Eladó.
Milyen részegítő mámor gyalog elindulni, mikor a nap fölkel s bolyongani harmatos mezőkön, amelyek a nyugodt tenger partján húzódnak végig!
Részegítő mámor, melyet beléd szemeden át a fény, orrodon át az üde levegő s bőröd pórusain át a simogató szellő lop!
Miért is őrizzük emlékünkben oly élesen és féltve a Földdel való szerelmeskedésünknek egyes édes pillanatait? Emlékét a gyorsan múló elragadó érzéseknek, amelyeket egy út kanyarulatán, egy völgy nyílásán, vagy egy tovacsörgedező patak partján fölbukkanó bűvölő tájkép, mint futólag látott bájos leányarc, szivünkben támaszt?
A sok nap közül különösen egyre emlékezem. A breton tengerparton mentem a finistère-i csúcs irányában. Gyorsan lépkedtem a halkan csobbanó hullámok mentén és nem gondoltam semmire sem. Quimperlé környékén volt ez, ahol az egyébként kopár breton föld zöld lankák s virágos mezők díszét ölti magára.
Tavaszi reggel volt. Napfényes ébredés, amely húsz évvel megfiatalít és szívedbe ifjúkori álmokat, csalogató ábrándképeket varázsol vissza.
Végtelen búzamezők s végtelen kék vizek közt mentem alig járt ösvényen. A kalászok néma mozdulatlanságban szívták a napfényt s a hullámok csak néha-néha ütődtek a parthoz. A levegőben éredező búza és partra vetett moszat illata keveredett. Minden gondolat nélkül mentem az úton előre, tengerparti kószálásaimnak immár tizenötödik napján. Fiatalnak, erősnek és boldognak éreztem magamat. Mentem és nem gondoltam semmire.
Minek is gondolkozni a mély, öntudatlan, nagy testi öröm óráiban, amely a fű közt szaladgáló gyík, vagy a kék eget átszelő madár öröméhez hasonlatos? Messziről áhitatos egyházi ének kórusa zengett. Valahol körmeneteztek talán, mert éppen vasárnap volt. De amint egy kiugró kis hegyfokot megkerültem, csodálkozó elragadtatással kellett megállnom. Öt nagy halászbárka úszott a vízen, tömve férfiakkal, asszonyokkal és gyerekekkel, akik a plouneveni búcsúra igyekeztek.
A fekete hajók közvetlen a part mellett csendesen haladtak előre. Az enyhe szellő néha megduzzasztotta barna vitorláikat, de hamarosan belé fáradt s a vitorlák, mint összecsukott szárnyak, petyhüdten nyúltak el az árbocokon.
A nehéz, zsúfolt bárkák zajtalanul, jelenségszerűen úsztak s az emberek, akik rajtuk voltak, mind énekeltek. A férfiak magas kalappal fejükön köröskörül álltak és zengő hangjukat teljesen kieresztették; a nők erőltetett hangja visítássá élesült s a nagy kenetes énekharsonában a gyermekek, mint rosszul hangolt sípok, rikoltoztak.
És az öt fekete hajó utasai mind ugyanazt az éneket fújták, amelynek egyhangú ritmusa a derült, ragyogó ég felé emelkedett. Az öt hajó pedig halkan úszott a vízen, egyik a másik után, közvetlen közelségben…
Jöttek szembe velem, elhaladtak előttem s láttam őket a kék végtelenségben elveszni, hallottam hangjukat mindinkább elhalkulni s aztán a napfénycsillogásban teljesen feloldódni.
És álmodoztam édes, elringató dolgokról gyermekes gondatlansággal, mint az egészen fiatal emberek.
Mily gyorsan elmult az álmok kora, az életnek ez egyetlen boldog időszaka! Ha magunkban hordjuk az isteni képességet reményeink útján szárnyrakelni, messzi kóborolni, soha, de sohasem vagyunk egyedül, sohasem vagyunk kedvtelenek, szomorúak vagy kétségbeesettek, ha magunkra maradunk. Mily tündérország ez: a szállongó gondolat álomvilága, ahol minden tüneményes gyorsasággal valóra válik! Mily szép az élet, ha álmok aranypora csillog rajta!
Sajnos, az ábrándvilágnak hamar vége!…
Álmodoztam. Miről? Mindenről, amit csak várhat az ember, amit csak kívánhat: szerencséről, dicsőségről, asszonyról.
Nagy lépésekkel mentem és simogattam a kalászok szőkülő fejét, amelyek ujjam alatt meghajoltak s bőrömet csiklandozták, mintha hajat érintettem volna.
Egy helyen a part megint kanyarult s kiérve a sziklák mögül, szűk, kerek parti tisztás bukkant elém, amelynek a hátterében hármas és a vízig lenyuló teraszon kis fehér ház emelkedett.
Miért dobogott föl szívem a házikó láttára? Tudom én? Talál így néha kóborlás közben az ember tájrészeket, amelyek oly kedvesek, meghittek, mintha az ember már régesrégen s boldogabb időből ismerné. És vajjon valóban nem ismerősek-e, nem színhelyei az ilyenek életünk más korszakának?… Hiszen minden oly jelentősen, lebilincselőleg hat ránk és ragad el: a látóhatár szelíd vonala, a fák elrendezése, a homok színe!
Ó, a csodálatos kis fehér házikó, egymás fölé emelt földteraszok magaslatán! Gyümölcsfák szegélyezik a teraszokat, amelyek a tengerpartig ereszkednek le, mint óriási lépcsők. Tetejüket virágzó spanyol rekettyék hosszú sora pompás aranykoronával vonja be!
Vágyakozó izgalommal közeledem a kapuhoz s a rács egyik oszlopán nagy cédulát találok ezzel a felírással:
ELADÓ!
Hirtelen öröm és kielégültség tölt el, mintha felajánlták volna, ajándékba adták volna az elragadó kis fészket! Miért, vajjon miért?… Igazán nem tudnám megmondani.
Eladó! Tehát már úgyszólván senkié, mert mindenkié lehet, s így az enyém is, igen, az enyém is lehet!
De miért fog el oly végtelen öröm, oly kimagyarázhatatlan és mélységes megkönnyebbülés? Hiszen jól tudtam, hogy nem vásárolom meg! Mivel fizetném ki? Mindegy: a bűvös lak eladó! Csak a kalickába zárt madár uráé, a szabadon röpülő enyém, mert senkié.
Beléptem a kertbe. Ó, a kedves kert: az egymásra következő teraszok, a gyümölcsfák, amelyeknek ágai mint vértanuk keresztrefeszített karjai nyúlnak szét, a tömött, aranyvirágos rekettyék és az öreg fügefák, amelyek mindegyik terasz sarkában mintegy őrt állanak!
Mikor a fehér márványlépcsőkön az utolsó síkra érkeztem, megtekintettem a kilátást. A kis, kerek homokpart lábaim előtt terült el. A tenger felé eső részét félkörben hatalmas sziklák zárták el, amelyek viharok idején a nagy hullámokat megtörik.
A tetőn két óriási kőszál: egy menhir s egy dolomit emelkedett. Az egyik talpon állt, a másik már ledőlt. Olyan volt ez a két szikla, mint elvarázsolt, különös házaspár, amelyet feloldhatatlan bűvölet köt. Mozdulatlanul nézték a házat, amelyet ők, akik már századok óta ismerik a magányos öblöt, láttak fölépíteni s amelyet bizonyára majd látnak ledőlni, darabokra hullani és elporladni. Kicsi, hivogató fehér ház, hát most dobra kerülsz!
Öreg, ősi dolomit és menhir, hogy szeretlek titeket is!
Csöngettem az ajtón, mintha otthon lennék. Öreg, feketébe öltözött asszonyka nyitott ajtót, aki fehér főkötőjével olyan volt, mint apáca. Úgy tűnt föl, hogy már régóta ismerem őt is.
Azzal kezdtem:
– Mondja csak, nem breton maga?
– Nem, uram, Lorraineből való vagyok, – válaszolt az öreg nő. – A házat akarja megnézni?
– Természetesen.
Beléptem.
Fölismertem mindent, a falakat, bútorokat. Szinte csodálkoztam, hogy az előszobában nem találom botjaimat.
Benyitottam a derűs, kicsi szalónba, amelynek padlóját gyékényszőnyeg fedte. Három széles ablaka a tengerre nyílott. A kandallón kínai porcellánok között egy asszonynak fényképét pillantottam meg. Tüstént a fényképhez közeledtem s meg voltam győződve, hogy azt is fölismerem. És fölismertem, noha tudtam, hogy soha az életben nem találkoztam vele. Ő volt az. Az asszony, akit hívtam, kívántam és vártam, aki álmaimban gyakran keresett föl. Ő volt az, akit mindig és mindenütt keresünk; akinek az uccán elénkbe kell toppannia, aki bizonyára ama piros napernyő alatt van, amelyet a mezőkön messziről észreveszünk s aki ott ül a vasuti kocsiban, ahová fölszállunk, a szálloda csarnokában, ahová megérkezünk s a szalónban, amelynek ajtaját előttünk kinyitják.
Ő volt az egész biztosan, minden kétséget kizáróan! Ráismertem szeméről, amely rám mosolygott, angolosan fülei elé húzott hajtincseiről s főleg az ajkáról, amelyen ott játszadozott a mosoly, amely csak számomra nem volt talány.
Felesleges volt kérdeznem:
– Ki ez a hölgy?
A fehérfőkötős asszony szárazon és ellenségesen válaszolt:
– A nagyságos asszony.
– A maga úrnője?
Az öregasszony arcán a vakbuzgóság engesztelhetetlen keménységével válaszolt:
– Ó, dehogy.
Leültem és csak úgy odavetettem:
– Beszéljen nekem róla!
Az asszony csodálkozva, ijedten nézett rám s hallgatott.
De én nem engedtem:
– Akkor hát a ház tulajdonosnője?
– Kié a ház?
– Tournelle úré, a gazdámé.
Rámutatott a fényképre.
– És ez az asszony? Ki ez?
– A nagyságos asszony.
– Gazdája felesége?
– Ó, dehogy!
– A szeretője?
Az apáca nem válaszolt. Tovább kínoztam, mert gazdája iránt titkos féltékenységet, különös gyűlölséget éreztem, amiért ezt az asszonyt megtalálta.
– Hol vannak most?
A ház őrzője alig érthetően morogta: – Az úr Párizsban van. Az asszony, nem tudom, hol van.
Felujjongtam: – Áh, nincsenek már együtt!
– Nincsenek, uram.
Hirtelen ravasz lettem s komollyá váló hangon szóltam: – Mondja el őszintén, mi történt. Talán szolgálatot tehetek urának. Ismerem jól az asszonyt. Gonosz teremtés!
Az öreg szolgáló rám nézett. Nyilt és egyenes tekintetem lefegyverezte. Most már közlékenyebbé vált:
– Ó, uram, ez az asszony gazdámat nagyon boldogtalanná tette. Olaszországban ismerte meg s magával hozta, mintha felesége lett volna. A nagyságos asszony gyönyörűen énekelt. Az uram úgy bolondult érte, hogy szánalom volt ránézni. A mult nyáron ezen a vidéken utazgattak s úgy találtak erre a házra, amelyet valami hóbortos ember ide, a várostól két mérföldnyire épített. A nagyságos asszony meg akarta tüstént venni, hogy az úrral örökre itt maradjanak. Az úr megvette, csakhogy kedvében járjon. Aztán itt is laktak az egész nyáron. Az úr még télen is.
– Egy délben, ebéd idején, egyszer csak hivat az úr: – Mari, hazajött már a nagyságos asszony? – Nem, nagyságos úr.
– Egész nap vártunk. Az úr dühös volt, mint egy bolond. Kerestük mindenfelé, de sehol sem találtuk. Elutazott búcsúszó nélkül. Sohasem tudtuk meg: hová és miként?
Ó, micsoda öröm töltött el! Szerettem volna az apácát megcsókolni, derékon kapni s végigtáncolni vele a szalónban!
Hát elutazott? Elmenekült? Fáradtan és undorodva hagyta el őt! Ó, milyen boldog voltam!
Az öregasszony tovább folytatta: – Az úr annyira szívére vette a dolgot, hogy majd belehalt. Engem itt hagyott a férjemmel, hogy a villát eladjuk. Ő pedig Párizsba utazott. A villáért húszezer frankot kér.
Én azonban már nem figyeltem arra, amit mond! Őreá gondoltam és hirtelen úgy éreztem, hogy csak ki kell mennem innen és megtalálom. Biztosan visszajött ide, hogy lássa a gyönyörű tavaszt s a kis fehér házat, amelyet nélküle bizonyára nagyon szeretett volna.
Tíz frankot nyomtam az öregasszony kezébe és magamhoz ragadva a fényképet, elrohantam. Milyen őrült és feltartóztathatatlan vággyal csókoltam a kartonkeretbe foglalt képmást, míg a lépcsőkön lerohantam!
Visszamentem az útra s amíg mentem, mindig csak őt néztem. Milyen öröm, hogy szabad, hogy megmenekült! Ma, vagy holnap, a héten vagy a következő héten biztosan találkozom vele, mert hiszen elhagyta őt! Elhagyta őt, mert az én órám következett el!
Akárhol is van, szabad! Én pedig megtalálom, meg kell hogy találjam, mert ismerem!
És tovább simogattam a hajladozó kalászokat, ittam a tengeri levegőt, amely keblemet dagasztotta és éreztem a napfényt, amely arcomat csókolta. Részegen a reménytől, beleveszve boldogságomba, mentem és mentem…
Mentem és tudtam biztosan, hogy nemsokára megtalálom s visszahozom ide az »eladó« házikóba. A tündérlak lakói ezúttal mi leszünk s ő bizonyára soha, de sohasem fog elkívánkozni innen!