Parent úr

– Parancsol doktor úr egy pohár konyakot?

– Szívesen.

És az öreg tengerészorvos, kinyujtva kis poharát, nézte, miként duzzad föl a mélytüzű, aranyos vörösfényű ital a pohár széléig. Aztán szeme magasságáig emelte, hogy a lámpa fénye megcsillogjon benne, megszagolta és pár cseppet fölszíva, nyelvén és szájpadlásának nedves, érzékeny húsán végigömlesztette; majd kedélyesen megszólalt:

– Ó, a csábos méreg! Vagy inkább, népeknek elbájoló gyilkosa, gyönyörűséges kiirtója!

Maguk nem tudják, mi az! Az igaz, hogy olvasták a csodálatos könyvet, amely erről a kérdésről mostanában jelent meg, de nem látták, hogy miként pusztított el egész vadtörzset, egy kis néger királyságot a szesz, amelyet csinos, kerek hordócskákban, békés megjelenésű, vörösszakállú angol matrózok szállítottak partra.

De láttam egészen különös és megindító alkohol-drámát itt a közelünkben is, egy Pont-l’Abbé körül fekvő breton faluban.

Abban az időben egy évi szabadságomat egy falusi házban töltöttem, amelyet apámtól örököltem. Ismerik ezt a sík tengerpartot, ahol a szél éjjel-nappal fütyül a magyalbokrok között s ahol helyenként még állva, vagy már ledülve, láthatók azok a kőóriások, amelyek egykor istenek voltak s alakjukban, megjelenésükben még ma is megőriztek valami félelmetest. Mindig azt hiszem, hogy egyszer csak megelevenednek s a mezőn gránitoszlopokhoz illő lassú, súlyos léptekkel útra kelnek, vagy óriási kőszárnyakon a levegőbe emelkednek, hogy elrepüljenek a druidáktól hirdetett paradicsomba.

A látóhatárt nyugtalan, háborgó tenger zárja el, telve fekete hátú, sistergő tajtékkal gyűrűzött szirtekkel, amelyek mintha veszett kutyákként a halászokra lesnének.

És a halászok mennek szüntelen a rettenetes tengerre, amely bárkájukat zöld hátának egy rándításával fölfordítja és mint pilulát elnyeli. Csak mennek nappal és éjjel kis hajóikon vakmerőn, nyugtalanul és részegen. Mert nagyon, de nagyon sokszor részegek. »Ha a rumosüveg tele van – mondják – az ember látja a szirteket; de ha üres, nem látni semmit.«

Menjenek csak el egy halászkunyhóba. Az apát sohasem találják ott. Ha kérdezik az asszonytól, hová lett az ura, a zord tengerre mutat, amely folyton-folyvást morog s mérgesen köpi ki fehér nyálát a partra. Egy este sokat ivott és ott maradt. A legidősebb fiú szintén. Van még négy szőke, erős gyerek. Most rajtuk a sor.

*

Amint mondám, Pont-l’Abbé közelében laktam falusi házamban. Rajtam és inasomon kívül egy breton család lakott még a házban; távollétemben ők gondozták a birtokot. A család három tagból állt: két nővérből s egy férfiból, aki a nővérek egyikét elvette s a kertet gondozta.

Karácsonykor a kertész felesége gyereket szült. Férje keresztapának kért föl, amit nem tudtam visszautasítani. Azonkívül tíz frankot is kért kölcsön nyúltartási költségekre, amint mondotta.

A keresztelőt január másodikára tűzték ki. Nyolc nap óta a földet hó takarta: óriási, ólomkék és kemény lepel, amely e sík vidéken végtelennek látszott. Vakító fehérsége mögött a tenger feketén nyúlt el. Messziről lehetett látni, mint emeli hátát, görgeti hullámait s hogy forr a dühtől, mintha sápadt szomszédjára akarna rontani, amely nyugodt, zord és hideg némaságával halottnak tűnt fel.

A kérdéses nap reggelén kilenc órakor beállított hozzám Kerandec apó sógornőjével, a nagy Kermagan lánnyal s a bábaasszonnyal, aki a csecsemőt takaróba göngyölítve a karján hozta.

Megindultunk a templom felé. Sziklarepesztő, metsző hideg volt, amely meghasogatja a bőrt s rajta a jég fájdalmas égési sebét ejti.

A szegény kis jószágra gondoltam, akit előttünk cipeltek s megállapítottam magamban, hogy vasból kell lennie a breton fajnak, ha gyermekei már születésüktől fogva ilyen megpróbáltatások elviselésére képesek.

Megérkeztünk a templomhoz, de ajtaja még zárva volt. A plébános úr késett.

Ekkor a bábaasszony leült a küszöb közelében egy sarokkőre s elkezdte a gyereket vetkőztetni. Először azt hittem, hogy tisztába teszi, de csakhamar rémülettel vettem észre, hogy a kis nyomorultat a csípős hidegben meztelenre vetkőzteti. A szörnyű oktalanságon fölháborodva rákiáltottam az asszonyra:

– Megbolondult! Megöli ezt a kis gyereket!

– A, dehogy is, gazduram, – felelt nyugodtan az asszony. – Úgy illik, hogy pucéron várakozzék a jó Istenre!

Az apa és a nagynéni nyugodtan szemlélték a dolgot. Ez volt a szokás. Ha nem követik, baj éri a gyermeket.

Dühöngtem, szidtam a férfit, fenyegetőztem, hogy itt hagyom őket s próbáltam a kicsit erőszakkal betakarni. Hasztalan volt. A bábaasszony elmenekült előlem ki a havas mezőre. Ezalatt a gyerek testecskéje violaszínű lett.

Már éppen faképnél akartam hagyni e vadállatokat, amikor megpillantottam a plébánost, a sekrestyés és egy parasztfiúcska társaságában, amint a mezőn át felénk jöttek.

Elébe szaladtam s heves kifakadások között fejeztem ki fölháborodásomat. A plébános cseppet sem lepődött meg; nyugodtan folytatta útját anélkül, hogy lépteit a legkevésbbé is meggyorsította volna. Kézlegyintéssel mondta.

– Mit akar, uram? Ez itt a szokás. Mindnyájan így cselekesznek s mi nem akadályozhatjuk meg.

– De legalább siessen! – kiáltottam föl. Nyugodtan felelt: – Gyorsabban már nem mehetek.

A plébános bement a sekrestyébe, amíg mi továbbra is a templom küszöbén dideregtünk. Gyötrelmem bizonyára nagyobb volt, mint a kis meztelen újszülötté, aki a hideg lég harapásaitól keservesen üvöltött.

Végre a kapu kinyílt. Beléptünk. A gyermeknek egész szertartás alatt meztelenül kellett maradnia. A szertartás pedig a végtelenségbe nyúlt. A pap dadogva mondta el a latin igéket, amelyek ajkán egészen fonák értelmet kaptak. Egy szent teknősbéka lassuságával mozgott, tett-vett és fehér karinge szívemet megdermesztette, mintha az is másik hólepel lett volna, amellyel e férfiú gyötörni akarta volt e szerencsétlen, hidegtől megkínzott emberi álcát – valamely szívtelen, barbár istenségnek nevében.

Végre a keresztelés az előírt szokások szerint megtörtént s a bábaasszony újra becsavarta hosszú kendőbe a megfagyott gyermeket, aki éles, fájdalmas hangon nyöszörgött.

A plébános hozzám fordult: – Lesz szíves az anyakönyvet aláírni?

Meghagytam a kertészemnek: – És most rögtön menjenek haza s melegítsék meg ezt a gyereket.

Még néhány tanácsot is közöltem vele, amelyekkel talán a gyermeket még meg lehet óvni a tüdőgyulladástól.

A kertész mindent megígért és sógornőjével, meg a bábaasszonnyal együtt eltávozott. Én a sekrestyébe mentem a pap után. Mikor az anyakönyvet aláírtam, öt frankot kért szertartási költségek címén.

Minthogy az apának már tíz frankot adtam erre a célra, az újabb öt frankot kereken megtagadtam. A plébános azzal fenyegetőzött, hogy az anyakönyvi lapot összetépi és a szertartást megsemmisíti. Én viszont az államügyész közbelépését helyeztem kilátásba.

Sokáig veszekedtünk, de végre is fizettem. Alig értem haza, rögtön tudni szerettem volna, nem történt-e valami szerencsétlenség. Szaladok Kérandecékhez; hát az apa, sógornő és a tudósasszony a csecsemővel még nem jöttek vissza.

A magára hagyott anya fogvacogva didergett ágyában és roppant éhes volt, mert huszonnégy óra óta semmit sem evett.

– Hová a fenébe mehettek ezek? – kérdém tőle.

Minden izgalom és csodálkozás nélkül felelt:

– Betértek a kocsmába ünnepelni.

Ez is szokás volt itt. A tíz frankom bizonyára a szeszre és nem a szertartási költségekre kellett.

Húslevest küldettem az anyának s a kandallóban tüzet rakattam. Aggódtam és dühöngtem a kis gyerek miatt s megfogadtam, hogy ezeket a vadembereket tovább nem tűröm magamnál. Vajjon mi lehetett a didergő aprósággal?

Este hat órakor még mindig nem jöttek haza.

Meghagytam szolgámnak, hogy várjon rájuk s magam lefeküdtem.

Nemsokára mély álomba szenderültem, mert jól alszom, mint igazi tengeri medvéhez illik.

Hajnalban a szolga meleg vizet hozott a borotválkozásra és felköltött. Alig nyitottam ki szememet, első kérdésem az volt: »Mi van Kérandecékkel?«

Emberem habozott, azután rémüldözve mesélte el:

– Borzasztó volt, doktor úr! Éjfélkor jöttek haza, mind a hárman tökrészegen. Nemcsak Kérandec, hanem a két asszony is alig állott a lábán. Biztosan valamely árokban töltötték az éjt, mert az újszülött meghalt anélkül, hogy észrevették volna.

Kiugrottam az ágyból:

– A gyerek meghalt?

– Igen. Úgy tették az anyja ágyára. Ez mikor meglátta, keservesen sírni kezdett. A többiek inni adtak neki, hogy vigasztalódjék.

– Hogyan itatták a beteg asszonyt?

– Igen, doktor úr. Csak az imént tudtam meg. Minthogy Kérandecnek sem pénze, sem pálinkája nem volt, a lámpaszeszből ittak, amelyet a doktor úrtól kaptak. Abból ittak mind a négyen, úgyhogy semmi sem maradt az üvegben. Az asszony elég beteg is lett tőle.

Sietve öltözködtem fel s botot vettem magamhoz, hogy végigverjek e vadállatokon.

Mikor beléptem hozzájuk, az asszonyt a petroleumtól részegen és haldokolva találtam gyermeke kék hullája mellett.

Kérandec, a bábaasszony és a nagy Kermagan lány a földön horkoltak.

Hiába volt minden igyekezetem: az asszony dél felé meghalt.

*

Az öreg orvos elhallgatott. A konyakos üveget újra kezébe vette, töltött magának és az aranyszőke folyadékon át megcsillogtatva még egyszer a lámpafényt, amitől az olyan lett, mint olvadt topáznak a világos leve, – a meleg és csalóka italt ajkához emelte s egy hajtásra kiitta.