IRÓI TEKINTÉLY A BÖLCSELET TERÉN.34)
Korunkban oly feltétlen tekintélye van a régi világnak, hogy az akkor élt középszerű tehetségek mondásait is csalhatatlan igazságok gyanánt szokás hirdetni; senki sem meri koczkáztatni valamely új tételének napfényre hozatalát, mivel a legtisztább okoskodást is könnyen megdönthetné a régi íróknak egyetlen egy talán véletlenül odavetett szava.
Nem akarok meglévő hibát más hibával elűzni; nem akarom azt, hogy a régi kort, melyet érdemén felűl méltányolunk, teljesen megszünjünk becsülni.
Nem szándékom az ókor tekintélyét megsemmisíteni, hogy helyébe a szabad okoskodás korlátlan uralmát tegyem; csak az ellen szólalok fel, hogy napjainkban már az ókor szellemét a szabad gondolkodás rovására dicsőítik.
Hogy helyes állapotot foglalhassunk el, nézetem szerint különbséget kell tennünk az egyes tudományok közt, nevezetesen azok közt, melyek kizárólag történelmiek s melyeknek tárgyát épen az képezi, hogy mit mondtak, mit írtak mások, és azok közt, a melyeknek igazságait az elmélkedés alkotja meg.
E szempontból kell az írói tekintély kérdését eldönteni.
Oly tudományok terén, a melyeknél azt kutatjuk, hogy mit írtak, mit mondtak mások előttünk, mint a minő a történelem, a földrajz, a tételes jog, a nyelvtudományok és főképen a hittudomány, a melyek tehát az isteni, vagy emberi cselekedeteket, állapotokat, az egyes tényeket tárgyalják, ily tudományoknál szükségképen elő kell keresni a korábbi írók könyveit, mivel ezekben mind azt feltaláljuk, a mire szükségünk van.
Ha azt akarjuk megtudni, ki volt a francziák első királya; hova helyezik az első délkört; mily szavakat használtak valamely holt nyelvben: csak a könyvek adhatnak utbaigazítást. És ki tudna még itt valami újat is mondani, olyant, a mi nincs meg az illető könyvekben?
Csupán az irói tekintély vezethet itt nyomra. De legkiválóbb szerepe van mégis a tekintélynek a hittudományok terén, a melyeknek igazságait örömest elfogadjuk, ha a szent könyvekből olvassuk; mivel a hit elvei az emberi természeten és okoskodáson felül állnak, az emberi szellem sokkal gyarlóbb, semhogy saját erejéből felérjen magaslatukra, és csakis úgy juthat a hit igazságainak megismerésére, ha valamely természetfeletti hatalmas erő viszi fel oda.
Másként van ez oly tárgyakkal, melyek érzékeink alá esnek s okoskodásunk hatalmába keríthetők: a tekintélynek itt nem veszszük hasznát, csupán az ész, a tiszta gondolkodás vezet czélhoz. A tekintélynek és az észnek megvan a magok hatalmi köre: itt az ész uralkodik. És mivel az ily tudományok az emberi szellem nagyságának arányában nagyobbodnak, az észnek tág tere nyílik itt az érvényesülésre, az ész egész nagyságában szétterülhet e tudományok mezején, kimeríthetlen termékenységével szakadatlanul alkothat és újabb találmányai végtelenek és folytonosak lehetnek.
A mennyiségtan, a zene, a természettan, az orvostudomány, az építészet és egyéb oly tudományok, a melyek alá vannak vetve a tapasztalat és az emberi okoskodás befolyásának, folyton gazdagodnak, hogy elérjék a tökéletességet. A régiek az előttük élt nemzedékektől kezdetleges alakban vették át e tudományokat; és mi is tökéletesebb alakban akarjuk az utánunk következő nemzedékeknek átadni azt, a mit átvettünk.
Mivel ezeknek tökéletesítése sok időbe és fáradságba kerül, kétségtelen, hogy a mi összes fáradságunk kevesebbet hozhat létre, mint a már előttünk lefolyt idő, s az előttünk élt elmék okoskodása; szükséges megismernünk a tudomány addigi vívmányait, de csak azért, hogy ezen az alapon aztán tovább fejleszszük azt; az előttünk élt írók alkotásaival karöltve kell előre haladnunk.
E megkülönböztetést jól átértve, sajnálkoznunk kell azok vakságán, a kik a mennyiségtan terén mások nézetét hozzák fel bizonyítékul, a helyett, hogy az ész okoskodásaival, vagy tapasztalati tényekkel igazolnák tételeiket; s viszont megvetéssel kell elfordulnunk olyanoktól, a kik a hit birodalmában a szent írás szavai helyett puszta okoskodásokkal lépnek fel. El kell itélnünk azok gyávaságát, a kik a mennyiségtan terén nem mernek valami ujat felfedezni s le kell álczáznunk azok vakmerőségét, a kik a hittudomány mezején újításokkal lépnek fel.
Pedig századunk egyik baját épen az képezi, hogy a hittudomány terén új nézetek keletkeznek, melyeket a régi kor nem ismert35), melyeket makacsul állítanak az illetők s a melyeket a tömeg tapsok kiséretében fogad el; míg az a valóban kevés új vivmány, melyet a mennyiségtan, vagy a bölcselet valamely ága hoz létre, ellentállásra lel, mihelyt az elfogadott nézetek legkisebbikébe is beleütközik: mintha a régibb kor bölcsei előtt kötelesség volna feltétlenül meghajolni, mig a hit eredeti tiszta forrásainak elfogadásához bizonyos kegyes, leereszkedő jóakarat volna szükséges!
E visszaélések teljesen megbontják a tudomány rendjét; a hit terén minden újítás téves, mig ott, a hova korunk nem mer nyulni, nagyon is helyén való lenne újabb vivmányok létesítése.
Alkalmazzuk igazságosabban hiszékenységünket és kételyeinket és szorítsuk kellő korlátok közé az ókor bámulatát. Az ész hozta létre a régi kor okoskodásait, az ész mérlegelje tehát értéküket, az itéljen felőlök. Gondoljuk meg, hogy ha a régiek semmit sem mertek volna ahhoz hozzátenni, a mit elődeiktől átvettek, utódaikat megfosztották volna az ő új felfedezéseik gyümölcsétől.
Mivel azonban ők az elődeiktől átvett ismereteket csupán eszközül használták fel újabb ismeretek gyűjtésére, és mivel e szerencsés merészségök megnyitotta előttök azt az utat, melyen nagy alkotásaikhoz eljuthattak: mi is úgy fogadjuk el az ő szerzeményeiket; az ő példájok nyomán mi is csupán csak eszközül, nem pedig végczélul fogadjuk el az ő vívmányaikat. Követve példájokat igyekezzünk őket túlszárnyalni; utánozzuk őket, hogy majd elhagyhassuk.
Igazságtalanok lennénk, ha nagyobb hódolatot tanusítanánk irántok, mint a milyennel ők elődeink iránt viseltettek; igazságtalanság volna részünkről a feltétlen hódolat, a melyre őket csupán azért tartjuk érdemeseknek, mivel ők elődeik iránt nem viseltettek ily vak hódolattal, hanem elfogadva és felhasználva vívmányaikat, újabb alkotásra törekedtek!
A természet elrejti előlünk titkait. Szakadatlanul működik a természet; de alkotásait nem mindenkor ismerjük fel. Az idő, korról-korra haladva, fokonként leplezi le az egyes rejtélyeket. És habár a természet mindenkor ugyanaz, az ember nem mindenkor ismeri ugyanannak.
Az ész mindig több tapasztalat birtokába juttatja az embert; és mivel a mennyiségtan tárgyát a tapasztalatok képezik, ez utóbbiakkal együtt arányosan sokszorozódnak az ezekből levont következmények, az új igazságok is.
Mindezt meggondolva szükségképen más nézetre kell térnünk, a nélkül, hogy kicsinyelni akarnók a régieket, vagy hogy hálátlanok lennénk irántuk, a kik megadták nekünk az alapismereteket, a melyek segélyével mi tovább haladhatunk és a melyeknek nagy jelentőségét épen az képezi, hogy túlszárnyalásukra képessé tesznek minket. Felvittek bennünket egy bizonyos magaslatra, a hol már csak csekély erőfeszítést kell tennünk, hogy még magasabbra haladjunk s hogy – kisebb fáradsággal és kétségkivül kisebb dicsőséggel is – feléjök emelkedjünk. És innen már megláthatjuk azokat a dolgokat is, a melyeket nekik lehetetlen volt felfedezniök. Látkörünk szélesbedett; és ha ők mind azt, a mi az ő látóképességök körébe esett, szintoly jól megértették, szintoly jól tudták is, mint mi: mégis többet tudhatunk mi, mint ők, mivel többet és messzebb láthatunk.
Különös, hogy mégis mily elfogultan szokás rájok tekinteni. Bűnnek tartják azt, ha valaki ellentmond nekik és merényletet követ el az, a ki csak egy szót is hozzá tesz az ő szavaikhoz; mintha ők már kimerítették volna az emberi tudást.
Méltatlanságot követünk el az észen, ha egy rangba helyezzük az állati ösztönnel, a mely mindig változhatatlanul ugyanaz marad, míg az emberi okoskodás szüntelenűl tökéletesebbé válik.
A méhek ezer év előtt is ugyanoly mézsejteket készítettek, mint ma; s az egyes sejtek az elsőtől az utolsóig mind egyformák. És így van ez mindazzal, a mit az állatok titokszerű ösztönükkel létre hoznak. A természet szükségleteikhez mérten tanítja meg őket arra, hogy mit kell tenniök; de e mulékony tudományuk azonnal elenyészik, mihelyt megszünik az a szükségszerűség, mely létre hozta: mivel könnyen, gondolkodás nélkül szerezték képességeiket, meg vannak fosztva attól az örömtől, hogy meg is tarthassák azokat; s valahányszor megadja nekik a természet a szükségleteik kielégítésére szolgáló képességet, ez mindenkor új nekik; mert a természet ugyan egyfelől felruházza őket azzal a képességgel, a mely szükséges létezésük fenntartására, másfelől azonban nem engedi, hogy a számokra kijelölt korlátokat átlépjék.
Egészen másként van ez az embernél.
Az ember a végtelenre van teremtve. Életének első éveiben ugyanis teljes tudatlanságban van; de a mint fejlődik, ismeretei szűntelenül gyarapodnak, mert nem csupán saját tapasztalataiból szerzi meg tudását, hanem elődeinek tapasztalataiból is és mert az egyszer már megszerzett ismereteket emlékezetében tarthatja; elődeinek tudományához pedig azok könyveiből mindig hozzáférhet.
És a mig egyfelől magáévá teheti az előtte élt emberek ismereteit, másfelől ez ismereteket folyton bővítheti is; úgy, hogy azt lehet mondani, az emberek a tudásnak oly állapotában vannak, a milyenben a régi bölcsészek lennének, ha mostanáig éltek volna és akkori ismereteiket századokon át folyton gyarapították volna.
Nem csak az egyes emberek haladnak előre a tudományokban, hanem a mily mértékben vénül a világ, az emberek összessége is szakadatlan haladást tesz előre; mivel az emberiség életében ugyanoly fejlődési korszakok tapasztalhatók, mint az egyesek életében.
Az emberiség, ha a lefolyt századokon át tekintjük, egy embernek tünhetik fel, a ki mindig létezik s mindig ujat is tanul. És már csak ezért is igazságtalanok vagyunk a régi bölcsészek iránt; az öreg kor a gyermekkortól legtávolabb álló időszak és azért az emberiség öreg korát nem volna szabad születéséhez oly közel keresnünk. Azok, a kiket mi általában «régieknek» nevezünk, közelebb állnak az emberiség bölcsőkorához; és a midőn mi az ő ismereteiket az azóta lefolyt századok tapasztalataival gyarapítjuk, inkább mi vagyunk «régiek», mi vagyunk öregebbek.
Csodálnunk kell mindenkor azokat a meglepő nagyszabású következményeket, a melyekre ők az akkor rendelkezésökre állott csekély alapismeretekből eljutottak és ott is elnézést érdemelnek, a hol tapasztalatok hiányában puszta okoskodással fejtették ki nézeteiket.
Szivesen megbocsátjuk nekik, hogy pl. távcsövek nem léte miatt a tejutat egy nagy égitestnek vélték, a mely fényét erősebben sugározza ki.
De már részünkről ily tévedés megbocsáthatatlan lenne, mikor a mi tökéletes távcsöveinkkel tisztán kivehetjük, hogy a tejút számos apró csillagból áll, a melyeknek élénk fénye teszi feltünően fehérré az egész csillaghalmazt.
Azt is joggal mondhatták a régiek, hogy térbeli üresség nem létezik a természetben, mivel kisérleteik mind e mellett szóltak. Egy oly eset nem merült fel, melyből az ellenkezőre lehetett volna következtetniök.
Oly tárgyaknál, a melyeknél egyes tények igazságát tapasztalatokkal, nem pedig szemléletileg vagy következtetésekkel kell kimutatni, általános szabályt csak az esetben lehet kimondani, ha minden ismert esetet elősorolunk. Ha azt mondjuk, hogy a gyémánt a legkeményebb az összes testek közt, azt értjük ez alatt, hogy a legkeményebb az összes ismert testek közt, s azon testekre, melyeket nem ismerünk, természetesen nem gondolhatunk; hasonlóképen ha azt mondjuk, hogy az arany a legnehezebb az összes testek közt, vakmerőség volna az összes, netalán még létező, de általunk nem ismert tárgyakra gondolni.
Így ha a régiek azt mondták, hogy a természetben nincs üres tér, nincs megszakítás, ezt úgy értették, hogy az ő kisérleteikben sohasem jöttek ily ürnek a nyomára. Ha csak egyetlen egy esetben is tapasztalták volna az ellenkezőt, ők is elfogadták volna azt, a mit most állítunk; és az ő elfogadásuk által megnyerte volna e tan azt a tekintélyt, melylyel ma kizárólag csak a régi kor nézeteit akarják felruházni.
A tudományok mai fejlettsége mellett bátran állíthatjuk az ellenkezőjét annak, a mit ők mondtak, a nélkül, hogy ezért ellentmondanánk nekik; mert hiszen ha több tapasztalatuk és szélesebb látkörük van, ők is ugyanarra a következtetésre jutottak volna, mint mi.
Mindenkor elismerjük a régi kor nagyságát; de azért az igazságnak, ha ujabban fedeztetett is fel, előnyt kell adnunk a régiek ellenkező nézeteivel szemben; mivel az igazság mindenkor régibb, mint a régi kor, mint a régiek tévesen megalkotott nézetei; az igazság, habár nem ismerték, létezett már akkor, a mikor a helytelen vélemények megalakultak; és az igazság lényegének félreértésére mutatna, ha valaki azt hinné, hogy az igazság csak akkor kezd létezni, a mikor az emberek felismerik.
Lábjegyzetek.
1) Itt született Pascal Balázs 1623 június 19-én.
2) Atyja eleinte nem akart mennyiségtani könyvet a kezébe adni s egy ízben meglepve őt szobájában, csodálkozva látta, hogy egyes mennyiségtani tételekre önmagától jött rá s mintegy újra felfedezte e tudomány egyes alaptételeit, melyeket a nagy tudósok csak fokozatosan alkottak meg.
3) Demogeot: Histoire de la littérature française. Paris. Hachette 1878. 392–399. lap.
4) E helyütt Blaise Pascal összes Gondolatait közöljük, melyek ily czímen a legtöbb kiadásban megjelentek; s e részben több kiadás egybevetésével a lehető legnagyobb teljességre törekedtünk. Az első kiadásoknak a vallásra vonatkozó részeit is közöljük itt, kivéve egy rövid fejezetet, mely a vallás gyakorlásáról szól s Isten létezését, – mint Voltaire mondja – még gyerekes és a tárgy komolyságához nem méltó módon akarja bizonyítani. Mellőzhetőnek véltük még az első kiadásokból egy másik rövid befejezetlen rész közlését is, melyben Pascal egy vitatkozása alkalmával Montaignet és Epictetest jellemzi.
A Discours sur les passions d’amour czímű fejezetet, melyet legelőször Cousin közölt a Revue des deux mondesban s azután Faugère vett fel kiadásába, szintén közöljük e helyen. E Discours kétségkívül egyike a legszebbeknek s leginkább jellemzi Pascal rokonszenves egyéniségét. – Pascal Gondolatait egyes kiadók különféle biráló megjegyzésekkel kisérik, melyeket mi nagyrészt mellőztünk, s a hol itt-ott más kiválóbb irók, mint Voltaire és Condorcet megjegyzéseit közöljük, ezt nem birálatképen teszszük, hanem mivel érdekesnek hiszszük Pascal nézeteit összehasonlítani más nagy szellemek nézeteivel. Pascal bölcsészete nem alakulhatott meg teljesen; s azt, mint befejezett rendszeres egészet nem is lehet bírálat tárgyává tenni. A tudományos világnak minden esetre pótolhatlan vesztesége marad az mindig, hogy e nagy szellem kora halála miatt be nem fejezhette bölcsészetének rendszerét.
5) A mozgás nem csupán mozgási képesség, hanem a képesség eredményezte cselekvés.
6) Pascal itt egyesíti magában mindazon előnyöket és hibákat, a melyek az emberi tudást tagadó bölcsészettel járnak. Pascal az ő tudományával, a mennyiségtannal hasonlítva össze a társadalmi tudományokat, könnyen eshetett itt tulzásba, midőn nem lelhetett itt oly megdönthetlen, világos tételekre, mint a minőket a mennyiségtan tud felmutatni.
7) Itt Voltaire megjegyzi, hogy Pascal e gondolatában némi téves van, mivel a «tudatlanságnak» kétféle értelmet ad, pedig ettől másutt Pascal maga is óva int. A ki, mondja Voltaire, nem tud irni és olvasni, az tudatlan; de oly tudós, a ki a mennyiségtan törvényeit alaposan érti, azért, mert más rejtélyeit a természetnek nem fejtheti meg, nem mondható tudatlannak. Newton nem tudta megmagyarázni, mért birjuk a karjainkat mozgatni; de azért nem volt tudatlan. A ki nem érti a héber nyelvet, de tud latinul, már tudományos ember azzal szemben, a ki csak francziául tud.
8) Condorcet itt védelmébe veszi a stoikusokat a következőket jegyezve meg: A stoikusok bölcselkedése az emberi természetre van alapítva, noha ezt épen gyakran megtámadja. Ezek szerint a heves szenvedélyek, a lelkesedés nemcsak hogy erőt adnak az embernek a fájdalom elviselhetésére, hanem ez iránt gyakran érzéketlenné is teszik. És mivel a fájdalmak nagy tömegét eszünk segélyével sem el nem viselhetjük, sem meg nem akadályozhatjuk, de sőt általa meg sem vigasztalódhatunk: s mivel a fájdalomtól való félelem sokszor az az eszköz, a melylyel a zsarnokok igába hajtják az alattvalókat: a stoikusok észszerüen mondhatták, hogy a természet által reánk rótt bajok ellen a legbiztosabb gyógyszer az, ha lelkünkben bizonyos emelkedettséget őrzünk meg, a tartós lelkesedés lángját keltjük életre, a mely együtt növekedvén a fájdalommal, ennek elviselésére erőt ad, sőt iránta érzéketlenné tesz; e lelkesedés, ez emelkedettsége a léleknek hatalmas erővé válik, másrészt pedig meghagyja az egyes lelki képességek működését. A stoikus azt mondja: A fájdalom ellen edzve vagyok, az nem képez rosszat számomra; s nem is fogja azt érezni. És ez által épen úgy meg van a gyógyszerök a testi, mint a lelki szenvedések ellen. A lélek emelkedettsége mellett semmi bántalom, semmi igazságtalanság nem hat reájok. Boldogságukat a lelki nagyság érzete okozta s így azt csakis a bűn s az erkölcsi gyengeség zavarhatta meg. Az istenséghez igyekeztek közeledni, jót tévén embertársaikkal; s ha már más menedék nem volt hátra, tudtak meghalni is.
Ha tehát, így fejezi be Condorcet, Pascal említett birálója, megjegyzését, ha túlhajtott lelkesedést vethetünk is szemökre e bölcsészeti elv követőinek, el kell ismernünk ez elvek alkotójának szellemét s finom lelkületét.
9) Itt Voltaire a következő megjegyzést teszi: Sajátszerű, hogy Pascal, a ki azt állította, hogy eszünk az eredendő bűnt is képes velünk megértetni, itt azt mondja nekünk, hogy az ész által Istent meg nem ismerhetjük. Bizonyára Pascal sorainak olvasása késztette Hardouint arra, hogy Pascalt egészen tévesen az atheisták közé sorozza. Pascal ezt kétségkívül a leghatározottabban visszautasította volna, mint a hogy az atheistákat sokszor kíméletlenül meg is támadta.
10) Ime ismét! – jegyzi meg Voltaire. – Lehetséges volna az, hogy Pascal az, a ki így beszél, hogy ő ne érezze magát elég erősnek az Isten létezésének bebizonyítására.
11) A mit kiváncsiságból megtudtak, azt önhittségből figyelmen kívül hagyják.
12) Az erkölcsi és jogi elvek megkülönböztetése még hiányzik Pascalnál.
13) Épen semmi sem a mi sajátunk a mit annak tartunk; a tanács- és néphatározatok folytán űzik a bűnt; miként egykor bűneinkben, úgy most törvényeinkben rejlik a baj.
14) A jog legridegebb alkalmazása e legridegebb igazságtalanságra vezet.
15) Hobbes tétele.
16) Condorcet itt megjegyzi, hogy Pascal e gondolatával Hobbes irányához látszik közeledni; és így Pascal, századának legvallásosabb bölcsésze, az igazság fogalmára nézve ugyanazon véleményben van, mint ugyanezen század legvallástalanabb bölcsésze.
17) Plato szerint azok a legjobb törvények, a melyeket a polgárok életüknél is jobban szeretnek; a törvényhozók legnagyobb művészetét az képezi, hogy a polgárokkal megszerettessék hazájok törvényeit. Mily nagy a távolság Athén bölcsésze és a Faubourg Saint-Jaques bölcsésze között! (Condorcet megjegyzése.)
18) Minthogy az igazságot, mely által szabaddá tehetné magát, nem ismeri: rászolgál arra, hogy rászedjék őt
19) E fejezet az atheisták ellen intézett támadások egyikének töredékét foglalja magában. Velök szemben Pascal, mint a Lettres Provinciales-ban a jezsuiták ellen is, mindenkor szokatlanul szenvedélyes, ingerült hangot használ; egyenes lelke kerüli a tartózkodást, irtózik minden szépítéstől s nyiltan kifejezi ellenszenvét; inkább túlzásba esik, csakhogy ne kelljen leplezgetnie.
20) Erre nézve Condorcet megjegyzi, hogy itt Pascal okoskodásaiban bizonyára némi tévedés van. Mert igaz, hogy érthetetlen az, ha valaki oly dolgot, melyet megtudhatna, s a melynek megtudása rá nézve végtelenül fontos, nem igyekszik kutatni. De ha valaki meg van arról győződve, hogy e részben nem tudhat meg semmi bizonyosat, hogy az emberi szellem oda eljutni nem képes: akkor bátran maradhat továbbra is a kétkedés állapotában a nélkül, hogy esztelennek tünnék fel ezért. Maradhat nyugodtan a bizonytalanságban, ha hiszi azt, hogy az igazságos Isten nem teheti függővé az emberek túlvilági állapotát annak a megtudásától, a mit úgy sem tudhatnak meg. Ha az az ember, a ki tömlöczébe zárva, nem tudja, vajon halálos ítéletét kimondták-e már, de ártatlanságát érzi, s számít biráinak igazságszeretetére, s e mellett nincs is módjában megtudni, mit határoznak felette: nyugodtan várhatja a következendőket s bizonyára helyesen teszi ezt. Azzal kellett volna tehát Pascalnak okoskodásait megkezdeni, hogy bebizonyította volna, miszerint nem lehetetlen az embernek a jövő élet felől némi ismereteket szerezni.
21) Itt Condorcet ismét megjegyzi, hogy tulajdonképen azt kellett volna Pascalnak bebizonyítania, hogy a lélek halhatatlansága igaz-e, nem pedig, hogy a ki hisz benne, vagy kutatja, emelkedettebb szellemű-e, mint az, a ki közönyös iránta. E nagy igazságot, a lélek halhatatlanságát azért kell elhinni, mert be van bizonyítva, nem pedig azért, mert az abban való hit irántunk másokban több bizalmat kelt. Mert a Pascal okoskodása téves következtetésre juttathat bennünket. Hiszen nem a szerint kell bíznunk valakiben, a mint hisz, vagy nem hisz a lélek halhatatlanságában, hanem inkább a szerint, a milyen a jelleme. Itt példákat hoz fel aztán Condorcet a történelemből, a mely nem igazolja Pascal állítását.
22) Az emberi gyarlóságoknak alább következő remek rajzát Pascal Gondolatainak egyes kiadói megjegyzésekkel kisérik, melyekben példákkal akarják kimutatni, hogy az emberi természet nem oly gyarló, mint azt Pascal kissé sötét színekkel festi. Mi e megjegyzéseket szándékosan mellőzzük, mivel Pascal is csupán csak a nagy tömegre alkalmazza az emberi gyengeségek e rajzát; s egyáltalában nem akarja azt mondani, hogy ez emberi félszegségektől a művelt lélek, az erkölcsi finomság s a nemes kedély ne tudna többé-kevésbé szabadulni. Pascal maga is eléggé megmutatta, mily keveset törődik mások elismerésével; és ha megismerjük Pascal műveiből gondolkodásmódját, vagyis jobban mondva: őt magát, akkor önkénytelenül is arra kell gondolnunk, hogy az alább következő mesteri kézzel festett emberi gyengeségek közül Pascalban keveset találhatunk fel. Arra nézve, hogy az emberi gyarlóságokon nagy részt felül lehet emelkedni, ne hozzunk fel példákat a történelemből; mert erre nézve legjobb bizonyságot nyerhetünk akkor, ha Pascal műveit elolvassuk: az emberi gondolkodás gyarló voltának legfényesebb czáfolatát Pascal szellemes, ragyogó gondolatai képezik.
23) Condorcet, Pascal e gondolatát magyarázva, azt mondja, hogy Pascal e fejezetben azt bizonyítja, hogy a nép előítéletei s közvéleménye a józan észen alapszanak; de hogy ez nem jelenti azt, mintha a népnek esze volna ahhoz, hogy az előítéleteket elfogadja. Az előítéletek ellenkeznek a nép eszével, de ez azokat önkénytelenül mégis magáévá teszi.
24) Voltaire itt megjegyzi, hogy Pascal itt túlzásba esett. Hiszen senki sem kivánja a néptől, a nagy tömegtől, hogy érzéke legyen a finomabb, nemesebb élvezetek iránt! Nem; a kinek az izlése köznapias, az keressen oly élvezetet, a mely lelkét nem foglalja el, s a kinek finomabb izlése van, az keressen lelki élvezetet. Végre is, mindenkinek kell élni!
25) Voltaire itt megjegyzi, hogy Pascal e gondolatot Montaigne-tól vette át; csakhogy Montaigne máskép értelmezi ezt a gondolatot és kifejti jobban. A mi különféle akarataink nem ellentmondások; mert sokféle érzékünk van s ha ezek közül csak egyik is meg van támadva, agyunk működése s ezzel együtt felfogásunk is szükségképen módosulni fog. Igaz, hogy majd szomoruak, majd vidámak vagyunk, de ez természetes következménye ama helyzetnek, melybe jutunk. Az állat is különfélekép fog érezni ura iránt, ha ez őt simogatja és eteti, vagy pedig ha kínozza és meg akarja ölni. Nincs bennünk ellenmondás, sőt akkor volna, ha különböző helyzetekben egyformák maradnánk. A kik azt mondják, hogy két lelkünk van, ép úgy mondhatnák, hogy harmincz vagy negyven lelkünk van; mert hiszen különböző lelki állapotokban ugyanazon dologról harmincz- vagy negyvenféleképen is vélekedhetünk. Ez a «kettős lélek» feltevése metaphysikai képtelenség; épen úgy lehetne mondani, hogy a kutya is kettős alakban jelenik meg, mivel harap és nyalogat is; a tyúk is, mivel kis csirkéit előbb gondozza, majd elhagyja és később fel sem ismeri többé; a tükör is, mivel minden tárgyat nem mutat egyformán, hanem a benne levő képek az előtte levő tárgy szerint alakulnak; a fa is, mivel majd lombos, majd pedig csupaszok az ágai!
26) Voltaire megjegyzi, hogy Pascal ez okoskodása téves és veszélyes úton halad; mert már Prometheus és Pandora meséje, Plato Androgynái, az ős egyptomiak és Zoroaster tanai is kifejtik e látszólagos ellentmondások okait. A keresztyén vallás nem volna kevésbbé helyes akkor sem, ha tanaiból e szellemes következtetéseket le nem vonnók, melyek különben is nem egyebek, mint csak a lángész csillogtatásai. Az igazi vallás lényeges kelléke az, hogy emelkedett legyen, de az nem, hogy az említett állítólagos ellentétekről számot adjon; nem szükséges az, hogy a vallás a metaphysikára tanítson, mint a hogy nem szükséges az sem, hogy a csillagászatra oktasson.
27) Voltaire megjegyzi, hogy az nem igaz, hogy a zsidók törvénye a legrégibb, mivel még Mózes kora előtt Egyptomban tartózkodtak a zsidók, a hol már akkor bölcs törvények uralkodtak. Az is téves állítás, hogy a «törvény» szót csak Homér után ismerték; mert már Homér is szól Odysseájában Minos törvényeiről. Hesiodban is feltaláljuk e szót; de ha sem itt, sem Homérban nem is fordulna elő e szó, az nem bizonyítana semmit sem. A hol királyság, király és nép volt, ott mindenütt volt már törvény is. China törvényei korábbiak a Mózeséinél. Téves az az állítás is, hogy a görögök és rómaiak a zsidóktól vettek volna át törvényeket. Köztársaságaik kezdetén nem tehették ezt, mert hiszen akkor még nem ismerték a zsidókat s később nem tehették ezt azért, mert akkor, mint általában ismeretes, gyűlölték e barbárokat. Gondoljunk csak arra, hogy emlékezik meg Cicero Jeruzsálemnek Pompejus által való elfoglalásáról szólva. Philon, e zsidó író, kit Pascal itt alapul vett, maga is beismeri, hogy a zsidók törvényeit a Septuaginta lefordítása előtt más nép nem ismerte.
28) Voltaire megjegyzi, hogy ez őszinteségre mindenütt találunk példát s hogy az az emberi természetből folyik. A zsidók önhittsége elhiteti velök, hogy nem az ő kárhozatos politikájok, nem a művészetekben való járatlanságuk s nem csiszolatlanságuk tette őket tönkre, hanem az Isten haragja bünteti őket; elégtétel érzetével gondolnak arra, hogy az Isten haragját semmiképen sem háríthatták volna el s hogy mégis csak ők az Isten kiválasztott, dédelgetett népe. Ha valamely egyházi szónok így szól hozzánk, francziákhoz: «Nyomorultak, tehetetlenek vagytok; azért vertek meg titeket Hochstedt-nél és Ramillies-nél, mert nem tudtatok jól védekezni», a hallgatók meg fogják őt kövezni; de ha azt mondja nekünk: «Ti vagytok Isten szeretett népe; csakhogy büneitek miatt azzal büntetett Isten, hogy Hochstedt-nél és Ramillies-nél kiszolgáltatott ellenségeiteknek. De mivel ismét visszatértetek hozzá, kegyelmébe vett és megengedte, hogy Derain-nél legyőzzétek ellenségeiteket», a szónok e szavai a hallgatóságban rokonszenvet keltenek.
29) L. a bevezetést.
30) L. a bevezetést.
31) E gondolatot Bossuet vette fel legelőször.
32) Boileau Pascaltól vette ezt a gondolatot, midőn egy ifjúnak ezt mondta: «Mindenre megtanítottak téged, csak arra nem, hogyan kell másoknak tetszened. És te mégis ezt tudod legjobban.»
33) A 107 és 108-ik gondolat Périer Margit emlékiratai után van felvéve.
34) Töredék.
35) A jansenismus, mint követői mondták, nem lépett fel uj tanokkal, hanem épen a keresztyénség eredeti tanait akarta visszaállítani.