Parent úr

I.

A kis Gyuri, négykézlábon állva, homokból hegyeket épített. Kezével először összeseperte a homokot, aztán piramist emelt belőle s a csúcsára gesztenyefa-levelet tűzött.

Atyja, ki vas-széken ült, egész figyelmével szerelmesen nézte és az emberekkel teli kis kertben csak őt látta.

Az egész körbefutó út hosszában, mely a vízmedence s a Trinité templom előtt vezetett el és a gyepágyat megkerülve visszatért, a többi gyermekek is el voltak merülve kölyök-kutyákra emlékeztető játékukban, mialatt nevelőnőik ostoba szemükkel közömbösen bámészkodtak a levegőbe, vagy anyáik egymással csevegtek, de ellenőrző tekintetüket csemetéikről egy pillanatra sem vették le.

A dajkák komoly arccal, főkötőiknek rikító, hosszú szalagait maguk után húzva, párosával sétáltak s karjukon csipkékbe burkoltan valami édes kis fehérséget tartottak, míg a kis lánykák rövid ruhában, mezítelen térddel, a karikázást olykor félbeszakítva, nagy komolysággal társalogtak. A parknak zöldzubbonyos őre a sok finom csöppség között bolyongott és minduntalan óvatosan kitért, hogy föl ne döntse a homoképítményeket, rá ne taposson a kis kezekre és meg ne zavarja az apró emberi lárváknak hangyamunkáját. A nap a Szt. Lázár ucca házai mögött hanyatlott alá és széles, ferde sugaraival még egyszer elöntötte a csinosan öltözött gyermekhadat. A gesztenyefákon sárga fény világolt s a templom magas kapuja előtt a három szökőkút olvadt ezüst sugarakat lövelt fel.

Parent úr egyre csak homokban térdeplő fiát nézte: szerelmes szeme követte a kis Györgynek legkisebb mozdulatát is, és félig kinyílt ajkából csók csók után kelt volna szárnyra, hogy kisfiát féltőn körülrepdesse. Egyszer azonban a toronyórára tekintett s megállapította, hogy 5 perccel elkésett. Székéről felemelkedett, kicsinyét karjánál megfogta, ruhájáról a homokot leverte, kezét megtörölte s a Blache ucca felé vitte magával. Sietett, hogy korábban érjen haza, mint felesége. Gyermeke, aki alig tudta követni, mellette nagy igyekezettel tipegett.

Ekkor az apa karjára vette s annyira meggyorsította a lépteit, hogy az emelkedő úton alig bírta szusszal. Negyven év körüli, már őszülő, kissé kövér ember volt s gömbölyödő potrohát bizonyos nyugtalansággal hordta, mint valami agglegény, ki egykor vidáman élt s akit kellemetlen tapasztalatok félénkké tettek. Néhány évvel ezelőtt fiatal lányt vett el feleségül, akit gyöngéd szeretettel bálványozott, de aki vele mindenható kegyúrként, nyersen és gőgösen bánt. Szidta mindenért, akár tett valamit, akár nem tett. Epésen vetette szemére legkisebb cselekedeteit, szokásait, legegyszerűbb élvezeteit, ízlését, kézmozdulatait, testének szerény gömbölydedségét és hangjának szelíd színezetét.

Mégis szerette az asszonyt, de mindenekfölött a kis Györgyöt imádta, kivel az asszony most három éve ajándékozta meg. Ő lett szívének legnagyobb öröme és gondjainak legféltettebb tárgya. Húszezer franknyi évi jövedelméből minden foglalkozás nélkül, szerény tőkepénzes módjára élt; és felesége, kit fillér nélkül vett el, nem egyszer keserűen lobbantotta szemére dologtalanságát.

Végre házukhoz érvén, a gyermeket a lépcső alján tette le, homlokát megtörülte és nekivágott a lépcsőnek.

A második emeleten becsöngetett.

Ajtót egy öreg cseléd nyitott, ki egykor dajkája volt, de most azok közé a félelmetes szolgálók közé tartozott, akik az egész családon zsarnokoskodnak.

Szorongó szívvel kérdezte:

– A nagyságos asszony hazajött?

Az öreg cseléd vállat vont:

– Látta már valamikor a nagyságos úr a nagyságát félhétkor hazajönni?

Bátortalanul válaszolt:

– Nagyszerű, annál jobb, legalább lesz időm ruhát cserélni, mert nagyon kimelegedtem.

A szolgáló dühvel és megvetéssel vegyes szánalommal nézett rá. Duzzogva jegyezte meg: – Óh, nem vagyok vaksi; jól látom, hogy a nagyságos úr csupa víz; biztosan szaladt; talán a gyereket is cipelte; mindezt azért tette, hogy a nagyságát félnyolc órára itthon várhassa. Csakhogy most már én nem leszek készen erre az időre. A vacsorát nyolc órára készítem el; s annyi baj legyen, ha várni kell reá; a sültet csak nem égetem oda.

Parent úr úgy tett, mintha oda se hallgatna. Maga elé morogta: »Jól van, jól. Meg kell mosni a Gyurika kezét, ki homokbuckákat épített. Én meg azalatt átöltözködöm. Mondd meg a szobalánynak, hogy a kicsikét gondosan hozza rendbe!«

És belépett szobájába. Mihelyt ott volt, az ajtót magára zárta, hogy egyedül lehessen, egészen egyedül. Az utóbbi időkben már annyira hozzászokott, hogy durván bánnak vele és unos-untalan belekötnek, hogy csupán zárt ajtók mögött érezte magát biztonságban. Már gondolkozni, elmélkedni és okoskodni sem tudott, ha kulcsfordítással nem érezte magát védve a rosszaló és gyanusító tekintetek elől. Erőtlenül roskadt egy karosszékbe, hogy még mielőtt fehérneműt váltana, kipihenje magát, és arra gondolt, hogy Julis a házban maholnap veszedelmessé növi ki magát. Meglátszott ugyanis rajta, hogy úrnőjét gyűlöli és hogy még nálánál is jobban acsarkodik Limousin Pálra, aki ama ritka legénykori barátok közé tartozott, akik a házasság után hűséges és megbízható házibarátokká válnak.

Limousin volt az, aki Henriette és a közte előforduló öszetűzéseknél készségesen vállalta az ütközőpárna szerepét és aki buzgón, sőt kellő határozottsággal állott pártjára a meg nem érdemelt szemrehányások, kínos jelenetek és életének naponként ismétlődő gyötrelmei közepett.

S most ez a Julis több mint hat hónap óta rosszindulatú megjegyzéseket és félre nem érthető célzásokat enged meg úrnőjével szemben. Minden tettét rosszmájú bírálattal kíséri és naponta legalább húszszor kijelenti: »Ha én volnék a nagyságos úr helyén, nem lehetne orromnál fogva vezetni. Dehát én Istenem, kiki a maga természete szerint cselekszik«.

Sőt egy napon odáig ment, hogy magával Henriette-tel szembe merészelt szállni, aki este urának csupán annyit mondott: »Te, ha az a teremtés még egyszer szemtelenkedik velem, egyszerűen kidobom.« Mindazonáltal az asszony, aki különben senkitől sem félt, mintha az öreg szolgálótól rettegett volna. Parent feleségének ezt a kezességét arra magyarázta, hogy az asszony a szolgálóban régi dajkáját tiszteli, s benne azt a régi cselédet látja, aki a haldokló Parent mamának szemét egykor lefogta. De most már mindennek vége volt; a dolgok tovább így nem folyhattak; rémülten gondolt arra, ami be fog következni. Mit tegyen? Az, hogy Julisnak kiadja útját, olyan félelmesnek tűnt fel, hogy huzamosabban gondolni sem mert rá. De ép oly lehetetlen volt, hogy feleségével szemben neki adjon igazat; a dolog most már odáig jutott, hogy egy hónap telik bele s a helyzet a két nő között türhetetlenné válik.

Lelógó karokkal kétségbeesve ült székén s hiába kutatott módok után, amelyekkel mindent elsimíthatott volna. Végül is maga elé csak ennyit morgott: »Szerencsére itt van a kis Gyurikám; nélküle igazán boldogtalan lennék.«

Azután arra gondolt, hogy megkérdezi Limousint; el is határozta rá magát; de nyomban eszébe jutott az öreg cseléd és barátja közti ellenségeskedés s félt, hogy Limousin a kidobás mellett lesz; a bizonytalanság és aggódó félelem újra elborította.

A falióra hetet kongott. Ijedten ugrott fel. Hét óra s még nem cserélt fehérneműt! Rémülten, lázasan vetkőzni kezdett, megmosakodott, tiszta fehér inget vett és oly gyorsan hozta magát rendbe, mintha a szomszéd szobában igen fontos esemény lejátszódásánál kellett volna segédkeznie.

Belépett a vendégszobába és boldog volt, hogy többé mitől sem kell félnie.

Belenézett az ujságba; az ablakhoz ment s az uccára vetett pillantást, majd visszafordult és a kanapéra ült. Az ajtó nyílt s kis fia tisztán, megfésülve, mosolygó arccal lépett be. Parent karjaiba kulcsolta és szenvedéllyel csókolta meg. Először haját csókolta, majd szemét, orcáit, aztán az ajkát, kis kezeit, azután csuklójánál fogva a levegőbe lóbálta, felemelte egészen a mennyezetig s mikor ebbe belefáradt, térdére ültette és huszárosdit játszott vele.

A gyermek boldogan nevetett, karjait emelgette örömében. Nagyokat kiáltott és apja vele nevetett, kiáltozott, nagy hasát rengetve s az élvezetben jobban elmerülve, mint maga a gyermek.

Egész gyönge, agyonkínzott és lemondó szívéből szerette őt. Szerette bolond magafeledkezéssel, rajongó hízelkedéssel, minden megcsúfolt, piruló gyöngédségével, amely belőle sohasem tudott kiáradni, még házasságuk első perceiben sem, minthogy felesége vele szemben mindig száraz és tartózkodó volt.

Julcsa megjelent az ajtóban. Arca sápadt volt, a szeme villogott és hangjában vészteljes keserűség remegett:

– Nagyságos úr, fél nyolc.

Parent nyugtalan tekintetet vetett a faliórára, majd beletörődötten morogta:

– Úgy van; fél nyolc…

– A vacsora kész.

Parent vihart sejtve, megkísérelte elhárítani: – Hiszen magad mondtad, amikor hazajöttem, hogy a vacsora csak nyolc órára lesz kész!…

– Nyolc órára?… Ugyan mi jutott eszébe? Volna szíve a gyereket nyolc órakor vacsoráztatni? Én mondtam, hogy nyolckor?… Hát persze; az ember beszél néha, csakhogy beszéljen. De a gyereknek elpusztul a gyomra, ha nyolc órakor etetik! Az anyjától akár éjfélkor is vacsorázhatnék. Sokat is törődik vele! Ki látott még ilyen anyát?… Drágalátos asszonyszemély, mondhatom! Az ember szíve elfacsarodik, ha ilyen anyákat lát!

Parenton végigborzongott az aggódó félelem. Világosan érezte, hogy a fenyegető jelenetnek elébe kell vágnia:

– Júlia, megtiltom, hogy asszonyodról így beszélj. Megértetted? Kívánom, hogy a jövőben ehez tartsd magad.

Az öreg cseléd az erélyes szavak hallatára csodálkozó döbbenéssel hátrált. Szó nélkül sarkon fordult és az ajtót úgy becsapta, hogy a csillár üvegkristályai mind összecsengtek. Pár pillanatig a vendégszoba csendjében csupán ez a csilingelés hallatszott, mintha láthatatlan, kis harangok szóltak volna.

Gyuri először meglepődött, de aztán boldogan összecsapta tenyerét és felpuffasztva arcocskáját, tüdejének teljes erejével nagy »bum«-ot kiáltott, amivel az ajtó becsapódását akarta utánozni.

Apja ismét ölébe vonta és mesélni kezdett. De elméje szórakozottsága miatt a történetek fonalát minduntalan elvesztette. A kis Gyuri nem tudván mire vélni a dolgot, apját csodálkozó szemekkel nézte.

Parent szeme mindig a faliórán függött. Szinte látta, hogy a mutatók mennek. Szerette volna megállítani az órát, leszögezni az időt, amíg felesége hazajön. Nem neheztelt Henriettere, de félt: félt tőle, félt Julcsától, félt mindattól, ami történhetik. Még tíz percnyi késés és jóvátehetetlen katasztrófa történhetik. Magyarázatok, szenvedelmes szavak hangozhatnak el, amelyekre még gondolni sem szeret. A veszekedésnek, a heves szóváltásnak, a levegőt puskagolyóként átfúró szitkoknak puszta elképzelésére is, szíve hangosan dobogott. A gondolatra, hogy a két asszony szemben áll egymással, villogó szemük egymásba mered és ajkukról szitok fröccsen, Parentnak kiszáradt a torka, mintha napon kutyagolt volna, s maga puhává vált, mint a rongy; oly puhává és erőtlenné, hogy még gyermekét sem tudta térdén lovagoltatni.

Nyolcat ütött. Az ajtó újra nyílt és Julcsa újra megjelent. Arcáról a felháborodás eltűnt s helyébe hideg, gonosz elszántság költözött. Így még félelmetesebb volt.

– Nagyságos úr! – mondta, – megboldogult anyját utolsó pillanatáig szolgáltam, magát csecsszopó korától fogva mind a mai napig neveltem! Senki sem mondhatja, hogy nem hű cselédjük voltam…

Itt feleletet várt.

Parent zavartan dadogta:

– Kétségtelenül, Julcsa lelkem.

Julcsa folytatta:

– A nagyságos úr tudja, hogy nem pénzért tettem ezt, hanem iránta való szeretetből; tudja, hogy sohasem csaltam meg, egy hazug szó nem hagyta el ajkamat; tudja, hogy nekem semmi tekintetben szemrehányást nem lehetett tenni…

– Tudom, tudom, Julcsa lelkem.

– Hát akkor engedje meg, hogy kimondjam, ami a szívemet nyomja. Ez már így tovább nem mehet. Eddig csupa szeretetből hallgattam. Hagytam a tudatlanságban a nagyságos urat. De ami sok, a’ sok! Az egész ucca nevet a dolgon. Tegyen, amit tetszik, nagyságos úr, de már meg kell tudnia, amit az egész világ tud! Nem szokásom a pletykálkodás, nem is azért mondom, de a naccsága rossz úton jár. Azért nem jön haza idejében.

Parenton elömlött a rémület. Nem merte a szavak értelmét fölfogni, hanem makacsan hebegte: »Hallgass… Tudod, hogy megtiltottam…«

De az asszony hajlíthatatlan eltökéltséggel vágott szavába.

– Nem, nagyságos úr, most már mindent elmondok. A naccsága régtől fogva szeretkezik Limousin úrral. Hányszor láttam őket zárt ajtók mögött ölelkezni! Ó, ha Limousin úr gazdag lett volna, a naccsága biztosan nem Parent úrhoz megy férjhez. Ha a nagyságos úr csak kicsit visszaemlékeznék arra, hogy is volt a házasság, akkor maga is mindent világosan látna…

Parent halottsápadtan emelkedett fel és fenyegetőleg kiáltott: »Hallgass!… Hallgass!… vagy…«

Az öreg cseléd csak annál élesebben sipította:

– Nem, nem! Elmondok mindent. A naccsága csak a pénzéért ment a Nagyságos úrhoz. Már első nap megcsalta. Ők ketten mindent szépen kicsináltak. Turpisságukon a vak is keresztülláthatott… Azért kínozta, gyötörte úgy a nagyságos urat, mert nem szerette és mégis férjhez kellett hozzá mennie. Ó, én láttam ezt és eleget vérzett a szívem miatta…

Parent ökölbe feszült kézzel tett egypár lépést előre s közben folyton ismételte: »Hallgass!… Hallgass!…« Mást nem tudott mondani.

Az öreg asszony nem hátrált; el volt mindenre szánva.

De a kis György, aki előbb az ijedségtől szólni sem tudott, a fenyegető hangok hallatára elkezdett iszonyatosan ordítani. Állva maradt apja mögött, arcocskája eltorzult s úgy üvöltött, ahogy csak torkán kifért.

Fiának kétségbeesett rikoltozása elkeserítette s egyben dühvel s bátorsággal töltötte el Parent-t. Karjait fölemelve rohant Julcsára s mindkét öklével ütésre készen kiáltozta: »Te nyomorult, még elveszed az eszét ennek a kis gyereknek.«

Ökle már arca felé feszült. De az öreg cseléd szemét nem véve le róla vészes hangon jelentette ki:

– Nem bánom, üssön meg; emeljen kezet arra, aki dajkálta, nevelte; azért az igazság mégis csak igazság marad: a naccsága megcsalja és a gyerek, az sem a nagyságos úrtól való!…

Parent visszahőkölt; karja lepetyhüdt s maga gondolat és akarat nélkül állt az öreg cseléd előtt, mint akin a tenger süketítő árja csapott végig.

Julcsa folytatta: – Elég ennek a kis boldogtalannak az arcára nézni! Mintha csak Limousin úrról fotografálták volna le. Egészen az ő szeme, az ő homloka. A vaksi is kitapogatná rajta a hasonlóságot…

Parent nem tudta már tovább hallgatni. Megragadta az asszonyt vállánál s teljes erővel rázta, miközben magából kikelten üvöltötte: »Kígyó… kígyó! Ki innen, kígyó! Menj, menj, mert megöllek!… Takarodj! Takarodj!…«

És vad, kétségbeesett erőfeszítéssel a szomszéd szobába lökte. Az asszony a felterített asztalra zuhant, amelyen a tányérok, poharak összetörtek. Egy pillanatig elnyúlt az asztalon, de hirtelen felemelkedett, az asztalt ura és maga közé tolta s amíg az dühödten kergette, ő az asztal másik oldaláról habzó szájjal köpte arcába a szavakat:

– Csak menjen el hazulról ma este… Igen, ma este, a vacsora után… Aztán jöjjön mingyárt vissza… Majd meglátja!… Majd meglátja!… Majd meglátja, hogy hazudtam-e?… Tessék megpróbálni!… Majd meg tetszik látni…

Kihátrált a konyhaajtóig, aztán elmenekült. Parent utána iramodott; felkúszott a padláslépcsőn a cselédszobáig, ahová Julcsa bezárkózott és megdöngette az ajtót:

– Rögtön elhagyod a házat.

Julcsa a deszkarésen át felelt:

– Nyugodt lehet. Egy óra mulva nem leszek itt.

Azután visszament a lépcsőn, görcsösen kapaszkodva a karfába, hogy el ne essék. A vendégszobában, ahová benyitott, a kis György bőgött a földre kuporodva.

Parent székre rogyott és bamba szemmel meredt a gyermekre. Nem értett, nem tudott már semmit; szédült, fejében az agyvelő megaludt, mintha nyakszirten taglózták volna. Alig emlékezett már a szörnyű dolgokra, amiket szolgálója mondott. Majd elméje, mint felzavart víz, lassanként megnyugodott és tisztulni kezdett. S a förtelmes felfedezés befurakodott szívébe és kezdte rágni.

Julcsa oly világosan, annyi erővel, annyi biztonsággal és őszinteséggel beszélt, hogy jóhiszeműségében nem kételkedhetett. De ítélőképességében annál kevésbé lehetett megbízni. Az iránta való szeretet és Henriette ellen táplált féktelen gyűlölete megvakíthatta. De, amily mértékben igyekezett megnyugtatni és meggyőzni önmagát, oly mértékben támadtak fel emlékezetében egészen apró dolgok, amelyek most jelentőségeseknek látszottak. Felesége egyes szavai, Limousin vigyázatlan tekintetváltásai, egy sereg meg nem figyelt, szinte észrevétlen semmiség, esti kimaradások, együttes távollétek, sőt jelentéktelen, de kissé furcsa kézmozdulatok, amelyeket nem tudott meglátni, megérteni, de amelyek szemében most egyszerre sokatmondóvá váltak, közöttük a bűnös egyetértést nyilvánvalóvá tették. Félelmétől megbokrosított emlékezetében minden felelevenedett, ami csak jegyességük óta történt. Mindenre rátalált: a sajátságos hangsúllyal kiejtett szavakra, a gyanús és számítással játszott jelenetekre. És e különben derék és nyugodt embernek nyomorult kis elméje, amelyet a gyanú véresre sarkantyúzott, éles valóságnak állította be mindazt, ami végeredményében csupán gyanúsító feltevés volt.

Bőszült makacssággal túrta fel házasságuk öt lefolyt esztendejét. Újra élt minden hónapot, minden egyes napot és a felfedezett nyugtalanító jelenségek darázsfulánkként hatoltak szívébe.

Nem gondolt többé Györggyel sem. A gyermek egy darabig csendben ült a szőnyegen, majd látva, hogy senki sem foglalkozik vele, újra keserves sírásban tört ki.

Apja, hallva gyermeke sírását, hozzá szaladt, karjaiba szorította és fejét ezer csókkal borította. A gyermeke legalább megmaradt neki! A többivel mit törődött? Magához szorította, karjaiba zárta, finom szőke hajába megkönnyebbülten merítette ajkát, amíg vigasztalást szíva rebegte: »Gyuri,… kis Gyurikám, édes kis Gyurikám…« De egyszerre csak eszébe nyilallott, amit Julcsa mondott… Igen, azt mondta, hogy gyermeke Limousiné… Nem, ez lehetetlen, merő képtelenség! Ebben egy pillanatig sem kételkedhet. Alantas rágalom, amely a szolgaszemélyzet becstelen lelkében tudott csak megszületni! Ajka újra elrebegte: »Gyuri… édes Gyurikám…«

A gyermek apja cirógatásai alatt megnyugodott és a sírást abbahagyta. Parent érezte, hogy a gyermeki test melege a ruhaszöveten át testébe hatol. A szeretet, a bátorság és az öröm új erővel támadt föl benne. A gyermeki testnek édes melege körülcsókolgatta, megerősítette, megmentette.

Kissé messzébb tolta magától a bájos, göndör fejecskét, hogy szemléletében teljes szenvedéllyel elmerüljön. Epekedő sóvárgással, mámoros megfeledkezéssel nézte és közben folyton ismételte: »Kis egyetlenem… aranyos kis Gyurikám!…«

De hirtelen fölbukkant agyában a gondolat: »S ha mégis… Limousinhez hasonlítana!«

Különös, fájó érzés szorította össze szívét és egész testén szúrós hideg borzongott végig, mintha csontjai megfagytak volna. Ó, jó Isten, ha valóban Limousinre hasonlítana!… És csak nézte tovább kisfiát, akinek arcán mosoly játszadozott. Kidülledt, zavaros, ijedt szemmel nézte őt s tekintete homlokáról az orrára, orráról a szájára rebbent, lázasan kutatva bennük a hasonlóságot Limousin homlokával, orrával és szemével.

Gondolatai szerte csapongtak, mint az eszefordulté. Vérbeborult szeme előtt gyermekének arca eltorzult, furcsa vonalakat és lehetetlen hasonlóságokat öltött magára.

Julcsa azt mondta: »A vak is meglátná…« Akkor hát valami feltűnő és letagadhatatlan hasonlóságnak kell rajta lennie! De mi az? A homlok? Lehet az? Hiszen Limousin homloka keskenyebb! Talán a száj? De Limousin állát szakáll borítja! Hogyan lehetne a hasonlóságot a szőrös férfiáll és a gyermeki síma áll között megállapítani?

Parent belezavarodott gondolataiba: »Azt sem tudom, hol áll már a fejem! Képtelen vagyok akármit is észrevenni… Várnom kell. Holnap reggel, ha majd fölkelek, jól megnézem.«

Aztán az jutott eszébe: »De ha hozzám hasonlít, akkor meg vagyok mentve!«

Két lépéssel szelte át a szalónt s a tükör elé állt, hogy a magáé mellé téve gyermeke arcát, jól megfigyelhesse.

Györgyöt karján tartotta, hogy feje egészen az övéhez símuljon s izgalma olyan nagy volt, hogy hangosan mondta: »Igen… orrunk ugyanaz… teljesen ugyanaz… vagyis… nézzük – nézzük!… Nem is olyan biztos; de a tekintet kétségtelenül az enyém… De még sem… ó, szentséges, jó Isten, a szeme kék… a szeme kék, ó, ez borzasztó… megőrülök… Nem, nem akarom látni!… Még eszemet vesztem!…«

Elszaladt a tükörtől messze, a szoba másik végébe; karosszékbe zuhant erőtlenül, kis gyermekét maga mellé ültette egy másik székbe és zokogásba tört ki. A sírás torkából kétségbeesett fuldoklással szakadt ki. György apja nyögésétől megijedve, szintén bőgni kezdett.

Az előszoba csengője megszólalt. Parent felugrott, mintha golyó fúrta volna keresztül. »Itt van!… – mondta magában. – Mit fogok csinálni?…« Beszaladt szobájába, az ajtót magára zárta, hogy legalább szemét fölszáríthassa. De kis idő mulva új csengetés remegtette meg. Ekkor jutott eszébe, hogy Julcsa anélkül ment el, hogy a szobalány tudott volna róla. Ez tehát aligha nyit ajtót. Mit csináljon? Maga ment.

Hirtelen bátornak, elhatározottnak érezte magát, harcra, vagy ha kell, ravasz tettetésre egyaránt készen. A szörnyű megrázkódtatás pillanatok alatt férfivá érlelte. Meg aztán tudni is akart mindent a felbőszített félénkek dühével, a felajzott pulyák konok makacsságával.

De remegett is! Félt talán? Igen… Félt, biztosan a feleségétől… Ki tudná megmondani, hogy a vakmerőségben mennyi korbáccsal uszított gyávaság rejtezik?

Lábujjhegyen ment az előszoba ajtajáig és megállt hallgatózni. Szíve veszettül kalapált. Csak ezt hallotta: keblében szívének tompa dobbanását és kisfiának éles hangját, amely a vendégszoba zárt ajtaján át idáig hallatszott.

Egyszerre csak a csengő közvetlen a feje fölött berregni kezdett. Visszahőkölt, mintha valami felrobbant volna. Lihegve, erejét veszítve fogta meg a zárat, fordított a kulcson s tárta fel az ajtószárnyat.

Felesége és Limousin álltak vele szemben a lépcsőházban.

Az asszony csodálkozva és némi ingerlékenységgel kérdezte:

– Hogyan, te nyitsz ajtót? Hol van Julcsa?

Parent kiszáradt torokkal, lihegve állt felesége előtt és hiába erőlködött, egy szót sem tudott kiejteni.

Az asszony újra megszólalt: – Megnémultál? Azt kérdem, hogy hol van Julcsa?

Hebegve válaszolt: – Jul-csa… Julcsa… elment…

Felesége dühbe jött:

– Micsoda? Elment? Hová? Miért?

Parent lassanként visszanyerte lélekuralmát és érezte, hogy vérforraló gyűlölet fut benne össze ez arcátlan, kötekedő asszony iránt.

– Igen, elment végleg… Elküldtem.

– Elküldted?… Julcsát?… Megbolondultál?

– Igen, elküldtem, mert szemtelen volt… és mert… a gyerekkel rosszul bánt.

– Julcsa?

– Igen… Julcsa.

– És mennyiben volt szemtelen? Kit sértett meg, ha szabad kérdenem?

– Téged.

– Engem?

– Igen… A vacsora odaégett s te nem jöttél…

– És ő megjegyzéseket tett?…

– Megjegyzéseket tett rád vonatkozólag. Oly tiszteletlenül nyilatkozott, hogy nem tűrhettem… Nem volt szabad tűrnöm…

– Ugyan miket mondott?

– Szükségtelen ismételni.

– De tudni akarom.

– Azt mondotta, hogy szerencsétlen dolog volt feleségül vennem olyan asszonyt, mint te, aki pontatlan, rendetlen, gondatlan… rossz háziasszony, rossz anya és rossz feleség…

A fiatal asszony az előszobába lépett Limousintől követve, aki e váratlan helyzetben szót sem tudott szólni. Az ajtót becsapta maga után, köpenyét székre dobta és magánkívül rohant férjére:

– Mit mondsz? Mit mondsz? Azt mondod, hogy én…

Parent sápadtan, de nyugodtan állt helyén.

– Semmit sem mondok, kedvesem, – válaszolta. – Csupán ismétlem Julcsa szavait úgy, amint óhajtottad és hangsúlyozom, hogy éppen e szavak miatt dobtam ki őt.

Az asszony remegett a dühtől s legjobban szerette volna férje szakállát kitépni s arcát összekarmolni. Hanghordozásából, magaviseletéből a lázadást nyilván kiérezte, de szavaira nem volt mit felelnie. Más alkalmat keresett, hogy közvetlen, sértő szóval újra megkezdje a harcot.

– Vacsoráztál? – kérdezte.

– Nem, vártam rád.

Türelmetlenül húzta föl vállát.

– Ostobaság fél nyolcnál tovább várni. Gondolhattad, hogy akadályozva vagyok, hogy fontos elintézni valóim, hogy bevásárlásaim voltak.

De egyben sajátságos szükségét érezte annak, hogy részletesebben elmondja, mire fordította idejét. Elmesélte rövid mondatokban, amelyekből a sértődöttség kiérződött, hogy nagyon messze, a Rue de Rennesban, néhány bútordarabot kellett megnéznie. Visszafelé jövet, hét óra után, a Boulevard Saint-Germainen találkozott Limousinnel s minthogy roppant éhes volt, vele vendéglőbe ment, ahová különben egyedül nem tartotta volna illőnek belépni. Így történt, hogy Limousinnel vacsorázott, ha ugyan ezt vacsorának lehet nevezni; csupán levest és félcsirkét evett, annyira sietett a hazatéréssel.

Parent zavartalan nyugalommal válaszolta: – Nagyon jól tetted. Nem teszek érte szemrehányást.

Limousin, aki idáig Henriette háta mögött némán állott, előlépett és barátjának kezét nyujtotta:

– Hogy vagy?

Parent lágyan viszonozta keze szorítását: – Köszönöm, nagyon jól.

A fiatal asszony azonban férje utolsó szavait nem hagyhatta megjegyzés nélkül:

– Szemrehányást?… Miért beszélsz szemrehányásról?… Azt hiszem, valamit forralsz ellenem…

– Szó sincs róla, – mentegetőzött Parent. – Csupán annyit akartam mondani, hogy késedelmezésed miatt nyugtalan voltam; de ezt nem akarom bűnül felróni neked.

Az asszony fagyos büszkeséggel, veszekedést keresve válaszolt: – Késedelmezésem miatt?… Igazán jó! Mintha éjfél után egy óra lenne s én az éjszakát kint töltöttem volna!

– Dehogy is, kedvesem. Azt mondottam, hogy »késedelmezés«, mert erre más szót nem tudok. Úgy volt, hogy félhétkor jössz haza s te félkilenckor érkeztél. Ez késedelem! Nagyon érthetőnek tartom, nem is… csodálkozom rajta… De… hiszen beláthatod… más szót nem alkalmazhatok.

– Igen, de úgy hangsúlyozod a szót, mintha a szeretőmnél háltam volna…

– Ugyan kérlek… Hogy is mondhatsz ilyet?…

Az asszony látta, hogy férje a pörlekedés elől visszavonul, ezért már éppen szobájába készült, mikor meghallotta, hogy a kis György sír. Felindultan támadt férjére.

– Mi baja Gyurikának?

– Mondtam már, hogy Julcsa nyersen bánt vele.

– Mit csinált vele a vén dög?

– Ó, ne nyugtalankodj! Kicsit megtaszította s a fiúcska leesett.

Látni akarta gyerekét s az ebédlőbe rohant. A borral végigöntött asztal, a feldöntött sótartó s az üvegcserepek láttára azonban méltatlankodva állt meg:

– Micsoda tatárjárás ez itt?

– Julcsa, kérlek szépen, ő…

Dühösen vágott szavába:

– Ez már igazán sok! Ez a teremtés rossz személynek híresztel engem, a gyerekemet megveri, edényeimet összetöri, a házamat feldúlja… és te ezt mind természetesnek találod!

– Egyáltalában nem… Azért küldtem el.

– De drága vagy! Elküldted?… Le kellett volna tartóztatni! Ilyenkor egy férfi rendőrt hivat!…

Parent csak hebegni tudott: – Kedvesem… ez nem állt módomban… ilyet… erre nem volt ok… Nem, az ilyesmi nem ment volna…

Az asszony végtelen megvetéssel húzta föl vállát:

– Tudod mit? Soha, de sohasem leszel te más, mint gyáva anyámasszony katonája, mint puha, nyálas, összetiporható csiga! Jó Isten, ugyan mi mindent vághatott arcodba az a bestia, hogy ki merted dobni őt. Szerettem volna itt lenni, ha csak egy percig is!

Felrántotta a vendégszoba ajtaját, Gyurihoz rohant s karjaiba véve a gyermeket, szenvedélyesen csókolgatta: – Gyurikám, pici kis szentem, mi bajod? Mondd, egyetlenem!

A gyermek anyja karjai közt elhallgatott. Az asszony újra kérdezte:

– Mi bajod, drága galambocskám?

A kis Gyuri, aki az iménti jelenetben a rémülettől jól látni sem tudott, szepegve felelt:

– A papát megvejte a Julcsa.

Henriette először meglepetten nézett vissza urára, de aztán bolond nevetési vágy buggyant fel szemében, szaladt végig, mint borzongás, finom arcán, ajkát felemelte, orrcimpáit szétfeszítette s végül kicsattant szájából az örömnek, a vidámságnak hangos, csengő hangfüzéreként, mint valami levegőbe ijesztett, felröppenő madársereg. Ragyogó fogai közül a gonosz vihogás szótagokra szelve bocsátotta ki a szavakat, amelyek mindegyike mérges harapásként hatott Parent érzékeny lelkére: »Ha! ha! ha!… meg-vert!… ő… té-ged! ha, ha, ha! Mi-lyen fur-csa! Hall-ja, Li-mou-sin?… Julcsa megverte… Ha, ha, ha… Az u-ra-mat!… Kitűnő!…

Parent igyekezett tiltakozni:

– Dehogy!… Nem igaz… Ellenkezőleg, én dobtam oly erővel az ebédlőbe, hogy az asztalt felborította. A gyerek nem jól látta. Én vertem meg a Julcsát!

Henriette fiához fordult: – Mondd még egyszer, kis bogaram. Julcsa verte meg a papát?

A gyerek bólintott: – Igen, ő vejte meg…

Aztán hirtelen más jutott az asszony eszébe: – De ez a gyerek még nem is evett!… Kaptál már vacsorát, édesem?

– Nem, mamuka.

Nyersen kiáltott urára: – De hát megőrültél? Fél kilenc s ez a gyerek még nem vacsorázott!

Parent kifáradva a heves jelenetekbe, megtörve eddigi élete összeomlásától, zavartan mentegetőzött:

– Rád vártunk, kedvesem. Nem akartam nélküled vacsorázni. Minthogy minden este későn jössz haza, nem tudhattam, hogy melyik pillanatban érkezel.

Az asszony kalapját, amely eddig fején volt, székre dobta és idegesen fakadt ki:

– Borzasztó együtt élni emberekkel, akik semmit sem értenek meg, semmit sem találnak ki, akik maguktól egy lépést sem mernek tenni. Ha éjfélkor jöttem volna haza, a gyerek biztosan éhesen feküdt volna le. Mintha oly nehéz lenne megérteni, hogy ha fél nyolcig nem jövök, bizonyára fontos, előre nem látott dolog tart vissza!…

Parent megremegett. Érezte, hogy a harag újra ellepi; de Limousin közbelépett s rászólt a fiatal asszonyra:

– Kedves Henriette, maga nagyon igazságtalan. Parent nem találhatta ki, hogy maga oly későn jön haza. Tudtommal ez még nem fordult elő. Meg aztán, minthogy Julcsát elküldte, egymaga ki sem kászmálódhatott a bajból…

Henriette ingerülten jegyezte meg: – Már pedig csak kászmálódjék ki egyedül. Én ugyan nem segítek neki. Ő csinálta, ő igya meg a levét.

E szavakkal mérgesen szobájába ment s azt is elfelejtette, hogy fia még nem evett.

Limousin a legnagyobb buzgalommal sietett barátja segítségére. A tört üvegeket és tányércserepeket az asztalról leszedte, a terítéket rendbehozta és a gyermeket hosszúlábú karosszékecskéjébe ültette, amíg Parent a szobalányt kerítette elő.

A szobalány csodálkozó arccal lépett be. György szobájába, ahol dolgozott, a családi jelenetek zaja nem hallatszott be.

Felszolgálta a levest, az odaégett ürücombot s utána burgonyapirét.

Parent gyermeke mellett ült. Feje bódult volt, elméje a nagyhullámú eseményeken erőtlenül vergődött. Adott enni fiának s maga is falatozni kezdett. Gépiesen vágta a húst, szórakozottan rágta s mikor nyelni akart, minden erejét össze kellett szednie, mintha torka összehorpadt volna.

Leküzdhetetlen vágy ébredt benne, hogy Limousint, aki szemben ült vele és kenyérlabdacsokat gyúrt, jól szemügyre vegye. Látni akarta, hogy hasonlít-e Györgyhöz? De nem merte szemét felemelni. Egyszer csak mégis elhatározta magát és rámeredt az ismerős arcra, amely e percben olyannak tűnt föl előtte, mintha sohasem látta volna. Sokáig nem állta a nézést, tekintetét minduntalan elkapta s ellesve egy-egy vonalat, egy-egy kifejezést, tüstént gyermeke felé fordult. Úgy tett, mintha etetné, holott arcán a hasonlóságot kereste.

Két szó visszhangzott lázasan fülében: »Gyuri apja! Gyuri apja! Gyuri apja!« E szavak zsongtak halántéka körül szívének minden egyes verésére. Igen, ez az ember, aki az asztal másik végén oly nyugodtan ül, talán Gyurinak, az ő édes kis Gyurijának apja. Letette a kést, villát: nem tudott enni. Éles, kegyetlen fájdalom sajgott végig egész testén, azok közül való, amelyektől az ember a földre dobja magát, a bútorokat harapja és üvölt, mint sakál. Kedve lett volna a kést hasába szúrni. Ettől megkönnyebbült volna. Ezzel mindent befejezett volna.

Mert hogyan éljen már ezentúl? Felkelhet-e reggel, asztalhoz ülhet-e, lefekhet-e és alhat-e egész éjszaka, amikor folyton ez a gondolat kísérti: »A György apja Limousin!« Nem, nem lesz többé ereje, hogy egy lépést is tegyen, hogy felöltözzék, hogy akármire is gondoljon, akárkivel is beszéljen! Minden nap, minden órában, minden percben felvetődnék benne a kérdés és tudni akarná, igyekeznék kitalálni, kinyomozni a rettenetes titkot. És kicsinyét, az ő édes kis gyermekét nem láthatná már többé anélkül, hogy a szörnyű kétely föl ne ébredjen benne, hogy a fájdalom szíve gyökeréig ne nyilaljon. Itt, ebben a házban kellene tovább élnie egy gyermek mellett, akit gyűlölne és imádna is egyszerre! Igen, a végén még meggyűlölné. Milyen pokol! Ó, ha legalább biztos lenne, hogy Limousin az apja! Akkor talán megnyugodnék s fájdalmát könnyebben tudná legyűrni. De a kétség megöli!

Semmit sem tudni biztosan, örökké csak nyugtalankodni, szenvedni és csókolni másnak gyermekét, sétálni vinni, karon hordani, érezni ajkain finom hajának cirógatását, imádni őt és mindig-mindig arra gondolni: »Talán nem is az enyém vagy?…« Nem sokkal jobb lenne többé nem is látni, elhagyni, elveszteni az uccán vagy elmenekülni tőle messze, nagyon messze, hogy többé hírt se halljon felőle?

Az ajtónyitásra felugrott helyéről. Felesége jött be a szobába.

– Éhes vagyok, – jelentette ki. – És maga, Limousin?

Limousin habozva válaszolt:

– Hát bizony, én is.

Visszarendelték az ürücombot.

Parentban felvetődött a kérdés: »Együtt vacsoráztak-e, vagy szerelmi találkájukon időztek oly soká?«

Mind a ketten farkasétvággyal ettek. Henriette egészen nyugodt volt. Nevetgélt, tréfálgatott. Férje bátortalanul, lopva vetett rá egy-egy pillantást. Fehér csipkével díszített rózsaszínű pongyola volt rajta. Szép telt arca, üde nyaka és húsos keze a kacér, illatos ruhából úgy siklott elő, mint színes kagylójából a csiga.

Vajjon mit csináltak egész nap együtt? Látta őket öszefonódva, szerelmes szavakat suttogva! Hogyan lehetett idáig oly ostoba? Hogy nem látott meg mindent, amikor így szemben ültek vele egymás mellett?

Mennyit gúnyolódhattak rajta, mikor már első naptól fogva rútul becsapták? Hát lehetséges az, hogy tisztességes emberrel ily csúfot űzzenek csak azért, mert az apja kis pénzt hagyott rá? Hogy nem lehet az ilyen szennyes dolgokat a lélekben meglátni? Miért van az, hogy a tisztaszívű emberek előtt a gonoszlelkűek mesterkedéseit semmi sem árulja el, hogy ugyanaz a hang tud imádni, amelyik hazudik, hogy a sanda tekintet éppen olyan, mint a nyilt, őszinte tekintet?

Vizsgálta őket s lesett áruló mozdulatra, szóra, hangsúlyra. Hirtelen elhatározta: »Ma este rajtuk ütök!« Feleségéhez fordult:

– Kedvesem, minthogy Julcsát elküldtem, kénytelen vagyok még ma este másik szolgálót keresni. Ha most rögtön megyek, holnap reggelre talán már találok is egyet. Lehet, hogy későbben jövök haza.

– Menj csak – mondta az asszony. – Én itthon maradok. Limousin addig szórakoztat. Megvárjuk, míg hazajössz.

Aztán a szobalánynak rendelkezett:

– Fektesse le Gyurit, szedje le az asztalt s menjen maga is aludni.

Parent felállt az asztaltól. Térdei inogtak.

– Mingyárt itt leszek, – morogta, s amíg kiment, a falnak támaszkodott, mert a parkett hullámzott alatta.

Gyurit elvitte a szobalány. Henriette és Limousin átmentek a vendégszobába. Alig csukódott be az ajtó, Limousin az asszonyra támadt:

– Elment az eszed, drágám, hogy férjedet így kínozod?

Henriette megvetéssel fordult vissza:

– Kérlek, kissé unalmasnak találom, hogy Parent-t nekem minduntalan vértanunak állítod be.

Limousin karszékbe vetette magát s lábait egymásra dobta:

– Egyáltalában nem állítom be vértanunak, de mégis nevetségesnek találom, hogy helyzetünkben ezzel az emberrel reggeltől-estig kötődjél.

Az asszony a kandallóról cigarettát vett, rágyujtott, aztán nyugodtan mondta:

– Én nem kötődöm vele. Ép ellenkezőleg. De az ostobasága felbőszít… Úgy bánok vele, ahogy megérdemli.

Limousin türelmetlenül vágott szavába:

– Lehetetlenül viselkedsz vele szemben! Különben e tekintetben ti asszonyok mind egyformák vagytok. Hát nincs igazam? Itt van ez a derék, jószívű fiú, kinek a bizalma és az előzékenysége az ostobasággal határos. Nem gyanakszik ránk, nem zavar bennünket; tőle tehetünk, amit akarunk. Te pedig mindent elkövetsz, hogy felbőszítsd és nyugodt életünket megzavard.

Henriette kiesve a játszott nyugalomból, haraggal támadt Limousinre:

– Hagyj békét! Utállak téged is! Te is olyan gyáva vagy, mint a többi férfi! Félsz ettől a hülyétől!

Limousin székéről felugrott és karjait szétvetve kiáltotta:

– Mondd meg, miben járt ártalmadra? Miért haragszol rá? Szerencsétlenné tesz? Megver? Megcsal? Nem, ez már igazán sok! Kínozod ezt a fiút, mert túlságosan jó és haragszol rá pusztán azért, – mert felszarvazod.

Az asszony egészen közel ment Limousinhez és mélyen a szemébe nézett:

– Te veted szememre, hogy megcsalom őt? Te? Éppen te? Na hát ehez piszkosság kell!

Limousin szégyenlős megjuhászkodással védekezett:

– De édesem, nem vetek én semmit sem a szemedre. Csak arra kérlek, hogy kíméld őt egy kevéssé. Mindkettőnknek szükségünk van bizalmára. Ezt meg kell értened.

Közvetlen közelségben álltak egymással szemben: a magas, barna férfi, illatos pofaszakállával s kissé közönséges nőhódítói megjelenésével s a kis szőke, rózsaszínű asszony, a félig polgár, félig kokott párizsi asszony, aki valamely kis bolt küszöbén nevelkedett fel és csábító tekintetét a járókelőkön próbálta ki. Így ismerkedett meg férjével, a jámbor sétálóval, aki minden reggel és minden este elmenvén előtte, bátortalan szemét a lány rőfös kacérságán végleg ottfelejtette.

– Hát nem tudod megérteni, te nagy mafla, – mondta az asszony már békülékenyebben, – hogy éppen azért gyűlölöm, mert elvett, mert megvásárolt és mert minden, amit mond, vagy tesz, az idegeimet tépázza? Kétségbe ejt a butasága, amit te jóságnak hívsz; az esetlensége, amit bizalomnak mondsz; és végül gyűlölöm, utálom, mert ő a férjem s nem te! Akármilyen kevéssé is zavar, mindig magunk között érzem. Csókjaink, öleléseink közé tolakodik szüntelen. Meg aztán?… Ej, mit! Oly ostoba, oly rettenetesen ostoba, hogy még nem is gyanakszik! Ha legalább kicsit féltékeny volna! Vannak pillanatok, amikor szeretném a szemébe mondani: »Hát nem látod, te szerencsétlen, nem fogod fel ésszel, hogy Pál a szeretőm?«

Limousin felkacagott:

– Nagyon jó!… De mégis jobban teszed, ha hallgatsz és békés életünket nem kavarod fel.

– Menj már! Egy ilyen baromtól nincs mit tartani! Nem vesz ez észre semmit!… De engem idegesít, nem is sejtheted, hogy mily mértékben idegesít! Te persze mindig dédelgeted, udvarolsz neki, a kezét baráti őszinteséggel szorongatod… Ó, ti férfiak, némely dologban oly különösek vagytok.

– Színlelni kell, kicsikém.

– Nem erről beszélek. A ti érzelmeitekről. Ti a férfit, akit megcsaltok, mintha egyszerre jobban kezdenétek szeretni; mi asszonyok gyűlöljük attól a pillanattól kezdve, amikor megcsaltuk.

– Nem látom át, hogy miért kellene egy derék embert gyűlölni, akinek az ember a feleségét elcsábítja?

– Nem látod át?… Nem látod át?… Hisz éppen ez a finomság hiányzik belőletek! Minek is beszéljek róla? Az ilyent meg kell érezni, megértetni nem lehet… Meg aztán, nem tartozol-e?… De hagyjuk! Kár az időt vesztegetni ilyesmivel. Nektek férfiaknak rinócerosz-bőrötök van.

És mosolyogva, a sok élményen átviharzott nő szelíd megvetésével, vállára tette két fehér kezét és ajkát feléje nyujtotta. A férfi hozzáhajolt, karjai közé szorította s ajkuk egybeforrt. A kandaló tükre előtt álltak, úgyhogy a márványoszlopos álló-óra mögött a tükörben képmásuk velük együtt ölelkezett.

Mit sem hallottak: sem a kulcs fordulását, sem az ajtó nyikorgását; egyszerre csak Henriette élesen felsikoltott s Limousin karjaiból kiszakította magát: előttük állt halálsápadtan Parent, összeszorított ököllel, cipő nélkül s homlokába húzott kalapja alól szeme rájuk meredt.

Az őrültek szúrós, villogó tekintetével nézte hol egyiket, hol másikat, anélkül, hogy fejét megmozdította volna. Egy pillanatig szótlanul, a földbegyökerezve állt, aztán hirtelen Limousinre ugrott, karjai közé kapta, mintha meg akarná fojtani s oly hatalmas lendülettel taszította meg, hogy az elvesztve a talajt lába alól, verdeső karokkal hátrált s már-már koponyájával a szoba falának esett.

De Henriette, amikor látta, hogy ura szeretőjének életére tör, rávetette magát férjére s az eszeveszett nőstény természetfölötti erejével mind a tíz fényes, csiszolt, hegyes körmét oly mélyen belevájta Parent nyakába, hogy tarkója alatt vére kibuggyant. Közben beleharapott vállába is, mintha fogaival cafatokra akarta volna tépni. Az asszony markai közt fuldokló Parent eleresztette Limousint, lerázta magáról nyakába kapaszkodó feleségét s a derekánál fogva fölemelve, a vendégszoba túlsó végébe hajította.

Azután, minthogy a gyönge embereknek rövidlélekzetű, önkívületes haragja forrt benne, lihegve, kimerülten állt meg a kettő között s nem tudta tovább, hogy mit csináljon. Állati dühe a rendkívüli erőfeszítésben szétfolyt, mint kibontott pezsgő habja a palackon. Szokatlan erélyessége lélekzetvesztő tehetetlenségben múlt ki.

Ahogy végre szóra talált, akadozva hörögte:

– Takarodjatok… mind a ketten… tüstént… takarodjatok!…

Limousin nem moccant a sarokban, ahová a rémület szegezte. Henriette szétzilált hajjal, meztelen kebellel állt; összeszorított öklét a szalónasztalra támasztotta, fejét előreszegte, mint az ugrásra kész nőstényfarkas.

Parent most erősebb hangon, magából kikelve ordította:

– Takarodjatok mingyárt… Takarodjatok!…

Felesége látván, hogy kétségbeesett ereje lelankadt, kiegyenesedett, pár lépést tett feléje s már majdnem szokott arcátlanságával kérdezte:

– Elment az eszed?… Mi lelt hirtelen?… Mit jelent ez a minősíthetetlen orvtámadás?…

Parent fölemelt ököllel fordult felé:

– Hallgass!… Te nyomorult… te… te szajha! Mindent hallottam!… mindent!… mindent!… Nyomorult!… Nyomorult! Aljasok vagytok mind a ketten!… Ki innen!… Takarodjatok!…

Az asszony megértette, hogy most már vége. A férje mindent tudott. Lehetetlen a kimagyarázás: engedni kell. De kétségbeejtő helyzetében gyűlölete férje iránt, ösztönös szemérmetlensége föltámadt benne s bosszúra, kötődésre hergelte.

Nyugodt, tiszta hangon szólt:

– Jöjjön, Limousin. Minthogy elkergettek, magához megyek.

Limousin azonban nem mozdult. Parent-on új dühroham futott végig:

– Takarodjatok, nyomorultak!… Takarodjatok!… Mert különben!…

És egy széket kapott fel, amelyet feje fölött megforgatott.

Henriette sietve átment a vendégszobán, megfogta szeretője karját, akit a félelem a falhoz ragasztott és az ajtó felé húzta magával:

– Jöjjön, kedvesem, jöjjön… Látja, hogy ez az ember megőrült… Jöjjön már!…

Az ajtóból még egyszer visszafordult az ura felé s akart még csinálni, mondani valamit, amivel vérig sebzi, mielőtt elhagyja a házat. És gonosz, méreggel itatott gondolata támadt, amelyet csak rút asszonyi ravaszsága sugalmazhatott.

Határozott hangon szólt:

– A gyermekemet magammal akarom vinni.

Parent elámulva hebegte:

– Gyermekedet?… A te gyermekedet?… Még mersz beszélni róla? Mered… mered követelni őt… azok után… Ó, te nyomorult, te céda… Erigy!… Erigy!…

Az asszony visszajött hozzá, szemtől-szembe fordult vele s a sikerült bosszú kéjes mosolya már ajkán terpeszkedett:

– A gyermekemet akarom… Neked nincs jogod visszatartani, mert nem a tied… Megértetted?… A gyerek nem a tied… A gyerek Limousiné.

Parent eszét vesztve kiáltotta:

– Hazudsz! Nyomorult, hazudsz!…

Az asszony egészen közel hajolva hozzá sziszegte:

– Ostoba! Az egész világ tudja rajtad kívül. Limousin az apja… Ő az apja s nem te… Aki a gyerekre néz, mingyárt látja…

Parent szédülve hátrált előle. Azután hirtelen visszafordult, gyertyát kapott fel s a szomszéd szobába rohant.

Egy pillanat mulva már vissza is tért, karján hozva a paplanjába burkolt gyereket. A fölébredt, megriadt fiúcska keservesen bőgött. Parent felesége karjai közé dobta és szót sem szólva tuszkolta őt ki az ajtón a lépcsőházig, ahol az óvatos Limousin várakozott.

Azután becsukta az ajtót, a kulcsot kétszer ráfordította és azonkívül elreteszelte. Ereje addig tartott, amíg a vendégszobába lépett. Ott egész hosszában végigesett a padlón.

II.

Parent egyedül, egészen egyedül élt. A szakítás utáni első hetekben életének újsága elterelte gyötrő gondolatait. Újra úgy élt, mint legénykorában: vendéglőben étkezett s napjait céltalan lődörgéssel töltötte. Minthogy a botrányt kerülni akarta, ügyvédje által felesége számára tisztességes évjáradékot biztosított.

De gyermekének emléke lassanként kezdte kísérteni. Esténként, ha egyedül üldögélt otthon, nem egyszer tisztán hallotta Gyuri hangját, amint kiáltotta: »papa«. Szíve lázasan dobogott, sietve nyitotta ki a lépcsőház ajtaját s lenézett, hogy vajjon gyermeke nem jött-e vissza véletlenül? Hiszen visszajöhetne ő is, mint ahogy a kutyák, vagy a galambok szoktak visszatérni. Miért lenne a gyermekben kevesebb ösztön, mint az állatban.

De belátva, hogy tévedett, visszaült székébe s a kicsire gondolt. Néha órákon, napokon keresztül gondolt rá. Nem csupán erkölcsi kényszer volt ez nála, hanem még inkább testi szükséglet. Ideges, érzéki vágy kínozta, hogy megcsókolja, karjaiba vegye, játsszon vele, térdére ültesse, vagy bukfencet hányasson vele. Az elmult dédelgetések emlékére szívét gyötrő fájdalom szorongatta. Érezte nyaka köré fonódó meleg kis karjait, kis száját, amint szakállára nagy csókot cuppant s finom haját, amely arcát csiklandozta. Üde, illatos bőre, huncutkodó hízelgései után olyan őrült epekedést érzett, mint imádott asszony után, aki megszökött.

Az uccán szemét ellepte a könny, ha arra gondolt, hogy most az ő nagy Gyuri fia mellette tipeghetne, mint egykor, amikor sétálni vitte. Haza kellett mennie s fejét karjába hajtva egész éjszaka zokogott.

Napközben is százszor és százszor fölvetette a kérdést: »Apja-e vagy nem Györgynek?« De a végenélküli, gyötrő okoskodások különösen éjszaka kezdődtek. Alighogy lefeküdt, agyában föltámadtak minden este ugyanazok az érvek s a két lehetőség körül megindult a kétségbeesett, belső szócsata.

Felesége távozása után szentül hitte, hogy a gyermek Limousiné. De a bizonyságot lassanként újra habozás váltotta föl. Henriette szavainak nem lehetett hitelt adni. Kötődött vele, a kétség örvényébe akarta taszítani. Ha a mellette és ellene szóló bizonyítékokat higgadtan átgondolta, akkor igen sok reménye lehetett arra, hogy felesége rosszhiszeműen hazudott.

Egyesegyedül Limousin mondhatná meg a teljes igazságot. De hogyan lehetne kikérdezni s rábírni, hogy vallomást tegyen?

Néha az éjszaka kellős közepén felöltözködött s eltökélte, hogy rögtön fölkeresi Limousint s ha kell, kéréssel, könyörgéssel, egész vagyonának felajánlásával is, de mindenképpen véget vet rettenetes gyötrelmeinek. De aztán eszébe jutott, hogy Limousin szintén hazudni fog. Biztosan hazudni fog, csakhogy megakadályozza az igazi apát gyermekének visszaszerzésében. És megint csak lefeküdt, hogy észbontó töprengéseit tovább folytassa.

Mit csináljon hát? Semmit!

Kár volt az eseményeket ily durván siettetni. Várni kellett volna türelmesen két-három hónapig, várni és ügyesen színlelni, hogy mindenről saját szemével szerezzen közvetlen bizonyságot. Ha azt hiszik, hogy ő nem gyanakszik, maguktól árultak volna el mindent. Elég lett volna csak egyetlen egyszer látni a másikat, hogy csókolja meg a gyermeket s abból mindent megértett volna.

Ó, a barát nem úgy öleli meg a gyereket, mint az apa! Milyen jól megtehette volna ezt az ajtó mögül! Miért is nem gondolt erre akkor? Ha Limousin egyedül maradva Györggyel, nem ragadta volna meg rögtön, nem zárta volna karjai közé, nem csókolta volna meg szenvedélyesen, ha hagyta volna, hogy játsszék s maga közömbösen ült volna mellette, akkor nem lett volna semmi kétség: nem az apja, nem hiszi, nem érzi magát a gyermek apjának!

Milyen jó lett volna akkor! Elkergeti anyját s maradt volna gyerekkel. Egyedül az édes kisgyerekkel. Ó, milyen boldogság lett volna!

Verejtékezve, fáradttá gyűrve forgolódott ágyában és igyekezett visszaemlékezni arra, hogyan bánt Limousin a gyerekkel? De semmi, semmi sem jutott eszébe. Egy kézmozdulat, egy szó, egy tekintet sem, egy gyanús csók sem! Meg aztán az anya is alig törődött a fiúval! Ha a szeretőjétől lett volna, bizosan jobban szerette volna!

Igen, csak bosszúból, csak kegyetlenségből választották el gyermekétől. Csak azért, hogy a rajtakapásért megbüntessék.

Elhatározta, hogy kora reggel, amint kinyitják a hivatalokat, elmegy a kerületi kapitányságra és fiát visszaköveteli.

Alig állapodott azonban meg ebben s már a másik lehetőség, mint tiszta bizonyosság, meredt elébe. Ha Limousin Henriettenek első naptól fogva a szeretője, a választott, szenvedéllyel szeretett férfia volt, akkor bizonyosan neki adta oda magát azzal a hévvel, azzal a teljes magafeledkezéssel, amely a nőket anyává teszi. Mindent Limousinnak adott; neki csak hideg csók, vonakodó ölelés, ellenséges asszonyi test maradt, amely szerelmétől soha meg nem termékenyülhetett!

Menjen már most, követelje ki, hozza magával, tartsa magánál és dédelgesse – másnak a gyerekét? Nem tudna ránézni, nem tudná megcsókolni, nem hallhatná hangját, amikor »apu« – nak szólítja anélkül, hogy a szörnyű gondolat minduntalan szívébe ne nyilaljon: »Nem is a te gyermeked!« Önmaga ítélné el magát örökös szenvedésre, amelyben minden pillanat kínzó hóhéra lehetne! Nem, akkor már jobb lesz egyedül élnie, egyedül megöregednie és egyedül meghalnia!

És a rettenetes kétségek és szenvedések, amelyeket semmiféle ír sem gyógyítani, sem enyhíteni nem tudott, minden nap, minden éjszaka újra kezdődtek. Különösen az esthomálytól, szürkületek sivár szomorúságától félt. A leszálló árnyékokból szívére az elhagyatottságnak, a kétségbeesésnek valóságos záporesője hullt, amelyben az tehetetlen vergődéssel merült el. Félt gondolataitól, mint leselkedő gonosztevőktől s üldözött vadként futott előlük. És rettegett üres, sötét szobáitól is, az elhagyatott, kis uccáktól, ahol csak itt-ott pislákol egy gázláng s ahol minden magányos járókelő gyanús csavargónak tűnik fel, aki gyorsítja vagy lassítja lépteit aszerint, amint hátunk mögött, vagy velünk szembejön.

Parent ösztönszerű menekvéssel kereste a kivilágított, forgalmas uccákat. A fény és a tömeg vonzotta, lefoglalta, bódította. Mikor aztán az uccai zsivaj kifárasztotta s a járókelők is ritkultak és kezdtek kiürülni a nagy körutak, akkor a magánytól és a csendtől való félelem nagy, fénnyel elöntött, ivókkal zsúfolt sörcsarnokok felé kergette. Ment, mint lepke a fénybe, leült egy kis kerek asztalhoz és korsó sört rendelt. Lassan ivott s közben minden távozóra nyugtalan pillantást vetett. Szerette volna karjuknál fogva visszatartani, maradásra bírni őket, annyira félt a perctől, amikor a dühös pincér elébe áll s rákiált: »Zárunk, kérem! Meddig tetszik még itt ülni?«

Mert minden este utolsónak maradt. Végignézte, mint rakják egymásra az asztalokat, mint oltják ki egymásután a gázlángokat, míg végre csak kettő égett: az övé és a kasszáé. Kétségbeesve figyelte a kasszirosnőt, mily gyorsan számolja a pénzt s mikor már a fiókba zárta, akkor is a takarítónak kellett valósággal kituszkolni barátságtalan megjegyzések kíséretében:

– Alig lehet a székéről lekaparni! Itt nincs éjjeli menhely!

Amint az elnéptelenedett, sötét uccára lépett, tüstént Györgyre kellett gondolnia. A visszanyomott gondolat mohón támadott megkínzott agyvelejére s újra kezdődött a gyötrelmes játék: apja-e vagy nem gyermekének?

Így szokta meg a kocsmázást; a vendégek iszogatva zsibongtak körülötte s mindegyikük barátságos, szórakoztató volt: a pipa vastag füstje tompította nyugtalanságát és a sör nehéz mámora elméjét kábította, szívét békéltette.

Lassanként itt töltötte egész napját. Ahogy fölkelt, ide jött, hogy törzsvendégtársain felejtse tekintetét és kínzó gondolatait. Aztán csupa lustaságból itt is étkezett. Délfelé a söröskorsóval kocogott a márványasztalon: a pincér fürgén hozott tányért, poharat, asztalkendőt és a napi ebédet. Étkezés után lassan kiitta kávéját és szemét már előre kéjjel legeltette a konyakos palackon, amelynek felejtető nedűje agyát legalább is egy órára elzsibbasztja. Először csak ajkával érintette az italt s nyelve hegye a csillogó fölületről csupán az ízt, az arómát szívta föl. Aztán hátravetette fejét s a poharat cseppenként ürítette szájába. A maró folyadékot lassan végigfolyatta szájpadlásán, nyeldeklőjén, az arc sikamlós, nyers visszáján, s a perzselő érintésre előbuggyanó áttetsző nyállal összekeverte. Az így felhígult keveréket egyszerre nyelte le és élvezettel figyelte, mint csurog le torkán át egészen a gyomra mélyére.

Minden étkezés után magába szürcsölgetett így három-négy pohárkát, ami egy kissé elbódította. A fejét a mellére hajtotta, szemét lecsukta és álomba szenderült. Egy óra mulva fölébredt és első mozdulatával a pohár sör után nyúlt, amelyet a figyelmes pincér még szunyókálása alatt készített elébe. Kiitta, fölnyujtózkodott a piros bársonydíványról, nadrágját a cipőjéig rázta, mellényét kikukkanó inge fölé rántotta, kabátja gallérját leporolta, gömbölyű manzsettáit előhuzogatta és újra helyet foglalva, a már végigolvasott lapokba mélyedt.

Az első sortól az utolsóig elolvasott mindent újra, az apróhirdetések rovatait, a tőzsdehireket és színházi műsorokat sem felejtve ki.

Négytől hatig a körutakon sétált, hogy, amint mondta, levegőt szippantson. Azután visszajött, a fentartott asztalnál helyet foglalt és abszintot kért.

A törzsvendégek közül már több ismerőse volt, akikkel megbeszélte a napi híreket, a különböző eseményeket és politikai fordulatokat. Az idő eltelt vacsoráig. Estéje épúgy folyt le, mint a délután, egészen a záróráig. Ekkor következett el a szörnyű pillanat: ki kellett mennie a sötétbe, haza kellett mennie a kietlen szobába, ahol rettenetes emlékek, kínzó gondolatok és félelmek várták. Régi barátai, rokonai közül senkit sem látott. Senkivel sem akart találkozni, aki mult életére emlékeztette volna.

Végre is ki akarván szakítani magát házi poklából, szép, nagy szobát bérelt egy forgalmas helyen lévő szállodában. E kirakatos otthonban többé már nem volt egyedül. Az emberek élete körülötte zsibongott. Az ablakredőnyök mögül fölhangzott a járókelők beszéde. És ha a magányos tűzhely és elhagyatott ágya körül a régi gyötrelmek újra föléledtek, kiment a széles, kivilágított folyosóra, ahol föl és alá járt, mint ügyeletes pincér. Az ajtók végtelen sora előtt bánatosan nézett a párosával kitett cipőkre, a csinos, apró női topánkákra, amelyek szerelmesen hajoltak a nagy férfilábbeliekre. Az volt az érzése, hogy a zárt ajtók mögött csupa boldog pár alszik. Szinte látta őket fekhelyük melegében gyöngéden egymáshoz símulni.

Öt év mult el így. Öt hideg, szerelemtelen esztendő, amelyet néha pár órás megfizetett ölelések szakítottak meg.

Egy nap aztán, amint a Madeleine és a Drouot ucca között szokott sétáját végezte, egy nőt pillantott meg, akinek a járása figyelmét különösképpen lekötötte. Magastermetű úr és kis fiú voltak társaságában. Tünődve kérdezte: »Hol láttam én ezeket az embereket?« Az asszonynak egy kézmozdulatát hirtelen fölismerte: a felesége volt. A felesége, vele Limousin; s a kis gyerek: az ő fia, az ő kicsi Gyurikája.

A szíve veszettül kalapált. Mégsem állt meg. Látni akarta őket. Ezért nyomukba lépdelt. Jómódú polgárembereknek látszottak. Henriette Pál karjára támaszkodott, kedvesen csevegett vele és néha szerelmesen ránézett. Ilyenkor Parent megpillantotta kedves arcvonalát, bájosan mosolygó ajkát és melegpillantású szemét. De különösen gyermeke szívta föl minden figyelmét. Milyen nagy és erős lett már! Arcát nem láthatta, csupán hosszú szőke haját, amely csigákban hullt kihajtott, fehér gallérjára. Gyuri lenne vajjon ez a meztelen térdű, magas gyerek, aki oly nagy komolysággal megy anyja oldalán, mint valami kis emberke?

Megálltak egy kirakat előtt s Parent most jól szemügyre vehette őket. Limousin megőszült, arca megöregedett és megsoványodott; felesége ellenben jobb színben volt, mint valaha: talán kissé meg is hízott; a legjobban Gyuri változott meg mindhármójuk közül. Parent alig tudott ráismerni.

Újra megindultak. Parent egy darabig követte őket, majd nagy lépésekkel elébük vágott, hogy újra visszafordulhasson és szemtől-szembe láthassa őket. Amint a gyermek mellett elment, őrült vágy fogta el, hogy karjaiba kapja és elszaladjon vele. Nem tudta megállni, hogy legalább hozzá ne érjen, csupa véletlenségből. A gyerek felé fordította fejét és elégedetlenül mérte végig az ügyetlen járó-kelőt. Parentnak a szívébe hatolt a tekintet s megrettenve futásnak eredt, mint a tolvaj, hogy felesége és szeretője tetten ne érjék. Megállás nélkül rohant rendes kocsmájába és lihegve rogyott székére.

Ez este három abszintot ivott.

A véletlen találkozás sebe négy hónapig sajgott szívén. Minden éjszaka maga előtt látta őket. Boldogan és nyugodtan mentek, az apa, az anya és a gyermek. Végigsétálnak a boulevardon, aztán hazamennek az édes otthonba vacsorázni. Ez az új látomás elfeledtette a régi képeket. Ez más volt. Más kísértés, más gyötrelem. A kis György, régi kis Gyurikája, akit valaha oly nagyon szeretett, akit annyiszor csókolt, eltűnt egy messzi mult távlatán s helyét elfoglalta az új gyermekkép. Rövidharisnyás, komoly kis fiú, aki mintha bátyja lenne a másiknak és aki őt nem ismeri!… Rettenetesen szenvedett ettől a gondolattól. Kis gyermeke egykori szeretete örökre meghalt. Közöttük most már semmi kapocs sem volt. Ez a gyermek karját biztosan nem tárná elé, ha meglátná… Ó, nem, hiszen oly hidegen és gonoszul nézett rá!

Azután, lassan-lassan, lelkének háborgása újra elült; a kínzó gondolatok éle tompult; a kísértő kép mind homályosabbá vált s mind ritkábban jelentkezett. Visszabódult megint rendes életébe, abba az életbe, amelyet majd mindenki él s amelyet élnek főleg a nagyvárosi tétlenek, akik sört isznak kerek kis márványasztalok mellett és kávéházi díványok foszlott bársonyán nadrágjukat koptatják.

Dohányfüstben öregedett meg, haja gázlángok fénye alatt hullt ki és élete nagy eseményeinek a hetenkénti fürdést, a félhónaponkénti hajvágást, egy-egy új ruha vagy kalap vásárlását tekintette. Ha a sörcsarnokban új föveggel jelent meg, mielőtt leült volna, a tükörben hosszasan nézte magát. Kalapját többször fölvette és letette, kitanulmányozta minden állásban s végül is régi barátnőjéhez, a pénztár kisasszonyához fordult, aki őt nagy érdeklődéssel nézte és tőle kért véleményt: »Milyennek találja, kisasszony, új kalapomat?«

Évenként kétszer-háromszor színházba is ment. Nyaranta estéit néha a Champs-Elysées egy-egy zenéskávéházában töltötte. Dallamokat hozott innen, amelyek emlékezete mélyéről heteken át föl-fölcsendültek s amelyeket a söröskancsó előtt ülve s lábával az ütemet verve kedvteléssel dudorászott.

A hosszú, szürke évek egymásután teltek és múlásukat alig vette észre, mert semmi tartalmuk sem volt. Mozdulatlan megadással, ellenállás nélkül robogott a halál felé, kezében a söröskorsóval, rákönyökölve magányos vendéglői asztalára. Rajta az idő pusztítását, amely futva fut és a szegény emberkéket magával sodorja, egyesegyedül a nagy tükör verte vissza, amelynek mindinkább kopaszodó fejét támasztani szokta.

A szörnyű drámára, amely életét földúlta, alig gondolt már, mert a borzalmas este óta húsz év pergett le. De az élet, amelyet folytatott, elpuhította, kimerítette és elnyűtte; a sörcsarnok tulajdonosa – hatodik már, mióta ide járt – fejét rázva mondta a kassziroslánynak: