Borigó gazda fülbaja.
A haveri »gyorsparaszt« indulni készült Kriktóból. Az utasok Malandain és fia Zöld kulacshoz címzett vendéglőjének udvarán várakoztak nevük szólítására.
A gyorsparaszt sárga, viharverte láda volt, amelynek kerekei is egykor sárgák voltak, de most már a rájuk rakódott sártól szürkévé voltak átmázolva.
Az első kerekek egészen kicsinyek voltak, a hátsók magasak és bizonytalanul roskadozók a föléjük illesztett csomagszállító ládától, amely duzzadozott, mint állapotos tehénnek a hasa.
Három fehér gebe volt az alkotmány elé fogva libasorban. Nekik kell a megviselt bárkát, amelynek a kinézésében volt valami szörnyetegszerű, mozgásba hozni. A lovaknak aránytalanul nagy fejük volt s vékony lábszáraik kerek, idomtalan térdekbe bogozódtak. A fáradtságtól már most is álomba szenderültek.
Horlavil Cézár, a kocsis, bajuszát kezefejével törölve, megjelent a szálló kapujában. Kicsi, nagyhasú ember volt, mégis elég fürgén mozgott, mert a bakra való fel- és lemászás nem kis testi éberséget kívánt. Arcát a mezők éles levegője, az esők, viharok és az útközben kiürített pálinkáspoharak pirosra festették. Szemével állandóan pislákolt, mintha szelek és jégesők csapkodásaitól védekeznék.
A mozdulatlanul álló parasztasszonyok előtt széles kerek kosarakban ijedt majorság repdesett. Horlavil egymás után kapkodta fel a kosarakat és a kocsi tetejére lendítette. Azután már nagy óvatossággal helyezte melléjük a tojásoskosarakat. Végül következtek a búzával, kukoricával tömött zsákocskák, kis zsebkendőbe, vászondarabba vagy ujságpapírba csomagolt holmik, amelyeket hármasával-négyesével hajigált föl. Mikor ezzel készen volt, kinyitotta a kocsi hátsó ajtaját, zsebéből előhúzta az utasok listáját és egymás után böngészte ki a neveket:
– A gorzsvilli főtisztelendő plébános úr.
A hatalmas termetű, kövér, széles, kékvörös arcszínű és barátságos tekintetű pap előlépett; fölhúzta reverendáját, mint szoknyájukat az asszonyok, hogy lábát a lépcsőre emelhesse és fölmászott a bárkába.
– A rollboszk-grineti tanító úr?
A hosszú, sovány, félénk és térdig érő redingotba öltözött ember nagy lépésekkel szelte át az udvart és csakhamar eltűnt a kocsi nyitott ajtaján.
– Billegor gazda. Két hely.
A nyurga és a sok szántástól meggörbült hátú Billegor gazda földresütött szemmel baktatott elő. A sok koplalástól lefogyott arcán, amelyen pergamenné keményedett a mosdatlan bőr, konok és érthetetlen szomorúság honolt. Felesége is olyan búskomor, bizalmatlan és sovány volt, mint ő, csakhogy egészen kicsi. Kezében óriási zöld esernyőt tartott s ura mellett óvatosan lépdelt, kis fejét minduntalan megbiccentve, mint magot kereső tyúk.
Campo habozva állt meg, minthogy gyanakvó természetű volt. Meg is kérdezte a kocsistól:
– Má’ mint én vónék az, akit kend szólít?
A kocsis, akinek »vicces-spriccer« volt a gúnyneve, már éppen egy jó tréfával akart válaszolni, mikor Campo gazda hirtelen előre billent a hatalmas lökéstől, amelyet hátára ölestermetű, hangos kedvű felesége irányított, akinek hasa domború volt és kerek, mint a hordó s kezei szélességben malomkerekek lapátjaival versenyeztek. Campo gazda fejjel előre siklott be a kocsiajtón, mint patkány a lyukba.
– Pampus gazda.
Kövér és nehézkes paraszt lépett elő, aki fejét bánatosan nyujtotta előre, mint az ökör. Az egész sárga kaszli nyikorgott, amikor ajtaján valahogy begyömöszölte magát.
– Borigo gazda.
A vézna, hórihorgas Borigo gazda fájdalmas arckifejezéssel, nyakát oldalra fordítva lépett elő s tarka zsebkendőjét fülére nyomta, mintha rettenetesen fájna a foga.
Fekete vagy zöldes színű posztóból készült különös és őskeletű ünnepi ruhájukon mindnyájan kék blúzt hordtak, amelyet csak Havre uccáin szándékoztak levetni. Fejükön fekete selyemből készült kürtőskalap díszelgett, amely magas volt, mint a torony. Ez a normandi divatnak elengedhetetlen kelléke volt.
Horlavil becsapta az ajtót, fölmászott trónusára s ostorát megpattogtatta.
A három ló felijedt álmából s megmozdította nyakát, amire a rajta levő csengők halk és gyorsan megszűnő csilingelésbe kezdtek.
A kocsis erre teljes tüdőből üvöltötte: »Gyí te Pici, gyí te Nyalka, gyí te Álmos, a teremburádat!« S a nevükön szólított lovakon két kézre fogott ostornyéllel vágott végig. A lovak húzásba feszültek, meglódították a kocsit és sántító, lassú ügetésben útnak indultak.
Mögöttük haladt zörögve és csörömpölve a sárga kocsi.
Nyikorgó rúgói, meglazult ablaküvegei kifogyhatatlanok voltak az üvegneműek és vasszerszámok válogatott zenebonájának rendezésében. A bentülők kettős vonala a zökkenések természete szerint hol előrebukott, hol hátralendült, híven követve az apadó és dagadó tengeri hullámok váltakozó mozdulatát.
Kezdetben hallgattak, mert a plébános jelenléte feszélyezte a kedélyek megnyilvánulását. A tisztelendő úr azonban csevegő és kedélyes természettel bírván, maga kezdte el a diskurzust.
– Hogy szolgál az egészsége, Pampus uram?
A paraszt-góliát, aki a paphoz testi méreteik hasonló túltengése folytán természetes rokonszenvvel vonzódott, mosolyogva válaszolt:
– Csak megvónánk, köszönöm kérdését. És a tisztelendő úr?
– Nekem semmi bajom, hál’ Istennek!
– És kend, Billegor gazd’uram? – érdeklődék tovább a plébános.
– Hát bizony, jobban is mehetne! Ne vóna a repce oly nyomorék ezidétt! Avval szereztem mindig a garast.
– Hja, nehéz időket élünk.
– Úgy a’, egye meg a fene, – szólalt meg egy vezénylő őrmester hangján Campo uram harcias felesége.
Minthogy az asszony a szomszéd faluból való volt, a plébános csak névleg ismerte.
– Ifjasszony a Blondelék lánya?
– Én biz’ a, tisztelendő úr. Campo uram hites felesége.
A félénk, vézna Campo arcán elégedett mosoly terpeszkedett. Fejét üdvözlő bókolással hajtotta meg, mintha azt akarta volna mondani:
– Úgy ám! Én vettem bizony el a Blondelék lányát!
Borigo uram, aki nem szűnt meg zsebkendőjével fülét tapasztgatni, hirtelen keserves nyögésben tört ki:
– Jujj-jujj… jujj-jujj, – nyöszörögte siralmasan s közben a lábával topogott, hogy rettenetes fájdalmának kifejezést adjon.
– A foga fáj talán? – kérdezte a plébános.
A paraszt egy pillanatig abbahagyta a nyöszörgést és síró hangon válaszolt:
– Á, nem… nem a fogam, tisztelendő úr… a fülből gyün… a fülnek a legislegmélyirül…
– Mi van a fülében? Talán valami üledék?
– Ó, dehogy is ül az, tisztelendő úr!… Éppeg, hogy futkos, a fene bestiája… Egy nagy féreg, ami az éjjel mászott a fülembe a szénáról, ahun aluttam…
– Nagy féreg? Biztos benne kend?
– Olyan biztos vagyok benne, mint a paradicsomban, tisztelendő úr… Iszen ott kapirgál szüntelen a fülem pincéjében… Még megeszi a fejemet, hogy a rosszseb rágja ki!… Jujj… jujj… jujj… Most mászik a fejembe!…
És a lábával újra elkezdett keservesen topogni. Az utasok között nagy érdeklődés ébredt. Mindenki véleményt nyilvánított. Billegor szerint a kérdéses állat pók volt, a tanító szerint hernyó. Hasonló esetet látott is már Campmueretban, ahol hat évig nevelte az ifjúságot. A hernyó bemászott az illetőnek fejébe s az orrán jött ki. Természetesen egyik fülére megsiketült, mert a dobhártyája átlyukadt.
– Én azt hiszem, hogy valami bogárka, – nyilatkozott a plébános.
Borigo gazda oldalra billentette fejét s az ajtó kilincsének támasztva folyton csak jajongott.
– Ó, jaj!… ó, jujj!… szentséges jó Isten!… attól félek, hogy hangya!… úgy harap, mint a veszett kutya!… nagy, fekte hangya!… Boldogságos szűz Mária, most meg galoppírozni kezd!… Jujj, jujj!… Átlikasztja a fejemet!…
– Vót a doktornál kend? – kérdé Pampus gazda.
– Dehogy is vótam!
– Há má mér nem?
A doktortól való félelem egyszerre elmulasztotta Borigo uram fájdalmait.
Kiegyenesedett, de azért a zsebkendőjét továbbra is a fülén tartotta.
– Mér nem? Tán kendnek telik a pénzből ilyen naplopókat hízlalni? Gyütt vóna eccer, kéccer, háromszor… tízszer! Minden vizitér’ egy forint… Az kitesz tíz pengő forintot! És csinált vón’ valamit? Fészkesfenét a füledbe! Csak a píz kell neki!… Hát nem?
Pampus uram fölkacagott:
– Tudom is én!… Most meg hová megy kend?
– Mék Haverba a Csambérlénhöz.
– Ki vóna az?
– Hát a felcser!
– Micsoda felcser?
– A felcser, aki apámat is helyrehozta.
– Szél vót a hátába, oszt nem tudta se lábát, se combját mozdítani.
– Oszt mit csinált vele a kend Csambérlénje?
– Meggyúrta mind a két kezével a hátát, mint az asszony a kenyeret. El is múlt a baja tőle rövidesen!
Borigónak eszébe jutott, hogy a felcser bizonyosan a szükséges varázsigéket is hozzámondta, de ezt nem merte a plébános előtt említeni.
Pampus uramnak valami eszébe jutott s jóízűen fölnevetett:
– Mondja csak, kend, Borigo uram, nem valami nyúl kotorász a fülében? Tán meglátta a retket s azt hitte, hogy az ő lukába fut? No, várjon csak, mingyárt kibillegetem én őkelmét!
És Pampus uram, tölcsért alkotván kezéből, elkezdte a vadászkutyák ugatását utánozni. Csaholt, vakkantott, üvöltött és vonított. Mindenki nevetésben tört ki, még a tanító-mester is, aki pedig sohasem szokott nevetni.
Minthogy Borigo uram neheztelni látszott a dolog miatt, a plébános más irányba akarta a társalgást terelni. Campo uram harcias kinézésű feleségéhez fordult:
– Vannak-e gyerekei, ifjasszony?
– Van egynéhány, plébános úr… Sok gond jár az apró cseléddel!
Campo uram fejével bólintott, jelezni akarván:
– Bizony, sok gond jár az apró cseléddel!
– Hát aztán hány van?
Az asszony büszke önteltséggel válaszolt:
– Tizenhat, plébános úr! Tizenöt belőle az uramtól!
Campo arcán erre a mosoly még szélesebbé vált. Fejével helyeslőleg, megerősítőleg bólogatott. Biz’ úgy van: tizenöt gyerek s mindez csakis tőle, egyesegyedül tőle! Hiszen a felesége maga bevallja! Kétség hát nem fér hozzá. Büszke is lehet rá az ember, aki áldóját!
Kitől volt a tizenhatodik? Az asszony erről hallgatott. Bizonyára az első volt? Lehet, hogy az emberek tudtak róla, mert senki sem csodálkozott. Maga Campo gazda mit sem árult el.
Egyszerre csak Borigo gazda újra kezdte a nyögést.
– Ó, jujji jujj, hujijujji jujj!… Má megint bolondját járja… Bent kotorász a fejemben!…
A gyorsparaszt éppen megállt a Pollux-kávéháznál. A plébános Borigóhoz fordult:
– Ha egy kis vizet csöpögtetnénk fülébe, talán kibujna. Mit szól hozzá kend?
– Hátha a tisztelendő úr gondolja!… Talán segít rajtam.
Mindenki leszállt, hogy a műtétnél segédkezzék.
A plébános lavórt, törülközőt s egy pohár vizet kért. A tanítót megbízta, hogy a páciens fejét jó mélyen hajtsa le s ha a víz a fülbe hatolt, hirtelen fordítsa vissza.
De Pampus gazda, aki már Borigo uram fülébe kémlelt, hátha a férget puszta szemmel felfedezi, elképedve kiáltott föl:
– Hú, a teremtésit a fülének, mennyi a kulimáz benne! Előbb ki kéne pucolni. Soha itt teremtett állat ki nem hatol, mert mind a négy lába beleragad a lekvárba.
A plébános maga is szemügyre vette a kijáratot és megállapította, hogy Pampus uram aggodalmai nem alaptalanok. Az eltorlaszolt kijáratot a tanítónak kellett szabaddá tenni gyufaszálra csavart rongyocska segítségével.
Ekkor általános és feszült figyelem közepette a tisztelendő úr félpohárnyi vizet öntött a megtisztított csatornába. A fölös víz végigcsurgott Borigo gazda haján és nyakán. A tanító az adott jelre hirtelen a mosdóedény felé fordította Borigo fejét, mintha ki akarta volna üríteni. Néhány csepp víz visszahullt a lavórba. A körülállók nagy érdeklődéssel hajoltak az edény felé. Állatnak, vagy féregnek azonban nyoma sem volt.
Borigo mindazáltal elégedetten jelentette ki:
– Nem érzek már semmit.
A plébános diadalmasan kiáltott föl:
– Bizonyára megfulladt!
Mindenki meg volt elégedve. Újra fölszálltak a kocsiba.
De alig indult meg a bárka, Borigo uram máris rettenetes kiáltásokat hallatott. Az állat úgy látszik magához tért s dühöngővé vált. Sőt Borigo gazda állítása szerint ezúttal már egészen biztosan az agyvelőben kapirgált s abból falatozott. A szegény áldozat oly rémesen kiabált s arcát oly kínosan fintorította el, hogy Billegor asszony ördögtől megszálltnak tartván, pityeregve hányta magára a keresztet.
Mikor fájdalma kissé lecsillapult, Borigo elmesélte, hogy az állat fülében körsétát rendez. Ujjával mutatta mozdulatait, s szinte látta, figyelte, ahogyan mászik: »Most gyün lefelé, már egészen lent van… jujj jujj… most újra kezdi… hű, de fáj, de fáj!«
Pampus gazda türelmetlenkedni kezdett: »Biztosan a víz dühítette föl a bestiát. Adjék kend bort neki, tán attúl megcsitul.«
Erre mindnyájan nevettek. Pampus gazda tovább folytatta: »Ha a Burbo kocsmájához érünk, töltsön be neki kend két icce bort. Tudom, nem moccan az többet.«
Borigo uram azonban már nem bírta ki a fájdalmat. Úgy üvöltött, mintha a lábát fürészelték volna. A plébános kénytelen volt fejét támogatni s az utasok megkérték Horlavilt, hogy a legközelebbi tanyánál álljon meg.
Nemsokára elérkeztek egy kis házhoz, amely az út szélén állott. Borigót ide szállították. Lefektették a konyhaasztalra és a műtét újra kezdődött. Pampus kitartott véleménye mellett, hogy legjobb lesz pálinkával keverni a vizet. Így elszédítik vagy elaltatják, sőt talán meg is ölhetik az állatot. A plébános azonban az ecet mellett foglalt állást.
A keveréket most már cseppenként öntötték be, hogy egészen a mélyre hatoljon s egypár pillanatig benne tartották a fülben.
Újból mosdótálat hoztak s a két atléta, a plébános és Pampus gazda, Borigo uramat, mint a pácolt húst, egyszeribe a másik oldalára fordították, míg a tanító ép fülét ütögette, hogy ezáltal a másik jobban kiürüljön.
Maga Horavil kocsis is leszállt bakjáról s ostorral a kézben a nézők közé állt.
Egyszerre csak a mosdótál alján feltünt egy apró barna pontocska, alig nagyobb, mint a hagyma magja. De mozgott! A csodálkozás hangjai hallatszottak, majd kitörő nevetés csattant föl. Egy bolha! Ez már igazán nagyszerű! Egy árva kis bolha! Pampus uram a térdét csapkodta nevettében, Horlavil az ostorát pattogtatta; a plébános rengő hassal, teli torokból harsogott, mint ahogy a szamarak ordítanak, a tanító úgy kacagott, mintha trüsszentett volna és a két asszony aprózott vihogása tyúkok kotyogására emlékeztetett.
Borigo felülve az asztalon, a lavórt térdére emelte s mély figyelemmel, szemében kárörvendő elégültséggel nézte a legyőzött kis bestiát, amely szüntelenül keringett a csepp vízben.
A kielégített bosszú kéjes érzésével morogta: »Fulladj meg, dög!« És rája köpött.
A kocsis még mindig röhögött s folyton csak ezt ismételte: »Átkozott kis bolha! Átkozott kis bolha! Na most a vízbe pottyantál!«
Aztán kissé magához térve, felébredt benne hivatalának öntudata: »De most gyerünk! Elég időt elloptunk!«
Az utasok erre folytonos nevetés közt a kocsi felé indultak.
Borigo, aki utolsónak érkezett, kijelentette: »Én meg visszamék Kriktóba. A városban már úgy sincs mit keresnem.«
A kocsis fölvonta a vállát: – Csináljon kend, amit akar. A helyét azonban fizesse meg.
– Nem fizetem, csak felét, mer hisz az útnak felét nem tettem meg.
– Meg kell fizetni az egészet, mert a helyet lefoglalta kend.
Vita indult meg, amely nemsokára dühös veszekedéssé fajult: Borigo esküdözött, hogy ötven krajcárnál nem fizet többet; Horlavil pedig nem engedett a forintból.
Egymásra meresztett szemmel, arcukat majd összesúrolva állt a két ember s egyik túlkiabálta a másikat.
Pampus gazda erre leszállt a kocsiról s blúzánál fogta Borigót:
– Elsőben is fizet kend egy forintot a tisztelendő úrnak, azután nekünk egy pohár pálinkát, ez annyi mint harminc krajcár, összesen egy forint harminc krajcár s ad még ötvenet a kocsisnak. Jó lesz így, »vicces spriccer«?
Horlavil, elragadtatva a gondolattól, hogy Borigóból egy forint és nyolcvan krajcárt húznak ki, beleegyezőleg bólintott: – Rendben van!
– Fizet a hóhér, nem én! A tisztelendő úr nem doktor. Neki nem jár pénz.
– Ha nem fizet kend, belódítom a kocsiba és elvisszük Havreba!
És a vasgyúró Pampus gazda már a levegőbe is emelte Borigót, mint gyermeket.
Borigo belátta, hogy fizetni kell. Előhúzta a harisnyaszárt, amibe pénze volt téve és leszámolt.
A kocsi elindult Havre irányában, míg Borigo gazda visszafordult Kriktó felé. Az utasok most hallgatagon ültek s a fehér országúton Borigo uram kék blúzát nézték, amely hosszú lábszárain ide-oda imbolygott.