Pascal gondolatai

I.

Azt hiszem, hogy a kimondott tételek bebizonyításának módját nem tudnám semmivel jobban megértetni, mint hogy ha ismertetem azt az eljárást, a melyet e részben a mennyiségtan követ.

Mindazáltal szükséges még előbb, hogy egy ennél is tökéletesebb módszernek az eszméjét előadjam, habár ezt mi, emberek, soha sem fogjuk elérhetni. Mert a mi még a mennyiségtan fogalmain is felül van, az már tulhaladja a mi képességeinket; de mégis szükségét látom annak, hogy szóljak erről, még ha sohasem fogjuk is azt gyakorlatilag alkalmazhatni.

Ez a valódi módszer, a mely a bizonyító eljárás legtökéletesebbje lenne, ha elérhetnők azt, két főelven alapszik: az egyik, hogy soha sem volna szabad oly kifejezést használnunk, a melynek értelmét előbb pontosan meg nem határoztuk; a másik, hogy nem volna szabad semmi tételt kimondani, mielőtt azt be nem bizonyítottuk már ismert igazságokkal. Egy szóval: meg kell minden kifejezés fogalmát határozni és be kell bizonyítani minden állítást. De hogy e módszert követhessük, mindenekelőtt meg kell magyaráznom, mit értek fogalom-meghatározás alatt.

A mennyiségtanban csupán azon meghatározásnak van helye, a melyet a logikusok névmeghatározásnak neveznek, t. i. hogy nevet adnak oly dolgoknak, melyeket tökéletesen ismert kifejezésekkel világosan megjelöltek. A meghatározásnak én is csupán csak e neméről fogok szólni.

E meghatározásnak haszna az, hogy az előadást világossá és röviddé teszi az által, hogy egyetlen szóval kimondja azt, a mit különben csak több fogalommal lehetne kifejezni.

De ezt oly módon kell tenni, hogy az illető szót, melynek fogalmát meghatároztuk, azontul már csupán azon egy értelemben használjuk s ha netalán több értelme is van e szónak, ezek használatát mindenesetre kerüljük ki.

Ime egy példa: Ha felmerül a szüksége annak, hogy a két egyenlő részre felosztható számokat megkülönböztessük azoktól, melyek két egyenlő részre fel nem oszthatók, akkor, hogy ne kelljen mindig ily hosszas meghatározást használnunk, a számok mindkét nemének egy-egy nevet adunk s azt mondjuk, hogy «páros számnak fogom nevezni mindazon számot, a mely törtek nélkül két egész egyenlő részre osztható».

Ime egy mennyiségtani meghatározás; megjelöltünk világosan egy dolgot, t. i. «a két egyenlő részre osztható számokat» s e fogalom részére oly nevet adtunk, melynek aztán minden netalán létező egyéb értelmét elvettük.

Kitűnik ebből, hogy a meghatározásoknál teljes szabadsággal járhatunk el s hogy egyszersmind aztán itt minden ellenmondás, kétség ki van zárva; mert hiszen bármely dolognak tetszésünk szerint adhatunk nevet, csakis arra kell ügyelnünk, hogy ugyanazon nevet ne adjunk két különböző dolognak. És ha ezt mégis tennők, akkor ne zavarjuk össze az ez által előálló következményeket, vagyis ezek egyikét a másikra ne terjeszszük ki.

Ha valaki e hibába esik, biztos és csalhatatlan szerrel lehet ezen segíteni: t. i. gondolatban a meghatározást mindenkor a meghatározott dolog helyébe kell tenni, ez utóbbit az előbbivel helyettesíteni és mindig szemelőtt tartani a meghatározást, úgy, hogy péld. valahányszor páros számról van szó, mindig arra gondoljunk, hogy az oly szám, mely két egész egyenlő részre osztható és azután e két dolog oly annyira elválaszthatatlan legyen gondolkodásunkban, hogy mihelyt valaki az egyikről szól, a másik azonnal vele együtt eszünkbe jusson.

A mennyiségtannal foglalkozók is s általában a helyes módszert követők csakis azért adnak nevet egyes dolgoknak, hogy az előadást rövidebbé tegyék s nem azért, hogy azon dolgoknak, melyről beszélnek, a fogalmát megváltoztassák; s felteszik, hogy a rövid kifejezéseket gondolatban mindig kiegészítjük azok meghatározásaival s azokat csupán azért használják, hogy a sok szó által előidézhető zavart elkerüljék.

Semmi sem hiusítja meg jobban a sophisták furfangos álokoskodásait, mint éppen ezen módszer, a melyet mindig követnünk kell s a mely mindennemű nehézséget és kétértelműséget eloszlathat.

Ezek után már most visszatérek a helyes módszer ismertetésére, a mely, mint mondtam, nem egyéb, mint hogy mindennek a fogalmát meg kell határozni s mindent bizonyítani kell. Kétségkivül szép lenne e módszer, de teljesen kivihetetlen; mivel kétségtelen, hogy a legelső dolog, a melynek fogalmát meg akarnók adni, egyéb oly dolgokat feltételezne, a melyekkel az előbbit meghatározhatnók; ezen dolgok fogalmát ismét csak más dolgok segélyével adhatnók meg és így soha sem juthatnánk olyanokra, a melyeknek fogalmát már csupa ismert, vagyis általunk meghatározott dolgokkal fejeznők ki.

Ha így a legvégsőig visszük a dolgot, szükségkép oly kezdetleges dolgokhoz jutunk, a melyeknek fogalmát már nem lehet meghatározni, vagy oly kétségtelen szabályokhoz, melyeknek bebizonyítására már magoknál e szabályoknál világosabb szavakat nem találunk. Kitünik ebből, hogy az ember természetileg s változhatatlanul képtelen arra, hogy bármely tudományt is feltétlenül tökéletes módszerrel tárgyaljon; de ebből ismét nem következik az, hogy ennél fogva minden módszert mellőznie kell.

Mert van egy módszer, a mennyiségtané, a mely ugyan a legigazibb módszert el nem éri, de megközelíti; mivel ha nem is a leginkább meggyőző, de a legbiztosabb. Nem határoz meg és nem bizonyít mindent: és ezért nem éri el az egészen helyes módszert; de csupán csak oly dolgokat tételez fel, és hagy meghatározatlanul, melyek világosak és állandóak már természetöknél fogva: és ezért tökéletes e módszer, mert az okoskodások helyett a természet támogatja.

Ez a legtökéletesebb módszer nem abban rejlik, hogy mindent meg kell határozni és bizonyítani, sem abban, hogy semmit sem határozzunk meg; hanem hogy a középúton maradjunk: ne határozzunk meg oly dolgokat, melyek már magukban véve világosak s mindenki által ismertek, másrészt azonban minden egyéb dolognak határozzuk meg a fogalmát és szintén így: az általánosan ismert igazságokat ne bizonyítsuk, de minden mást kimutatni igyekezzünk. Ezen szabály ellen épen úgy vétenek azok, a kik mindennek a fogalmát meg akarják adni, mint azok is, a kik a magokban véve nem világos dolgokat meg nem határozzák.

Ezt a módszert követi a mennyiségtan. – Nem határozza meg e fogalmakat: tér, idő, mozgás, szám, egyenlőség, sem számtalan más hasonlót, mivel e szavak már oly természetesen megjelölik azon dolgokat, a miket kifejezni hivatvák, hogy azoknak, a kik a nyelvet birják, e szavak teljes világosságok, a melyeknek meghatározása rájok csak homályt vetne.

Látni ebből, hogy vannak oly szavak, melyeknek fogalmát meghatározni lehetetlen és ha a természet nem oltott volna mindnyájunkba bizonyos általános eszméket, a melyek a kétértelműséget kizárják, gondolataink kifejezése mindig zavart lenne. De a természet több és tisztább ismeretet oltott belénk, mint a minők azon ismeretek, a melyeket azután később gyakorlat, gondolkodás, kiművelés által nyerünk.

Hiszen pl. mi értelme volna annak, ha az időnek akarnánk a fogalmát meghatározni? mindenki tudja, mit értünk idő alatt, a nélkül, hogy ezt külön meg kellene határozni. De azért különbözők a vélemények az idő lényegét illetőleg. Sokan azt mondják, hogy az valamely megalkotott dolog mozgása, mások, hogy a mozgás mértéke stb.

De nem is azt akarom állítani, hogy az általánosan ismert dolgok természetéről van mindenkinek ugyanazon fogalma, hanem hogy az a viszony, mely az illető dolog és elnevezése közt van, mindnyájunk gondolkodásában ugyanazon módon alakul meg; így e kifejezésre: «idő» mindenki ugyanazon dolog felé irányítja gondolkodását s ez már magában véve elégséges arra nézve, hogy az idő fogalmát átértsük. S az e részben nem határoz semmit, hogy e kérdésre: mi az idő? mindenki más és más meghatározással fog válaszolni. Mert hiszen a fogalommeghatározásnak csak az a rendeltetése, hogy a megnevezett dolgot megjelöljék s nem az, hogy azok természetét is kimutassák.

De, mint mondtam, sehol sem járhatunk el oly nagy szabadsággal, mint a fogalommeghatározásoknál és így az idő szóval el lehet nevezni a megalkotott dolog mozgását is. Csakhogy akkor e szó előtt idő kétféle dolgot fog mindenki érteni; az egyik az, a melyet mindenki ért e szó alatt, melyre mindenki, a ki nyelvünket beszéli, gondol e szó hallatára; s a másik lesz: «valamely megalkotott dolog mozgása».

Ki kell tehát kerülni minden kétértelműséget s nem szabad a következményeket összezavarni. Mert hiszen az említett fogalommeghatározásból még nem fog az következni, hogy az a dolog, melyet mi általában az idő szó alatt értünk, csakugyan «valamely megalkotott dolog mozgása». A nevet, melyet valaki a megjelölni szándékolt dolognak akar adni, tetszése szerint megválaszthatja; de az illető dolog természetét ez által nem változtathatja meg.

Aztán meg azt kérdhetjük: vajon mit értsünk már most e szó alatt: idő, vagyis, hogy meghagyjuk-e e szónak mindenki által ismert értelmét, vagy vegyük el ezt tőle s adjunk neki uj értelmet, vagyis azt, hogy az idő a megalkotott dolog mozgása? Ha eredeti s általánosan ismert értelmét elveszszük, akkor két oly dolog keletkezik, melyek mindenikének ugyanazon elnevezése leend; ha pedig meghagyjuk közönséges értelmét és mégis azt állítjuk, hogy e szó a «megalkotott dolog mozgása», akkor ellentmondásba jövünk önmagunkkal. – És ez már akkor nem önálló, szabad fogalommeghatározás, hanem oly kimondott új tétel, melyet bizonyítani kell, ha csak már önmagában véve nem világos; nem meghatározás lesz ez tehát, hanem uj tétel, kimondott elv, mert akkor nem azt állítjuk már, hogy e szó: idő, annyit jelent, mint «valamely megalkotott dolog mozgása»; hanem azt állítjuk, hogy az, a mit közönségesen idő szó alatt értünk, az «valamely megalkotott dolog mozgása». És ez állítást már bizonyítani kell.

Ha nem tudnám, mily fontos e dolognak teljes átértése s az általam előadott példához mily sok hasonló eset fordul elő a közéletben, a nyilvánosan elmondott beszédekben, a társalgásban, nem időztem volna oly sokáig e kérdésnél; de a vitatkozásoknál oly gyakran előforduló fogalomzavarok, tévedések arra a tapasztalatra juttattak, hogy a világosság a legfőbb dolog: tisztában kell azzal lennünk, a miről beszélünk.

Hiszen hányan vannak, a kik azt hiszik, hogy megadták az idő fogalmát, midőn kimondták, hogy az «a mozgás mértéke» és e mellett mégis meghagyták az idő közönséges értelmét is; ily esetben ezek már tételt, elvet mondtak ki, nem pedig meghatározást adtak. S hányan vannak, a kik a «mozgás» helyes fogalommeghatározását ekként vélik megadni: Motus nec simpliciter motus, non mera potentia est, sed actus entis in potentia?5) És mind a mellett meghagyják a mozgás közönséges, általánosan ismert értelmét. – Ezek összezavarják a fogalommeghatározást, melyet névmeghatározásnak neveznek s a mely neme a meghatározásnak az egyedüli helyes, megengedett s a mennyiségtanban is használt; összetévesztik a névmeghatározásokat a dologmeghatározással, a mely pedig már nem meghatározás, hanem kimondott tétel, elv, s a mely kétértelműséget, zavart okozhat. Így aztán mindenki tetszése szerint határozhatná meg a dolgokat oly korlátlan szabadsággal, a mely ép úgy tiltva van itt, mint a mily föltétlenül meg van engedve, miként már mondtuk is, a névmeghatározásoknál, – és ekként minden dolgot összezavarnának s elvesztvén minden rendszert, minden világosságot, ők magok is elvesznének, eltévednének a kimagyarázhatatlan zavarban.

Ily zavartól mindig mentek maradunk, ha a mennyiségtan szabályait követjük. Ez a tudomány nem akarja oly szók fogalmát meghatározni, melyeket mindenki ismer, ért, mint a minők: a tér, idő, mozgás, egyenlőség, nagyság, kicsinység, minden stb. De aztán minden egyéb használt kifejezést oly világosan meghatároz, hogy az alatt mást nem lehet érteni. És így minden szó, minden kifejezés teljesen érthető, vagy már természeténél fogva, vagy pedig az adott fogalommeghatározások következtében.

Igy kerüli el aztán mindazt a tévedést, mely itt származhatik. Csak azt a kifejezést határozza meg s csak azt a tételt bizonyítsa be, a melyet meghatározni s illetve bebizonyítani szükséges. Ha elér az általánosan ismert igazságokhoz, ott megállapodik s azoknak elfogadását már feltételezi; nincsenek már világosabb kifejezések, a melyekkel az általános igazságokat bebizonyítsa. Igy aztán – ismétlem – a mit a mennyiségtan állít, annak igazsága ki van mutatva, vagy a természetes s mindenki előtt ismert igazságok által, vagy bizonyítékok által.

S ha e tudomány nem határoz meg és nem bizonyít mindent, annak egyedüli oka az, hogy bizonyos fokon túl a meghatározás s bizonyítás lehetetlen.

Talán különösnek fog feltünni, hogy a mennyiségtan nem képes meghatározni azon dolgok egyikét sem, a melyek épen főtárgyai; mert hiszen nem képes sem a «mozgásnak», sem a «számnak», sem a «térnek» fogalmát megadni, pedig e három az, a melynek törvényeit kutatja s e három szerint nevezi el fő tudományágazatait: a természettant (physikát), számtant és mértant.

De épen nem fog meglepetést okozni ama kijelentésem, hogy ez a bámulatos tudomány épen azon sajátságánál fogva, hogy a legegyszerűbb s legvilágosabb fogalmakra támaszkodik, nem képes megadni alapfogalmainak meghatározását; s a meghatározás hiánya inkább tökéletességre mutat, mintsem hogy hibát képezne, mivel azt bizonyítja, hogy ez alapfogalmak oly világosak, oly általánosan ismertek, hogy lényegök iránt mindenki tisztában van s már nem is léteznek oly világosabb fogalmak, melyekkel meghatározhatók lennének.

A mennyiségtan tehát mellőzi ez alapfogalmak meghatározását; de aztán annál nagyobb alapossággal kutatja természetöket s födözi fel bámulatos sajátságaikat.

Minden dologban, minden létezőben találkozik két végtelenség: az egyik a nagyság, a másik a kicsinység.

Mert bármily gyors is legyen valamely mozgás, még mindig képzelhető gyorsabb is; ezt ismét meg lehet gyorsítani s ez így mehet a végtelenig, a nélkül, hogy végre is olyanhoz érnénk, a mely oly gyors lenne, hogy már nem lehetne fokozni a gyorsaságát. És viszont bármily lassu is valamely mozgás, még mindig lehet meglassítani a végtelenig, a nélkül, hogy végre is a mozdulatlanság állna be. Szintén így: bármily nagy legyen is valamely szám, mindig képzelhető annál nagyobb; és így mehet ez végtelenig, a nélkül, hogy végre oly számhoz érnénk, melynél már nagyobb nem is képzelhető; és viszont, bármily kis számnál is még mindig képzelhető kisebb és itt is a végtelenig mehetünk, a nélkül, hogy a zérushoz, a semmihez eljutnánk.

Hasonlóképen bármily nagy legyen is valamely térség, még mindig képzelhető ennél nagyobb s így mehetünk ismét a végtelenig és soha sem fogunk oly tért elérni, a melynél nagyobbat már nem képzelhetnénk s viszont, bármily kicsiny is valamely tér, annál kisebb mindig képzelhető, s itt is a végtelenig mehetünk és soha sem fogunk oly térhez jutni, a melynél kisebb már ne volna képzelhető.

Igy van ez az időre nézve is. Minden időnél képzelhető hosszabb, a nélkül, hogy az utolsóhoz, a legnagyobbhoz eljutnánk s viszont az idő tartamát folyton csökkentve, soha sem érjük el a semmit, az időtartam nélkül való létet.

Vagyis egy szóval, bármily mozgásnál, bármily térségnél és bármily időnél még mindig képzelhető nagyobb és kisebb: egymás mellé helyezkednek el mind a végtelen és a semmiség közé s e két véglettől mindenik közülök végtelen távolban van.

Mindez igazságokat lehetetlen kimutatni, s mégis ezek képezik a mennyiségtan alapját és főelveit. De épen azért, mivel az ok, a melynél fogva bebizonyításuk lehetetlenné van téve, nem homályosságuk, hanem épen világosságuk mellett szól, a bizonyítás lehetetlensége itt nem hibára, hanem épen tökéletességre mutat.

S ennélfogva, ha a mennyiségtan bizonyos dolgok fogalmát nem tudja meghatározni s bizonyos alaptételeket nem bir bebizonyítani, ennek egyedüli és reá nézve csakis előnyös oka az, hogy e dolgok és tételek természetöknél fogva világosak, ismertek s annyira elfogadottak, hogy már természetökből kifolyólag sokkal meggyőzőbbek, mintha igazságukat okoskodásokkal igyekeznék valaki bizonyítani.

II.

Ha valakit valamire rábirni akarunk, épen oly fontos az, hogy gyönyörködtessük őt, mint az, hogy meggyőzzük, mert az embert sokkal inkább vezeti a hajlam s hangulat, mint az ész.

A rábeszélésnek e két módja, t. i. a gyönyörködtetés – tetszés előidézése – és a meggyőzés közül csak ez utóbbinak a szabályait fogom előadni, de itt is hangsulyozom azt, hogy az egyszer kimondott elveket minden körülmények közt igaznak mutassuk ki, máskülönben alig lehetne itt a hajlamok változatossága mellett általános elvekről szó.

A gyönyörködtetés sokkal nehezebb, sokkal hasznosabb, sokkal bámulatosabb és több finomságot tételez fel. – S ha ezt nem szándékozom tárgyalni, annak oka csupán az, hogy arra képtelen vagyok s azt hiszem, hogy az általában lehetetlen is.

Nem mintha azt hinném, hogy nem léteznek egyes biztos szabályok a tetszés előidézésére, épúgy mint a meggyőzésre; és hogy a ki azokat tökéletesen ismeri, ne tudná magát még a királyok, vagy bárki által is megszerettetni; hanem azt hiszem – és talán saját gyöngeségem az, mely ezen feltevésre késztet – hogy lehetetlen e szabályokat megismerni. E lehetetlenség oka az, hogy már a gyönyörök alapelvei sem szilárdak s állandók; különfélék minden embernél s annyira változatosak, hogy különböző időben ugyanazon embert is más és más dolog gyönyörködteti. Aztán a férfi másban leli örömét, mint a nő; a szegény másban, mint a gazdag. A főúr, a katona, a kereskedő, a polgári rendhez tartozó, a pór, az öreg, a fiatal, az egészséges, a beteg mind másban keresi örömét s változik a körülményekhez képest.

De van egy módja a rábirásnak s erről fogok szólni, csakhogy mint mondám, szükséges, hogy a kimondott elvek minden körülmények közt álljanak és soha se legyen képes azokat semmi meghazudtolni.

Ám mivel kevés ily általános elv van és a mennyiségtan körén kivül alig van oly igazság, a melyre nézve mindnyájunknak ugyanazon véleményünk lenne, s még kevésbbé van oly tárgya a gyönyörnek, a melyre nézve ne változnánk mindenkor: óvatosan kell eljárni oly biztos szabályok megállapításánál, melyeket aztán hajlamaink változandósága és különfélesége mellett is mindenkor lehetne alkalmazni.

E művészet, melyet én a «rábirás művészetének» nevezek s a mely tulajdonképen a tökéletes bizonyítékok rendszere, három fő s lényeges alaprészből áll: a használni szándékolt kifejezések fogalmának meghatározása más általánosan ismert, világos fogalmakkal; – egyes magától értetődő alapelvek felhozása a végett, hogy az általunk kimondottak be legyenek bizonyítva; – és végül a fogalommeghatározásnak gondolatban mindig a meghatározott dolog helyébe való tétele, ez utóbbinak az előbbivel való helyettesítése.

És ezen módszer helyessége nyilvánvaló, mert hiszen czéltalan dolog lenne a kimondott tételeket bebizonyítani, mielőtt a használt ismeretlen kifejezések fogalmát világosan meg nem határozzuk. Ha az alapot nem biztosítjuk, az épületet sem tehetjük szilárddá. Azután ne feledjük el, hogy az egyes dolgok megnevezésénél mindig azok fogalmára kell gondolnunk; mert különben az egyes kifejezésekkel könnyen vissza lehetne élni.

Könnyű átlátni, hogy e módszert követve, biztosak lehetünk abban, hogy a hallgatókat meg fogjuk győzni. A hallgatók az egyes használt kifejezéseket mind értik, felemlítésökkor azonnal általunk meghatározott fogalmukra gondolnak s így a kétértelmüség ki van zárva s a bizonyítás a czélba vett hatást el fogja érni.

Oly bizonyítás, a hol az előadottak szerint járunk el, minden kétséget kizár s a hol a mondottakat figyelmen kivül hagyjuk, ott a bizonyításnak soha sem lesz meggyőző ereje.

Sok függ tehát attól, hogy megértsük és magunkévá tegyük az imént előadott általános elvet; hogy ezt minél világosabbá és érthetőbbé tegyem, az alább következő szabályokba fogom foglalni; megjegyezvén, hogy e kevés szabály mindazt felöleli magába, a mi szükséges a fogalommeghatározásoknak, az alaptételek alkotásának és a bizonyító eljárásnak ismertetésére s ezzel együtt a mennyiségtani bizonyítékoknak és a rábeszélés művészetének teljes megérthetésére.

A fogalommeghatározás szabályai.

1. Nem szabad oly dolog fogalmát meghatározni, a mely dolog már önmagában véve is annyira világos, hogy nála világosabb s ismertebb oly kifejezések nem léteznek, melyekkel ama dolog meghatározható lenne;

2. semmi, hacsak kissé is homályos vagy kétértelmű kifejezést sem szabad használni, a nélkül, hogy fogalmát meg ne határoznók;

3. a fogalommeghatározásoknál csak oly szavakat szabad használni, a melyek általánosan ismertek, vagy pedig már általunk meghatároztattak.

Az alaptételekre – sarkigazságokra – vonatkozó szabályok.

1. Csakis oly szükségesnek mutatkozó alapelveket állítsunk fel, – bármily világosak legyenek is ezek, – a melyekre nézve már megnyertük hallgatóink helyeslését;

2. csak oly tételből induljunk ki, a mely önmagában véve világos és ismert.

A bizonyítás szabályai.

1. Ne bizonyítsunk oly dolgokat, a melyek már magokban véve oly világosak, hogy semmi oly világosabbat nem hozhatunk elő, melyekkel ama dolgokat bebizonyíthatnók;

2. minden, hacsak kissé homályos tételt is bizonyítsunk be; bebizonyításukra csakis oly alaptételeket, sarkigazságokat hozzunk elő, a melyek általánosan ismertek, vagy melyeket már bebizonyítottunk;

3. gondolatban mindig tegyük a fogalommeghatározásokat az illető dolgok helyébe, hogy így a kétértelmüséget elkerülhessük, melyek előállhatnak, hacsak az illető kifejezésekre és nem azok világosan meghatározott fogalmára gondolunk.

Ime ez a rábeszélés művészete, a melyet még rövidebben e két szabályba is foglalhatunk: minden használt kifejezés fogalmát meg kell határozni és mindent be kell bizonyítani; bizonyítás közben a kifejezéseknél mindig ezeknek már meghatározott fogalmaira gondolva.

És itt most elejét akarom venni három oly ellenvetésnek, melyet tenni lehetne a mondottak ellen:

Az egyik ezek közül az lehetne, hogy az előadott módszerben semmi új sincs;

a másik, hogy e módszert nagyon könnyű megtanulni a nélkül, hogy e végett szükséges volna a mennyiségtan elemeit tanulmányozni;

s végül, hogy e rendszernek semmi általános haszna sincs, mert hiszen csakis a mennyiségtanban alkalmazható.

Ez ellenvetésekkel szemben ki kell mutatnom, hogy e módszer nagyon is ismeretlen és alkalmazása felette nehéz, továbbá hogy igen hasznos és általános érdekü.

Az első ellenvetésre vonatkozólag, hogy t. i. ama szabály mindenki előtt ismeretes, mely szerint mindent meg kell határozni s bebizonyítani és hogy a logikusok magok is felvették e szabályt rendszerükbe, azt jegyzem meg, hogy valóban szeretném, ha ez így volna s nem kellene oly sok utánjárással felderítenem okoskodásaink hiányait. De oly kevéssé van ez így, hogy ha nem tekintjük azokat, a kik a mennyiségtannal foglalkoznak és a kiknek száma minden nemzetnél felette csekély, senkit sem fogunk találni, a ki e szabályokat átértené és alkalmazná.

A ki behatolna e szabályok lényegébe s a kire azok oly mély benyomással lennének, hogy mintegy gyökeret vernének elméjében, az érezné, mily nagy a különbség azon szabályok közt, a melyeket az imént előadtunk s a közt, a mit a logikusok, talán csakis vaktában leirtak műveik egyes helyein.

A kik tudnak éles megkülönböztetéseket tenni, tudják, mily nagy különbség van két hasonló szó között, a hely és az uralkodó körülmények szerint. Vajon elhihetnők-e, hogy ha ketten ugyanazon könyvet olvassák s aztán megtanulják, egyformán is tudják azt? Az egyik talán megérti s magáévá teszi, egyéniségébe átviszi a könyv alapelveit, következtetéseit s egész szellemét, míg a másikra mindezek holt betük s hasonlók ama magokhoz, melyek bár teljesen olyanok, mint azok, mikből termékeny fák fakadtak ki, kiszáradtak s terméketlenek maradtak a kopár talajban, mely hiába fogadta be őket.

Kérdem azoktól, a kikben van a méltányosság iránt érzék s a kik helyesen tudnak itélni, vajon ez elv: «az anyag természeténél fogva legyőzhetetlenül képtelen arra, hogy gondolkodjék» és ez elv: «gondolkodom, tehát vagyok» ugyanaz-e Descartes szellemében és szent Ágoston értelmezése szerint, a ki ugyanazt mondta ki már ezerkétszáz év előtt?

Én sohasem merném kétségbe vonni, hogy csakugyan Descartes volt az imént kimondott két tétel valódi szerzője még akkor is, ha azt csak a szent Ágoston irataiból vette; mert tudom, mily különbség van a közt, ha valaki valamely szót csak mintegy vaktában, véletlenül ír le, a nélkül, hogy azon hosszabban gondolkodnék és a közt, ha valaki a kimondott szóban a következtetések egész hosszú bámulatos sorozatát látja, a mely a felvett példánál maradva, kimutatja az anyag és szellem természetét, a köztök levő különbséget s a kimondott szavakból szilárd, megdönthetetlen s minden körülménytől támogatott elvet alkot, mint azt Descartes tevé. Hogy mily eredménynyel tette azt Descartes, annak megitélése most nem tartozik ide s csak azért hoztam fel e példát, hogy belássuk, miszerint kétszer kimondott ugyanazon szó közt oly nagy különbség lehet, mint a holt s az élet teljében levő ember között.

Sokszor mondhat valaki bizonyos dolgot, a nélkül, hogy annak lényegét értené s más talán ugyanabban nagy dolgokat, merész következményeket lát, a melyek már arra mutatnak, hogy ez többé nem is az eredetileg talán csak véletlenül kimondott dolog s hogy ennek valódi felfedezője az, a ki a következményeket is levonta belőle. Valamely szép nagy fát bizonyára nem fogunk oly ember művének tekinteni, a ki, tettének következményeit nem ismerve, véletlenül termékeny talajra dobta a fa magját.

Ugyanazon gondolat olykor másként tenyészik s virágzik másban, mint abban, a ki legelőször kinyilvánította; s míg az eredeti talajban terméketlen marad, az új földbe átültetve gyümölcsöket terem.

De előfordul az is gyakran, hogy mások is átveszik valamely nagy szellem oly gondolatát, melyet az kellőleg kifejtett, de nem értve meg teljesen, talán ugyanazt, de másként hirdetik. És itt aztán még inkább szembeöltő az a különbözőség, a melyet a többek által kimondott ugyanazon szó felmutathat.

Bizonyára így történt az is, hogy a logika átvette a mennyiségtan szabályait, a nélkül, hogy ezek jelentőségével tisztában lett volna; a logika saját elvei közé mintegy csak találomra oda dobta az át nem értett mennyiségtani elveket. És a míg az ellenkezőről nem győznek meg, tartózkodni fogok attól, hogy csak párhuzamba is helyezzem a logikát azzal a tudománynyal, melyet többször említék s a mely szerintem a helyes okoskodás irányát követi.

Sőt hajlandó vagyok a logikusok okoskodásait a helyes gondolkodás szabályainak kutatásánál teljesen s kivétel nélkül kizárni, mert hiszen birni valamely elvet s ez elv következményeinek kifejtése helyett haszon nélkül való vizsgálódások tömkelegében végleg elveszni, futni az után, a mit nem érhetni el: ez épen nem mutatja éles itélőképességöket, sőt arra mutat, hogy aligha lehetnek igazi, helyes szabályaik, midőn elszalasztják azokat is, melyek előttök vannak s mintegy kinálkoznak az okszerű kifejtésre.

A csalhatatlanság módszerét mindenki kutatja. A logikusok hivatásukul tűzték ki elérését. De csak a mennyiségtan jut el oda; csakis e tudomány szabályai szerint lehet bizonyítani s abban a kevés szabályban, a melyet előadtunk, minden benn van már. Csakis ezek képezik a valódi bizonyítás módszerét; minden más szabály haszontalan s inkább csak árt.

Erre a meggyőződésre jutottam hosszas tapasztalataim után, melyeket a könyvek olvasása és az emberek s az élet tanulmányozása közben szereztem.

Az álokoskodás valóságos betegség, melyet csak a mondott két orvosság gyógyíthat meg. Egy más orvosságot is készítettek számtalan sok haszontalan gyógyfűből összeállítva; s ez nem képes a bajt eloszlatni.

Hogy a sophismákat és a fonák okoskodások kétértelmüségeit elfödjék, barbár elnevezéseket, képleteket találtak ki, melyek ámulatba ejtik, megzavarják a hallgatót; a csomó kibontására – a melyet pedig nagyon egyszerű s természetes módon lehet úgy kioldani, hogy a fonal egyik végét megrántjuk, a mely módot a mennyiségtan ajánlja, – ők újabb és újabb csomókat hoznak létre úgy, hogy egy rejtély helyett több más származik, a melyekkel az eredetit eloszlatni igyekeztek.

A helyes elvek közös kincsei az embereknek, s csakis azon fordul meg aztán a dolog, hogy megkülönböztessük azokat egymástól s felismerjük azt, melyre szükségünk van. De épen ez az, a mit kevesen tudnak. Sokszor keressük a helyeset, azt hiszszük, feléje indulunk már, pedig utunk eltávolít tőle. Mert nagy kerüléssel, ismeretlen és álutakon akarunk oda jutni. A legjobb könyv az, a melyről az olvasó azt hiszi, hogy olyant ő is tudott volna írni; a természetesség, a mely egyedül helyes, mindnyájunkkal közös; mihelyt valaki természetesen gondolkodik és beszél, azonnal bizalmat érzünk iránta.

És a mi szabályainknak, mert egyszerűk, természetesek, helyeseknek is kell lenniök. Nem a logikai képletek, nem a «barbara» és a «baralipton» képezik ki a helyes gondolkodást. Nem szabad a szellemet kötőféken vezetni; a túlfeszített fáradságos szabályok helytelenül tapogatózó sejtelmekkel, idegenszerű álokoskodásokkal és a nevetséges dagályosság után való vágyódással töltik meg az elmét az erős, egészséges táplálék helyett; s azokat, a kik a helyes utat keresik, leggyakrabban azzal a képzelődéssel áltatják, hogy a helyes, az igaz elérhetetlen s elnevezik a megközelíthetlennek mondott igazságot nagynak, magasztosnak, fenségesnek. És akkor örökre elvesz szemeik elől a helyes út. Én azt mondom, hogy az igazság egyszerű, bizalommal megközelíthető, mindnyájunkkal közös; mert e jelzők azt inkább megilletik. Gyűlölöm a dagályos kifejezéseket.

III.

Gyakran megesik, hogy bizonyos dolgok bebizonyítására oly példákat hoz fel valaki, melyeknek igazolására szintoly joggal lehetne a bebizonyítani szándékolt dolgokat is felhozni. És ez gyakran megteszi a kivánt hatást; mivel a hallgatók – azt hivén, hogy épen a bebizonyítani kivánt dolog az, a mely nehézséget okoz s a melyet nehéz bebizonyítani, – a felhozott példát világosabbnak s igazabbnak fogják látni. Így ha valaki valamely általános dolgot akar kimutatni, egyes különleges esetet hoz fel például;, s viszont ha valamely különös esetet akar bebizonyítani, általános szabályt hoz fel. S a hallgatók az előadó által bizonyítani kivánt dolgot mindig homályosnak, s a bizonyítékul felhozott példát mindenkor világosnak fogják találni; mert ha valaki valamit be akar bizonyítani a hallgatóság azt már előzetesen is azzal a képzelődéssel és előitélettel fogadja, hogy az, épen azért, mert be akarják bizonyítani, homályos; míg a bizonyítékul használt példa világos. Így aztán szivesen hallgatják a bizonyítást.

IV.

A bölcsészek azt hiszik, hogy mindent megtettek már, ha összes erkölcsi tanaikat egyszerüen csak csoportokba osztják. De hol van az megállapítva, hogy hány csoportot kell felvenni? Mért osztják az erényt négy, vagy tiz alfajra? Azt mondhatnák talán, hogy ily felosztások mellett egy szóval sok van kifejezve. Igen, de a szónak, a kifejezésnek magyarázat nélkül semmi haszna sincs, és mihelyt az egyes csoportokat magyarázni akarják, úgy is elő kell sorolni az egyes fajokat, a melyek ekkor kibujnak az egy szóból, a bilincsből, melybe szorítva voltak. A mig be voltak szorítva, el voltak rejtve és az egyetlen szó, a csoport elnevezése, semmit sem jelentett; mikor pedig már előtüntek, ismét az eredeti, természetes rendetlenségben vannak.

A természet mindeniket külön tulajdonsággal ruházta fel és ha egyiket a másikba be is zárja valaki, azért mindenik külön, a másiktól függetlenül létezik. A felosztásoknak és a csoportok elnevezésének tehát nincs más haszna, mint hogy az emlékező tehetségnek segítségére jönnek és hogy a csoportok közös elnevezése arra késztet, hogy kikutassuk, mi van ez egy csoportban elrejtve.

V.

Ha valakit meg akarunk arról győzni, hogy nincs igaza, mindenekelőtt meg kell vizsgálnunk: mily oldaláról tekintette az az illető dolgot? és el kell ismernünk, hogy ily szempontból igaza van. Ezzel ő meg fog elégedni; mivel azt fogja látni, hogy tulajdonképen nem tévedett, csakhogy nem tekintette a dolgot minden oldaláról. Mert azt nem szégyenli senki, hogy mindent nem láthatott meg; csak azt nem akarja senki elismerni, hogy tévedett. És ennek az oka talán az, hogy a szellem természetszerüleg nem is tévedhet azt a szempontot illetőleg, a melyből az illető dolgot tekinti; mivel az érzékek felfogása mindig igaz.

VI.

Sokat tanulmányoztam az elvont tudományokat; de az a kevés ember, a kivel szellemileg érintkezhettem, elvette attól a kedvemet. A mikor az embert kezdtem tanulmányozni, láttam, hogy az elvont tudományokkal való foglalkozás nem egyezik meg az emberi természet lényegével és hogy behatolni igyekezve a tárgy lényegébe jobban eltévednek, mint mások, a kik nem foglalkoztak elvont tudományokkal; s akkor megbocsátottam nekik e mulasztásukat.

De legalább azt hittem, hogy az ember tanulmányozásában mégis fogok társakra lelni, hiszen ez a tanulmány áll legközelebb hozzánk. Csalódtam. Az embert még kevesebben tanulmányozzák, mint a mennyiségtant.

VII.

Ha valaki valamely szenvedélyt vagy érzelmet fest, az előadottak igazságát sokszor önmagunkon tapasztaljuk, s feltaláljuk azt magunkban, a mi tudtunkon kivül már ott volt. Akkor aztán önkénytelen vonzódást érezünk az iránt, a ki ezzel megismertetett; mert nem saját magára, hanem reánk mutatott, rajtunk mutatta ki szavai igazságát s ez őt szeretetre méltóvá teszi; ha ugyan már, érezve a köztünk levő szellemi közösséget, különben is nem éreztük volna, hogy szívünk vonzódik hozzá.

VIII.

Ha természetes stilussal találkozunk, önkénytelen elragadtatást érzünk; mert azt hittük, hogy íróval fogunk találkozni és ime helyette embert találtunk. S viszont a jó izlésű emberek, a kik valamely könyvet a kezökbe véve méltán azt hiszik, hogy azt olvasva majd egy emberrel fognak megismerkedni, meglepetést érezhetnek, ha ember helyett íróval találkoznak. Plus poetice quam humane locutus est (Inkább költőiesen, mintsem emberiesen szólt).

IX.

Vannak olyanok, a kik a természetest mindig fényes lepelbe burkolják. Számokra nem létezik «király», hanem «fenséges uralkodó», nem létezik «Páris», hanem mindig csak «a királyság fővárosa». Pedig bizonyos körülmények közt Párist Párisnak, máskor a királyság fővárosának kell nevezni.

X.

Ha ugyanazon szót többször kell ismételnünk s aztán, hogy elkerüljük az ismétléseket, mással akarjuk helyettesíteni, de az eredeti szó oly helyén való, hogy mással való helyettesítése előadásunk kárára volna: akkor inkább csak hagyjuk meg az eredeti, többször ismételt szót.

XI.

A ki, hogy mindenütt ellentéteket is állíthasson fel, erőltetett kifejezéseket használ, ugyanazt teszi, mint a ki az arányosság kedvéért valamely épületre vakablakokat készíttet.

XII.

Előadásunk közben nem kell a figyelmet egyik dologról a másikra átvinni, hacsak nem akarjuk a hallgatók szellemét felfrissíteni; de ekkor is csak olykép szabad ezt tennünk, hogy a kitérés természetes legyen; mert a ki rosszkor, a midőn ennek helye nincs, akarja a szellemet megpihentetni, az épen fárasztja azt. A hallgatók figyelme az eredeti tárgyat elhagyva, új térre nem fogja követni az előadót, a ki így a hallgatók figyelmét nem nyeri meg. Mert hiszen alig lehet az emberektől valamit megnyerni mással, mint a gyönyörködtetéssel; de ez utóbbi aztán oly pénz, a melyért mindent megadunk, amit csak kérnek tőlünk.

XIII.

Valamely munka megírása közben legutoljára tudjuk meg azt, hogy mit kell munkánkban első helyre tennünk.