Pascal gondolatai

Az ember gondolkodásra született; nincs egy pillanat sem, melyben valamiről ne gondolkoznék. De a gondolatok, melyek magokba véve boldoggá tudnák tenni az embert, ha örökké foglalkoztatnák őt és lekötnék figyelmét, csakhamar elfárasztanák. A szakadatlan egyformaságot soha sem szokhatja meg az ember; mozgásra, tevékenységre van utalva s szüksége van arra, hogy olykor megrázkódtassák őt ama szenvedélyek, melyeknek oly sok forrását leli fel szívében.

Az ember természetéhez legillőbb s a legtöbb egyéb érzelmet és indulatot magában foglaló két szenvedély: a szerelem és a dicsvágy. E kettőnek semmi köze sincs egymáshoz, habár gyakran kapcsolatba hozzák őket. Sőt egyik a másikat mindig meggyöngíti, s a legtöbbször tönkre teszi.

Bármily emelkedett lelkületű legyen is valaki, csak egy igazi, erős érzelem töltheti el lelkét, s ha a szerelem és a nagyravágyás találkozik egymással, mind a kettő eltörpül s nagyságának felét elveszti.

Az idő, az életkor semmi befolyással sincs e két szenvedély keletkezésére és megszünésére; megszülethetnek azok már a gyermekkorban és élhetnek a sírig. Mivel mindenek előtt a bensőség, a hév az, a mi élteti e szenvedélyeket: úgy látszik, hogy mindkettő inkább az ifjú kornak sajátja s hogy évek multán gyöngül mind a kettő; de ez mégis a ritkább esetek közé tartozik.

Az emberi élet fájdalmasan rövid. Rendesen a születéstől számítják azt; de én részemről csak az értelem kifejlődésétől számítom, a mi pedig legtöbbször csak az ember húsz éves korában fejeződik be. Addig gyermekek vagyunk.

Mily boldog az az élet, a mely szerelemmel kezdődik és nagyratöréssel végződik! Ha hatalmamban volna a választás, én ilyen életet kivánnék magamnak.

Szeretni, a míg az ifjú kor édes hevülete tart és a mikor ennek helyén üresség támad, ezt a dicsvágygyal tölteni be!

Minél emelkedettebb lelkületű valaki, annál erősebbek a szenvedélyei; mivel a szenvedélyt gondolatok, érzelmek és indulatok alkotják, a melyeknek forrása lelkünkben van s a testiség, az anyagiság csak mellékesen járul hozzájok. A szenvedélyek tehát oly erősek, a mily nagy maga a lélek, melynek összes képességeit lefoglalják magok számára. Csupán az igazi, erős, nagy szenvedélyekről szólok itt; mivel a kisebb indulatok gyakran jelentkeznek együttesen is és különféleségeikkel sokszor megzavarják az embert.

A nagy lélek mindenben nagy; minden sajátsága nagyságára vall.

Vajon kell-e szeretnünk? Hasztalan kérdezzük ezt. Ezt csak érezni lehet. Az okoskodás, a megfontolás itt ki van zárva; felkeresnünk nem lehet a szerelmet, hanem önkénytelenül ragadtatunk feléje. És ha eszünket hívjuk segélyül, hogy eligazodjunk, az mindig meg fog csalni minket.

A tiszta szellem csak tiszta érzelemre képes. Az emelkedett, tiszta lelkületűek hévvel szeretnek és öntudatosan.

Kétféle szellem van: az egyik biztosan, sokszor nehézkesen, de hajthatatlanul halad előre s ezt mennyiségtaninak nevezhetnők; a másik alkalmazkodó, hajlékony, s rendelkezik mindig változatos gondolatokkal, melyeket a szeretett lény sokféle tulajdonságaira alkalmaz; ezt finoman kiműveltnek lehetne neveznünk. Ez utóbbi egyetlen könnyed, futó tekintettel felismeri az embereket, a szem kifejezéséből, az egyes mozdulatokból következtet a szívre, a lélek működésére.

Ha valakinek a lelke e kétféle szellemi sajátságot együttesen birja, akkor magáénak mondhatja a szerelem legnagyobb gyönyöreit! mivel szelleme erős és hajlékony is egyszersmind; pedig e tulajdonságok mindenike szükséges két szerető szív megszólalására.

A szeretet érzelme már velünk születik s annál inkább kifejlődik szívünkben, minél tökéletesebbé, műveltebbé válik szellemünk. E velünk született szerelmi ösztönünk arra készt, hogy szeressük azt, a mi nekünk szépnek tünik fel; de nem mondja meg nekünk soha, hogy mi az, a mit szeretünk és miért szeretjük azt. Ki merné tehát tagadni, hogy mi csupán azért vagyunk itt e földön, hogy szeressünk? Valóban, akármint igyekeznénk is érzelmeinket elfojtani, szeretünk folyton, szünet nélkül. Még oly dolgokban is, a melyekből száműzni reméltük a szeretet érzelmét, a melyeket nem tartunk összeegyeztethetőnek a szeretet érzelmével, ott él elrejtve, titkon a mi szeretetünk. Az ember egy pillanatig sem lehet el szeretet nélkül.

Az ember nem szeret örökké önmagával foglalkozni. Azonban szeret: és így szeretetének tárgyát önmagán kívül kell keresnie. E tárgyat csak a szépben leli fel; de mivel ő maga Isten legszebb teremtménye, önmagában kell feltalálnia ama szépnek mintáját, melyet szeretete tárgyául a külvilágban keres. És mindenki megfigyelheti azt, hogy a szépnek első sugarait önmagában leli fel s aztán a szerint, a mint ezeknek a külvilág tárgyai megfelelnek, vagy ezekkel ellentétesek, – a szerint alakul meg bennünk a szépnek és rútnak eszméje. Ámde midőn az ember önmagát elhagyva, önmagából mintegy kilépve, az ez által támadt ürességet a külvilág valamely teremtményével akarja betölteni, nem elégedhetik meg bármivel. Szíve nagyon üres; olyannal kell betölteni szívét, a mi hozzá hasonló s legjobban megközelíti őt. A szépségnek tehát, hogy az embert kielégítse, nem csupán külsőleg szépnek, hanem a bennünk élő szépnek eszméjével összhangzónak, hozzánk hasonlónak is kell lennie. A hasonlóságot aztán csak nemünk különbözősége korlátolja.

A természet mindezek igazságát mélyen bevéste lelkünkbe; gondolkodnunk sem kell a végett, hogy minderre rá jőjjünk. Érezzük, hogy a szívünkben üresség van, mely betöltésre vár. De jobban érezzük, semhogy egészen kifejezni birnók.

Habár a szép eszméje eltörülhetlenül lelkünk mélyébe van vésve, megvalósulása a körülményekhez képest az egyeseknél különböző. A szép külső alakját mindenki máskép képzelheti. Mert nem az elvont, eszményi szépet keressük csupán, hanem azt bizonyos alakban akarjuk látni, melynek apró részleteit is megalkotjuk; s el lehet mondani, hogy mindenkinek a lelkében megalakul annak a szépnek az eredetije, a melynek másolatát keresi a nagyvilágban. De sokszor a nők határozzák meg eszményeinket; a nekünk tetsző nő egyéniségéből vonjuk le az egyes tulajdonságokat: előbb valósul meg a szép, s aztán csak ebből alkotjuk meg az eszményt. A nők korlátlanul uralkodnak lelkünkön s bevésik oda annak a szépségnek az eszményét, a melylyel ők birnak, vagy a mely nekik tetszik; és így az ő akaratuk szerint alakul meg bennünk a szépnek eszméje. Ez az oka annak, hogy a szőkéknek és a barnáknak megvan a magok százada: a nők ízlése szerint alakul a mi ízlésünk is.

A világ, vagy az egyes országok sokszor szabályozni akarják a szép eszményét. Pedig nagyon különös, hogy a szokás annyira bele játszék érzelmeinkbe.

A szép általános szabályainak megállapítása azonban nem akadályozza meg azt, hogy mindenkiben külön eszméje éljen a szépnek, a mely szerint ítéljen mások felől és a melyre támaszkodva ki merje mondani, hogy az ő szerelmének tárgya a legszebb a világon.

A szépség sokféle alakban jelentkezik; fenntartására a nő egyénisége már magában véve is elégséges. A mely nő szellemes, bámulatosan tudja szépségét folytonosan éleszteni. A mely nő tetszeni akar, és a szépség előnyeit legalább részben birja, mindenkor eléri czélját; és bármilyen óvatos legyen is a férfi, a nő, ha nem is törekszik erre, meg fogja magát szerettetni. Ha a férfi szívében van még bármily kicsiny betöltésre váró hely, a nő könnyen befészkeli magát oda.

Az ember gyönyörökre született: érzi ezt és nincs is ennek felismerése végett egyéb bizonyítékra szüksége. Csakis észszerűen cselekszik, midőn átadja magát a gyönyöröknek. De legtöbbször csak érzi szívében a szenvedélyt, a nélkül, hogy tudná, mikor és hogyan keletkezett az.

A valódi és álgyönyör egyaránt eltöltheti a lelket. Ha nem is igazi az öröm, elég, ha azt hiszszük róla, hogy az.

A szerelemmel mindenütt találkozunk. Magunk is könnyen hajlunk a szerelem felé. Semmit sem fogadunk be oly örömest a szívünkbe, mint a szerelmet. Ez az ember legtermészetesebb érzelme.

És a szerelemre az idő nincs semmi befolyással; nem öregszik az soha. Mindenkor újszülött a szerelem. Igy mondják nekünk a költők s gyermek alakjával testesítik meg ez érzelmet. És mi szivesen elhiszszük; mert érezzük, hogy úgy van.

A szerelem szellemessé tesz minket és a szellem tartja fenn a szerelmet. Mindennap újabb tetszést kell keltenünk és látszólagos egyformaság mellett bámulatos változatosságra vagyunk képesek.

A becsvágynak van bennünk egy bizonyos forrása, mely önmagunk előtt úgy tünteti fel egyéniségünket, mint a mely saját magunkból kikelve a külvilágban is képes volna többféle szerepet betölteni. E becsvágy, e hiúság visz bennünket sokszor a szerelemre is. Arra vágyódunk, hogy mi is szerettessünk és sóvárogva merülünk el a szeretett lény szemeinek nézésébe, hogy ezekből kiolvassuk az óhajtott viszonszerelmet. Mert a szem fejezi ki a szív érzéseit; de a szem beszédét csak a szerető szív érti meg.

Az ember önmagában véve tökéletlen lény; saját mását kell feltalálnia, hogy boldog lehessen. És legtöbbször olyat keres, a kivel hajlama, lelkülete megegyezik; mert ily lénnyel egyesülve véli a boldogságot, saját lényének érvényesülését legkönnyebben feltalálni. De sokszor megesik, hogy valaki önmagánál emelkedettebb lelkületű lény felé vonzódik; csakhogy ilyenkor a szerelem mellett azonnal feltámad a nagyravágyás, mely a magasabban álló lény elnyerésére ösztönöz. Nemsokára aztán annyira elhatalmasodik itt a nagyravágyás, hogy elöli a szerelmet. Zsarnokká válik, mely nem tűr társat az uralomban; egyedül akarja birni a hatalmat s mellőle minden érzelemnek, minden szenvedélynek pusztulnia kell.

Az emelkedett lélek vonzalma, barátsága jobban betölti szíveinket, mint a köznapi lények szeretete. Ez utóbbi viszonzás nélkül úszik át szívünk felszínén; míg az emelkedett lélek szerelme betölti egész lényünket és ott marad örökké.

Gyakran szólunk oly dolgokról, melyeket csak úgy bizonyítunk be, hogy felhívjuk hallgatóinkat: figyeljék meg önmagokat, elmélkedjenek a mondottak felől és be fogják látni szavaink igazságát. Ily bizonyítékokat hozhatok én is itt elő.

Ha valaki gyöngéd és finom lelkületű, bizonyára a szerelemben fognak e lelki tulajdonai leginkább mutatkozni. Mivel a szerelem érzelme által önmagunkból kikelve, a külvilág valamely teremtménye iránt vonzódunk: mindazt, a mi a szeretett lényt és vonzalmunkat fenyegethetné, – mivel az a külvilágból jön, – könnyen megláthatjuk s kerülhetjük. Valódi gyöngédségre csak az emelkedett, tiszta, kiművelt szellem képes. A gyöngédség legtöbbször öntudatlan; nem mindenki gyöngéd, a ki ilyennek tartja magát; és a ki gyöngéd akarna lenni, az épen nem igazán gyöngéd. A nők örömest látják a gyöngédséget a férfiaknál és nézetem szerint ezzel lehet őket leggyakrabban megnyerni. A szellem nagysága előtt, mely az illetőket másoktól megkülönbözteti s mely mindig gyöngédségre vezet, a nők örömest hajolnak meg. A gyöngédség, mivel a szellemi képesség egyik nyilvánulása, miként emez, általában szintén velünk születik.

Minél emelkedettebb, kiműveltebb szellemű valaki, annál több szépséget vesz észre; de mihelyt igazán szeret, azontúl csak egy szépség létezik számára.

Egy gondolattal való szakadatlan foglalkozás elfárasztja az emberi szellemet. És ezért a szerelem gyönyöreinek maradandósága érdekében, olykor el kell felednünk s tudatunkból kiragadnunk azt, hogy szeretünk. Ez nem hűtlenség a szeretett lény iránt, mert hiszen mást nem szeretünk; hanem csak újabb erő gyűjtése arra, hogy még jobban szerethessünk. A természet parancsolja azt s lelkünk öntudatlanul engedelmeskedik. Mily gyarlóságára mutat ez az emberi természetnek! mennyivel boldogabbak lennénk, ha örökké szakadatlanul egy gondolatnak élhetnénk!

A szerelemnek megvannak a maga kínjai, de végtelen gyönyörei is. Mily boldogság minden gondolatunkat és tettünket arra irányozni, hogy megnyerjük mindig annak a tetszését, a kit legjobban becsülünk! Tanulmányozzuk saját lelkünket, hogy jobb érzéseinket sorra előszedjük és egyéniségünkkel megismertessük a szeretett lényt, a ki egy tekintetével gyönyört és kínt okozhat; és ha ő nem is figyeli meg lelki állapotunkat, mily büszke elégtétel az már magában véve is nekünk, hogy ő az, a mindenek felett becsült lény, a ki hullámzásba hozza érzéseinket! Szeretnők, ha egyszerre száz nyelven szólhatnánk, hogy kifejezzük érzelmeinket s mivel szó nem jön ajkainkra, tekintetünkkel, mozdulatainkkal akarunk ékesszólók lenni.

Mindeddig még csak gyönyöreit ismerjük a szerelemnek, mely szakadatlanul foglalkoztatja lelkünket. Boldogok vagyunk; mivel szünet nélkül lekötve tart az a törekvés, hogy ápoljuk érzelmünket, mely oly kellemesen érinti szívünket. De ily állapotban nem maradhat soká a szerelem; mivel egyedüli tényezők vagyunk még oly érzelemnél, melynél szükségképen két szereplő szükséges, a vágyódás izgalmai kimerítik a lelket.

Az érzelem megmarad továbbra is ugyanaz; de új elemek vegyülnek bele. Arra törekszünk, hogy megszerettessük magunkat.

Ez útat megtéve, a túláradó érzelem megapad és ha nem nyer segítséget azon forrásból, mely az érzelmet magát létre hozta, a szívnek elfojtva tartott sokféle ellentétes indulatai életre kelnek s a szívet ezer darabra tépik. De a reménynek csak egyetlen kis sugara újra feléleszti s előbbi állapotába helyezi a szerelmet. Gyakran pedig csak játékot űznek velünk a nők; de sokszor igazi szánalmat éreznek irántunk. Csak reménysugár legyen – és boldoggá tesz.

Az igazi benső érzelem az első lépést a szemek ékesszólásával teszi meg. Csakhogy ez ékesszólás titkát jól meg kell érteni.

Ha két egyén ugyanazon mély és igaz érzelemmel van eltelve, nem fedezheti fel egymás titkát, vagy pedig csak az egyik érti meg a másik néma ékesszólását; de azt ez utóbbi nem tudja, vagy nem meri tudni.

Ha szeretünk, önmagunk előtt egész másoknak tününk fel, mint a mik azelőtt voltunk; és azt hiszszük, hogy mindenki észreveszi rajtunk e változást; pedig e feltevésünk nagyon téves. De mivel eszünket szenvedélyünk korlátok közé szorítja, nem itélhetünk tisztán s bizalmatlankodunk mindenki iránt.

Ha szeretünk, folyton rettegünk attól, hogy észreveszik vonzalmunkat.

És minél hosszabb a szerelem ez útja, annál több gyönyört éreznek a gyöngéd finom lelkületűek.

Vannak olyanok, a kiknek sokáig szükségök van a reménylésre: ezek a gyöngéd, emelkedett lelkületűek; s vannak ismét olyanok, a kik nem tudnak sokáig ellentállni az akadályoknak: s ezek a durvább, műveletlenebb, köznapi lelkek. Az előbbiek tovább és több lelki gyönyörrel szeretnek; az utóbbiak vonzalma hirtelenebb, követelőbb és gyorsabban lejárja magát.

A szerelem legelső jelensége: a határtalan tisztelet az iránt, a kit szeretünk.

Nincs semmi a világon, bármily magasztosnak, nagynak tünik is fel, melyet hasonlítani mernénk szerelmünk tárgyához.

Az írók soha sem festhetik elég híven szerelmes hőseik lelki állapotát, hacsak ők magok is nem élték át a szerelem gyönyöreit.

Egyszerre többet, vagy sokszor igazán szeretni: épen olyan természetellenes, mint a milyen visszataszító az, ha valaki valamely dologról igazságtalan ítéletet mond. Az igazi, erős szenvedély többszöri vagy együttes jelentkezése oly bántó hatással van ránk, mint az igazságtalanság.

A szerelemben a némaság többet fejez ki, mint a szó. A szótlanságra kárhoztatott szerelem ékesszólóvá válik. Megfontolás nélkül, pusztán csak az érzelem uralmának engedve, némaságunk, mozdulatlanságunk mindent kifejez.

Sokszor szeretsz olyant, a ki nem is sejti érzelmeidet; és mégis oly hű maradsz hozzá, mintha szerelmed viszonozva volna.

Az emberi lélek megismerésének egyik módja az, ha magunkat másokhoz hasonlítjuk.

Nekem meggyőződésem az, hogy a valódi benső szerelem elfeledteti velünk társadalmi állásunkat, barátainkat és az egész külvilágot. És ezért visz oly magasra a szerelem, mivel minden gondolatunk egyetlen lényt vesz körül, a mely elégnek tünik fel nekünk az egész életre; szívünkben, melyet egyetlen érzelem teljesen betölt, nincs többé hely semmi más számára. Gondjaink, nyugtalanságaink, kétkedéseink eltünnek. Nem törődünk többé azzal, mit mond a világ. Mások véleménye nem létezik számunkra; minden tettünk, minden gondolatunk észszerű, mert igaz.

Nem csupán szokás az, hanem természetünkből kifolyó szükségszerűség, hogy a férfiak teszik meg az első lépést a nők hajlamának megnyerésére.

Az az önfeledtség, mely a szerelmet kiséri, és önmagunknak a szeretett lényhez való fűzése, oly tulajdonságokat kelt bennünk életre, a melyek eddig egyáltalában nem voltak meg bennünk, vagy nem voltak kifejlődve. Mindenki átnemesül, lelke emelkedetté, magasztossá válik.

A szűkkeblű ember szabadelvűvé válik, sőt nem is emlékezik már előbbi lelki tulajdonságaira. Előbbi szenvedélyei, indulatai összezsugorították lelkét, melyet most a szerelem kitágított, terjeszkedővé tett, az önzés korlátai közül a külvilágba hozott ki.

Helytelen dolog azt mondani, hogy a szerelem az észt nélkülözi. Semmi meggyőző okot sem tud felhozni az, a ki a szerelem észszerűségét el akarja vitatni. A szerelem azonos az észszel. A gondolatok rohamosan, birálat és megfontolás nélkül követik ugyan egymást; de mégis csak az észnek, a léleknek működése az; ha másként lenne, nem lennénk egyebek szomorú gépeknél. Ne zárjuk tehát ki az észt a szerelemből, mert hiszen az elválaszthatatlan ettől. Nincs igazuk azoknak a költőknek, a kik a szerelmet vaknak írják le; vegyük le a köteléket szemeiről és adjuk vissza látását újra, melyet önkényesen el akartak tőle venni.

A valódi szerelem tevékenységre ösztönöz. Az izgalmak, melyek szívünkben támadnak, arra késztetnek, hogy eszünk is megfelelő mozgásba jőjjön s a tevékenységre való vágyódás kihat a külvilágra is. Új, változatos dolgok megismerésére törekszünk. Lelkünk magasztosabbá válik s életünk sem folyhatik le a köznapiság megszokott viszonyai közt. Minden, a mi emeli lelkünket, éleszti szerelmünket is. A kellemes és szép azonos fogalmak, melyeket mindenki saját hajlamai szerint alakít meg magának. Sokan valami nagyon elvont, s oly magasan álló fogalomnak tartják a kellemest, hogy azt az ember nem birja elérni. Pedig a kellemesség, mint emberi tulajdonság, nem egyéb, mint könnyed, élénk szellem. És e tulajdonság az, a mely okvetlenül szükséges a szerelemnél.

A tisztelet és szeretet helyes arányban legyenek egymáshoz; támogassák egymást, és különösen a tisztelet soha se nyomja el a szeretetet.

A szerelem nem az emelkedett lelkeknél fordul elő leggyakrabban; – igazi, benső szerelemről szólok –; nagyfokú szenvedélynek kell elömleni rajtok, hogy megrázkódtassa őket. De ha aztán szeretnek, sokkal igazabban szeretnek, mint mások.

Sokan mondják, hogy vannak a szerelemre inkább és kevésbbé hajló nemzetek. De ez téves állítás; legalább oly értelemben, mint mondják. A szerelem nem egyéb, mint egyetlen egy gondolathoz való hozzáfűződés; és így az egész földön egy és ugyanaz. Az éghajlat csupán az érzelem lényegéhez nem tartozó anyagiságra lehet befolyással; de magára az érzelemre nem.

A ki a szerelmet híven játszsza, az igazán szeret. A szerelem látszatát az, a ki nem szeret, nem adhatja meg. Az érzelem nem álczázza magát soha; és ebben mégis különbözik az igazságtól, a mely sokszor álruhában jelenik meg.

A szerelem közvetlen és így – habár csak az előtt, a ki azt megérteni hivatva van – elárulja magát; míg az igazság sokszor elrejtőzik.

Ha távol vagy attól, a kit szeretsz, elképzeled magadban, hogy mi mindent fogsz tenni és elmondani, és ha közelében vagy, semmit sem cselekszel és semmit sem szólsz. Mért van ez így? Mert távollétedben eszed képes a megfontolásra, elmélkedésre; míg a szeretett lény jelenlétében eszed megzavarodik és elhatározásra képtelen.

Semmit sem mersz koczkáztatni a szerelemben; mert félsz, hogy mindent elvesztesz. És mégis meg kell tenned a lépéseket, hogy előbbre haladj. De mennyire szabad előre lépned? Félve, remegve gondolsz erre, a míg rá nem jösz a kellő távolságra.

Legjobban megzavar az, ha olyant tapasztalsz, a mit előnyödre magyarázhatnál, de nem mered annak valóságát elhinni. Remény és félelem közt hányódol, de végre is ez utóbbi győz.

Ha valódi bensőséggel szeretsz, mindig új és új alakban tünik fel szereteted tárgya. Rövid távollét után azt hiszed, hogy már kevésbbé szeret. És mily öröm az, ha sértetlenül feltalálod ismét szerelmét! Nyugtalanságod azonnal eloszlik. Csakhogy ehhez szükséges az, hogy már nagyon előhaladtál légyen a szerelemben; mert a kezdődő érzelmen, melynél a viszontszerelem érzete még meg nem szilárdult, mindig újabb és újabb nyugtalanság tombol át.

És a míg a képzelődés gyötrelmei akként kínoznak, kivánod látni a szeretett lényt, remélve, hogy az ő jelenlétében eloszlanak kételyeid; de meglátva őt, úgy érzed, hogy még jobban szenvedsz. Az elmúlt kínokat újabbak váltják fel, melyek még inkább gyötörnek. És nem vagy-e ily állapotban szánalomra méltó?