Parent úr

Vacsora után volt, amelyen csak férfiak vettek részt. Nagyon vidámak voltunk. Távozáskor egyik régi barátom karomba fogódzott:

– Jössz velem gyalog a Champs-Élysées-n?

És elindultunk lassú léptekkel a hosszú sétányon a még alig rügyező fák alatt. Messziről folytonos, tompított zűr hallatszott: Párizs lélekzete. Friss szellő játszadozott arcunkon. A sötét égboltra millió csillag hinté aranyporát.

A barátom megszólalt:

– Nem is sejtem, miért tudok itt, esti órákban szabadabban lélekzeni, mint bárhol másutt a világon. Mintha gondolataimnak szárnyuk nőne. Elmémben időnként csodálatos fény derül fel s egy pillanatig azt hiszem: megoldom a világ rejtélyét. De aztán a fény kialszik. Vége.

A mellékutakon néha egymás kezét fogó árnyékpárt láttunk elsuhanni; egy-egy szobor előtt, azoknak mozdulatlanságát átvéve, két embert láttunk élesen körülvágott sötét folttá összefolyni. Itt-ott a padokon is szerelmes párok húzódtak meg.

Barátom maga elé nézve dünnyögte:

– Szegény emberek! Nem undorodom tőlük, hanem végtelenül sajnálom. Az emberi élet sok titokzatossága közül egyet sikerült földerítenem: létünk legnagyobb kínja onnan ered, hogy egyedül vagyunk s minden ösztönös törekvésünk oda irányul, hogy szörnyű magányosságunkat megszüntessük. A szabad levegőnek és elhagyott fasoroknak összebújó szerelmesei sem akarnak mást, mint mi: szeretnének legalább pillanatokra megszabadulni az egyedülléttől. De hiába! Örökkönörökké magányosok lesznek épúgy, mint mi s mint az egész emberiség.

Az egyetlen különbség köztünk, hogy egyesek jobban, mások kevésbé érzik ezt át.

Én is csak nemrég viselem a szörnyű büntetést, hogy végzetes bizonyossággal rájöttem magányosságomra s arra, hogy ezen változtatni nem lehet. Akármit csinálsz, akárhogy is kínlódsz, szenvedélyes ölelkezéseid, epedő csókjaid s érzelmeid legnemesebb lendülete ellenére is egyedül, egyesegyedül maradsz!

Azért hívtalak e sétára, hogy ne kelljen mingyárt hazamennem, mert irtózom lakásom kietlen magányától. De ez sem ér semmit! Beszélek hozzád, figyelsz rám, egymás mellett megyünk – és mégis teljesen egyedül vagyunk. Értesz engem?

Boldogok az együgyűek, mondja az Írás. Övék a boldogság csalogató képe! Ők magányos nyomorúságunkat nem érzik. Nem bolyonganak az életben úgy, mint én, aki másokat csak a könyökkel érintek és egyetlen kárörvendező örömet érzek, hogy úgyis minden haszontalan: az egyedüllét sziklájához láncolt ember bilincsét senki és semmi föl nem oldhatja!

Úgy-e, kicsit bolondnak tartasz?

Hallgass rám! Mióta létemnek szörnyű egyedülvalóságát érzem, úgy tűnik föl, mintha mindennap mélyebbre és mélyebbre hatolnék sötét földalatti folyosóba, amelynek falait nem látom, végét és célját nem ismerem. Egészen egyedül bukdácsolok itt, senki sincs mellettem, senki sincs körülöttem, nincs egyetlenegy élőlény sem, aki ugyanazt a sötét utat járná. Ez a földalatti folyosó az élet! Néha zajt, hangokat, kiáltásokat hallok… Tapogatózva megyek a zavaros lárma felé. De pontosan sohasem tudom, honnan jönnek a hangok; soha senkivel sem találkozom, soha másik kereső kézzel össze nem akadok a sötétben, amely körülvesz. Megérted ezt?

Vannak emberek, akik megsejtették e szörnyű szenvedést. Musset kétségbeesve kiált föl:

De nála csak futó kétely az, ami nálam végzetes bizonyosság. Költő volt: életét álomképekkel, látomásokkal népesítette be. Valójában sohasem volt egyedül. De én egyedül vagyok!

Flaubert, aki korunknak egyik nagy boldogtalanja volt ép azért, mert nagyon is jól látott, így írt egyszer barátnőjének: »Pusztában élünk. Senki sem érti a másikat.«

Így van ez! Bármit is gondoljunk, mondjunk vagy kíséreljünk meg: nyelvünk érthetetlen a másik számára. Tudja-e vajjon a föld, hogy mi történik ott fenn a csillagokban, amelyek a végtelen térben elszórva sziporkáznak, mint tűz-szemek s oly messzi vannak tőlünk, hogy csak egy részük fényét látjuk, míg a többiek szinte egy testté olvadva vesznek el a végtelenben?

Hát az ember époly kevéssé tudja a másikról, hogy abban mi megy végbe. Mi is époly távol vagyunk egymástól, mint a csillagok, sőt jobban és végzetesebben el vagyunk választva, mert bennünket a kifürkészhetetlen gondolat különít el.

Van-e borzasztóbb valami, mint folytonos érintkezés lényekkel, akiknek nem tudunk a lelkébe látni? Úgy szeretjük egymást, mintha egymáshoz közel lennénk leláncolva: karjainkat vágyakozva tárjuk ki s nem érjük el egymást. Folyton az egyesülés vágya hajt s mégis minden törekvésünk hiú, minden odaadásunk haszontalan, minden vallomásunk céltalan, minden ölelésünk, csókunk hiábavaló. Össze akarunk forrni s vágyunk lendülete csak összeütköztet.

Csak akkor érzem igazán egyedülvalóságomat, mikor a keblemet jó barát előtt fel akarom tárni. Iyenkor tisztán látom az áthághatatlan akadályt. Itt áll előttem az ember; világos szemét rám szegezi, de szeme mögött a lelkét nem ismerem. Figyel rám. De mit gondol? Igen, mit gondol? Megérted a gyötrelmemet? Talán gyűlöl? Megvet? Gúnyolódik velem? Gondolkozik azon, amit mondtam; mérlegel, kigúnyol, elítél, korlátoltnak vagy ostobának tart. Hogy tudjam meg, mit gondol? Hogyan puhatoljam ki, vajjon úgy szeret-e, mint én őt? Vajjon mi minden történik fejében, e tőlem teljesen idegen, kis, kerek világban? Ó, mennyi titokzatosság van egy ember ismeretlen gondolatában! Milyen rettenetes a titkos és szabad gondolat, amelyet sem megismerni, sem vezetni, sem legyőzni nem lehet!

És én magam is, hiába tárom ki lelkem kapuját, minden ablakát; hiába akarom önmagamat teljesen adni! Képtelen vagyok magamat kiszolgáltatni. Lelkem legmélyén mindig megőrzöm azt a titkos Ént, amelyet senki sem tud kifürkészni. Ez az Én megismerhetetlen, megoldhatatlan, hozzáférhetetlen, mert senki sem hasonló a másikhoz, mert senki sem értheti meg a másikat.

Mondd, megértesz-e legalább te? Megértesz e pillanatban? Nem! Azt hiszed, hogy bolond vagyok; vizsgálgatsz és óvakodsz tőlem. Azt kérded magadban: »Ugyan mi lelte ezt ma este?« De ha egyszer megértenéd borzalmas és fölfoghatatlan szenvedésemet, ha talán egy nap átéreznéd azt, amit mondok, ó, akkor jöjj el hozzám és mondj csak ennyit: Megértettelek! Talán egy pillanatra boldoggá teszel.

Tudod azt, hogy főleg az asszonyok eszméltetnek leginkább magányosságomra?

Ó, nyomorult, hitvány élet! Mennyit szenvedtem tőlük s ép azért, mert ők könnyebben elhitették velem, mint a férfiak, a csalóka ábrándot, hogy nem vagyok egyedül.

Ha az ember szeret, azt hiszi, hogy egyénisége magánzárkájából végre kiszabadul. Végtelen boldogság tölti el! És tudod miért? Tudod, honnan származik ennek az emberfeletti boldogságnak érzése? Onnan, hogy azt hisszük: többé nem vagyunk egyedül. Megszűnik magányosságunk; fejünk felől elszáll a társtalanság rettenetes átka! Ó, milyen tévedés! Az asszony az Ábránd nagy hazugsága. A magányos szív örök szerelmi vágya még jobban gyötri, mint a férfit.

Ismered az édes órákat, amelyeket e hosszúhajú, bűvölő tekintetű idegen lényekkel töltünk. Milyen mámorba szédül elménk! Mennyi csábos álomkép hivogat!

Úgy tűnik fel, hogy a nő és mi nemsokára eggyé leszünk. Csalóka reménnyel, türelmetlen örömmel várjuk heteken át, hogy a »nemsokára« valóra váljék. De nem válik azzá sohasem és egy szép napon arra ébredünk, hogy magányosabbak vagyunk, mint valaha is életünkben.

Minden csók, minden ölelés után mind mélyebben hullunk vissza fájó árvaságunkba. Ó, milyen gyötrő, kétségbeejtő érzés ez!

Egy költő, Sully Prudhomme, megírta:

Igen, hiú álomkergetés. Utána: kiábrándulás és elválás. Ha később viszontlátjuk, talán föl sem ismerjük a nőt, aki életünk egy pillanatában a mindenséget jelentette s akinek rejtett és mindenbizonnyal nagyon közönséges gondolatát sohasem ismertük meg.

Még azokban az órákban is, amikor úgy látszik, hogy a vágyak, óhajok teljes összeolvadásában, az életeknek titokzatos találkozásában leszállunk az asszonyi lélek legmélyéig, még akkor is sokszor egyetlen szó villámként leplezi le a sötét szakadékot, amely bennünket tőle elválaszt.

És az életnek mégis csak egyetlen ajándéka: egy-két órát tölteni a szeretett asszony mellett, nem beszélni hozzá, csupán élvezni jelenlétét. Ennél ne is várjunk többet, mert két ember sohasem egyesülhet.

Ami engem illet, én bezártam a lelkemet. Többé már senkinek sem mondom azt, amit hiszek, szeretek vagy gondolok. Tudván, hogy örökös magányra vagyok ítélve, az életet csak nézem anélkül, hogy véleményeimet kifejezném. Mit érnek a vélemények, hitek, viták és élvek! Minthogy mással semmit meg nem oszthatok, tehát nem is érdeklődöm semmi után sem. Oszthatatlan gondolatom örök rejtély marad. A mindennapi kérdésekre megvannak a szokásos feleleteim s ha még beszélni sincs kedvem, van mosolyom, amely annyit jelent: »igen«.

Mondd, megértesz engem?

*

Lementünk az Étoile diadalívéig s azután visszajöttünk a Concorde-térig, mert barátom mindezeket lassan mondta el s még sok mindent hozzájuk fűzött, amire már nem emlékszem.

A téren hirtelen megállt s karját a gránitobeliszk irányába emelte, melynek hosszú, karcsú egyiptomi profilja a ragyogó levegőégbe beleveszett s amely itt a párizsi kövezeten érthetetlen felírásaival oly sajátságosan egyedül állt. Egy pillanatig szótlanul mutatott rá, azután fölkiáltott:

– Lásd, mindnyájan olyanok vagyunk, mint ez a kő!

Ezzel sarkon fordult s üdvözlés nélkül ott hagyott. Részeg volt? Bolond? Bölcs? Máig sem tudom. Néha azt hiszem, hogy igaza volt; néha pedig az a meggyőződésem, hogy elméje megháborodott.