Nyafinyaff.
Kiszálltam Barvilleban csupán azért, mert, nem is tudom, melyik útikalauzban azt olvastam: »Híres múzeumáról, melyben két Rubens-, egy Téniers- s egy Ribera-kép látható.«
– Nézzük meg! – gondoltam magamban. – Megebédelek az Európa-szállóban, ahol a kalauz állítása szerint »kitünő és házias konyha« van és másnap továbbutazom.
A múzeum be volt zárva: csak az átutazók kérésére nyitják ki. Kinyitották nekem is és én nem kis szomorúsággal állapítottam meg, hogy az állítólagos remekművek közönséges mázolmányok.
Csalódottan jöttem ki a nevezetes helyről és rémülten eszméltem arra, hogy poros, alföldi városkában találom magamat, ahol a főuccán és néhány szegényes bolton kívül semmi látnivaló nem volt. A főuccát hamar bejártam s utána olyanfajta hirtelen ernyedtség vett rajtam erőt, mint amely a legerélyesebb embereket is leszedi a lábáról. Mi az ördögöt csináljak? Hová menjek? Kihez is forduljak? Bármit fizettem volna jó szórakozási ötletért! Hiába törtem a fejemet, semmi sem jutott eszembe. Elhatároztam tehát, hogy szivart vásárlok s füstöléssel ütöm el az időt. E célból elindultam a trafikot megkeresni. A négyszögű bordó lámpáról hamarosan megismertem. A trafikosné több doboz szivart rakott elém. Egy pillantással meggyőződtem róla, hogy a szivarok nagyon rossz minőségűek. A szivarok helyett azonban inkább az árusítónőn akadt meg a tekintetem.
Jól megtermett, szürkülő hajú nő volt; lehetett negyven-negyvenöt év körül. Arca kövér és tiszteletreméltó volt, mégis úgy rémlett, mintha régi, pajkos emlékek integetnének belőle.
Lehetséges volna? Hiszen e nőt nem ismerem. Nem, igazán nem ismerem. Ha csak valahol nem találkoztam volna vele?… Igen, ez lehetséges! Látásból bizonyára ismerem ezt az arcot, ennek az arcnak egykori, fiatalabb és üdébb mását. De honnan?
– Bocsásson meg, – dünnyögtem, – de azért nézem ily hosszan, mert úgy tűnik föl, hogy valahonnan ismerem.
Az asszony elpirulva válaszolt:
– Különös… Én is azt hiszem.
– Hohó! Megvan! – kiáltottam föl. – Nyafinyaff.
Az asszony tréfás kétségbeeséssel emelte fel két kezét és ijedten hebegte:
– Ó, jaj, vigyázzon! Ha valaki meghallaná!
De aztán az emlékek őt is megrohanták s minden óvatosságról megfeledkezve kiáltott föl:
– Na nézd csak! Te vagy az, Gyuri?
Majd megint helyzetére eszmélve, aggódva nézett körül, hogy nem hallotta-e valaki? De senki sem hallotta! Egyedül voltunk!
– Nyafinyaff! Ó, hogy is tudtalak fölismerni! Nyafinyaff, te szegény, sovány kis lányka! Nyafinyaff! örökké siránkozó, örökké keneteskedő pajtás! Nyafinyaff! multat visszahívó, édes, ifjúkori emlék, hogy kövéredtél állami dohányáruk ily nyugodt, józan kiárusítójává?
Nyafinyaff! Mennyi napszínes emlék támad fel egyszerre képzeletemben e diákos gúnynév hallatára: szajnaparti kikötőhelyek, halászkocsmák, sirálycsónakokban töltött nappalok a sodró folyóvizen. Fiatalságom tíz aranyosfényű esztendejét töltöttem Chatouban, e kies fekvésű szajnaparti kikötőben. Csónakázó társaságunk tizenkét tagból állott s mindnyájan egy házban laktunk. Napjainkat részben meztelenül a csónakon, részben becsípve a kocsmában töltöttük. Ó, a mai evezősök életmódja egészen megváltozott! Ezek az urak már monoklit hordanak.
Társaságunk mintegy húsz rendes és rendkívüli csónakoslánnyal egészítette ki magát. Némelyik vasárnap csak négy-öt jelent meg közülök, máskor meg ott volt mind a húsz. Voltak köztük, hogy úgy mondjam, »rendes kültagok« s viszont voltak mások, akik csak akkor jöttek, ha jobb szórakozásuk nem akadt. Némelyiküknek állandó foglaltságuk volt, a többiek lovagjukat alkalomszerűleg választották meg. Ezek közé tartozott Nyafinyaff is.
Sovány, sajnálatraméltó teremtés volt s hozzá még sántított is. Ez bizonyos sáskajelleget adott neki. Félénk volt s mindent úgy csinált, mintha két balkeze lett volna. Alázatosan és szívósan kitartott rendszerint a legszerényebb igényű s legsoványabb erszényű barátunk mellett addig, ameddig annak kénye-kedve vagy anyagi képessége engedte. Senki sem tudta, hogy mikép lett otthonos nálunk. Valamelyik éjjeli kirándulás alkalmával találtuk-e az Evezősök bálján és egy ilyen csoportos felhajtással hoztuk ki Chatouba? Vagy valamelyik kávéház asztalánál pillantottuk meg, ahol elhagyatva, egyedül fogyasztá szűkös vacsoráját? Ki tudta volna megmondani? Tény az, hogy a lány állandóan kijárt hozzánk.
Nyafinyaffnak kereszteltük el, mert állandóan panaszkodott a végzetre, mindig arról beszélt, hogy a balszerencse mennyire üldözi. Ha vasárnaponként kérdeztük, hogy van, panaszos hangon nyafogta: »Bizony nem a legjobban. De hát Istenem, az életet el kell viselni, ha már világra jött az ember.« Hogy jutott ez a jelentéktelen, majdnem csunya és félnyomorék lányka arra a gondolatra, hogy olyan pályára menjen, amelyre báj, szépség és asszonyi fondorlat képesít? Előttem mindig rejtélyes marad. Párizs különben is tele van örömlányokkal, akiknek láttára az embernek kedve volna sírva fakadni.
Vajjon mit csinált a hétnek többi hat napján? Mondta többször, hogy dolgozik. De hol és mit? Nem nagyon érdeklődtünk utána.
Idővel azután egészen elvesztettem szem elől. Társaságunk lassanként szétszéledt; helyünkbe új nemzedék lépett, amely örökségbe kapta Nyafinyaffot is. Ezek a fiúk nem ismervén a Nyafinyaff jelentését, a leányt, aki abban az időben orosz diáklányosan öltözködött, Novinoffnak hívták. Az őket követő nemzedék már egyszerűen csak »orosz lány«-nak hívta. Kerülő úton hallottunk gúnynevének csodálatos fejlődéséről; azután úgy hírlett, hogy az »orosz lány« visszament Oroszországba. Ez már a monoklisok idejébe esett. Ekkor tűnt el.
És íme most Barvilleban viszontláttam, mint trafikosnét.
*
Kötekedve kérdem:
– Hát hogy megy a sorod? Még mindig oly rosszul?
Mosolyogva válaszol:
– Köszönöm, valamivel jobban.
Most is csak »valamivel«. Különös érdeklődés támadt bennem a lány iránt. Régen nem törődtem vele; most szerettem volna ismerni életének regényét.
– Hát hogy változtattad meg a sors arculatát? Mivel csináltál szerencsét?
– Magam sem tudom. Akkor jött, amikor legkevésbbé vártam.
– Hol lepett meg? Chatouban?
– Ó, nem!
– Hát akkor hol?
– Párizsban a kis hotelben, ahol laktam.
– Hát nem voltál valahol alkalmazva?
– De igen, Madame Raveletnél.
– Ki az a hölgy?
– Nem ismered Madame Ravelet-t?
– Nem biz én!
– A nagy női divatárukereskedés a rue de Rivoliban.
És ezzel már bele is melegedett régi élete elmesélésébe. Ezer apró dologra világított rá, amiből a párizsi munkáslány élete összetevődik. Beszélt a műhelyről, ahol a többi lánnyal együtt dolgozott, s ahol kialakult gondolatvilága s ahol eltanulta a fogásokat, amelyekkel a párizsi aszfaltokon sikerrel vadászhat reggel, ha dolgozni siet és este, ha a munka után lusta, maradozó léptekkel hazafelé indul.
Kipirult arccal, boldogan beszélt a multról:
– Ó, ha tudnád, milyen csunya dolgokat csináltunk! A műhelyben minden nap elmondtuk egymásnak és nagyokat vihogtunk rajta. A leghőbb vágyunk volt, hogy a férfiakat alaposan becsapjuk!
Az első csirkefogás, amit csináltam, az az esernyő-ügy volt. Volt egy nagyon nyűtt, viseltes ernyőm. Egy esős nap, mikor a nagy Lujzi meglátja kezemben, rémüldözve kiált fel:
– Hogy lehet az uccára menni ilyen öreg paraplival?
– De ha nincs más?
– Szerezz magadnak másikat!
– De miből? Tudod, hogy apály van!
Ó, nálunk nagyon gyakori volt az apály!
– Te csacsi, hát menj a Madeleinebe! Ott válogathatsz magadnak.
Nem értettem, miről beszél. Lujzi megmagyarázta:
– Mi mind ott szerezzük. Annyit kaphatsz, amennyit akarsz.
És elmagyarázta a dolgot. Nagyon egyszerű volt.
Tanácsát követve, egy nap Irmával elmentünk a Madeleine-templomba. Egyenesen a sekrestyéshez tartottunk s elmondtuk neki, hogy a mult héten itt hagytunk egy esernyőt. A sekrestyés pontos leírást kívánt. Mi megadtuk egy agátnyelű, képzeletbeli esernyőnek leírását. A leírt esernyő természetesen nem volt az ötven ottfelejtett esernyő között, amelyeket azután a sekrestyés mutatott, de láttam ott egy szép, faragott elefántcsontnyelűt, amelyet jól megnéztem magamnak. Másnap Lujzi ment a sekrestyéshez és megadva a pontos leírást, elhozta az esernyőt. Ha ilyenféle trükköket csináltunk, természetesen mindig előkelően öltözködtünk.
Jóízűen fölkacagott és tréfásan nyitotta föl, meg csapta le a nagy dohányosfióknak vascsuklóra járó fedelét.
Majd tovább folytatta:
– Ó, mennyi stiklit csináltunk és milyen furcsákat! Öten voltunk a műhelyben, de igazán szép csak Irma volt köztünk. Előkelő megjelenése volt, mert a barátja, egy gazdag képviselő, nem sajnált tőle semmit. Azért az Irma elég szarvat rakott a fejére! Egyik télen Irma lelkendezve mondta: »Gyerekek, kitünő ötletem van! Hallgassatok csak ide.« És elmesélte, hogy mi a terve estére.
Tudod, az Irma nagyon kívánatos lány volt. Annak csavarta el a fejét, akinek akarta. A fejébe vette, hogy mindnyájunkkal kerestet aranygyűrűre legalább száz frankot. Nekünk, Irma kivételével, bizony nagyon elkelt az a száz frank! A műhelyben havonként száz frankot kerestünk. Volt egy-két rendes barátunk, de ezektől nem sok folyt be. Néha elfogtunk a déli sétán egy-egy öreg faunt s kihúztunk belőle valamit, de végeredményében ezek se hoztak eleget. A chatoui barátkozások, te tudhatod a legjobban, anyagi haszonnal nem jártak. Így hát mindenfélét ki kellett ravaszkodni, hogy valahogy megéljünk! Mindezt csak azért mondom, hogy megértsed, milyen kíváncsisággal vettük Irmát körül, mikor a száz frankról beszélt. Kicsit aljas dolgot mesélek el neked, de te megérted. Ismered az életet s tudod, hogy Chatouban – négy évet töltöttem…
Irma a következőket mondta: »Az Opera álarcosbálján fölcsipjük Párizs öt legbőkezűbb és leggazdagabb gavallérját. Én látásból ismerem őket mind.« Mi erre kicsit elszontyolodtunk. Az ilyen urak nem bolti lányok számára termettek. Irma el tud velük bánni, de csakis ő. Ó, ha láttad volna ezt a lányt, milyen csinos és kacér volt! Mindig azt mondtuk, hogy a császár elvenné, ha meglátná.
Irma azonban föl sem vette kishitűségünket. Felöltöztetett legjobb ruháinkba s kiadta a parancsot: »Ti nem jöttök a bálra. Mindegyiketek kocsiban várakozik egyik szomszédos uccában. A lovag jön s a kocsitokba száll. Ti rögtön átkaroljátok s heves csókot nyomtok ajkára. Csak mikor megszólal, akkor sikoltotok föl. Ti másvalakit vártatok! Rettenetes tévedés! A lovag erre biztosan tüzet fog. Csak azért, mert másra vártatok s mert egy ismeretlent kiüthet a nyeregből, ragaszkodni fog ahoz, hogy veletek maradjon. Ti hevesen tiltakoztok és csak nagynehezen halkultok el… Azután elmentek vacsorázni s a lovag bizonyára csinos összeggel kárpótol az elrontott találkáért…«
De hogy kerül a lovag pont a mi kocsinkba? Erről Irma nagyon ügyesen gondoskodott. Bennünket felültetett csupa előkelő, számozatlan bérkocsiba s azután az Opera közelében különböző uccákban helyezett el. Maga pedig fölment a bálba. Ismerte névszerint a párizsi nagy paszulyokat, mert a főnökné a legelőkelőbb helyekre szállított. Először kiválasztott egyet s elkezdte a legkülönbözőbb dolgokkal fölhúzni. Mikor már látta, hogy az uracs ugrik, egy pillanatra levette álarcát. A hal ezzel teljesen horogra került. Most már csak arról volt szó, hogy hol találkozzanak? Az elsőnek az uccát mondta be, ahol én várakoztam. Jó félórája lehettem a kocsiban, lefátyolozva és jól betakarva, amikor egy úr benyitott: »Maga az?« »Igen, – suttogtam – szálljon fel gyorsan!«
Fölszáll; én karjaim közé szorítom és megcsókolom oly hévvel, hogy a lélekzete eláll. Azután mámorban úszó hangon sóhajtok föl:
– Ó, milyen boldog vagyok!
Ráemelem szememet s egyszerre csak rémülten kiáltok:
– Ó jaj, Istenem! Kicsoda maga? Rettenetes! – És elkezdek keservesen zokogni.
Gondolhatod, hogy a férfiú nem kis mértékben zavarodott meg. Igyekezett vigasztalni; mentségére fölhozta, hogy ő is tévedésnek áldozata.
Én csak sírok, sírok, de mindig halkabban s olykor mélyen felsóhajtva. Erre különböző gyöngéd dolgokat sugdos fülembe. És nagyon becsületes ember volt. Először komolyan megijedt s most örült, hogy a sírásom mindinkább enged keserves jellegéből. Végül pár szipogás és végleg elhallgatok. Ő bátortalan ajánlatot tesz közös vacsorára vonatkozólag. Kezdetben nagyon tiltakoztam, sőt, ha vissza nem tart, ki is ugrottam volna a kocsiból, de aztán… aztán… mégis csak együtt vacsoráztunk… És képzeld csak, mennyit… nos, igen, mennyit adott, mikor elbúcsúztunk! Ötszáz frankot! Igazán úri ember volt!
De az este nemcsak nekem, hanem a többieknek is meghozta a várt eredményt. A legkevesebbet Lujzi kapott. Ő csak kétszáz frankot hozott haza. Az is igaz, hogy a Lujzi roppant sovány volt!
*
Így ömlött a szó a trafikosnéból, aki a szívében oly régóta elzárt emlékeket most mind egyszerre elibém akarta tárni. Az egész furcsa, szegényes és mégis bűvös mult megébredt lelkében és vágyakozva gondolt a párizsi körutak kóbor, bohókás életére, amelyben sokszor oly jól megférnek egymás mellett: nélkülözés és fizetett csók, nyomor és gondtalan kacaj, kis aljasságok és komoly szerelem.
– De hogy jutottál a dohánytőzsdéhez? – kérdeztem tőle.
Mosolyogva válaszolt:
– Ó, ennek hosszú története van! Hát tudod, édesem, a párizsi hotelemben volt egy joghallgató szomszédom, akivel néha szabad estémet együtt töltöttem. Joghallgató volt az ipse, de sohasem nézett az egyetem felé. Reggeltől estig kávéházban volt s a biliárdot jobban szerette, mint bárkit a világon. Viktornak ő az apja.
– Ki az a Viktor?
– A fiam!
– Vagy úgy!
– Kisebb összeget adott havonként, hogy Viktort fölneveljem. De sok bajom volt vele, mert nem lehetett rá számítani. Tíz év óta lebzselt Párizsban s még első vizsgáját sem tette le. Gondoltam, a Viktor sem volt valami ügyes apja megválasztásában. Mikor családja végre rájött, hogy Párizsban csak a napot lopja, hazahívták. Ezentúl vidéken élt, de néha-néha leveleztünk. Hát képzeld csak, egyszer azt olvasom, hogy ott lent egyhangulag megválasztották képviselőnek. Sőt később egy képviselőházi beszédéről is említést tettek a lapok… Ekkor fölkerestem, gondolván, hátha tud tenni valamit értünk. Pár hét alatt szerzett trafikjogot itt, mint deportált lányának… Igaz, hogy apám deportált volt, de nem gondoltam volna, hogy ennek még hasznát veszem.
Egyszóval… De íme itt van Viktor!
Komoly, nyurga fiatalember lépett a boltba. Kis mesterkéltség volt modorában, ahogy anyját homlokon csókolta. Anyja boldogan mutatott rá:
– A fiam! Polgármesteri titkár!… Azt mondják, szép jövője van a városnál!
Kellő tisztelettel üdvözöltem a fiatal funkcionáriust és bizonyos megindultsággal ráztam meg búcsúzásul Nyafinyaff felém nyujtott kezét. Azután szállómba mentem.