Parent úr

A hajó fedélzete tele volt utassal. Havre-i lakosok rándultak ki a kies fekvésű Trouvilleba. Az idő pompásnak ígérkezett. Leoldották a hajóköteleket; a kürt utolsót bődült, a hajó egész testében megremegett és körülötte a fölkavart víz hangos locsogással csapódott a hajó oldalához.

A kerekek pár pillanatig gyorsan forogtak, majd hirtelen megálltak és lassúbb ütemben újra megindultak. A kapitány a hajóhídon állt s mikor a szócsövén át lekiáltott a hajó mélyébe: »Indulás«, a kerekek gyorsan és egyenletesen csaptak bele a hullámokba.

Hajónk a hosszú, emberekkel teli töltés mentén haladt. Az utasok a parton álló barátaik felé zsebkendőikkel intettek, mintha legalább is Amerikába indultak volna; ezek hasonló kendőlobogtatással válaszoltak.

A piros napernyőkön, a színes női ruhákon, a vidám arcokon s az óceán nyugodt felületén ragyogó júliusi napfény játszadozott. Mikor a kis hajó a kikötőből kiért, hegyes orrát hirtelen fordulattal a messzi s a reggeli ködön alig áttetsző túlsó part felé irányította.

Balkézre tőlünk a Szajna húsz kilométer széles torkolatán át ömlött a tengerbe. Az édes, iszapos folyóvíz nem vegyült a tenger sós vizébe, hanem számtalan ágra bomolva hosszú sárga szalagként nyúlt el a végtelen tenger zöld és tiszta síkján. Itt-ott dülöngéző bóják figyelmeztettek a folyóvíztől fölhalmozott homokzátonyokra…

Valahányszor hajóra ülök, mindig parancsoló kényszere fog el a hajóhídon való fel és alá sétálásnak, mintha őrszolgálatot teljesítő matróz lennék. Miért van ez? Nem tudnám megmondani. Elég az hozzá, hogy most is elindultam a fedélzetet ellepő közönségen át szokásos körsétámra.

Egyszerre csak valaki nevemen szólít. Visszafordulok. Sidoine Henrik, régi, jó barátom áll előttem, akit már vagy tizenöt éve nem láttam.

Melegen rázzuk meg egymás kezét, s mindenféléről beszélgetve most már kettesben folytatjuk a sétát a padokon helyetfoglaló közönség kettős sorfala között, amely felé olykor-olykor közömbös tekintetet vetünk.

Henrik barátom egyszer csak valóságos dühvel kiált föl:

– Csupa angol! A fene ezt a piszkos fajt!…

Valóban, csupa angol volt körülöttünk. A férfiak fontoskodva látcsövezték a látóhatárt s mintha csak azt mondták volna:

– Mi angolok vagyunk a tenger urai! Láttok bennünket? Így festünk!

És kalapjaikon csapkodó fehér fátylaik mintha mind önhittségük zászlói lettek volna.

A laposmellű fiatal misszek, akiknek cipői hazájuk óriási hajóépítményeire emlékeztettek, tarka kendőkbe burkolták sovány karjaikat és a körülöttük tündöklő tájképre bárgyu mosolyt vetettek. Mindnyájan hosszúak voltak s aránytalanul kicsi fejükön különös alakú kalapot hordtak, amely mögött gyér hajuk fokhagymanagyságú kontyba volt csavarva. Az öreg misszek még a fiataloknál is véznábbak voltak és nemzeti állkapcsukat unottan tátogatták idomtalan, sárga fogukkal elnyeléssel fenyegetve a körülöttük lévő üde világot. Gumiköpenynek és szájvíznek az illatát érezte az ember, ha mellettük elment.

Henrik növekvő elkeseredéssel ismételte:

– Piszok fajta! Nem lehetne őket Franciaországból kirúgni?

Mosolyogva kérdeztem:

– Miért haragszol rájuk? Engem nagyon közömbösen hagynak.

Gúnyos éllel válaszolta:

– Neked könnyű! De én angol nőt vettem el feleségül!

Megálltam, hogy jól kinevessem magam.

– Az ördögbe is! Nem rossz! Meséld el a dolgot. Boldogtalanná tesz?

Fölhúzta a vállát:

– Nem éppen.

– Akkor… megcsal?

– Sajnos, nem. Ez ok lenne a válásra s akkor megszabadulhatnék tőle.

– Kezdlek nem érteni.

– Nem értesz? Nem is csodálom. Feleségem megtanult franciául. Ez mindennek oka. Hallgass ide:

Semmi kedvem sem volt nősülni, mikor két év előtt Étretatba mentem nyaralni. De hiába, a tengeri fürdő roppant veszedelmes! A kislányoknak valóságos Eldorádó. Párizs az asszonyoknak, a vidék a lányoknak sokszorozza meg a bájait. A szamárháton való kirándulások, a reggeli fürdők, az erdei séták kitünően alkalmasak vallomások és megkérések kicsikarására. Mert, barátom, nincs elragadóbb valami, mint egy tizennyolcéves leánygyerek, aki a mezőn szaladgál vagy virágot szed az útszélen.

Megismerkedtem egy angol családdal, amely ugyanabban a szállóban lakott, ahol én. Az apa pont olyan volt, mint ezek az angolok itt s az anya, mint e szeretetreméltó misszek. Négy gyermekük volt. Kettő fiú; abból a szikár, csont- és izomemberből való, akik reggeltől estig a legvadabb sportokat űzik. A lányok közül az egyik jellegzetes példány volt a nagy angol konzervdobozból, de a másik senkihez sem hasonlítható remekmű volt. Barátom, ha ezek a nyomorultak egyszer csinosak, akkor aztán nincs párjuk a világon. Az én kis angolomnak szőke, inkább aranyfényű volt a haja s kék szemében a világ minden boldogságának, minden álmának ígérete csillogott.

Két ilyen asszonyi szem az álmodozásoknak milyen messzi távlatát nyitja meg előtted! Milyen biztatólag int szíved örökké kielégíthetetlen és örökké homályos vágyainak!

Meg kell jegyeznem azt is, hogy mi franciák bolondulunk az idegenek után. Ha valamicskét is csinos orosz, olasz, spanyol vagy angol lánnyal találkozunk, mingyárt szerelmesek leszünk beléjük. Minden, ami külföldről jön, elragad bennünket, legyen az szövet, kalap, kesztyű, puska… vagy asszony. Pedig nincs igazunk.

Azt gondolom, hogy ami a legjobban elszédít bennünket az idegenekben, az a francia nyelvben való fogyatékosságuk. Mihelyt egy idegen nő rosszul beszéli nyelvünket, máris kedves; ha minden szót hibásan ejt ki, akkor elragadó; de ha olyan zagyvaságokat fecseg összevissza, amiből szót sem lehet megérteni, akkor valósággal ellenállhatatlan.

El sem képzeled, milyen édes-furcsán hangzik picike asszonyi szájból az ilyesmi: »Nátyon rájongom a pivaly-kotlettet.«

Az én angol kis Katem egészen lehetetlen nyelven beszélt. Az első napokban semmit sem értettem belőle, oly sok különös szót talált ki. Később valósággal belebolondultam vidám s egészen egyéni nyelvjárásába.

A furcsa, nyakatekert s fölismerhetetlenné tett szavak, kifejezések és szólásmódok ajkán ízes bájjal hangzottak. Esténként a kaszinó erkélyén néha órákhosszat elhallgattam s igyekeztem megfejteni e rejtélyes nyelvet.

Feleségül vettem! Bolondul szerettem, mint legkedvesebb ábrándképeinket! Mert az igazi szeretők asszonyaikban mindig a megelevenedett ábrándképet szeretik. Ismered talán Louis Bouilhet gyönyörű versét:

Nos hát, barátom, a legnagyobb ostobaság, amit elkövethettem, az volt, hogy a feleségem mellé francia tanárt fogadtam.

Amíg nyelvtant, szótárt úgyszólván minden pillanatban vérig sértett, addig imádtam.

Egyszerű dolgokról beszélgettünk. De ezeken is átcsillogott lényének szokatlan bája, mozdulatainak hasonlíthatatlan előkelősége. Olyan volt, mint csodálatos beszélő ékszer, mint húsból készült baba, amely csak csókolni tud, felsorolni a néhány dolgot, amit szeret, néha furcsa felkiáltásokat hallatni és akaratlanul is kacéran kifejezni nyelvének fogyatékossága miatt az egyszerűbb érzéseket és hangulatokat.

Végtelenül bájos és nagyon szórakoztató volt a kis Kate, amíg a francia nyelvet ő akarta angolul megtanítani. De amikor elkezdett franciául beszélni!… Barátom, vége volt a varázsnak! Most már beszél franciául! Most is hibásan beszél, de már megértem… ismerem…

Kinyitottam a bábut, hogy megnézzem, mi van belül… És láttam…

Ó, barátom, most rendszeres társalgást folytatok a nőmmel! Van fogalmad egy jól nevelt angol hölgy gondolatairól, ízléséről és véleményeiről, aki reggeltől estig tömi a fejedet iskolás lányok számára írt lapos szóvirágokkal és üres mondatcikornyákkal?

Úgy-e, láttál már füzértánci cukorkákat, amelyeknél a csillogó aranypapír a legémelyítőbb cukrokat takarja? Nos hát, én kaptam egyet. Az aranypapírt letéptem. Meg akartam enni, ami belül volt s ettől olyan rosszul lettem, hogy azóta szédülés kerülget, ha csak egy angol nőt látok is.

Papagájt vettem el feleségül, akivel egy öreg angol tanárnő megtaníttatta a franciát. Megérted?…

*

Közben feltűntek a trouvillei erdős tengerpartok s a várakozókkal teli kikötő.

– Hol van a feleséged? – kérdém Henriktől.

– Elkísértem Étretatba.

– És te hová mész?

– Én? Itt töltöm a nyarat Trouvilleban.

Kissé elhallgatott, majd mély meggyőződés hangján kiáltott föl:

– Barátom, fogalmad sincs róla, hogy egy asszony milyen buta tud lenni!