Parent úr

Két kis baka minden vasárnap együtt rándult ki. Mihelyt a szabadságot megkapták, sietve hagyták el a kaszárnyát és jobbra fordulva gyors, katonás léptekkel szelték át Courbevoiet, e Párizs melletti városkát, ahol ezredük állomásozott. Mikor az utolsó házakat is elhagyták s a poros országútra fordultak, amely Bezons felé vezetett, lépésük üteme lassúbbá vált.

Kicsik és soványak voltak mind a ketten. Szinte belevesztek hosszú és széles köpenyegükbe, amelynek ujja kezüket egészen elnyelte. Piros nadrágjuk is méreteiket messzi túlhaladta, úgy, hogy ha sietni akartak, lábaikat széjjel kellett vetniök. Hatalmas csákójuk alatt alig látszott valami arcukból: két beesett, vékony orca, két szelid, kék szem, amelyből a breton fajnak romlatlan, majdnem állati naivsága sugárzott ki.

Útközben szót sem váltottak, csak mentek előre s arra a champiouxi erdőrészletre gondoltak, amely szülőföldjükhöz annyira hasonlított s ahová minden vasárnap kirándulni szoktak. Igazán jól csak itt érezték magukat s a nyelvük is csak itt eredt meg.

A colombesi és a chatoui utak keresztezésénél, hol az útra a nagy nyárfák árnyékot vetnek, irtózatosan nehéz csákójukat levetették s homlokukat megtörölték.

A bezonsi hídon mindig megálltak kissé és nézték a lábuk alatt folydogáló Szajnát. Kikönyököltek a híd vaskorlátján s pár percig bámulták a mélységben tovasikló nagy folyó vizét. Néha vitorlás hajók s nagy leeresztett kéményű gőzösök mentek a vízen. Ilyenkor a két kis katona a vannesi kikötőre gondolt, melynek szomszédságában laktak, s a halászbárkákra, amelyek Morbihanból a nyilt tengerre vitorláztak.

Amint a hídon átmentek, a falu hentesénél, pékjénél s a kocsmárosnál bevásárolták napi szükségletüket: darab véreshurkát, tíz krajcárért kenyeret és egy liter fehér bort. Ezeket zsebkendőbe kötözték s felváltva cipelték. Mikor a faluból kiértek, már csak nagyon komótosan haladtak előre s elkezdtek beszélgetni egymással.

Előttük sík mező terült el, amelynek egyhangúságát itt-ott kisebb facsoportok élénkítették. A kedves erdőjükbe vezető ösvény beleveszett a zöld búza- és zabföldekbe. Kerderen János nem egyszer erősítette Ganidec Péternek:

– Akár csak Plounivonban. Szakasztott mása a mi erdőnknek.

– Igen. Mintha csak a’ vóna!

Így mentek egymás mellett s emlékükben szülőföldjükről sok apró kép támadt föl; egyszerű, közvetlen dolgok, mint gyermek rajzai: kút s körülötte a mező, kőkereszt a válaszúton, halászkunyhó, melynek ajtajánál kiterített háló szárad.

Gyakran megálltak egy nagyobb kőnél is, amely határt jelzett, csak azért, mert emlékeztetett a plounivoni dolomitokra.

Amint az első facsoporthoz értek, Péter mindig mogyorófavesszőt vágott magának s amíg nyirkos, síkos héját hántotta, az otthoni emberekre gondolt.

János hozta az ételcsomagot.

Időnként Péter megemlítette egy-egy otthoni ismerősük nevét vagy néhány szóval gyermekkoruk valamelyik eseményét mondta el. Ilyenkor azután sokáig hallgattak, mert volt min eltünődniök. A honi föld lassanként egészen megszállta képzeletüket; eltűnt a távolság és az ismerős tájképek, a szokott látóhatár s a tengerpart éles, ízes levegője álmodozó érzékeik előtt hivogatólag támadt föl.

Többé már nem a jellegzetes trágya szaglott körülöttük, amellyel a párizskörnyéki földet hízlalni szokták, hanem virágzó magyalbokrok különös illatát hozta a tenger felől támadt szél. A folyópart fölött lebegő vitorlák nagy sárga vitorlákká változtak, amelyek az otthoni búzaföldek mögött húztak el a kék tenger felett.

Lassan, álmodozva lépdelt a két kis baka s lényüket az otthonra való visszaemlékezés átható, kifejezhetetlen bánattal töltötte el, mint amilyent a ketrecbe zárt állatok érezhetnek, ha fölsajog bennük az őshaza emléke.

Mire Péter botjáról a héjat lehántotta, megérkeztek a kis erdő szélére, ahol vasárnapi ebédjüket rendszerint elkölteni szokták. A bokorban megtalálták az elrejtett két tégladarabot; összehordtak száraz gallyat s a véreshurkát a kés hegyére tűzve megsütötték.

Mikor ételüket elfogyasztották az utolsó morzsáig, italukat kiitták az utolsó cseppig, ülve maradtak egymás mellett a fűben s nehéz szemhéjakkal, egymásba kulcsolt kézzel, mint a misén, piros nadrágjukat a mező pipacsai közt előre tolva, a messzeségbe bámultak. Csákójukon, sárgarézgombjaikon megcsillogott a napfény, ami megállította a pacsirtákat, amelyek fejük fölött lebegve csattogtatták csőrüket.

Délfelé kezdtek mind sűrűbben Bezons felé nézegetni, mert ez időtájban szokott jönni a »tehenes« leány.

Minden vasárnap elment előttük, hogy megfejje és istállóba vezesse tehenét. Az egész vidéken ez a tehén volt az egyetlen, amely kint legelészett a kis mezőn, nem messze a helytől, ahol a két baka ebédelni szokott.

Nemsokára megpillantották a szolgálót, amint a mezőn átvágott. Egyetlen élő lény volt az egész határban. A két katona örömmel nézte, hogy repdes a napfény a fényes pléhvödrön, amelyet kezében tartott. Sohasem beszéltek róla; csak nagyon jól esett, ha látták, anélkül, hogy tudták volna, miért.

Erős, tagbaszakadt, vöröses hajú leány volt. Igazi típusa a párizsvidéki parasztlánynak: eleven, kacér és vakmerő.

Mikor másodízben látta a két bakát ugyanazon a helyen, vidáman szólt hozzájuk:

– Jó napot, vitéz urak!… Minden vasárnap ide gyünnek?

Péter, aki merészebb és a szóra készebb volt, mint János, zavartan dadogta:

– Igen. Itt pihenünk.

Ennyi volt az egész. De a következő vasárnap a leány már rájuk vihogott, kötekedve és fölényesen, mert látta félénkségüket:

– Mit csinálnak? Tán csak nem a fű növését hallgatják?

Péter fényrederülő arccal válaszolt:

– De biz azt, galambom!

– Nézze csak nó! És gyorsan nő legalább?

A férfi még mindig nevetve mondta:

– Azt már nem mondhatnám!

Továbbment. De mikor a friss tejjel visszajött, megállt előttük:

– Megízlelnék?… Legalább eszükbe jut a falu, ahonnan ide gyüttek.

Az egyfajtájúak közös ösztöne megsúgta neki, aki falujától talán szintén elszakadt, hogy mi rágódik a kis bakák fájó szívén.

Mindkettőjüknek megdobbant a szíve a leány barátságos szavára. Péter a vödör alá tartotta a flaskót, amiben a bort hozták, s a leány a szűk nyakon nagy üggyel-bajjal becsurgatta a tejet. Először Péter ivott a tejből, óvatosan és minden pillanatban meggyőződést szerezve, hogy a neki járó résznél nem fogyasztott többet. Azután János vette át az üveget.

A leány lába elé téve a vödröt csípőjére tett kézzel állt előttük és nagyon boldognak látszott, hogy a katonáknak örömet okoz.

Azután fölkapta a földről a vödröt s elszaladt, visszakiáltva még:

– Isten áldja! Oszt vasárnap gyüjjenek ám!

A két baka szemét utána meresztette, ameddig csak magas, hajladozó alakját láthatta. A leánynak tűnő képe mind kisebb és kisebb lett, míg végre úgy látszott, hogy a zöld vetés egészen elnyeli.

*

A következő vasárnap, amikor a kaszárnyából kiléptek, János megkérdezte Pétertől:

– Nem kéne neki valami édességet vinni?

A fölvetett gondolat tetszett Péternek is, de az ajándékra vonatkozólag más véleményen volt. Ő inkább májashurkát akart vinni. János viszont ragaszkodott a karamel-bonbonokhoz, amelyeket maga is nagyon kedvelt. Végre is János véleménye győzött és egy szatócsnál vásároltak két souért piros és fehérszínű cukorkákat.

Kint az erdőszélen ez alkalommal ebédjüket gyorsabban költötték el, mert türelmetlenül várták a leány megérkezését.

János látta meg előbb:

– Nézd csak, ott gyün.

Péter előrenyujtotta nyakát s úgy kémlelt:

– Ő az! Lógázza a vödröt!

A leány már messziről nevetve kiáltotta:

– Hogy szolgál az egészség, vitéz urak?

A fiúk egyszerre kiáltották vissza:

– Köszönjük s a magáé?

A leány most már hosszasabban beszélgetett velük egyszerű dolgokról: az időről, az aratásról, gazdáiról.

A fiúk nem merték a cukorkákat felajánlani s azok János zsebében szépen olvadozni kezdtek.

Végül is Péter megbátorodott:

– Hoztunk valamit magának, ha meg nem sértenénk vele.

A leány mosolyogva kérdezte:

– Mi légyen az?

János fülig pirulva húzta ki zsebéből a hosszú, vékony papirstaniclit.

A leány egyszerre több darabot vett szájába s míg jóízűen szopogatta, nyelvével szája egyik sarkából a másikba tologatta az összeragadt édességet, úgy hogy arca hol itt, hol ott dudorodott ki. A két fiú boldog elmerüléssel szemlélte.

Azután elment fejni s mikor visszajött, tejjel kínálta meg a két kis katonát.

A fiúk egész héten róla álmodoztak s többször emlegették is egymás előtt.

A következő vasárnap már közibük ült a lány. Mind a hárman kezüket térdük köré kulcsolták, szemükkel a messzeségbe bámultak s szülőfalujokból apró dolgokat meséltek el. A tehén, látva, hogy a lány útközben letelepedett, nagy nehéz fejét feléje fordította s nedves orrát fölfelé nyujtva, keserves bőgéssel hivogatta…

Azután már a lány együtt evett velük. Néha szilvával tömött zsebbel jött, mert a gyümölcsérés ideje elérkezett. A két kis breton legény a lány társaságában otthonosan érezte magát s fesztelenül csevegett, mint két gondtalan madár.

*

Egy keddi napon azután az történt, hogy Ganidec Péter, katonáskodása alatt először, esti kimenőt kért és csak tíz órakor jött vissza.

Jánost nyugtalanította a dolog s föl nem foghatta, hogy társa hol töltötte idejét.

Pénteken Péter tíz sout kért szomszédjától kölcsön és felsőbb engedéllyel az esti órákat megint kint töltötte.

Vasárnap pedig, amikor rendes sétájukra elindultak, János úgy találta, hogy Péternek egészen különös és szokatlan arckifejezése van.

Határozott gyanú nem alakult ki Kerderen János elméjében, de valami ismeretlen dologtól szerfölött félt. Egy szót sem váltottak, amíg szokott helyükre nem érkeztek; itt ebédjüket lassan költötték el, de egyiküknek sem volt étvágya.

A lány nemsokára föltűnt az úton. Várakozó szemmel figyelték közeledését, mint minden vasárnap. Mikor már nem volt messze, Péter fölugrott és elejibe ment. A lány letette a földre a vödröt és Pétert megcsókolta. Karjával szenvedélyesen ölelte át nyakát, ajkát hosszan tapasztotta ajkára és egyáltalában nem törődött azzal, hogy János ott van s látja őket.

Szegény János földult lélekkel, meghasogatott szívvel bámult rájuk s egyelőre számot sem tudott adni magának arról, hogy mi történt és hogy mi fáj neki abban, ami történik.

Azután Péter és a lány leültek a fűbe és elkezdtek beszélgetni. János nem nézett rájuk. Most már tudta, hogy miért ment ki Péter két este a kaszárnyából, tudott mindent és szívén az árulás sajgó sebet ütött.

A másik kettő együtt ment el a tehenet megfejni.

János tekintetével követte őket. Kézenfogva mentek. Péter piros nadrágja a napfényben olyan volt, mint nagy csillogó vérfolt. Mikor a tehénhez érkeztek, Péter lehajolt a fakalapácsért s leütötte a farudat, amely a tehenet elreteszelte.

A lány leguggolt és szórakozott kézzel végigsimítva a tehén kiugró gerincén, a fejéshez fogott. Mikor készen volt, a vödröt a füvön hagyta. Péter felé nyujtotta kezét s mindketten a sűrű erdőbe mentek.

János kimeredt szemmel nézte őket s már nem látott mást, mint a zöld levélfalat, amely mögött nyomtalanul eltűntek. Szívét oly zavar és oly keserűség szorította össze, hogy leszédül, ha megkísérli felállni.

Ott maradt hát mozdulatlanul, nagy, állati szenvedéstől fejbekólintva. Szeretett volna üvölteni, elrohanni innen, magát elrejteni valahová és senkit, de senkit sem látni.

Egyszerre csak látta, hogy a cserjés megrezzen. Ők jöttek ki és kézenfogva közeledtek, mint faluban a jegyesek. Péter hozta a tejjel teli vödröt.

Előtte megálltak s újra összeölelkeztek. A lánynak nem jutott eszébe, hogy Jánost tejjel kínálja. Mikor kibontakozott Péter karjából, kezébe vette a tejesvödröt és barátságos, bizalmas mosollyal intve János felé, megindult az úton.

A két kis baka egyedül maradt. Mozdulatlanul ültek, mint mindig és nyugodt arckifejezésük semmit sem árult el abból, ami lelkükben végbemegy. A nap teljes erővel tűzött le rájuk. A tehén néha-néha feléjük nézett és elbődült.

A szokott órában fölálltak és hazafelé indultak.

Péter mogyorófavesszőt hántott, János hozta az üres üveget. A bezonsi kocsmárosnál otthagyták az üveget s a hídon szokás szerint megállottak, hogy a víz folyását nézzék.

János mindjobban és jobban hajlott ki a korlátra, mintha a víz ellenállhatatlan erővel vonzotta volna. Péter tréfálkozott vele: »Tán szomjas vagy, sógor?« De alig ejtette ki az utolsó szót, mikor János feje magával rántotta egész testét, a lábai a levegőbe csapódtak és testével félkört írván le, a kis kékkabátos, pirosnadrágos baka egy darabban bukott a vízbe és merült el benne.

Péter a rémülettől összeszorított torokkal kiáltani sem tudott. Messzebb a víz felszínén megpillantott valamit, ami mozog: János feje pillanatra fölmerült, azután megint alábukott. Majd megint messzebb a hullámokból kinyúlt egy kéz, egyetlenegy kéz és aztán az is végleg eltűnt. Ennyi volt az egész.

A mentésre elősiető hajósok ezen a napon nem találták meg a holttestet.

Péter egyedül, feldult arccal szaladt haza a kaszárnyába és könnyező szemmel, fuldokló hangon, minduntalan orrát törölgetve mondta: »Kihajolt… egészen a derekáig… és egyszer zsupsz… a feje bukfencet hányt… és esett… esett…«

Tovább nem bírta folytatni, oly nagy megindultság fogta el. Hát még, ha tudta volna…