PASCAL.
Fényes lángész, mely, mint a csillag, ragyogva futja be pályáját s levilágít a földre; lángész, mely elérni látszik már a tökéletességet, de a mely eljutva az emberi tudás korlátaihoz, onnan visszaverődik és tehetetlenségének érzetében sebzett szivvel tudatja velünk nagy szellemének örökéletű vivmányait…
Ime Paskal életének története.
Gyermekkorában rendkivüli eszességével majdnem rémületbe ejti atyját és környezetét; tizenhat éves korában már az első rangú tudósok közt foglal helyet és felfedezései néhány évvel később nevét halhatatlanná teszik.
Atyja, a ki elébb Clermond-Ferrand-ban1) a törvényszék elnöke volt s később 1631-ben Párisban telepedett le, szellemes gyermekét, a ki anyját már három éves korában elveszté, maga kezdte nevelni s észrevevén, hogy ezt a mennyiségtan rendkivül foglalkoztatja, sőt izgalomba hozza, megtiltotta neki e tudománynyal való foglalkozást.
Pascal életéből nővére, madame Périer, a ki imádattal határos csodálatot érzett nagy szellemű és gazdag kedélyű testvére iránt, sok apró részletet mond el arra nézve, hogy mily rendkivüli módon nyilatkozott a gyermek lángesze. Atyjának kivánsága előtt meghajolt s nappalait egészen neki áldozta fel, gyorsan haladva előre a kijelölt tudományokban. De éjjeleit önmaga számára tartotta fenn, előszedve kedvencz mennyiségtani iróit s elmélkedve e tudomány rejtélyein.2)
Tizenhat éves korában írta első művét (Traité des sections coniques, a kúpszeletekről), a melylyel egyszerre megalapította hírnevét s a mely oly nagy feltünést keltett, hogy, mint madame Périer írja, általános volt az a meggyőződés, miszerint Archimedes óta a mennyiségtan terén nem tűnt fel ily rendkivüli tiszta lángész.
Egymás után következtek most Pascal mennyiségtani, természettani művei, felfedezései, korszakot alkotó új tételei. A nagy szellemi munka, melyet végzett, egészségét örökre tönkre tette; s még fokozta betegségét az a lelki rázkódás, melyen halála előtt néhány évvel keresztül kellett mennie. Egy ízben kikocsizva, megbokrosodott lovai a Szajna hídjáról a vízbe rohantak; a kocsi, miután eltört rudját a lovak magokkal ragadták, a hídon maradt és Pascal nem szenvedett sérülést; de ez esemény, a közvetlenül fenyegető veszély látása haláláig mély benyomással maradt képzelődésére. Különben husz éves korától fogva haláláig, 1662 augusztus 19-ig, mint maga mondta, alig volt oly nap, a mikor ne szenvedett volna.
A kedvencz tárgyával való foglalkozást abban kellett hagynia. Szórakozást ajánlottak neki. De a társadalom aprólékos szokásai nem tudták lekötni szellemét. Rövid ideig a párisi társaság kedvelt alakja volt; de csakhamar odahagyta a nagyvilág zaját. Ez időben írta a Discours sur les passions d’amour-t, melyből kitünik, hogy Párisban megismerte szive a szerelmet is; de vonzalmáról, melyet csak sejteni lehet, semmit sem tudunk.
Jacquelina nővérének tanácsára, a ki a Port-Royal-des-Champs zárdában volt, visszavonult teljesen a magányba. Nagy szelleme irtózván a tétlenségtől, figyelme korának bölcseleti és valláserkölcsi mozgalmai felé irányult.
A port-royali zárda élén akkor Angélique-Jacqueline Arnauld állt, e szellemes nő, a ki az egész zárdát újjá alakította, maga köré gyűjtvén az akkori eszmék legkiválóbb harczosait. A Port-Royal kormányzati ügyeinek vezetésére a jansenista Saint-Cyrant-t kérték fel, a ki magával hozta az új irány szellemét. Csakhamar aztán köréje csoportosultak a kor legelőkelőbb szellemei, mint Lemaitre, a hirneves ügyvéd és jogbölcsész, Séricourt, Lancelot Sacy, Antoine Arnauld, és mások3), többnyire rokonai a zárda főnöknőjének, a ki nővérét és anyját is magához vette a zárdába. A jansenismus, a melynek leghatalmasabb védbástyája a Port-Royal lett, tudvalevőleg az által akarta az egyházat reformálni, hogy dogmáit eredeti egyszerüségökbe óhajtotta visszavinni; új tanaival az egyetemes egyház egységét nem akarta megbontani, s e vallási irány megalapítója, ez idegen származású franczia Luther, katholikus akart maradni akkor is, midőn kimondta, hogy a hierarchiát át kell alakítani és hirdette a praedestinatio tanát.
Ez iránynyal szemben erős ellentállást fejtettek ki a régi iskola hívei, kik gyökeresebb változtatások nélkül akarták fenntartani az egyházat s a kik közt Bossuet foglalja el ékesszólásával az első helyet.
E két irány mellett egy harmadik is fellépett a harcz mezején, szenvedélyesebben kiméletlenebbül, mint a két előbbi. Ez volt a jezsuiták hatalmas tábora.
Midőn Pascal a Port-Royalba vonult vissza, a jansenistáknak erős vezérre volt szükségök. Arnauld nem birta már a harczot; a közvélemény gondolkodás nélkül fogadta el az ellenpárt nézetét, mely Arnauld és elvtársai iratait kárhoztatta.
Pascal elfogadta a reá váró vezérszerepet és mindenekelőtt megváltoztatta a harcz eddigi modorát. Nem elvont, tudományos értekezésekkel szállott sikra, hanem a társadalomhoz, a nagy közönséghez fordult s egyszerű és e mellett erőteljes, könnyed s szellemes modorban kezdte írni a Lettres de Louis Montalte à un Provincial de ses amis czímű művét, melyet csak egy megírni szándékolt, de kora halála miatt be nem fejezett nagyobb bölcsészeti műve bevezetésének tekintett, s a melyről Voltaire azt mondja, hogy «Moliére legjobb vígjátékaiban sincs több szellem, mint a Lettres à un Provincial első részében és Bossuet semmivel sem fenségesebb, mint a Lettres à un Provincial második része». Világos tiszta ész – ridegség nélkül; nemes kedély, érző szív – túlérzékenység nélkül; emberszeretet – elfogultság nélkül; az emberi gyarlóságok sokszor kiméletlen ostorozása – gyülölet nélkül; meglepő szellemesség – keresettség nélkül; egyszerű, és e mellett bámulatosan szép, vonzó stil; mélység – feneketlenség nélkül: ime Pascal egyénisége, mely előttünk műveinek olvasása közben mintegy kidomborodik. Minden sorából kiérezzük nagy szellemének merész szárnyalását az istenség felé. Hevesebb kifakadásai sem válnak visszataszítóvá; sőt van azokban is mindenkor valami vonzó, szeretetre méltó elem. Gondolatait olvasva, ott áll előttünk az ő rokonszenves egyénisége, mely a franczia szellem egyik méltó büszkeségét képezi.
Gondolatai, melyeket apródonként s minden rendszer nélkül írt, s melyeket legelőször a Port-Royal hozott nyilvánosságra, több kiadásban, változtatásokkal, kiegészítésekkel, kihagyásokkal jelentek meg; az egyes kiadók sokszor tetszésök szerint bántak el az egyes részekkel, úgy hogy, bár Cousin Viktor nagy fáradsággal s szigorú kritikával igyekezett az eredeti szöveget megállapítani, mostanáig sem birjuk teljesen Pascal eredeti szövegét.4)
Gondolataiban tükröződik vissza leginkább Blaise Pascal egyénisége. Az irónak, a ki, mint Cousin mondja, szívének vérével írt, tépelődései, kételyei, önmagának és az emberi tudásnak kicsinylése, de e mellett szeretete tisztán kitünik gondolataiból. Valami bámulatos közvetlenség, csaknem gyermekes báj csillog elő tiszta, romlatlan, fényes lelkületéből; s örömmel követjük őt, bárhová ragad magával. Érezzük, hogy ő, a ki a bölcsészetről, a tudományokról s a költészetről is olykor kicsinylőleg szólt, mily nagy bölcsész s akarata ellenére is mily nagy költő.
És bár Pascal boldogtalansága az életet sötét színben látja, jól esik nekünk, hogy érző szíve, emberszeretete minden során átragyog. És midőn bántó érzést kelt bennünk az a tudat, hogy fájdalmasan rövid életét szakadatlan szenvedések közt, a boldogság megismerése nélkül kellett eltöltenie: jól esik tudnunk, hogy szenvedéseit nagyon megenyhítette atyjának szeretete és az a benső, gyöngéd viszony, mely közte és két nővére közt mindvégig megmaradt; jól esik Pascal levelezését olvasnunk, melyet részint ő maga, részint pedig Jaqueline nővére nevében is Gilberte nővérével, madame Périer-vel és ennek férjével folytatott s a melyből kitünik egyrészről az ő gyöngéd testvéri szeretete, másrészről az az imádatszerű rajongás, melylyel őt nővérei körülvették.