Vallomás.
A kis Grangerie báróné éppen a kereveten szunyókált, mikor a kis Rennedon márkiné félreálló kalappal, rendetlen blúzzal berontott hozzá, székbe vágta magát s fölkiáltott:
– Végre! Megtörtént!
A különben nyugodt és szelíd márkiné izgalma barátnéját nagyon meglepte. Kíváncsian ült föl a kereveten:
– Mi az? Mit csináltál?
A márkiné nem tudott ülve maradni. Felugrott a székről, izgatottan járkált fel s alá s végül a kerevet elé vetve magát, amelyen barátnője feküdt, megfogta kezét:
– Esküdj meg, hogy senkinek sem szólsz arról, amit meggyónok.
– Esküszöm.
– Üdvösségedre?
– Örök üdvösségemre.
– Nos hát! Tudd meg: megbosszultam Viktort!
A másik fölkiáltott:
– Jól tetted!
– Úgyebár? Képzeld, hat hónap óta még kiállhatatlanabb, mint azelőtt. De minden tekintetben! Mikor férjhez mentem hozzá, tudtam, hogy csunya, de azt hittem, hogy legalább jó. Istenem, hogy csalódtam! Ő biztosan azt hitte, hogy a szép szemeiért mentem hozzá. Azt hitte ez a pirosorrú, nagyhasú Adonisz, hogy szerelmes vagyok bele s úgy viselkedett velem szemben, mint gerlice a párjával. Én persze kikacagtam. Olyan nevettető volt, amikor komolyan turbékolni kezdett. El is kereszteltem: Gerlepapának. Furcsa fogalmaik vannak a férfiaknak önmagukról! Mikor végre megértette, hogy nálam csak baráti érzelmekről lehet szó, rettenetesen gyanakvó lett; elnevezett kiélt teremtésnek, fajtalan nőszemélynek s tudom is én, még minek? De ez még nem minden. A helyzet mind nehezebbé vált azáltal… hogy is mondjam?… Nagyon nehéz ezt elmondani… Szóval, nagyon szerelmes belém… Nagyon szerelmes… és ennek sokszor, igen sokszor adja bizonyságát. Mondd, édesem, lehet-e szörnyűbb valami, mintha ilyen lehetetlen, ilyen kacagtató alak szereti az embert? Nem, igazán nem bírtam már tovább kiállni… Rosszabb volt, mintha minden este fogamat húzták volna ki. Igazán mondom, rosszabb! Képzelj el magadnak ismerőseid közül egy ilyen utálatos, visszataszító, lehetetlen figurát nagy hassal, szőrös lábszárakkal!… Úgy-e? El tudod képzelni? És most képzeld el, hogy ez az ember a férjed. A te férjed, akinek joga van… minden este… Hiszen érted! Irtózatos! Nem bírtam tovább! A szó szoros értelmében rosszul lettem… De egész komoly, mosdótálas rosszullét fogott el! Hát ez mégsem járja! Kellene valami törvénynek lenni, amely az asszonyt védi… Minden este! Ó, de csunya, utálatos dolog!
Ne gondold, hogy holmi költői szerelemről álmodozom. Ilyesminek már rég divatja mult. A mi társaságunk férfiai versenyistállótulajdonosok és bankárok: a lovat vagy a pénzt szeretik. Ha véletlenül egy asszonyt is megszeretnek, úgy vannak vele, mint szép lovaikkal: mutogatják. Ennyi az egész. A mi életünkben az érzelmeknek nincs semmi szerepe. Ezért hát úgy élünk, mint gyakorlati és közömbös teremtésekhez illik. Még estélyeink sem egyebek, mint rendszeres összejövetelek, ahol mindig ugyanazt mondjuk és csináljuk. Kit szeressünk? Kivel szemben legyünk gyöngédek? Férfiaink általában olyanok, mint a kifogástalan bábuk, minden szellem és finomság nélkül. Ha egy kis szellemre van szükségünk, mint pusztában utazónak a vízre: művészeket hívunk. És a művészek? Kiállhatatlan majmok vagy rosszul nevelt csirkefogók! Fiam, én az egész párizsi társaságban hiába keresek diogeneszi lámpámmal igazi férfit! El is határoztam, hogy tovább nem nyomozok: kioltom a lámpát!… De térjünk vissza Viktorra! Minthogy Gerlepapának alsónadrágos és inges megjelenése minden áldott este tűrhetetlenné vált, minden eszközt, értsd meg, minden eszközt felhasználtam, hogy távol tartsam… hogy kiábrándítsam magamból. Először dühöngött; azután féltékenykedett. Eleinte csak felügyelt rám. Minden férfira, aki a házba jött, tigrisszemeket vetett. Később valóságos üldözést honosított meg. Mindenüvé követett; a leglehetetlenebb módokat találta fel, hogy meglephessen. Megtiltotta, hogy a férfiakkal beszéljek. Bálokon állandóan hátam mögött volt s ha szót szóltam, fejét hosszú kutyanyakán mingyárt előretolta. Büfébe nélküle nem mehettem; a táncot hol ezzel, hol azzal a férfival tiltotta el; néha a négyes kellős közepéből hazaráncigált. A végén is oly nevetséges és ostoba teremtés lettem az oldalán, hogy többé nem mentem társaságba.
Otthon azonban még rosszabb volt. Képzeld, a nyomorult úgy bánt velem… csunya szót kell kimondanom… mint kéjlánnyal. Este nyersen mordult rám: »Már megint kivel szeretkeztél?« Ha sírva fakadtam, arca ragyogott a boldogságtól. A mult héten aztán betelt a pohár. Kivitt a Champs-Elyséesre vacsorázni. Egyik ismerősünk, Baubignac, a szomszéd asztalnál ült. Tehettem róla, hogy a szél éppen oda hordta? Viktor dühében majd széttaposta lábamat s a sárgadinnye felett fogai közt a következőket sziszegte: »Nyomorult, aljas nő, találkát adtál ennek a fiúnak! Megállj csak!« De ez még semmi sem volt. Egyszer csak titokban kihúzza kalapomból a tűt, s a vadállat teljes erővel karomba szúrja. Nagyot kiáltok. Mindenki odaszalad. Képzeld a helyzetemet!… Az én nagyhasú Othellóm erre megbánási komédiát rendez. Nagyon bosszantott az egész émelyítő jelenet s e pillanatban elhatároztam már, hogy megcsalom, még pedig hamarosan. Hát mondd, mit tettél volna te a helyemben?
– Megbosszulom magamat!
– Ne félj, én is azt tettem!
– Hogyan?
– Mit? Hát nem érted?
– De kedvesem… Mindazáltal… Nos, igen…
– Igen, igen… És most gondolj csak rá! Képzeld magad elé a fejét! A puffadt arcát, a piros orrát s a pofaszakállt, amely oly bánatosan lóg le, mint valami kutyafül.
– Szinte látom.
– Gondolj arra is, hogy mekkora féltékenységi düh kínozza ezt a tehetetlen kutyafejű embert!
– Hát én azt mondtam magamban: Megállj csak te goromba, pukkadozó fráter, majd ragasztok én valamit a fejedre s aztán elmondom neked, de csakis neked, édes Mariem… Gondolj csak a fejére, gondold el, hogy ezzel a koponyával még fel is van…
– Hogyan? Hát fel?…
– Persze, de az istenre kérlek, a világon senkinek se szólj! Esküdj meg rá!… És képzeld őt magad elé! Én egyebet sem teszek, mint a fejét rajzolom magam elé s rajta látom a… Nincs komikusabb dolog a világon! Amíg hozzád jöttem, alig bírtam a nevetést visszafojtani!
A báróné barátnőjére nézett, akinek torkából a bolond nevetés kezdett fölbugyorogni. Neki is mosolyognia kellett. De nem tudott itt megállni. A nevetés csakhamar rajta is erőt vett, mint valami ideggörcs. Két kezét mellére szorította, lélekzete elállt, arca eltorzult s dereka előrehajolt, mintha orra akart volna esni.
A kis márkiné is vele együtt vihogott s közbe-közbe egy-egy szót nyögött ki, ami csak fokozta jókedvüket: »Gondold csak el!… a fejét!… a pofa… pofaszakállát… gondolj az orrára!… és most… rajta… hahaha… de ne szólj… ne… szólj… az istenért… senkinek!«
Szinte belefulladtak a nevetésbe. Beszélni, mozogni nem tudtak, csak előtörő könnyeiket dörzsölték el arcukon.
Először a báróné csitult le s még pihegve a megerőltetéstől – kérlelve ölelte át barátnőjét: – Mondd el, édesem!… Hogyan történt? Mesélj el mindent! Olyan furcsa… olyan furcsa…
A márkiné még nem tudott beszélni, csak nyögve válaszolt: – Amikor elhatároztam… azt mondtam magamban… csak gyorsan… mentől elébb… És így ma megtörtént…
– Ma?
– Igen, az előbb… És Viktort ráadásul ide rendeltem. Mingyárt megérkezik. Milyen jól fogunk mulatni! Gondolj csak a fejére!… Nézz mingyárt a fejére, amint belép!…
A báróné égve a kíváncsiságtól, tovább nógatta barátnőjét: – Meséld el részletesen, hogyan történt?… Kivel?…
– Nagyon egyszerűen ment minden. Gerlepapa Baubignacra féltékeny? Hát jó! Elő Baubignac Adonisszal! Ostoba, de becsületes fiú. Hallgatni fog. Ebéd után fölmentem hozzá.
– A lakásán voltál? Milyen ürüggyel?
– Istenem, gyüjtőívet vittem… Az árvák számára…
– Mondd, mondd… és aztán?…
– Úgy elbámult, amikor beléptem, hogy a szája nyitva maradt. Felszólításomra két aranyat fizetett. Én erre a székről fölálltam. Ő vissza óhajtván tartani, férjem felől kérdezősködött… Most kis jelenetet rögtönöztem. Kiöntöttem szívemet. Elmondtam Viktorról mindent s még feketébbre föstöttem, mint amilyen. Baubignac nagyon megindult. Törte a fejét, miként lehetne rajtam segíteni… Én elkezdtem sírni… Néhány műkönnyet potyogtattam… Ő leültetett, vigasztalt, s minhogy zokogásom nem szűnt, karjai közé kulcsolt… »Szegény, szegény barátom«… suttogtam én. »Szegény, szegény kis teremtés« – suttogta ő. És mind hevesebben és hevesebben csókolt, míg végre egészen el nem szédített…
– Utána nagy szemrehányási és kétségbeesési jelenet következett. A »csábítót« elneveztem mindennek. De sokáig nem mertem maradni, mert a nevetési vágy már ott elfogott. Ott mingyárt eszembe jutott Viktor feje!… Szinte szaladnom kellett. Azután ki-kiömlött a nevetés belőlem, mint teli edényből a víz… De visszatartottam magamat. Gondoltam, majd nevetek Marienál!… És most végre kikacaghatom magamat! Megkapta! Ezt az egyet megkapta! Hogy félt tőle! Most már jöhet háború, földrengés, járvány; meghalhatunk mind… de az ott van, amitől úgy félt, ott van lengő pofaszakállal ékített gyönyörűséges pofája felett! Gondolj csak rá! Megkapta! Ott van rajta!…
A nevetés újra kezdődött.
– És Baubignackal találkozol még?
– Ó, dehogy! Hogy is képzeled? Az sem érne többet, mint a férjem!
A görcsös, leküzdhetetlen nevetés megint csak erőt vett rajtuk.
E pillanatban azonban megszólalt kint az előszoba ajtajának csengője. Hirtelen mind a ketten elhallgattak.
– A férjem, – suttogta a kis márkiné. – Nézd csak a fejét!…
Az ajtó kitárult s nyílását egy magas, kövér ember termetével egészen kitöltötte. Nyakát előreszegte, széles ajkát lebiggyesztette és pofaszakállai közé ékelt piros arcából két vizsgálódó, dühös szemet meresztett a nőkre.
Ezek egy pillanatig szótlanul nézték, aztán hátradőltek a kereveten s oly feltartóztathatatlan erővel kezdtek el kacagni, mintha nevető görcsöt kaptak volna.
A férj bamba értelmetlenséggel nézett rájuk s dühösen ismételgette: »Meg vannak bolondulva?… Meg vannak bolondulva?… meg vannak bolondulva?…«