AZ EMBERNEK SZÜKSÉGE VAN A VALLÁSRA.
I.
A természetben sok tökéletes van, talán épen azért, hogy ez által megmutassa nekünk, miszerint a természet az Isten képe; de sok hiba is van benne, hogy megmutassa, miszerint a természet csakis képe az Istennek.
II.
Minden nyomorúságaink mellett is van bennünk valami leküzdhetetlen ösztön, a mely felemel.
III.
Ha az ember tökéletes lenne, elérhetné a boldogságot s eljuthatna az igazsághoz. És ha egészen tökéletlen lény lenne, nem volna meg benne sem az igazságnak, sem a boldogságnak eszméje. Ámde, szerencsétlenségünkre, él bennünk a boldogság eszméje, de azt elérni nem birjuk; érezzük az igazságot, de megvalósítani nem birjuk, nem lévén képesek sem arra, hogy biztosan tudjunk valamit, sem arra, hogy egyáltalában semmit sem tudjunk. Arra enged ez következtetni, hogy valamikor a tökéletesség állapotában voltunk, de onnan kiestünk.
IV.
Vajon a trónjától megfosztott királyon kivül van-e még más is, a ki boldogtalannak érezné magát, mert nem király? Vajon Aemilius Paulus boldogtalan volt-e azért, mert már többé nem lehetett consul? Ellenkezőleg; boldognak érezte magát azért, mert már volt consul; hiszen nem is lehetett volna mindig az. De Perseus, a ki mindig lehetett volna király, elvesztette királyságát, annyira boldogtalan volt, hogy szinte lehetetlennek látszott neki az élet. Ki bánkódnék azon, hogy csak egy szája van, s ki ne érezné fájdalmasan, ha csak egy szeme van? Az senkit sem bánt, hogy nincs három szeme; de vigasztalhatatlan, ha csak egy van.
V.
Az ember természetében rejlő ellentmondások oly nyilvánvalók, hogy sokan voltak, a kik azt állították, hogy két lelkünk van; mivel másként nem volna elképzelhető, hogy ugyanazon dologra nézve oly külömböző, oly ellentétes nézeteink lennének s oly gyorsan változtatnók meggyőződéseinket, úgy hogy a legnagyobb önhittség, merészség közepett minden átmenet nélkül egyszerre kétely és félelem fog el.25)
VI.
Az ember helyzetéről minden dolog felvilágosítja őt; csak meg kell érteni a természet szózatát. Mert az nem igaz, hogy Isten mindenben nyilatkozik és nem igaz, hogy mindenben elrejtőzik. De igaz az, hogy elrejtőzik azok elől, a kik kétkednek benne, és nyilatkozik azok előtt, a kik keresik őt. Mert az emberek mind együttvéve méltatlanok az Istenre és egyszersmind arra is vannak hivatva, hogy megismerjék őt. Az Isten megismerésére és tiszteletére vannak utalva természeti állapotuknál fogva és méltatlanok az Istenre romlottságuk miatt.
VII.
Ha az istenség soha egy kis részében sem jelent volna meg az ember előtt, akkor vagy azt kellene hinnünk, hogy nem létezik istenség, vagy hogy az emberek méltatlanok megismerésére. De ha csak olykor is megjelenik, a kétkedés ki van zárva. És mihelyt egyetlen egyszer megjelenik, már bizonyos, hogy mindig létezik. E szerint más következtetésre nem juthatunk, mint hogy van Isten s az emberek méltatlanok reá.
VIII.
Ha nem volna az ember előtt semmi homályos, akkor nem érezné gyarlóságait. Ha nem volna előtte semmi világos, nem remélné, hogy tökéletesebbé válhatik. És így nemcsak igazságos, hanem hasznos is, hogy Isten részben mutatkozzék és részben rejtve maradjon; minthogy az emberre nézve ép oly veszélyes az, ha ismeri az Istent és nem ismeri saját gyarlóságát, mint az, ha ismeri gyarlóságát, de nem ismeri Istent.
IX.
Minden, a mi e földön létezik, egyaránt hirdeti nekünk egyrészről azt, hogy az ember mily gyarló s mily könyörületes az Isten, másrészről azt, hogy mily tehetetlen az ember Isten nélkül s mily sokra mehet az Istennel.
X.
Minden, a mi e földön létezik, vagy azt mutatja az embernek, hogy mily tökéletlen, vagy azt hogy mily tökéletes. Minden vagy nagyságával, vagy gyarlóságával ismerteti meg őt.
XI.
Igazságtalannak születik az ember, mivel mindenkor önmaga felé hajlik; ez természetellenes. Az általánosra kell törekedni; mert az önzés a kezdete minden bajnak, rendetlenségnek, háborúnak stb. a társadalom minden terén.