Parent úr

Szerelmi kalandjaikról beszéltek. Mindegyikük a legkülönösebbek közül választott: meglepő, édes kalandok közül vasuti kocsikban, szállodákban, külföldön, tengerparton. Des Annettes Richárd szerint a szerelem kikristályosodására a tengerpart a legalkalmasabb.

Egyszerre mindnyájan Gontran véleményére voltak kíváncsiak, aki idáig hallgatott.

– Ebben is Párizs ér legtöbbet, – mondta ő. – Az asszonyokkal is úgy vagyunk, mint a régi csecsebecsékkel. Olyan helyeken tartjuk legtöbbre őket, ahol nem is számítunk arra, hogy találunk belőlük. A legritkábbakat s a legkülönösebbeket mégis csak Párizsban lehet találni.

Pár pillanatig hallgatott, majd tovább folytatta:

– Komolyan mondom, nincs elragadóbb valami, mint a párizsi tavasz. Dugjátok csak ki orrotokat délelőtt az uccára. Olyanok ezek a kis párizsi nők, ahogy a házak mentén tipegnek, mint a fakadásra megérett virágbimbók. Pompás, üdítő látvány! A levegőben ibolyaillat terjeng, amely a virágos kofák szekereiről száll fel.

A város vidám. És az ember nézi a nőket. Világos, könnyű ruhájukban, amelyen áttetszik a bőr, teremtuccse, roppant elbűvölők. Az ember levegőbe szegzett orral, éber elmével kóborog. Kóborog, szaglász és lesbe áll. Hihetetlenül szép tavaszi reggelek!

Azt, aki tetszeni fog, már száz lépésről megismered. Kitalálhatod kalapjának virágából, fejének mozdulatából, járásából. És mind közelebb jön. Azt mondod magadban: »Vigyázat! Ez az!« és éhes, falánk szemekkel mégysz elébe.

Vajjon bolti lány, aki megbizatásaiban futkos? Fiatal asszony, aki templomból jön, vagy szeretőjéhez megy? Mindegy! Keble könnyű blúza alatt kívánatosan domborodik. – Ó, ha kezemmel vagy – ajkammal megérinthetném! Tekintete merész vagy félénk? Haja szőke vagy barna? Bánod is azt! Csupán halk megérintésétől is a melletted eltipegő szépségnek, a gyönyör végigfut hátadon. És hogy kívánod egész estig őt, akivel így futólag találkoztál! Sőt néha tovább is! Van legalább is húsz kis teremtés, akit az uccán így egyszer, vagy talán kétszer, megpillantottam s akiket azóta sem felejtettem el. Biztos, hogy őrülten szerettem volna őket, ha közelebbi ismeretségbe kerülök velük.

Dehát hiába! Azt a nőt, akit bolondul imádott volna az ember, sohasem ismeri meg. Nem figyeltétek ezt meg? Van benne valami különös! Látunk néha nőket, akiknek a puszta látása gyötrő vágyakat ébreszt. De csak látjuk, megpillantjuk őket! Megpukkadok a dühtől, ha mindazokra az imádásraméltó nőkre gondolok, akikkel csak így pillanatnyilag találkoztam. Hol vannak? Kicsodák? Hol lehetne megtalálni, viszontlátni őket? A közmondás szerint az ember elmegy boldogsága mellett. Hát bizony én biztos vagyok benne, hogy nem is egyszer mentem el így édes teremtmények mellett, akik üde lényük csalétkével úgy elkaphattak volna, mint horog a buta halat.

Des Annettes Richárd mosolyogva hallgatta barátját. Azután megszólalt:

– Ismerem ezt az érzést. Sőt van is egy furcsa történetem vele kapcsolatban. Öt éve talán, hogy a Concorde-hídon először találkoztam egy fiatal, magas, kissé telt asszonnyal, aki csodálatos benyomással volt rám. Barna nő volt; kiscsontú és teltidomú. Tömött, ércesfényű haja homlokát eltakarta és egymásba folyó szemöldökei egyik halántékától a másikig kígyóztak megszakítás nélkül. Ajkait lehelletfinomságú pelyhek árnyékolták, amelyek álmodozásra csábítottak… a képzeletet felingerelték… mint ahogy asztalunkra tett fenyőgallyak láttára az egész nagy erdőről álmodozunk. Tartása egyenes volt, keble kötekedőn, csábítón rajzolódott ki a megfeszült szövet alatt. Szeme fehér zománcra ejtett tintafolt. Nem szem, hanem fekete, mélységes nyílás a fehér asszonyarcon, amelyen át látni lehetett, el lehetett merülni lelkében. Különös, át nem látszó, üres tekintet. Minden gondolat nélkül való s mégis olyan szép.

Az volt a benyomásom, hogy zsidóasszony. Követtem. Sokan utána fordultak. Magakelletésében nem volt sok kecsesség, de annál több vágyébresztő érzékiség. A Concorde-téren kocsiba ült. Én az obeliszk lábánál földbegyökerezetten bámultam utána s oly erős vágy fogott el, hogy sem gondolkodni, sem cselekedni nem tudtam.

Legalább három hétig gondoltam rá; azután elfelejtettem. Hat hónappal később viszontláttam az opera körül. Szívem oly hevesen dobogott, mintha egykori, bolondul szeretett barátnővel találkoztam volna. Megálltam, hogy jól megnézzem. Mikor közvetlen közelben elment mellettem, úgy éreztem, mintha égő kemence ajtaját nyitották volna rám. Mikor kissé távolabb volt, az volt az érzésem, hogy arcomon friss tavaszi szellő játszadozik. Nem követtem. Féltem, hogy valami bolondot követek el. Féltem önmagamtól.

Ettől fogva álmaimban gyakran megjelent. Ismeritek az efajta kísértéseket.

Egy évig nem láttam viszont. Egyszer aztán májusi alkonyatkor a Champs-Élysées fái alatt megpillantottam. Előttem ment a bois felé.

Az ég vörös függönyén élesen rajzolódott ki az Étoile diadalíve. A levegőben rózsaszínű pára rezgett s a fák mozdulatlan lombján aranypor fátyla lengett. Egyike volt ama csodálatos párizsi estéknek, amikor a város a természet kegyéből önmaga megdicsőülését éli.

Követtem a nőt azzal az eltökélt szándékkal, hogy megszólítom, letérdeplek előtte s vallomást teszek az őrült vágyról, amely fojtogatott.

Kétszer haladtam el mellette és tértem vissza. Kétszer éreztem ugyanazt a forróságot, amely már az Opera körüli találkozásnál elöntött, mikor közvetlen közelről ránéztem.

Viszonozta tekintetemet. Azután egy nagyobb ház kapuján át szemem elől eltűnt. Két óráig vártam a kapu előtt. Nem jött. Kérdeztem a házmestert. Nem tudott felvilágosítást adni: »Talán valami látogató«, – mondta.

És megint nyolc hónap telt el anélkül, hogy láttam volna.

Egy téli reggel aztán, amikor a szibériai hidegben szinte futva mentem a boulevard Malesherbes-en egyik sarkon oly hevesen ütköztem egy asszonyba, hogy az kezében tartott kis csomagját leejtette.

Bocsánatkérést mormogva néztem rá. Ő volt!

A boldog meglepetéstől pár pillanatig szótlan ostobasággal meredtem rá; azután visszaadva csomagját, szinte lázas gyorsasággal, beszélni kezdtem:

– Kétségbe vagyok esve, asszonyom, de egyben végtelen boldog is vagyok, hogy önbe ütköztem. Éppen két éve, hogy ismerem, hogy bámulom s hogy őrült vágy emészt megismerkedni önnel; de mindmáig nem tudtam kinyomozni, hogy kicsoda s hol lakik? Bocsássa meg kissé illetlen ömlengésemet, de ne tulajdonítsa másnak, mint határtalan vágyamnak ismerősei közé számíthatni magamat. Nemde ebben semmi sértő sem lehet önre nézve? Engedje meg, hogy bemutatkozzam. Báró Des Annettes Richárd a nevem. Érdeklődjék utánam, asszonyom. Meglátja majd, hogy vendégei közé fogadhat. Most pedig egy kérésem volna. Ha visszautasít, végtelenül szerencsétlenné tesz. Mondja meg, hol és mikor láthatom?

Különös, halott szemével pillanatig szótlanul rámnézett s aztán mosolyogva mondta:

– Mondja meg, hol lakik. Elmegyek magához.

Meglepődésem olyan nagy volt s oly hirtelen támadt, hogy valószínűleg arcom is elárulta. De felocsudásomhoz nem kellett sok idő. Bizonyos gyakorlatom volt az ilyesmiben. Gyorsan átadtam névjegyemet, amelyet a nő fürge kézmozdulattal zsebébe csúsztatott, mintha dugva adott levélkét tett volna el.

Én már felbátorodva kérdeztem:

– Mikor látom?

Gondolkozott, mintha bonyolultabb számadást kellett volna tennie, amíg teendőit óráról-órára fölosztotta s aztán halkan megkérdezte: – Vasárnap délelőtt. Jó lesz?

– De nagyon is!

Ezzel elment. Előbb azonban végignézett tetőtől-talpig, mintegy megmért s kikémlelt azzal a szinte súlyos, bizonytalan tekintetével, amely mint valami sűrű folyadék ott maradt az ember arcbőrén. Tintahalak szoktak ilyen nedvet kibocsátani magukból, hogy a vizet homályossá tegyék és zsákmányukat elkábítsák.

Vasárnapig végtelen sok agymunkát pazaroltam el arra, hogy kisüssem, ki lehet e nő s miként lesz legcélszerűbb vele szemben viselkedni.

Fizessek neki? Mi módon?

Elhatároztam, hogy ékszert veszek, valami csinos és értékes apróságot s azt tokban a kandallóra helyezem.

Vasárnap reggel fáradtan vártam rá, mert egész éjszaka nem tudtam a szememet lehúnyni.

Tíz órakor jött. Nyugodt és fölényes volt. Kezét úgy nyujtotta, mintha már régóta ismert volna. Leültettem s kezdtem leszedni róla: kalapját, fátylát, a boáját s a muffját. Azután némi zavarral arcomon lényegesebb ruhadarabok gondos lebontásába fogtam, mert kissé sietnem kellett. Az asszony nem is fejtett ki nagy ellenállást. Talán húsz szót sem váltottunk s már oly bizalmassággal vetkőztettem, mintha komornája lettem volna. Csupán az ügyesség hiányzott bennem, úgyhogy ujjaimat a tűk fölsértették, a zsinórok kezem alatt összebogozódtak. Ügyetlenségem és lázas sietségem volt az oka, hogy a végén mindent összezavartam, fejemet elvesztettem és kénytelen voltam az asszonyt saját kezeire bízni. Addig én kissé távolabb álltam, hogy strucc-szemérmét, amely minden asszonyban kivétel nélkül megvan, meg ne sértsem s lopva pillantottam rá… Barátaim, van-e az életben gyönyörűségesebb pillanat, mint az imádott hölgyet vetkőzni látni? Milyen kecses mozdulatokkal bontja le magáról suhogó ruhadarabjait! Egyik a másik után siklik lábai köré s puhán, üresen terül el a földön, mint a lelőtt madár… Most pattogva bomlik ki az ingváll s előfehérlik a karok s a mell meleg bársonya. Szívet felverő, káprázatos látvány! Még egy-két mozdulat s az utolsó darabka marad csak rajta, az utolsó, lenge fátyol, amelyen kívánatosan tetszik által a test vonala…

De egyszerre csak rémülten veszek észre a lapockák között egy nagy fekete foltot. Háttal áll felém, jól láthatom. Nagy, fekete folt… Elfordítom a szememet. Nem akarom látni. Mégis mi lehet? Az ajkak felett árnyékló bajusz, az összefutó szemöldökök s a hatalmas, tömött hajkorona eléggé elárulják, hogy miről lehet szó. Szinte számíthattam rá; mégis a dolog roppant kínosan érint s különös látomások, furcsa gondolatkapcsolatok foglalkoztatják képzeletemet. Azt hiszem, hogy az Ezeregyéjszaka varázslónői közül jött el egyik titokzatos, bűvöserejű némber, aki a férfit ismeretlen örvényekbe szokta rántani. Eszembe jut Salamon, aki Sába királynőjét tükrön járatta végig, hogy meggyőződjék arról, vajjon nincsenek-e ördöglábai?

Egyszóval… mikor szerelmi dalomat kellett volna elzengeni, kiderült, hogy nincs hangom. Nem volt hangom, vagy ha akarjátok, olyan volt a hangom, mint egy pápai énekesé. Hölgyem ezen szerfölött csodálkozott, később nagyon megharagudott s öltözködni kezdvén, élesen jegyezte meg:

– Ezért igazán kár volt idefárasztani.

Legalább a gyűrűt akartam elfogadtatni vele, amelyet számára vásároltam. Visszautasította büszke gőggel: »Kinek tart engem?« Ennyi megaláztatástól fülig pirultam. A nő köszönés nélkül távozott.

Ez volt a kalandom. A rettenetes benne az, hogy e pillanattól fogva szerelmes lettem a nőbe. Nem tudok más asszonyra nézni anélkül, hogy rá ne gondoljak. Mindenki úntat és közömbösen hagy, aki nem hasonlít rá. Ha valakit meg akarok csókolni, arca mellett mindig ott látom az övét és kielégíthetetlen vágy gyötör utána.

Minden találkámon ott van, minden csókomba beleavatkozik, minden más asszonyt szememben gyűlöletessé tesz. Ott van mellette, meztelen, vagy felöltözve, ágyban fekve, vagy karosszékben ülve, ott van láthatóan, csábítón a másik mellett, s még sem érhetem el soha. Most már igazán kezdem hinni, hogy varázslóasszony volt, aki lapockái között titokzatos talizmánt hordott.

És a legkülönösebb az, hogy még máig sem tudom, hogy kicsoda? Láttam azóta kétszer. Üdvözöltem, de nem fogadta köszöntésemet. Úgy tett, mintha nem ismerne. Ki lehet? A bűvös Kelet leánya? Biztosan zsidóleány! Ettől a gondolattól nem tudok megszabadulni. Zsidóleány! De miért? Miből gondolom?… Erre igazán nem tudnék felelni!