejezve.
A szegény kis abbé kapkodó tehetetlenséggel állt előtte és siralmas arckifejezéssel morogta fogai közt:
– Ó, ha tudtam volna! Ó, ha tudtam volna!…
Arca szeme fehérjéig elpirult. Tanítványai elképedve nézték a nőt, aki minden látszólagos ok nélkül oly szörnyen kiáltozott.
Az asszony egyszerre csak karjait fejéhez emelte és testén különös görcs vonaglott át, amely szinte fölvetette.
Az abbé agyán átvillant a gondolat, hogy ez a teremtés meghal itt, ha nem segít rajta. Kemény elhatározással lépett hát az asszonyhoz:
– Asszonyom, ne féljen! Én majd segítségére leszek. Nem tudom – de hát megteszek mindent, amit csak lehet. Kötelességem, hogy a szenvedők mellé álljak.
Ezzel a pap erélyesen rászólt a fiúkra:
– Ti mind a hárman kinéztek az ablakon. Igen, kidugjátok kissé a fejeteket. Aki hátra mer nézni, leír száz sort Vergiliusból.
Ő maga dugta ki a fiúk fejét az ablakon s míg a kék függönyt nyakukra eresztette, erélyes intelmét megismételte:
– Ha megmoccantok, egész nyárára eltiltom a kirándulásokat. Ne felejtsétek el, hogy nálam nincs kegyelem!
Azután reverendája ujjait feltűrve jött vissza a szenvedő asszonyhoz.
*
Az asszony még mindig nyögött s néha valósággal üvöltött. Az abbé pirosra gyúlt arccal segédkezett, amellett buzdította, vigasztalta s közbe-közbe a három csintalan fiúra is nézett, kik néha lopva fordították tekintetüket a titokzatos műtét felé, amelyet új tanítójuk végezett.
– Vaulacelles, leírod húszszor az »engedetlenkedni« igét! – kiáltotta.
– Bridoie, egy hónapon át eltiltalak a gyümölcstől.
Egyszerre csak a fiatal asszony állandó nyöszörgése megszűnt s ezzel szinte egyidőben egészen furcsa, eleven hang csattant föl, amely kutyaugatáshoz és nyávogáshoz hasonlított. A fiúk mintegy adott jelre, egyszerre fordultak vissza, meg lévén győződve, hogy kis újszülött kutya nyávog mögöttük.
Az abbé kis meztelen gyereket tartott kezei közt és szinte ijedt szemekkel nézett rá. Elégedettnek és kétségbeesettnek látszott egyszerre; nevetésre és sírásra egyaránt készen. Arca annyira csupán a szem, ajak és orcák hirtelen játékával fejezett ki mindent, hogy bolondnak látszott.
Mintha a világ legnagyobb ujdonságát adta volna hírül, nagy komolyan jelentette tanítványainak:
– Fiú!
Azután kurta hangon parancsokat osztogatott:
– Sarcagnes, add ide az üveg vizet a hálóból. – Jól van. – Ki a dugót! – Jó. Néhány cseppet a kezemre! – Csak néhány cseppet! – Rendben!
És a vizet elkenvén a kezében tartott apró teremtmény homlokán, ünnepélyes hangon mondta:
– Megkeresztellek az Atya, Fiú és Szentlélek nevében – Ámen.
A vonat beérkezett a clermonti pályaudvarra. A kocsiajtó ablakán át bemosolygott Bridoie báróné arca. A kis abbé hirtelen fejét veszítve, a pirosbőrű, sikító porontyot, akit életre segített, a báróné elé nyujtotta e szavakkal:
– Utitársnőnket kis baleset érte.
Olyan volt a pap, mintha a kis gyereket valami csatornából szedte volna ki: haja összecsapzódva, gallérja fölgyűrve, ruhája befoltozva. Közben a fagyos szülői arcok előtt folyton ismételte:
– Semmit sem láttak! Egyáltalán semmit! Kezeskedem róla! Mind a hárman kinéztek az ablakon. Biztosítom, hogy semmit sem láttak.
És bizonyos méltósággal szállt le a kocsiból a három gyerek helyett, akikért fölküldték, néggyel, míg viszont a három előkelő mama csak kétségbeesett és néma tekinteteket váltott egymás sal és szólni sem tudott.
*
Este, a fiúk hazatérésének örömére, a három család együtt vacsorázott. De alig beszéltek. A szülők épúgy el voltak fogódva, mint a fiúk.
Egyszerre csak a legfiatalabb gimnázista, a kis Bridoie-gyerek, megszólalt:
– Mondd csak, mamám, hol találta az abbé azt a csecsemőt?
A mama kitért a válasz elől.
– Ugyan, kérlek, egyél s hagyj békét a kérdéseiddel.
A fiúcska egy darabig hallgatott, de aztán újra megszólalt:
– Nem volt ott más, csak az a néni, akinek a gyomra fájt. Az abbé biztosan úgy ismeri a bűvészmesterséget, mint Fregoli, aki fehér galambokat húz elő a terítő alól.
– Hallgass már, Roland. A gyereket a jó Isten küldte.
– De hol küldte be? Én semmit sem láttam. Talán az ablakon át jött?
Bridoie báróné türelmetlenül pattant föl:
– Ugyan, már elég volt! A kis gyerek káposzta alatt jött, mint a többi. Azt hiszem, hallottál már erről.
– De nem volt káposzta a vasúti kocsiban!
Erre Vaulacelles Arisztíd, aki idáig alattomos arckifejezéssel hallgatott, mosolyogva jegyezte meg:
– Dehogynem! Volt bizony ott, de csak az abbé látta!