Lefekvés előtt.
A kandallóban vidáman ropog a tűz. A japán asztalon két teáscsésze, mellette füstölgő szamovár, cukortartó és rumos üveg.
Sallure gróf székre dobja kalapját és bundáját, míg a grófné leveti báli belépőjét s a tükör előtt haját igazítja. A tükörben visszaverődő arcára bájosan rámosolyog s vékony, gyűrűktől csillogó ujjaival halántéka körül megigazítja hajfodrait. Azután férjére néz, aki pár perce zavartan figyeli, mintha valamely belső gondolat erősen feszélyezné. Végre megszólal:
– Eléggé körülrajongták a bálon?
Az asszony diadaltól és dactól fölcsillogó szemmel mélyen a férj szemébe néz és aztán így felel:
– Azt hiszem, igen.
Azután leül. A férj vele szemben foglal helyet s amíg egy vajas zsemlyét darabokra tép, a fogai közül dünnyögi:
– Szinte nevetségessé tettek engem? Nemde?
Az asszony mosolyogva válaszol:
– Jelenetet akar rendezni? Talán szemrehányásokat óhajt tenni?
– Legkevésbbé. Csupán annyit akarok megjegyezni, hogy Burelnek a magaviselete bő tápot szolgáltatott mindenféle megszólásra. Tudja… ha még… nos igen… ha még jogaim lennének magával szemben, meg is haragudtam volna.
– Kedvesem, legyen őszinte. Vallja be, hogy ma nem úgy gondolkodik, mint ezelőtt egy évvel. Tavaly, mikor szeretője volt, akit imádott, oly kevéssé törődött azzal, hogy nekem udvarolnak-e vagy sem. Nekem fájt és szóltam is magának, mint maga ma este, de valamivel több joggal: Barátom, maga hírbe hozza Servy bárónét s engem nevetségessé tesz. Mit felelt erre? Finoman tudtomra adta, hogy szabad vagyok és kifejtette, hogy úri emberek közt a házasság csupán társadalmi, de nem erkölcsi kapocs. Nem igaz? Megértette velem azt is, hogy a szeretője csábítóbb, szebb és ezerszer asszonyibb, mint én. Ezt többször is mondta: asszonyibb. Mindezt természetesen világfihoz és gyöngéd férfiúhoz méltóan oly sok bókkal fűszerezte s annyi kímélettel adta be, hogy figyelmességét el kellett ismernem. Mindazáltal nem kevésbbé értettem meg a dolgot, mintha nyersen mondta volna meg.
Megegyeztünk, hogy ezentúl csak egymás mellett s nem egymással élünk és gyermekünk miatt a házasélet külső kereteit megőrizzük.
Maga igen nagylelkűen viselkedett. Szavain áttetszett a gondolat, hogy hűségemet illetőleg csupán a látszathoz ragaszkodik. Hosszan értekezett a nők finom tapintatáról és ügyességéről, amellyel a külsőségeket mindig megőrizni tudják és jóformán felhatalmazott arra, hogy szeretőm legyen, ha ezt titokban tudom tartani.
Nagyon jól megértettem magát. Borzasztóan szerelmes volt Servy bárónéba és hitvestársi ragaszkodásom, törvényadta szerelmi előjogaim terhére voltak. Bizonyára minden képességével csupán szeretője előtt kívánt csillogni. Elhatároztuk tehát, hogy külön élünk. Társaságba együtt megyünk; együtt jövünk haza s azután kiki a maga szobájába megy.
Így ment ez egy darabig; de néhány hónap óta azt veszem észre, kedvesem, hogy maga féltékenykedik. Ugyan milyen jogon?
– Kedves asszonyom, féltékenységről nincsen szó! De kötelességem óvni magát attól, hogy rossz hírbe keveredjék. Maga fiatal, élénk, bizonyos mértékig kalandvágyó…
– Bocsánat, ha már kalandorokról beszél, ne mulasszon el párhuzamot vonni köztem és maga között.
– Kérem, ne tréfáljon. Mint komoly és őszinte barátja beszélek. Amit rólam az imént mondott, egyoldalú túlzással volt beállítva.
– Egyáltalában nem. Maga bevallotta viszonyát s ezzel mintegy fölhatalmazott, hogy példáját kövessem. Én ezt nem tettem meg…
– Engedjen meg…
– Hagyjon beszélni! Én ezt nem tettem meg. Nincs szeretőm és nem is volt… idáig. Várok… keresek… Nem találok. Nem vagyok könnyen kielégíthető. Olyat akarok, aki többet ér magánál… Nem veszi észre az ebben rejlő bókot? Minek vág olyan zord arcokat?
– Asszonyom, nem szeretem ilyen dolgokban a tréfát.
– De én nem tréfálok! Maga a XVIII. századi rokokó erkölcsökről beszélt. Emlékszik még? Azt mondta, hogy XV. Lajos korának könnyed életfelfogását követi. Látja, nem felejtettem el. És jól jegyezze meg, barátom, hogy akármint is erőlködik, amely napon nekem úgy tetszik, hogy többé ne legyek az, ami idáig voltam: maga anélkül, hogy sejtené, olyan csinos kis – szarvat kap a fejére, mint annak a rendje.
– Ugyan kérem, úriasszony létére hogy vehet ilyen közönséges kifejezéseket a szájára!
– Közönséges kifejezések?… Hát nem pukkadozott a nevetéstől, amikor az éles nyelvű Gers grófné azt mondta, hogy szinte sajnálja Servy bárót, amiért hatalmas szarvait, amelyekben mindenki más gyönyörködik, saját maga nem láthatja.
– Ami Gers grófnénak ajkán talán mulatságosan hangzik, a magáén csupán illetlenség.
– Dehogy is! Csak maga találja a fölszarvazott szót mulatságosnak, ha Servyről és nagyon póriasnak, ha becses személyéről van szó. Minden attól függ, hogy milyen szempontból nézzük. Különben pedig nem ragaszkodom e kifejezéshez és csak azért használtam, hadd lássam, hogy maga elég érett-e már?
– Érett?… Mire?
– Arra, hogy az legyen. Ha egy férj dühös, mikor ezt a szót hallja, annyit jelent, hogy a veszély már közelről kerülgeti, de még nem érte el. Két hónap mulva, majd meglátja, nevetni fog, ha fölszarvazott férjről lesz szó… Ez már kicsit baj… Ez annyit jelent, hogy az ember maga is benne van… Mentesítve van a gyanútól.
– Kedves asszonyom, maga ma nagyon illetlen. Még sohasem láttam ilyennek.
– Hja! Kitanultam! Maga volt a mesterem.
– Hagyjuk ezt! Beszéljünk komolyan. Nézze, kedvesem, nagyon, de nagyon kérem, máskor ne hatalmazza föl Burelt, hogy oly tüntető szemtelenséggel csapja a szelet magának, mint ma este.
– Féltékeny! Mondom, féltékeny!
– Nem, egyáltalában nem! Csupán a nevetségességet akarom kikerülni! Erre jogom van! Nem akarom, hogy ujjal mutogassanak rám! És kijelentem: ha ez az úr még egyszer a maga vállának, sőt a keblének merészelné szavait elsuttogni…
– Csak szócsövet keresett!
– Hát… kitépem a fülét.
– Mondja, talán szerelmes belém?
– Elég csinos hozzá, kedves asszonyom!
– Ilyen maga! A baj az, hogy én már nem vagyok szerelmes magába!
A gróf székéről fölkel. Megkerüli a kis asztalt és felesége háta mögé állva, vállát szenvedélyesen megcsókolja. Az asszony fölugrik és mélyen a férje szemébe nézve mondja:
– Kettőnk között az ilyennek igazán nincs értelme. Külön élünk. Leszámoltunk egymással.
– Ne haragudjék, édesem, de egy idő óta ellenállhatatlannak találom!
– Szóval… maga is úgy találja… Akkor nyertem! Maga is érettnek talál!
– Ellenállhatatlannak, a legcsábosabb asszonynak találom, édesem! Olyan karjai, vállai vannak…
– Amelyek Burelt ki fogják elégíteni…
– Kegyetlen! Tudja, hogy elragadó és szándékosan játszik velem.
– Úgy látszik, egy idő óta böjtöl.
– Hogy mondja?
– Azt mondom, böjtöl.
– Hogy érti?
– Ha az ember böjtöl, akkor éhes. Ha éhes, ráfanyalodik olyan ételekre is, amelyekhez különben nem nyulna. Én is ilyen fogás vagyok. Egyszer eltolt magától, de ma este, jobb híján, belém ízlelne.
– Margit, kitől tanulta ezt a rettenetes beszédmodort?
– Magától! Gondolja csak meg: mióta a bárónéval szakított, tudtommal négy szeretője volt. De ezeket már a félvilágból halászta. Úgy látszik, igaz művésznőkre volt szüksége… Ilyen körülmények között minek nevezzem ma esti hevületeit, ha nem futólagos böjti időszak következményeinek?
– Őszintén és nyersen beszélek, Margit. Magába szerettem. Újra és komolyabban, mint valaha.
– Hm, hm! Szóval… szeretné újra kezdeni?
– Igen, asszonyom.
– Még ma este?
Ugyan, Margit!
– Már megint megbotránkozik. Értsük meg egymást, kedvesem! Mi teljesen függetlenül állunk egymással szemben. Felesége vagyok, az igaz, de közös megállapodás folytán egészen szabad. Másfelé akartam lekötni magamat; maga kér, hogy a maga hódolatát fogadjam el. Hát jó, beleegyezem. De csak… ugyanazon az áron.
– Nem értem.
– Majd megmagyarázom. Érek annyit, mint a maga félvilági delnői? Legyen őszinte.
– Ezerszer annyit.
– Még a legszebbnél is többet érek?
– Milliószor többet.
– Nos hát, mibe került magának a legkülönb barátnője három hónap alatt?
– Már megint nem értem!
– Megismétlem: mit költött a legcsinosabb barátnőjére három hónap alatt pénzben, ékszerben, vacsorákban, szórakozásokban és a többi? Szóval mibe került a teljes ellátása?
– Honnan tudjam?
– Mégis csak tudnia kell! Legalább is úgy átlagban kiadott ötezer frankot havonként?
– Igen… körülbelül annyit.
– Nos hát, kedvesem, fizessen nekem ötezer frankot és a magáé leszek ma estétől kezdve egy egész hónapon át.
– Őrültség!
– Ahogy gondolja! Jó éjt!
A grófné kimegy s hálószobájába nyit. Ágya meg van vetve. A szobában parfőm-illat terjeng s beszívódik a kárpitba.
A gróf megjelenik az ajtóban:
– Kellemes illat van itt.
– Igazán?… Pedig csak a régi. Peau d’Espagne.
– Csodálatos!… Soha még parfőm nem tetszett így!
– Lehet. De most kérem, hagyjon magamra, le akarok feküdni.
– Margit!
– Menjen ki!
A gróf beljebb lép s karosszékbe ül.
A grófné: Ah! A jó modor! Különben csak maga bánja meg!
Báli ruháját lassan leveti. Meztelen, fehér karja előbontakozik a zöld selyem alól. A tükör elé áll s karját a feje fölé emeli, hogy hajkoronáját lebontsa. Fekete selyem vállfűzője felett a csipke mögül kis rózsaszínű foltocska kacérkodik elő.
A gróf szenvedélyesen pattan fel és feléje közeledik.
A grófné: Ne jöjjön közel, mert megharagszom…
Az asszony felkap a toalettasztaláról egy pohár vizet, amelyet illatosítva szájvíznek készítettek elő s a vállain keresztül férje arcába önti.
A férj dühösen rázza meg víztől csepegő arcát s fojtott hangon morogja:
– Ostobaság.
– Lehetséges… De ismeri feltételeimet. Ötezer frank.
– De ez a világ legnagyobb hülyesége lenne!
– Miért?
– Miért? Egy férj, aki megfizeti a feleségét, hogy az éjt vele töltse!…
– Ó, milyen csunya szavakat használ!
– Bánom is én! Ismétlem: hülyeség lenne törvényes feleségem szerelmét pénzért megvásárolni!
– Még nagyobb ostobaság félvilági nőket megfizetni, mikor az embernek felesége van.
– Lehet, de az nem nevetséges!
A grófné a kanapéra ül s lassan lehúzza harisnyáját, kifordítva, mint a kígyó bőrét. A rózsaszínű lábszár kibomlik a finom zöld selyemtokból s az apró láb megpihen a szőnyegen.
A gróf közelebb lép és egyezkedő hangon megszólal:
– Milyen furcsa gondolatai vannak!
– Többek között?
– Többek között ötezer frankot kérni tőlem.
– Mi sem természetesebb! Mi idegenek vagyunk egymásra nézve, úgyebár? Maga vágyakozik utánam. Elvenni nem tud – mert a felesége vagyok. Nem marad más hátra, mint hogy megfizet, kissé talán olcsóbban, mint mást.
– Nem is olyan rossz dolog ez! Gondolkozzék csak rajta. A pénz, ahelyett, hogy valami uccai lányhoz kerülne, itt marad a maga házában, a maga háztartásában. Meg aztán, lehet szellemes ember számára valami izgatóbb, mulatságosabb, mint hogy megfizeti saját feleségét? A törvénytelen szerelemben a férfiak csak azt szeretik, ami sokba kerül. Maga a mi törvényes szerelmünknek különös ízt, idegen mámorok árnyalatát és kis malackodási jelleget kölcsönöz azzal, hogy úgy taksálja, mint a vásárolható szerelmet.
Az asszony majdnem minden nélkül emelkedik föl helyéről s a szekrénye felé megy:
– És most, uram, távozzék, vagy becsengetem a szobalányt.
A gróf zavartan, bosszús arccal nézi feleségét s azután hirtelen hozzá vágja pénztárcáját:
– Hát nesze – bajadér! Nem is öt-, hanem hatezer!… De aztán…
A grófné felveszi a pénzt, lassan számolni kezdi s mosolyogva kérdi:
– De aztán? Mi aztán?…
– Hozzá ne szokjál!
Fölkacag s férjéhez közeledve:
– Minden hónapban ötezer, uracskám, különben mehet a kokottokhoz. Sőt ha nagyon meg lesz elégedve… még emelést is kérek…