Pascal gondolatai

ELSŐ RÉSZ.
A keresztyénség indokolásáról általában.

I.

Ha minden törekvésünket, minden cselekvésünket csupán a kétségtelen dolgokra kellene irányoznunk, akkor a vallásért semmit sem kellene tennünk; mivel a vallás nem olyan, hogy minden kétséget kizárna. De hiszen nagyon sokat teszünk mi bizonytalan eredmények elérése végett: gondoljunk csak a tengeren való utazásra, a háborúkra. Sőt azt mondom, hogy akkor épen semmit sem kellene tennünk, mert hisz semmi sem bizonyos; és több bizonyosság van a vallásban, mint ama reményünkben, hogy holnap meglátjuk a napot; mert az nem bizonyos, hogy a napot holnap meglátjuk-e, s kétségkívül lehetséges az is, hogy nem látjuk meg. Nem így a vallást illetőleg. Nem bizonyos az, hogy a vallás helyes-e; de ki merné azt mondani, miszerint kétségtelenül lehetséges az, hogy nem helyes a vallás? Ha tehát a holnap, vagy a bizonytalan érdekében cselekszünk, észszerűen teszünk.

II.

A jövendölések, a csodák és vallásunk egyéb bizonyítékai nem olyanok, hogy elmondhatnók rólok, miszerint mennyiségtanilag meggyőző erővel birnak. De csak azt engedjétek meg nekem, hogy elmondhassam, miszerint nem vétünk az észszerűség ellen, ha e bizonyítékoknak hitelt adunk. Van bennök világosság és homály egyaránt, hogy némelyeket megvilágítson s másokat homályba burkoljon. De a világosságuk olyan, hogy túlszárnyalja a homályt, vagy legalább is egyenlő azzal. És ennélfogva az ész nem mondhatja azt, hogy ne kövessük a vallást; erre más nem birhat rá bennünket, csak a rideg anyagiság és a gonoszlelkűség. Arra nézve tehát elég világossággal birunk, hogy a nem hivőket nyugodt lelkiismerettel elitéljük; de arra nézve nem, hogy őket a vallás részére megnyerjük. S ebből kitünik, hogy a hivőket nem az ész, hanem a kedély készteti a vallás követésére; és a nem hivőket nem az ész, hanem az anyagiság és a gonoszlelkűség készteti a vallás tagadására.

III.

Ki kárhoztathatná a keresztyéneket azért, mert nem tudnak számot adni azon okokról, a melyek őket a vallás követésére indítják? hiszen a kik ezt tehetnék, azok magok sem tudnak számot adni az okokról, melyek őket a vallás megvetésére vezetik! Fennen hirdetik, hogy a vallás ostobaság s ezt semmivel sem bizonyítják; de ne vegyétek ezt nekik rossz néven: mert ha bizonyítékokat akarnának felhozni, nem maradhatnának meg állításuk mellett. Állításuk csupán az által tünhetik fel helyesnek, hogy nem akarják bebizonyítani.

IV.

Csupán csak szánjátok azokat, a kik nem hisznek; hiszen eléggé szerencsétlenek már hitetlenségök miatt is. Csak akkor kellene őket megtámadni, ha ez hasznukra lenne; de ez mindig csak árt nekik.

V.

Azoknak, a kik ellenszenvvel viseltetnek a vallás iránt, mindenekelőtt azt kell kimutatni, hogy a vallás az észszel nem ellenkezik és hogy becsülésünknek méltó tárgya lehet; aztán vonzóvá téve a vallást előttök, tiszteletet kell szerezni annak. Majd elő kell adni, mily kivánatos, hogy a vallás csakugyan indokolható is legyen; aztán nagyságával és emelkedettségével fel kell tüntetni régiségét és szentségét és azt, hogy mily jóságos a vallás, midőn az igazi boldogságot igéri nekünk.

VI.

Az ész csak lassan hat, és a különböző álláspontok és nézetek közt gyakran eltéved, vagy nem birván áttekinteni tárgyát, elfárad. Nem így az érzés; ez gyorsan cselekszik s mindig kész is a cselekvésre. Arra kell tehát törekedni, hogy az igazságot eszünkkel megismerve, azt azután átérezzük; oltsuk be a hitet szivünk érzéseibe, mert különben hitünk mindig bizonytalan s ingadozó lesz.

VII.

Ne ismerjük félre önmagunkat, testből és lélekből állunk: és azért a rábirás eszközét nem csupán az ész bizonyítékai képezik. Hiszen hány dologról mondhatjuk azt, hogy kétségtelenül be van bizonyítva? A bizonyítékok csak az észt győzik meg. A szokás képezi a legerősebb bizonyítékainkat. Mert az az érzékeket nyeri meg, a melyek aztán elragadják az észt, a nélkül, hogy ez gondolkodhatnék. Ki bizonyította azt be, hogy holnap is nap lesz és hogy meg fogunk halni; és mégis van-e oly dolog, melyet az emberek általában jobban elhinnének? A szokás alkotja itt is meggyőződésünket; a szokás ad irányt egész életünknek. Igaz, hogy nem a szokáson kell kezdeni, ha az igazságot meg akarjuk ismerni; de ha már az ész meglátta, hogy hol van az igazság, a szokáshoz kell folyamodni, hogy a szemünk elől könnyen elillanó hitnek vázlatát elkészítse és aztán képét egészen megfesse; mert az fárasztó is, ha minduntalan bizonyítékkal állunk elő. A szokást hivjuk segítségül, s az így megalkotott hivésünk minden erőszakosság, fogás, és rideg bizonyíték nélkül fogja velünk elhitetni a dolgokat, és minden képességeinket e hivés felé irányozza úgy, hogy lelkünk abba mintegy természetszerűen belehull. Nem elég az, hogy csak a meggyőződés erejével higyünk; kell, hogy érzésünk ne hitesse el velünk az ellenkezőt.

Együttesen kell tehát megindítani az észt és a kedélyt: az észt a bizonyítékok által, melyekre elég rá mutatni; és az érzést a szokások által, melyek segélyével megakadályozzuk, hogy az az ellenkező irányba ne térjen át.

MÁSODIK RÉSZ.
A keresztyén vallás erkölcsi bizonyítékairól.

VIII.

Az egész nagy világ bölcs elrendezése a vallásosság ápolására vezet bennünket; s kell, hogy az emberek oly érzelmekkel teljenek el, mint a minőkre a vallás tanít és a vallás képezze azt a tárgyat és központot, mely felé minden irányul, oly annyira, hogy a ki a vallás elveit befogadja lelkébe, az tisztán lássa az emberi természetet és általában az egész világ folyását.

IX.

Ha az ember nem ismeri el, hogy önhitt, nagyravágyó, anyagias, gyönge, gyarló és igazságtalan: akkor vak. S ha azt elismeri és nem vágyódik elhagyni gyarlóságait, vajon mit mondjunk ily balga emberről? És nem kell-e feltétlen becsülésünket oda adni oly vallásnak, a mely jól ismeri az ember hibáit s nem kell-e vágynunk oly vallás igazságai után, a mely gyarlóságaink orvoslását igéri?

X.

Az igazi vallás fő jellege az, hogy arra késztet, miszerint Istent szeressük. Ez helyes is. De a mi vallásunkon kívül más vallás ezt nem rendeli így. A mi vallásunknak ismernie kellett az ember anyagiságát és tehetetlenségét, melynél fogva nem bír önmagától az erény ösvényére lépni. És így a vallásnak kell ily módokról gondoskodni, melyek közül legfőbb az imádság. A mi vallásunk ezt meg is tette és semmi más vallás nem is kivánja meg azt, hogy Istent szeressük és kövessük.

XI.

Hogy igaz legyen a vallás, kell, hogy ismerje természetünket; mert az ember természete, legfőbb java, valódi erényei és az igazi vallás oly dolgok, melyeknek ismerete egymástól elválaszthatatlan. A vallásnak ismernie kell az emberi nagyságot és gyarlóságot, s annak, úgy mint emennek is okát. A keresztyén valláson kívül mely más vallás ismerte fel mindezt?

XII.

A többi vallások, a pogány vallások, népszerűbbek: mivel csupa külsőségekből állnak; de nem nyerhetik meg magok számára az emelkedettebb lelkületűeket. Minden külsőség nélkül való, csupán értelmi vallás lenne a legmegfelelőbb az emelkedettebb lelkületűeknek; de az ily vallás a nép számára nem volna alkalmas. Egyedül a keresztyén vallás az, a mely mindenki lelkületének megfelel, egyesítve lévén benne a külsőség a lényeggel. Felemeli a népet a vallás lényegéhez, s a gőgösöket lealázza a külsőségekhez, e kettő nélkül nem tökéletes a vallás; mert kell, hogy a nép megértse a vallás által hirdetett igék szellemét és a műveltebbek alávessék lelkületüket a szent igéknek az által, hogy a külsőségekben részt vesznek.

XIII.

A keresztyén valláson kivül más vallás nem ismerte fel azt, hogy az ember a legkiválóbb s egyszersmind a leggyarlóbb teremtmény. A vallások egy része, a mely belátta az ember kiválóságát, aljasságnak és hálátlanságnak tekintette azokat az alantasabb érzelmeket és indulatokat, melyek az ember lényegében természetszerűleg bennrejlenek. Más vallások ismét csak ez utóbbiakat látták s nevetséges gőgnek tekintették a magasztos érzelmeket, melyek szintén természetesek az emberben.

XIV.

Isten rejtve lévén szemeink elől, minden oly vallás, mely nem mondja Istent láthatatlannak, téves; és az a vallás, mely e láthatatlanságnak okát nem adja, nem észszerű. A mienk mindezt megteszi.

XV.

Az emberi nagyság és gyarlóság oly kézzel fogható, hogy szükséges, miszerint az igazi vallás megtanítson bennünket arra, hogy vannak fenséges, de egyszersmind gyarló elvei is; mivel kell, hogy az igazi vallás jól ismerje természetünket, hogy ismerje természetünk magasztos és köznapi jellemvonásait, és mindezeknek okát is tudja adni. Kell, hogy számot adjon a bennünk rejlő csodálatos ellentmondásokról.26) Ha lehet egy főigazságba foglalni a vallást, úgy az a következő: a vallás tanítson meg arra, hogy csak őt imádjuk s őt szeressük. De mivel nem tudunk mást imádni, csak a mit ismerünk, s mást szeretni mint önmagunkat, kell, hogy a vallás e gyarlóságainkkal is megismertessen és azok ellen orvosságot adjon.

Hogy az ember boldog lehessen, arra nézve szükséges a vallás kijelentése, hogy van Isten, s hogy őt szeretnünk kell, s hogy egyedüli valódi üdvünket az képezi, ha az övéi lehetünk és egyedüli szerencsétlenségünket az, ha tőle elválva kell lennünk; tanítson meg a vallás arra, hogy vak sötétségben vagyunk, a mely megakadályoz abban, miszerint Istent megismerjük és szeressük és mivel kötelességünk őt szeretni, de anyagiságunk eltávolít bennünket tőle, tévúton járunk. Kell, hogy a vallás tudtunkra hozza azt az ellentállást, melyet Istennel és saját jóvoltunkkal szemben kifejtünk. Mutassa meg nekünk azt az útat, melyen orvoslásra lelünk s mondja meg, mi ez az orvosság. Nézzük sorra az összes vallásokat, vajon fogunk-e a keresztyén valláson kívül más olyanra találni, mely e részben kielégíthetne! Talán az a vallás lenne az, melyet ama bölcsészek hirdetnek, kik azt mondják, hogy a legfőbb jó önmagunkban rejlik? vajon csakugyan ott volna a legfőbb jó? meglelték-e ezek a bölcsészek az orvosságot összes bajainkra? vajon meggyógyíthatják-e azzal az önhitt embert, ha őt az Istennel egyenlőnek hirdetik? és ők teszik ezt, a kik azt mondják, hogy a boldogságot az anyagi gyönyörök adják meg nekünk és a kik ez által az állatokkal akarnak bennünket egyenlővé tenni! Ez volna a mi anyagiságunk gyógyszere! Nézzetek fel az Istenre, mondja egy részök, ime ott van ő, a kihez ti hasonlók vagytok s a ki azért alkotott titeket, hogy őt imádjátok. Egyenlővé tehetitek magatokat vele; a tudás, ha követitek, majd vele egyenlővé tesz. Mások azt mondják: Nézzetek le a földre, nyomorult férgek és látni fogjátok ott az állatokat, melyeknek ti társai vagytok!

Mivé lesz az ember? olyan lesz-e, mint az Isten, vagy olyan, mint a többi állat? mily rémítő távolság e végletek közt! mivé leszünk tehát? melyik vallás fogja velünk megismertetni boldogságunkat, kötelességeinket, a gyöngeségeket, melyek kötelességeinktől eltérítenek, az írt, mely meggyógyít s azt a módot, melylyel ez írt elérhetjük?

Lássuk csak, hogyan felel e kérdésre Isten bölcsesége, mely a keresztyén vallás tanaiban megszólal.

Hasztalanul keresitek, óh emberek, nyomorúságaitok orvosságát önmagatokban; a ti képességeitek mindössze csak annyira mehetnek, hogy megismertetik veletek, miszerint nem önmagatokban fogjátok fellelni az igazságot és boldogságot. A bölcsészek ezt igérték nektek; de igéretöket be nem válthatják. Hiszen azt sem tudják, mi képezi a ti boldogságtokat és hogy mik vagytok voltaképen. Hogy gyógyíthatnák meg bajaitokat, ha nem ismerik azokat! Legfőbb betegségtek az önhittség, a mely elvon az Istentől, és az anyagiság, a mely a földhöz bilincsel; és bölcsészeitek csak még súlyosabbá tették betegségteket. Ha Istent állították elétek, csak növelték önhittségteket; mert elhitették veletek, hogy hozzá hasonlók vagytok. És a kik e feltevés botorságát belátták, a másik végletbe sodortak benneteket, elámíva lelketeket, hogy a többi állatokhoz vagytok hasonlók és arra késztettek titeket, hogy az anyagiságban keressétek boldogságtokat, és osztozzatok az állatok sorsában. De ily módon nem fogtok valódi mivoltotok tudatára jönni. Ne várjatok tehát sem igazságot, sem vigasztalást az emberektől. Én vagyok az, a ki titeket alkottalak s csak én mondhatom meg nektek, hogy mik vagytok. De már nem vagytok olyanok, mint a minőnek teremtettelek. Én az embert szentnek, ártatlannak, tökéletesnek alkottam. Adtam neki észt és világossággal vettem őt körül. Közöltem vele dicsőségemet és csodáimat. S az emberi szem akkor tisztán látta Isten fenségét. Nem volt akkor homályban, mely őt megvakítja, a halandóság és a gyarlóság, mely őt annyira bántja, nem volt akkor osztályrésze. De ily nagy dicsőség önhitté tette őt. Önmagától remélt mindent megnyerni, függetlenül Isten segítségétől. Az érzékek, függetlenné téve magokat az észtől, s gyakran hatalmukba kerítve ezt, a gyönyörök keresésére vitték őt. S most már a teremtés minden kis tárgya vagy gyötri, vagy kisértetbe hozza őt, uralkodván rajta, vagy leigázván őt erejével, vagy pedig elbájolván őt ingereivel, a mi pedig még borzasztóbb és hatalmasabb uralom.

HARMADIK RÉSZ.
A vallás történelmi bizonyítékai.

XVI.

Látva az ember vakságát és gyarlóságait, s azokat az ijesztő ellentéteket, melyek természetében rejlenek, s látva ezt az egész nagy néma mindenséget, látva az embert ily elhagyottan a sűrű homályban, mintegy eltévedve s a mindenség egy kis zugába dobva, a nélkül, hogy tudná, ki dobta őt ide, s mit tegyen itt, s mivé lesz, ha meghal: félelem fog el, mintha alva valamely elhagyott rémes szigetre vittek volna s ott felébrednék, nem tudva, hol vagyok és hogyan távozhatom onnan. És ámulat lep meg, hogy kétségbe nem ejt ily borzasztó állapot. Körültem más hasonló természetű lényeket látok. Kérdem tőlök, hogy többet tudnak-e sorsok felől, mint én; s ők nemmel felelnek. És még ezek a szerencsétlenek, körültekintve s látva magok körül a teremtés ingerlő tárgyait, ezek hatalmának vetik alá magokat. És nem tudok itt köztök megállapodni, e lények társaságában, a kik hasonlók hozzám, gyarlók és tehetetlenek, mint magam. Látom, hogy nem jönnek segítségemre, midőn meg kell halnom; egyedül fogok meghalni, úgy kell tehát tennem, mintha egyedül volnék; és ha egyedül volnék, nem építenék házakat, nem vegyülnék a világi zajba, nem keresném senki becsülését, hanem csupán csak az igazság felkutatására törekedném.

Belátva azt, hogy sok jel mutat arra, miszerint ezen a világon kívül, melyet én látok, kell lenni egy más világnak is, kutatni kezdtem, vajon az Isten, a kiről mindenki beszél, nem hagyott-e itt vissza önmagából némi nyomot? Körültekintek és mindenütt csak sötétséget látok. A természet minden tárgya kétkedéssel és nyugtalansággal tölt el. S ha nem látnám sehol az istenség nyomát, nem tudnék hinni az Istenben. S ha ott látnám mindenütt a teremtő nyomait, nyugodtan, tétlenül dőlnék a hit karjaiba; de mert többet látok, semhogy tagadhatnám, és kevesebbet, semhogy állítani merném az istenség létezését, sajnálatra méltó állapotban vagyok és egyre csak azt kivánom, hogy ha az Isten tartja fenn a világot, mutassa őt meg nekem a hit megdönthetlenül; és ha csalnak azok a jelek, melyek az Istenre vallanak, oszlassa el ezeket teljesen a hit; vagy mindent mondjon meg nekem, vagy semmit sem, hogy láthassam az utat, melyet követnem kell. E nélkül azt sem tudom, mi vagyok s mit kell tennem, és sem kötelességeimet, sem helyzetemet nem ismerem. Lelkem vágyódik bármi áron is az igazság felismerésére és követésére.

A világ különböző tájain a vallások sokaságát látom. De egyiknek tanai sem vonzzák lelkemet és egyik sem adhat megnyugvást nekem. Egyaránt visszautasítom Mohamed és China vallását, Róma és Egyptom ős hitét, mivel egyik sem győz meg jobban, mint a másik s lelkemet nem tudja magával ragadni.

De midőn sorra veszem a különböző idők sajátszerűen változatos erkölcsi tanait, találok a világ egy kis zugában egy különös, elzárkózott népet, a melynek történelme a miénket századokkal előzi meg. E nép, – mely elég nagy számú –, egy Istent imád, és azt mondja, hogy ez Isten törvényei szerint él, s hogy minden intézményét Isten törvényei szerint alkotta meg. Azt állítja e nép, hogy csupán előtte fedte fel azt a rejtélyt az istenség, hogy az emberek romlottsága miatt az Isten elfordult tőlök, hogy az emberek csupán magokra vannak hagyatva, s innen erednek azok a tévelygések, azok az örökös változások, melyek a vallás és a társadalmi szokások terén feltünnek; de ők, e kiválasztott nép emberei rendíthetlenül ragaszkodnak szokásaikhoz. Azonban az Isten nem fogja örökösen ezen sötétségben hagyni a többi népeket; el fog jönni mindnyájok megszabadítója; és ők azok, a kik hivatva vannak arra, hogy e megszabadító eljövetelét hirdessék a világnak, hogy a bekövetkezendő nagy eseménynek majdan hősei legyenek és hogy felhivják az összes népeket, hogy egyesüljenek velök, hogy együtt várják e megszabadító eljövetelét.

E nép csodálatot kelt bennem s méltónak látszik arra, hogy figyelemmel kisérjem őt, mert sok meglepő és sajátságos dolgot látok nála.

E nép csupán testvérekből van összealkotva; míg más nép számos családból alakult, ez egyetlen egy embertől származott, és mind összevéve egy hatalmas családot alkot. Ez egyetlen a maga nemében!

E nép a legrégibb az ismert népek között; és nekem úgy tünik fel, hogy e körülmény is különös tiszteletet ad neki; s kiváltképen felvett kérdésünk tárgyalásánál kell őt figyelemben részesíteni, mivel, ha meg akarjuk tudni, vajon Isten megjelent-e valamikor az emberek előtt, e néphez, az ő ősrégi hagyományaihoz kell legelébb is fordulnunk.

E nép nemcsak régisége, hanem állhatatossága miatt is figyelemre méltó; mert hisz keletkezésétől fogva maig szakadatlanul létezett, míg más nép, mint a görög, a római, eltünt egészen. És mind a mellett, hogy, mint a történelem mutatja, oly hatalmas uralkodók és népek akarták őt elpusztítani, a nép fenmaradt s ő maga ezt természetesnek tartja. Végre szétszóródva az egész földön, történelme minden egyes nemzet történelmével összefügg.

Törvénye e népnek a világ legrégibb törvénye, s e mellett a legtökéletesebb és az egyedüli, a mely szakadatlanul meg volt tartva. A «törvény» szót is csak ezer évvel később ismerték a legrégibb népek is s még Homér sem említi e szót, a ki pedig oly sok népről szól. És törvényeiket a görög és római törvényalkotók is átvették részben, a mint ezt már nehány író kimutatni igyekezett.27)

S e törvény egyszersmind a legszigorúbb, legridegebb is az összes törvények között, halálbüntetés fenyegetésével kötelezvén a népet egyes jelentéktelenebb szabályok megtartására. S épen ezért is bámulatos, hogy oly sok századon át fenmaradt és pedig oly háborgó, izgalmas nép között; míg minden más nép időről-időre változtatta törvényeit, melyeket pedig könnyebb lett volna követni.

XVII.

Ez a nép továbbá csodálatosan őszinte. Szeretettel és hűséggel megőrzi Mózes könyveit, melyekben ez kijelenti, hogy népe mindig hálátlan volt Isten iránt s hogy még inkább az lesz az ő halála után, de hogy az eget és a földet hívja fel tanubizonyságul az iránt, hogy ő eléggé figyelmeztette arra népét; hogy végül az Isten haragra gerjedve e nép ellen, szét fogja őt szórni a nép összes népei közé. És ezt az őket oly annyira gyalázó könyvet életök árán is megőrzik. Ez oly őszinteség, melynek nincs mása, s mely már nem is természetes.28)

XVIII.

A zsidóság jelenlegi állapota is egyik bizonyítéka a hit erejének. Mert csodálatos, hogy e nép oly sok év óta fenmaradt és mindenkor nyomoruságos helyzetben volt, megvetve és gyalázva minden más néptől, mivel a Megváltót keresztre feszítette. És habár a nyomorúságos állapot a szakadatlan létezéssel ellentétben is van, ők, szerencsétlenségök mellett is folytonosan fenntartották magokat.

XIX.

A világ eltávolodván rendeltetésétől, az Isten gondoskodott egy egykorú történetíróról, meghagyta egy népnek, hogy annak iratait gondosan megőrizze; s elrendelte, hogy ez iratok hitelt nyerjenek s azokból mindenki megtudja azt, a mit tudnia kell s a mit csak ez iratokból tudhat meg.

XX.

Mózes nagyon okos volt; ez kétségtelen. Ha ámítani akart volna, azt bizonyosan ügyesen teszi, hogy észre ne vegyék. De ő egészen ellenkezően tett; mert ha meséket talált volna ki, alig lett volna népe közül valaki, a ki át ne látott volna a szitán.

Miért tette pl. az első embereket oly hosszú életűvé? és miért állított fel oly kevés nemzedéket? a nemzedékek sokaságában eltévedt volna, míg azt a kevés nemzedéket mindig eszében tarthatta; mert nem az évek hosszú sora, de a nemzedékek sokasága teszi a történelmet homályossá, hosszadalmassá.

Az igazság csak akkor változik meg, ha az emberek változnak. Mózes két dolgot: a teremtést és az özönvizet jól be akarta vésni népe emlékezetébe s azért, kevés nemzedéket állítva fel, ama két nagy eseményt közelivé tette, oly közel hozva azt korához, hogy mintegy látni vélte népe a teremtést s az özönvizet.

XXI.

A patriarchák hosszú élete őrizte meg a multak történetét az emlékezetben. Mert ha nem ismerjük eléggé őseink életének történetét, annak oka az, hogy nem éltünk velök együtt sokáig, s mielőtt még emlékünkbe jól bevésődött volna alakjok, már is eljutunk halálukhoz. Sem a tudomány, sem a művészet nem volt honos e népnél s minden idejöket őseik életének, az előttök élt nemzedékeknek megismerésére fordíthatták.

XXII.

Midőn azon elmélkedtem, honnan van az, hogy annyiszor hitelt ad az emberiség az álprófétáknak, a kik bajaink orvoslását hirdetik, ha éltünket az ő kezeikbe teszszük le, arra a megállapodásra jutottam, hogy ennek más oka nem lehet, mint hogy valóban kell lenni oly módnak, melylyel gyarlóságaink orvosolhatók; mert hiszen máskülönben nem volna oly sok álhit és ezek után nem futna annyira az emberiség, ha nem volna képzelhető a valódi, tökéletes hit létezése. Ha ilyen nem volna, ha gyarlóságaink orvosolhatlanok lennének, nem képzelnék az emberek, hogy azt valamikor elérhetik. Ellenben ha valaki azt állítaná, hogy a halál eljövetelét meg tudja akadályozni, senki sem hinné el ezt neki, mivel ezt még eddig senki sem merte kimondani. De ha nagy tekintélyű ember állítja, hogy felfedezte az összes bajainkat orvosló gyógyszert, a nép, a mely különbséget nem tud tenni, azt hiszi, hogy mivel már ismer több sikeres gyógyszert, most ismét ilyent fog kapni. Valaminthogy a holdnak a földre gyakorolt befolyásáról is sok téves nézetet elhiszünk, mivel egynémely befolyását, mint pl. a tenger apadását és áradását ismerjük.

Ezekből kifolyólag aztán világos előttem az, hogy oly sok csoda, boszorkányság, tévhit stb. van, létezik sok tévhit, mert igazi hit is létezik és van sok hamis vallás, mert van egy igazán helyes is. Ha ily igazi nem léteznék, oly sok ember nem képzelhette volna el azt a saját felfogása szerint s még több ember nem hitt volna azoknak. De mivel sok nagy dolog történt a világon, a melyekben sokan hittek: kész hinni az emberiség akkor is, ha csalódásban él. És abból, hogy vannak látszólagos, hazug csodák, nem az következik, hogy igazi csodák nincsenek, de ellenkezőleg épen az, hogy ilyenek vannak; és abból, hogy hamis vallások vannak, épen az következik, hogy kell lenni igazi, helyes vallásnak is. Mert az emberi szellem, ha némely dolgok igazsága előtt kénytelen meghajolni, ösztönszerű hajlamot érez az iránt, hogy más hasonló dolog igazságát is elismerje.

XXIII.

Ha nem akarnánk hinni az apostoloknak, vagy arról kellene meggyőződnünk, hogy ők csalódnak, vagy hogy ők magok ámítók. Mindkét esetet nehéz feltenni; mivel nem képzelhető az, hogy csalódni lehessen abban, hogy pl. valaki él-e, feltámadott-e? és az, hogy rosszakarattal ámítsanak, egyáltalában ki van zárva.

XXIV.

Készséggel elhiszem azt a történetet, a melynek igazságáért annak szemtanui képesek a halálba menni.

XXV.

Ha a keresztyén vallás helyességének bizonyítékait elősoroljuk, lehetetlen, hogy azok ereje által ne érezné magát mindenki meggyőzve. Nézzük e vallás elterjedését; képzelhető-e, hogy ha nem lenne az igazi vallás, annyira hódított volna? hiszen a legegyszerűbb, a legszelidebb, és semmi kényszert, semmi szigoruságot nem használt; nem volt pártfogója, sőt a föld összes népeinek uralkodóitól üldözve volt.

Nézzük a keresztyén lélek szentségét, fenségét és emberszeretetét. A pogány bölcsészek kiemelkedtek ugyan olykor embertársaik tömegéből részint nemesebb életök, részint magasztos s a keresztyénséggel némileg rokon lelkületök által; de egyikök sem mondta ki, hogy az alázatosság erény; hogy ha többnek is érezzük magunkat embertársainknál, azokat nem kell megvetnünk, hanem igyekezzünk őket is emelni. Csak a keresztyén vallás az, a mely egyesíteni tudott oly dolgokat, melyeket ellentéteseknek hittek addig; a keresztyén vallás az egyedüli, a mely kimondta, hogy alantabb álló embertársainkhoz való leszállás, az általános emberszeretet oly erény, mely nélkül a többi erény egy sem tökéletes.

Nézzük a szentírás meggyőző csodáit, magasztosságát, és a benne előforduló dolgok emberfeletti fenségét; s mindezt bámulatosan egyszerű módon vonzó, megkapó igazsággal előadva.

Nézzük a Megváltó egyéniségét. Képzelhető volna-e valaki olyan, a ki ne ismerné be emelkedett, magasztos szellemét, mely már gyermekkorában, a törvénytudók előtt is nyilvánult; és mégis a helyett, hogy szelleme által elkapatva, a tudósok sorába lépne, harmincz évig a puszták magányában tartózkodik s a nyilvánosság terére lépve, a szeretet vallását hirdeti, meggyőződéssel, bátran, nem törődve azzal, hogy ellenségeivé lesznek azok is, a kik akkor a legbölcsebbek hirében álltak! És apostolaivá egyszerű, minden képzettséget nélkülöző embereket választ. Vajon nem meglepő nagyság-e ez egy vallásalapítónál?

Nézzük ez apostolokat egyenkint, ez egyszerű embereket, kiknek a szeretet vallása egyszerre oly erőt adott, hogy a legkiválóbb bölcsészeket is zavarba ejtik és daczolnak a királyokkal és a zsarnokokkal, a kik az általok hirdetett vallást el akarják nyomni.

Nézzük a korábbi próféták hosszú sorát, a kik kétezer év óta követték egymást, megjövendölve a Megváltó megjelenését s életét előre egészen úgy megjósolva, a mint az be is következett; megjövendölve a Megváltó feltámadását, az apostolok kiküldetését, az evangyeliom hirdetését, a népek megtérését, s egyéb oly megtörtént eseményeket, melyek a keresztyénséget megállapították s a judaismust eltörülték.

Nézzük e jövendölések mindenikének bámulatos bekövetkeztét, melyek a Megváltó személyére nézve annyira megegyeznek, hogy vakság volna őt félreismerni.

Nézzük a zsidó nép állapotát a Megváltó eljövetele előtt és az után; mily virágzó volt az előtt s mily nyomorulttá vált az után, a hogy e nép megtagadta a Megváltót; mert még most is szét van szórva a föld kerekén, a többi nemzetek megvetésének tárgyaként.

Nézzük a keresztyén vallás folytonosságát, mely a világ teremtése óta szakadatlanul létezett, előbb az ó-testamentom szentjeinek szellemében, a kik a Megváltót várták, majd azokban, a kik őt követték. Egy más vallás sem mutat fel ily állandóságot s ez már magában véve is igazságának jele.

S tekintsük végül e vallás szentségét, tanait, szellemét; és itéljük meg, vajon lehetne-e abban kétkednünk, hogy a keresztyén vallás az egyedül igaz vallás és hogy nincs más vallás, mely azt csak meg is közelíthetné.