Pascal gondolatai

I.

Midőn gondolataimat le akarom írni, azok gyakran elfutnak előlem s cserben hagynak; de ez emlékeztet gyöngeségemre, melyet egy pillanatra már elfeledtem; a mi azután fölér elfeledett gondolataimmal; mert hiszen leginkább csak arra törekszem, hogy megtudjam, mily semmi vagyok.

II.

Hangulatom nem függ az időtől. A köd és a napfény csupán bennem van. Körülményeim kedvezőtlen volta sincs reám nagy befolyással. Sokszor küzdök a balsors ellen; s a győzelem dicsősége arra késztet, hogy vidáman küzdjek meg a szerencsétlenséggel; máskor ismét, midőn a szerencse karjain hordoz, közönyös, vagy kedvetlen vagyok.

III.

Mily különös lény is az ember! Mily zürzavar, mily sok ellentmondás van lényében! Itéletet mondok minden dologról, én, tehetetlen földi féreg, letéteményese, birtokosa minden jónak, halmazata minden bizonytalanságnak, dicsősége és salakja a mindenségnek! Ha az ember felmagasztalja magát, lealázom őt s ha lealázza magát, felmagasztalom őt, a míg csak be nem látja, hogy ő mily érthetlen, gyarló lény.

IV.

A legelső, a mi az ember szeme elé tárul, saját maga, a mely a körülte levő tárgyak egy csekély részecskéje. Hogy önmagát megérthesse, össze kell hasonlítania mindazzal, a mi körülötte van, hogy így megismerje a korlátokat, melyek között mozoghat.

S ne szorítkozzék az ember csupán az őt környező dolgok szemléletére. Tekintse meg a természetet a maga teljes fenségében. Nézze meg jól ezt a fénylő világosságot, mely mint egy örök lámpa, arra van hivatva, hogy a mindenséget beragyogja. A föld csupán egy kis pontnak tünjék fel előtte a végtelenségben, a hol a csillagok keringenek. És ha itt már látásunk megakad, képzeletünk törjön át a korlátokon. De bármily nagy tért fussunk is be lelkileg, mindaz, a mit látunk, csupán alig észrevehető kis része a természetnek, a melynek kiterjedését gondolat meg nem közelítheti. Bármily felfuvalkodással tekintsünk is alkotásainkra, nem hozhatunk létre mást, mint csupán csak parányokat. A mindenség végtelen gömb, melynek központja mindenütt van, de körülete sehol. Ez az Isten mindenhatóságának egyik látható bizonyítéka, a melynek átértésében még képzeletünk is elvész.

S ha a mindenséget nem foghatja fel az ember, térjen vissza önmagához és tanulja meg a földet, ennek részeit és önmagát becsülni.

Mi az ember a végtelenben? Ki tudná azt megérteni! – És hogy a végtelennel szemben az aprólékos dolgok csodás alkotásait is szemlélje, nézze meg a legapróbb férget, annak egyes alkatrészeit, mily érthetetlen, bámulatos összhangot fog mindenütt találni! Egyfelől a világok végtelensége, melyek mindenikének megvan a maga égboltja, számtalan csillaga, másfelől a föld kicsiny szülöttei, melyek mindenikében ugyanazt a bámulatos alkotást látjuk. Megzavarják e csodák látásunkat végtelen nagyságaikkal és aprólékosságaikkal. Mert kit ne ejtene bámulatba, hogy mi magunk, a kik a mindenséggel szemben észrevehetetlen parányok vagyunk, a legapróbb alkotások mellett, melyek kicsinysége a végtelenbe vész el, óriások vagyunk.

Rémületbe ejt az a gondolat, hogy az ember mintegy e végtelenség és a semmi mélységei felett lebeg és mégis mindkettőtől távol van. A világ csodáinak látása megremegtet bennünket és kiváncsiságunk csodálatba menvén át, néma megilletődéssel szemléljük a természetet s önhittségünk nem fogja kutatni annak rejtélyeit.

Mert hiszen mi az ember a természetben? a végtelennel szemben semmi; a semmivel szemben minden; középút a semmi és a minden közt. A két véglettől végtelen távol van, ugyanoly távol a semmitől, a melyből előkerült, mint a végtelentől, a mely őt el fogja nyelni.

Szelleme a szellemek világában ugyanazon helyet foglalja el, mint teste a természet nagy birodalmában; és az őt környező dolgokat illetőleg csakis a középszerü tudás némi látszatával bir; de sem azok fejlődésének törvényeit, sem megsemmisülésüket nem értheti meg. Minden a semmiből jött elő és a végtelenbe megy át. Ki követelhetné e bámulatos átalakulást? E csodák isteni alkotóján kivül senki más.

A két véglet közt maradó középszerüség ez állapota minden képességünkben, tulajdonságunkban nyilatkozik.

Semmi végletet nem képesek érzékeink felfogni. Az erős zaj megsüketít, az erős fény megvakít, a nagy távolság vagy közelség akadályozza látásunkat, a tulságos hosszadalmasság és a tulságos rövidség homályossá teszi előadásunkat, a sok gyönyör elbágyaszt; a sok mássalhangzó kellemetlenné válik. A meleg és a hideg végleteit nem érezzük. Minden tulajdonságunk túlzásba menve szenvedést okoz nekünk. A szellem működését a fiatalság és az öregség korlátolja, a sok vagy kevés táplálék megzavarja és a sok vagy kevés tanulás érzéketlenné teszi. A végletek számunkra nem léteznek; vagy mi térünk ki előlök, vagy ők kerülnek el bennünket.

Ime a mi valódi állapotunk. Ez szorítja aztán ismereteinket szűk körre, melyet túllépni nem bírunk. Nem vagyunk képesek mindent tudni, de nem vagyunk képesek arra sem, hogy semmit se tudjunk. Tágas, széles középúton haladunk. A tudatlanság és a tudás közt lebegünk. Ha közeledni akarunk a korlátokhoz, a kiváncsiságunktól üzőbe vett dolog eltünik érzékeink elől; elfut és semmi sem állíthatja meg. Ez a mi természetes állapotunk, a mely hajlamainkkal mindig ellentétben van. Éget a vágy, hogy mindennek a mélyére hassunk s hogy végtelenig nyúló nagy tornyot építsünk fel; de a nagy épület meginog és a föld megnyílik előtte.

V.

Hajlékony, gyönge nád az ember; de gondolkozó nád. Nem szükséges a mindenségnek felfegyverkeznie, hogy őt összezúzza: egy kis gőzgomoly, egy csöpp viz elég arra, hogy megölje. De ha a mindenség össze is zúzná őt, az ember nemesebb teremtmény lenne mindig, mint az, a mely őt megöli, mert az ember tudatával bir annak, hogy meghal; és a mindenség nem ismeri s nem érzi fölényét, melyet az ember felett gyakorol.

Minden emberi méltóságunkat a gondolkodás képezi; ez emel bennünket más teremtmények fölé, nem a térbeli nagyság és a maradandóság.

VI.

Az ember nagysága még abból is kitűnik, hogy ismeri saját tehetetlenségét. A fa nem ismeri tehetetlenségét. Igaz, hogy az csak megerősíti gyarlóságát, ha valaki gyarlónak ismeri magát; de az is igaz, hogy az nagyságra is mutat, ha valaki ismeri gyarlóságát. Az ember minden baja, nyomorusága nagyságát bizonyítja. Ezek mind előkelő, nagyuri nyomoruságok, egy trónjavesztett király nyomoruságai.

VII.

Az emberi lélekről oly magas fogalmunk van, miszerint nem tűrhetjük el, hogy valaki megvessen bennünket, hogy legyen oly emberi lélek, mely becsülésébe nem foglalja egyéniségünket. És az ember minden boldogságát az képezi, ha embertársai becsülik őt.22)

Ha az ember által keresett ez ál dicsőség egyrészről gyarló voltának bizonysága, másrészt kiválóságára is mutat; mert bármi mást bír is e földön, bármily javaknak örvend is: elégedetlen, ha nem bírja embertársai becsülését. S oly nagyra becsüli az emberi felfogást, hogy bármily előnyökkel bír is a világon, boldogtalannak érzi magát, ha az emberi felfogás őt nem teszi előnyös helyre. Ez a legszebb hely az egész világon; az embert az erre való vágyódástól semmi sem térítheti el; ez az emberi szív legeltörülhetlenebb tulajdonsága, oly annyira, hogy még azok is, a kik megvetik az embert, s az állatokkal egy sorba helyezik, még azok is megkivánják embertársaik helyeslését, csodálatát; és így lelkök sugallata ellentmond önmagoknak: természetök, a mely erősebb az emberi észnél, jobban meggyőzi őket az emberi nagyságról, mint eszök az emberi gyarlóságról.

VIII.

Nem elégít ki minket az az élet, mely bensőnkben, saját lényünkben folyik le; igyekezünk mások véleményében képzelt életet folytatni és feltűnni törekszünk. Abban fáradunk, hogy e képzelt életet ápoljuk és szépítsük, s ez alatt elhanyagoljuk valódi életünket. És ha jók, nagylelküek, hűk vagyunk, erényeinket sietünk napfényre hozni, hogy azt mások is megismervén, e jó tulajdonságainkat képzelt életünkhöz is hozzá csatoljuk. Később önmagunkról le is fejtjük ezeket, hogy egészen képzelt életünkhöz fűzzük; és örömest leszünk gyávák, csakhogy a hősök hírébe jussunk. Gyarlóságunk feltűnő jele az, hogy e két élet közül az egyik magában véve ki nem elégít és az egyikről mégis mily könnyen mondunk le a másik kedvéért! A ki nem halna meg, hogy becsületét megmentse, az emberek felfogása szerint becstelen lenne.

IX.

A dicsőség oly édes, hogy azt az ember még a halál árán is szereti.

X.

Gyarlóságaink és tévedéseink közepett a hiuság oly nagy bennünk, hogy örömest halunk meg, csak hogy aztán halálunkról beszéljenek.

XI.

A hiuság oly szilárd horgonyt vetett az emberi szívben, hogy a napszámos, a földhöz ragadt pór ép úgy dicsekszik, ép úgy megköveteli a maga bámulóit, mint a bölcsész, a tudós. A kik a dicsőség ellen írnak, abban a dicsőségben akarnak részesűlni, hogy jól, szépen írtak; s a kik e művet elolvassák, arra a dicsőségre törekszenek, miszerint elmondhassák, hogy ők e művet elolvasták; s talán én is, a ki e gondolatot leírom, ily dicsőségre törekszem s a kik elolvassák, szintén.

XII.

Oly annyira önhittek vagyunk, hogy azt szeretnők, ha az egész világ ismerne bennünket, ha még azok is ismernének, a kik majd utánunk jönnek, midőn mi már nem leszünk töbé; s ily hatalmas dicsvágy mellett oly kicsinyes, nevetséges a hiuságunk, hogy már öt-tiz bennünket környező egyén dicsérete is mulattat és kielégít minket.

XIII.

A mely városon csupán csak áthaladunk, ott nem törődünk azzal, hogy becsülnek-e az emberek; de ha csak rövid ideig is ott kell maradnunk, már nem közönyös előttünk mások itélete. Mennyi idő kell erre? gyarló és kedvelt földi létünkhöz mért rövid idő.

XIV.

A titkolt jó tett leginkább méltó a becsülésre. Ha látok erre néhány példát a történelemben, e példák valóban tetszenek nekem. De végre is, ezek sem voltak egészen eltitkolva, mert hiszen napfényre jöttek: és az, ami által megtudta e tetteket más is, már csökkenti e jó tettek értékét; mert hiszen e tetteknél épen az a legszebb, hogy azokat titokban akarták tartani.

XV.

Soha sem tartunk a jelennel. Siettetni akarjuk a jövőt, mint a melyről azt hiszszük, hogy csak lassan közeledik felénk, s az elkövetkező időbe helyezzük át magunkat; vagy pedig visszagondolunk a múltra s meg akarjuk állítani azt, hogy ne fusson előlünk oly gyorsan. Oly esztelenek vagyunk, hogy annak az időnek a körén belül bolyongunk, mely nem a miénk, s nem gondolunk arra, a mely a miénk; azzal foglalkozunk, a mi nem létezik, míg az egyedüli létezőt minden gondolkodás nélkül engedjük elfutni. A jelent, mely rendszerint bánt minket, látásunk elől elrejtjük, mivel sérti szemeinket; ha pedig kellemes a jelen, csakis azon bánkódunk, hogy oly gyorsan eltünni látjuk. A jövő által akarjuk a jelent fentartani s oly dolgokról akarunk rendelkezni, a melyek nincsenek birtokunkban és oly időre, a melynek eljövetele ránk nézve bizonytalan.

Vizsgálja meg bárki is gondolkodását és látni fogja, hogy ez mindenkor a multtal és a jövővel van elfoglalva. A jelenre alig gondolunk; és ha igen, csak azért tesszük ezt, hogy innen merítsünk világosságot a jövőre nézve, hogy jelenünk alapján rendelkezzünk a jövőről. A jelen soha sem képezi czélunkat. A múlt és a jelen csakis gya, czélja csak a jövő. Nem élünk tehát soha, csak reméljük, hogy majd élni fogunk; és terveket koholva folyton a boldogságról, kétségtelen, hogy soha sem lehetünk boldogok, ha csak oly boldogságra törekszünk, mely e földön érhető el.

XVI.

Sokszor csekélység az, a mi megvigasztal, mivel csekélység az, a mi bántani képes.

XVII.

Cromwell közel volt ahoz, hogy az egész létező keresztyén társadalmi rendet szétrombolja: a királyi család tönkre volt téve, az ő saját családjának hatalma örök időkre biztosítottnak látszott. Róma is megérezte e hatalmas ember erejét. De egyetlen kis porszem, mely testébe hatolt, s mely másutt mit sem jelentett volna, lassan ölő kórt fejlesztett ki ott; Cromwell bele halt, családja elveszté hatalmát s a királyság helyre állíttatott.

XVIII.

Ha Kleopatra orra valamivel rövidebb lett volna, egész földünk más alakulatot nyer vala.

XIX.

Ha arról van szó, hogy szükséges-e a háború, hogy meg kell-e ölni annyi embert és halálra itélni oly sok spanyolt: egyetlen ember határoz, a ki érdekelve van; pedig e kérdés eldöntésére csak valamely harmadik, nem érdekelt fél lehetne hivatva.

XX.

Az emberi ész gyengesége sokkal inkább feltünik oly embereknél, a kik arról nem bírnak tudomással, mint a kik azt ismerik.

XXI.

A legkiválóbb ember szelleme sem független annyira, hogy azt a körülte támadt legcsekélyebb zaj is meg ne zavarhatná. A gondolatok elűzésére nem is kell ágyúdörgés, elég ha a háztetőn a szélkakas egyet fordul… Ne csodálkozzatok azon, hogy most az ember nem okoskodik helyesen: légy dong a füle körül; s ez elég arra, hogy ne tudjon helyesen ítélni. Ha azt akarjátok, hogy fellelje az igazságot, kergessétek el ezt a kis legyet, mely eszét korlátok között tartja s megzavarja hatalmas szellemét, ezt a szellemet, a mely városokat és országokat kormányoz.

XXII.

Az emberi találmányok századokról századokra mindig előbbre haladnak. A világ jósága és rosszasága általában véve ugyanaz marad.

XXIII.

A természet minden körülmények közt mindenkor boldogtalanokká tevén minket, vágyaink képzeletben egy jobb állapotot alkotnak meg, az által, hogy azon állapothoz, a melyben vagyunk, hozzá kötik azon állapotnak örömeit, a melyben nem vagyunk. És, ha elérnők ez örömöket, azért még nem lennénk boldogok, mivel ismét egy ujabb állapotnak megfelelő egyéb vágyaink támadnának.

XXIV.

Képzeljünk egy csomó bilincsekbe vert s halálra ítélt embert, kik közül naponta lefejeznek nehányat a többi szeme láttára; az életben maradottak saját sorsukat látják társaik sorsában és egymásra tekintve, fájdalommal s remény nélkül várják, míg a sor reájuk kerül…

Ime az emberi állapot képe.

XXV.

A becsvágy és az emberi «én» természetében van az, hogy csak önmagát szereti s csak önmagára van tekintettel. De azt nem akadályozhatja meg, hogy szeretetének eme tárgya ne legyen hibákkal s gyarlóságokkal tele. Nagy akar lenni s kicsinynek látja magát. Boldog akarna lenni s látja, hogy mily nyomorult. Tökéletes akar lenni s látja, hogy tele van tökéletlenséggel. Az emberek szeretetének s becsülésének tárgya akar lenni s azt látja, hogy hibái csak embertársai ellenszenvét és megvetését érdemlik meg. Mindez zavarba hozza őt és a képzelhető legigazságtalanabb s legbűnösebb szenvedélyt kelti fel benne. Mert kiolthatatlan gyülölet fogja őt el az igazság iránt, a mely őt szigorúan elítéli s meggyőzi hibái felől. Szeretné hibáit semmivé tenni, de nem lévén képes önmagában eltüntetni azokat, legalább, a mennyire lehet, saját és a mások tudatában igyekszik eltüntetni; minden törekvését arra fordítja, hogy elrejtse hibáit mások és önmaga elől: nem lévén képes elviselni, hogy azokat mások meglássák s vele megláttassák.

Kétségkivül nagy baj az, ha valakinek sok a hibája, de még nagyobb baj az, ha valakinek sok a hibája és hibáit nem akarja megismerni, mivel akkor hibáihoz még egy újabb is járul. Nem akarjuk, hogy mások megcsaljanak minket, nem tartjuk igazságosnak, ha érdemeiken felül kivánják becsülésünket megnyerni; és így mi se csaljunk meg másokat, mi se akarjuk, hogy jobban becsüljenek, mint azt megérdemeljük.

Ha mások csupán valóban létező hibákat és vétkeket fedeznek fel bennünk, épen nem igazságtalanok irántunk, mivel nem ők az okai, hogy e hibák megvannak bennünk és mivel ez által még jót is tesznek velünk, segítségünkre jövén azon hibánk elhagyásában, mely szerint tökéletlenségeink tudatával nem birunk. Nem szabad rájok neheztelnünk azért, mert ismernek és megvetnek; csakis igazságosak irántunk, ha jól ismernek s ha, mert megérdemeljük, megvetnek.

Így kellene annak érezni és gondolkodni, a ki az igazság és méltányosság elől el nem zárkózik. De mit mondjunk magunkról, a kik épen ellenkezőleg gondolkozunk? Hiszen mi gyülöljük az igazságot és azokat, kik azt nekünk szemünkbe mondják, és szeretjük azokat, a kik a mi előnyünkre tévednek; azt kivánjuk, hogy becsüljenek oly tulajdonságok miatt, melyek bennünk nincsenek meg, csakis az ő képzeletükben!

Az igazságtól való eme idegenkedésnek több fokozata van. De elmondhatjuk, hogy bizonyos mértékben mindenkiben megvan az, mivel elválaszthatlan a saját egyéniségünk szeretetétől. Innen van az a félszeg gyöngédség, mely arra kötelez, hogy ha másokban valamit kénytelenek vagyunk rosszalni, ezt kerülő úton, szépítgetésekkel tegyük, hogy meg ne sértsük őket nagyon. Hibáikat kisebbnek tüntetjük fel, menteni igyekszünk; aztán biztosítjuk őket jó indulatunkról és becsülésünkről, majd dicséretekkel halmozzuk el: az orvosság mindezekkel együtt bevéve nem fog oly sok keserüséget okozni a becsvágynak, a mely csak lehetőleg kevés orvosságot vesz be, ezt is kelletlenül s a legtöbbször az orvosságot nyujtó iránt érzett titkos nehezteléssel.

És ha valaki szeretetünket meg akarja nyerni, soha sem fog velünk szemben oly kötelességet teljesíteni, melyről tudja, hogy az nekünk kellemetlen; úgy bánik velünk, a mint mi azt akarjuk: gyülöljük az igazságot, tehát elrejti azt előlünk; szeretjük a hizelgést, tehát hizeleg nekünk; azt akarjuk, hogy csalódjunk, tehát megcsal minket.

Innen van aztán, hogy szerencsénk minden újabb fokozata, mely a társadalomban magasabbra emel, jobban eltávolít az igazságtól; mert mindenki jobban óvakodik azok megsértésétől, a kiknek a jó indulata rá nézve hasznosabb és haragja veszélyesebb.

Lehet valamely fejedelem egész Európa gúnyolódásának tárgya úgy, hogy csupán csak ő maga nem tudhatja meg azt a rosszat, melyet felőle beszélnek. És ezen nem csodálkozom: az igazság megmondása hasznos arra nézve, a kinek megmondják, de hátrányos arra nézve, a ki azt megmondja, mivel gyülöletessé válik. S így azok, a kik a fejedelmet környezik, jobban szeretik a saját érdekeiket, mint a fejedelemét, a kinek pedig szolgálatában vannak; s nem akarnak neki hasznára lenni oly módon, hogy ezáltal önmaguknak ártsanak.

Ez az általános baj kétségkivül sokkal nagyobb és közönségesebb az előkelőbb körökben; de a legegyszerűbb életviszonyok közt levők sincsenek kivéve ez alól, mivel mindenkor és mindenütt feltalálható az az emberi érdek, mely szerint mindenki arra vágyik, hogy embertársai szeressék őt; és így az egész emberi élet szakadatlan önámításnál, képzelődésnél nem egyéb. Nem tesznek egyebet az emberek, mint hogy örökösen hizelegnek egymásnak s csalják egymást. Senki sem beszél jelenlétünkben úgy, mint mikor távol vagyunk; az emberi társadalom a kölcsönös csalásra van alapítva; és kevés barátság volna e földön, ha mindenki tudná azt, a mit barátja róla elmond a háta mögött, még ha ez utóbbi ilyenkor őszintén és részrehajlás nélkül beszél is.

Nem más tehát az ember, mint csupán álöltözetbe burkolt lény; nem más, mint csupán tettetés, hazugság, önmagával épen úgy, mint másokkal szemben. Nem akarja, hogy megmondják neki az igazat, ő is kerüli, hogy azt másnak megmondja, s az igazságtól és az észtől való mindezen eltévelyedésnek természetszerű gyökere ott van az emberi lélekben.

XXVI.

Azt állítom, hogy ha az emberek tudnák azt, a mit egyik a másikról mond, nem volna négy jó barát sem a világon.

XXVII.

Legjobban megismerhetjük az emberi gyarlóságot, ha azt az örökös izgalmat vizsgáljuk, a melyben az ember az egész életét eltölti.

A lélek oda van dobva a testbe, hogy rövid ideig ott maradjon. Tudja a lélek, hogy ez csak átmenet az örökös utazásra; s hogy erre elkészüljön, csak az a rövid ideje van, a míg az élet tart. Az anyagi élet elrabolja idejének java részét, úgy hogy neki magának csak igen kevés marad szabad rendelkezésre. És e kevés, a mely megmarad, oly annyira alkalmatlan neki, oly különös zavarba hozza őt, hogy ettől is szeretne megszabadulni. Elviselhetetlen kínt érez, ha önmagára kell gondolnia s egyedül lennie. Minden igyekezetét az képezi, hogy elfeledje önmagát és a rövid, drága időt elmélkedések nélkül engedje lefolyni, oly dolgokkal foglalkozván, melyek őt az önmagára való gondolkodásban megakadályozzák.

Innen ered az ember minden szórakozása, mulatsága, a melyben a czél csak az, hogy az idő észrevétlenül múljék, vagyis jobban mondva, hogy önmagát se vegye észre az ember s ne érezze létezését és elvesztvén ezen részét életének, kikerülje azt a benső keserűséget és kelletlenséget, a mely ez idő alatt feltámadna benne, ha önmagát figyelemmel kisérné. A lélek nem lel önmagában semmi olyanra, a mi őt kielégítené. Semmi olyant nem lát ott, mely, ha reá gondol, ne bántaná őt. Ez kényszeríti őt arra, hogy a külvilágban ossza szét figyelmét s a kivüle álló dolgokkal való foglalkozás által feledkezzék el önmagáról és helyzetéről. Örömét e feledés képezi; s boldogtalanságára már magában véve az is elégséges, ha kénytelen önmagát látni s önmagával lenni.

Az embernek már gyermekkorától fogva erősen a fejébe verik, hogy mily fontos a saját becsülete és jóvolta, sőt szülei és barátai becsülete és jóvolta is. Aztán tudományok, nyelvek, művészetek tanulmányozására szorítják. Foglalkoztatják szüntelenül; megértetik vele, hogy nem lehet boldog, ha nem munkálkodik szakadatlanul azon, hogy az ő saját becsülete és jóléte, sőt barátjaié is sértetlen maradjon, s ezek valamelyikének hiánya szerencsétlenné teszi őt. Elhalmozzák tehát őt munkával, hogy napról-napra reggeltől estig zaklassák. Különös módja a boldogításnak, mondjátok, nemde? Hiszen – gondoljátok – talán épen akkor kellene őt így zaklatni, ha boldogtalanná akarnák őt tenni! Nos vegyétek el tőle mindazt a gondot, foglalkozást, munkát: s meglássátok, mily boldogtalanná teszitek őt. Mert akkor figyelme saját magára fordul, önmagára kell gondolnia s ezt nem képes elviselni. Hiszen ha marad is szabad idejük az embereknek a munka után, ezt is szórakozásokra fordítják, a mely őket elfoglalja s figyelmüket elfordítja saját magukról.

És azért ha látom az embert izgalmai közepette, ha látom azt a számtalan veszélyt, a melynek az ember kiteszi magát a közéletben, a háborúban, nagyravágyó tervei kivitelében, ha látom a viszálykodásokat, a felkorbácsolt szenvedélyeket, a veszélyes kalandokat: gyakran elgondolom, hogy az ember minden boldogtalansága abból ered, hogy nem képes otthonában nyugton maradni. Ha az, a kinek van miből élnie, otthon tudna maradni, akkor nem vágyódnék ki a nyilt tengerre, vagy nem késztetné nagyravágyása valamely magas állás elnyerésére, és ha nem akarnánk mást, csupán csak élni, nem volna szükségünk oly veszélyes foglalkozásokra.

De közelebbről nézve a dolgot, úgy hiszem, hogy az embereknek a nyugalomtól és az otthontól való eme idegenkedése halandó életünk természetszerű gyengesége; és hogy semmi sem képes megvigasztalni, ha kénytelenek vagyunk csupán önmagunkra gondolni.

A ki csak a saját magában és természetében rejlő indulatok szerint cselekszik, nem képes a nyugalom azon állapotában maradni, mely megengedné neki, hogy önmagával foglalkozzék csupán és ez által kedélye hullámzásainak súlyát elviselje. A ki önmagán kivül mást nem szeret, semmit sem gyülöl annyira, mint ha folytonosan egyedül kell lennie. A magány szeretete önzetlenséget, saját egyéniségünkkel való kevesebb foglalkozást feltételez; mert a ki csak önmagát szereti, a ki minden jót egyéniségére akar halmozni, az épen nem szeret önmagával foglalkozni, mivel nem lesz soha sem megelégedve bálványozott egyéniségével, melyet tökéletesnek szeretne látni, s a melyben sok gyarlóságot lát és sok ürességet, melyet jó tulajdonságokkal be nem tölthet.

Legyen bár valaki, a ki önmagát szereti csupán, bármily helyzetben, környezze bár őt mind az a jó, a miről általában azt hiszik, hogy az embert elégedetté teheti: ha nem lesz rendes foglalkozása s szórakozása és önmagáról lesz kénytelen elmélkedni, soha sem lesz elégedett. Saját hibái fognak szemébe tünni; majd a jövő bizonytalansága fogja őt gyötörni; és ha nem talál valami foglalkozást önmagán kivül, boldogtalanná válik.

Nem elég nagy-e a királyi méltóság arra, hogy birtokosát már magában véve is boldoggá tegye? kell-e, mint más közönséges embert, a királyt is mulattatni, hogy figyelmét elvonják fényes, irigyelt állásától? Azt látom, hogy a legtöbb embert az teszi boldoggá, ha figyelme egyéniségének gyarlóságairól, otthonának bajaitól elfordul és pl. minden gondolatát arra irányozza, hogy jól tánczoljon. De így van-e ez a királyokkal is? Boldogabb lesz-e ő, ha a helyett, hogy csupán királyi méltóságának gondolatával telnék el, kicsinyes szórakozásokra fordul figyelme? Mily más gondolat lehetne az, mely kárpótlást adhatna a fejedelemnek azért, hogy rövid ideig nem gondol fényes állására? Nem tünik-e fel igazságtalanságnak, ha arra késztetjük őt, hogy valamely dallam ütemeire tánczoljon a helyett, hogy nyugodtan örülne az őt környező fenség és dicsőség szemléletének? Kisértsük csak meg: hagyjunk egy királyt egyedül, úgy hogy érzékei ne foglalkozzanak, hogy szelleme ne törődjék mással, csak önmagával, hagyjuk őt társaság nélkül, hogy saját egyéniségére szorítkozhassék csupán… és látni fogjuk, hogy a király csak úgy fogja érezni gyarlóságait, mint bárki más. De az önmagával való foglalkozást gondosan kerülik a királyok is és környezetükben mindig tartanak olyanokat, a kik változatos szórakozásról gondoskodnak; a kiknek minden törekvését az képezi, hogy a király soha se legyen egyedül, soha se gondolhasson magára, tudván azt, hogy a hatalmas király boldogtalan lenne, ha önmagával foglalkoznék.

A magas állású nagyravágyó embereket csupán csak az képes különben legtöbbször kinos körülményeik közt fentartani, hogy nem jut idejük az önmagukkal való foglalkozásra, figyelmük szakadatlanul más felé lévén fordítva.

Vegyük bár őket sorra, a kanczellár, az állami tanácsos, a főtörvényszék elnöke mily sok ember által van környezve; egyetlen perczük sem marad arra, hogy önmagukra gondolhatnának. És a mikor fejedelmük kegyét elvesztve visszavonulnak falusi magányukba, szerencsétlenebbek még, mert semmi sem akadályozza őket abban, hogy önmagukkal foglalkozzanak.

Innen van, hogy oly sok ember leli örömét a játékban, a vadászatban s egyéb szórakozásokban, mik az egész lelket elfoglalják. Nem az a nyereség, vagy zsákmány viszi őket arra, melyet a játék, vagy a vadászat juttat nekik; nem fogadnák el a nyereséget, vagy zsákmányt, ha azt valaki egyszerüen oda akarná nekik adni. A zaj, a fáradság, az izgalom fordítja el az ember tekintetét önmagáról.

Ezért szeretik az emberek a világi zajt; és csak kevesen vannak, a kik a magányhoz, a csendhez ragaszkodnak.

Ime csak ezt tudta kitalálni az ember, hogy boldogságát elérje. Vannak olyanok is, a kik keresik a mulatságokat, habár belátják, hogy mily sok üresség és botorság van az emberi szórakozásokban; s ezek már gyarlóságaik egy részének tudatával birnak. S e gyarlóságoknak épen az a jó oldala, hogy az embert képessé teszik arra, miszerint az üres szórakozások gyönyörködtessék s ez által elvonják figyelmét más hibáikról. De még a ki be is látja a szórakozások ürességét, az sem tudja, hogy mi az, a mi szükségessé teszi a szórakozást, s nem is tudhatják meg mindaddig, a míg az a gyarlóságuk el nem tűnik, mely szerint önmagukkal foglalkozni kín nekik. Az a nyúl, a melyet megvásárolnak, nem köti le figyelmüket; csak a vadászat, a mely pedig eszköze csak a nyúlszerzésnek. S ha kérdenék tőlük: hogy van az, hogy az a nyúl, melyet különben oly sok fáradsággal keresnek, nem volna képes őket kielégíteni? nem tudnának helyes választ adni; mivel nem tudják, hogy a vadászatban csak egyikét keresik azon izgalmas foglalkozásoknak, melyek figyelmüket önmagukról elfordítják, melyek egészen lekötik szellemüket. Azt hiszik egész komolyan, hogy a vadászatban van valami szép és nemes; hogy az királyi kedvtöltés. És így van ez minden más foglalkozással is. Azt képzelik az emberek, hogy a tárgyakban magukban is van valami, a mi a velük való foglalkozást kiválóvá, nemessé teszi. Sokan meg vannak arról győződve, hogy ha ezt, vagy azt a magas állást, vagy egyéb czélt elérnék, örömmel, boldogan nyugodnának meg; mert még nem tudják, nem érzik, hogy vágyaik mily kielégíthetetlenek. Azt hiszik az emberek, hogy a nyugalmat keresik, pedig nem keresnek mást, mint izgalmakat.

Az embernek titkos ösztöne arra viszi őt, hogy önmagán kivül keressen szórakozást és foglalkozást; de van egy más titkos ösztöne is, mely eredeti természetes nagyságából maradt fenn s a mely azt a meggyőződést kelti benne, hogy a boldogság igazán csak a magányban, a nyugalomban lelhető fel. E két ellentétes ösztönből aztán az emberi szív mélyébe rejtve, észrevétlenül, zavaros, határozatlan vágyak származnak, melyek arra késztetik az embert, hogy izgalmak által vágyódjék a nyugalomra és szakadatlanul abban a képzelődésben éljen, hogy végre majd kielégíti vágyait, ha az útját álló akadályokat ledöntve, megnyilni látja maga előtt a megnyugvás kapuit.

Igy folyik le az egész élet. Keressük a nyugalmat, leküzdve az utunkban álló akadályokat; és ha a küzdelem be van fejezve, a nyugalom elviselhetlenné válik; mert azonnal jelenlevő és a jövőben fenyegető bajainkra gondolunk. És ha minden baj elől biztos menedéke volna is az embereknek, az unalom, az ő megdönthetetlen hatalmával nem hagyná el szíveiket, a hol természetes gyökere van, és a lelket eltöltené mérgével.

Ezért tévedt Kineas, a ki nyugalmat ajánlott Pyrrhusnak és helyeselte elhatározását, midőn ez meghódítva a világ nagy részét, boldogságát abban akarta keresni, hogy babérain megpihenve, örüljön győzelmeinek. Rossz tanácsot adott neki s mindketten tévedtek; mert azt hitték, hogy az embert kielégítheti saját egyénisége és a jelen öröme, a nélkül, hogy lelkének ürességét képzelt reményekkel töltse be; a mi pedig tévedés. Pyrrhus nem lehetett boldog sem hódításai előtt, sem az után. És az a nyugalmas, tétlen élet, melyet főembere ajánlott neki, még kevésbbé elégíthette ki, mint a csaták és utazások izgalma.

Beláthatjuk tehát, hogy az ember oly szerencsétlen, hogy minden különös ok nélkül már természeténél fogva az unalom uralmának van alávetve; és e részben is oly gyarló az emberi természet, hogy ha nagyon sok okunk van is az unalomra, a legcsekélyebb bohóság is képes szórakoztatni. És ha komolyan megfontoljuk a dolgot, sokkal inkább lehet az embert azért sajnálni, hogy oly közönséges és üres dolgok szórakoztatják őt, mint azért, hogy emberi gyarlóságai annyira bántják; mivel szórakozása sokkal észszerűtlenebb, mintsem unalma.

XXVIII.

Nézzétek az embereket: egy részük szellemi képességét és testi ügyességét arra használja fel, hogy a labdajátékokban kitünjék s aztán másnap eldicsekedjék barátai előtt, hogy ügyességével másokat felülmúlt; más része az embereknek dolgozó szobájában izzad, hogy elmondhassa a tudósok előtt, miszerint valamely eddigelé homályos algebrai tételt fejtett meg. És így aztán hányan teszik ki magokat nagy veszélyeknek is csupán azért, hogy oly helyet foglalhassanak el, a melynek csak az ő képzeletökben van értéke s a melyet azt hiszem, kiváló képességek nélkül is elértek volna. Mások pedig mindezen dolgokért nem azért törik magokat, hogy ez által okosabbak legyenek, hanem hogy aztán kimutassák, hogy az elért eredményeket mily üresnek, hiábavalónak tartják; és ezek a legbalgábbak, mivel tudva azok; míg másokról fel lehet tenni, hogy nem lennének ily balgák, ha balgaságuk tudatával birnának.

XXIX.

Ha valaki naponként részt vesz valamely szerencsejátékban, annyira elűzi ez által unalmát, hogy igazán szerencsétlen lenne, ha azon feltétel alatt, hogy nem fog játszani, naponként átadnók neki azt az összeg pénzt, a mennyit az nap nyerhet. Azt lehetne talán mondani, hogy ő a játékban magában keres szórakozást, s nem nyereség után vágyódik; de hát kisértse meg azt, hogy ne pénzre vagy más értékre játszszék, nem fog oly érdeklődéssel játszani s unatkozni fog. Tehát nem csupán a mulatságot keresi; a szenvedély nélküli játék untatja őt. Az kell tehát, hogy szenvedélylyel játszszék, hogy izgalomba jöjjön, hogy megcsalja önmagát, elhitetve magával, hogy boldoggá teszi őt a nyereség, az a nyereség, a melyet nem fogadna el oly feltétel alatt, hogy ne játszszék; kell, hogy tárgyat alkosson szenvedélyének, oly tárgyat, mely felköltse vágyát, haragját, félelmét és reményét.

Az emberi szórakozások tehát nem csupán közönségesek, hanem nem is valódi szórakozások, mert csalódásba ringatják az embert; képzelet és önámítás az egész, mely nem tudná foglalkoztatni az ember szellemét, ha az nem vesztette volna el izlését a szép és érzékét az igazi jó iránt s ha nem volna annyi sok hibával tele. A szórakozás nyomorúságaink közepett nem ad enyhülést, nem vigasztal meg, csak is az által, hogy még nagyobb, kézzelfoghatóbb nyomorúságba visz; mert esztelenül elpazaroljuk általa időnket és nem gondolunk magunkra. Az ily szórakozások nélkül unatkoznánk s az unalom arra bírna, hogy unalmunkat más okosabb dologgal űzzük el. A szórakozás megcsal, mulattat minket és észrevé tlenül közelebb visz a halálhoz.

XXX.

Az ember nem lévén képes elkerülni a halált, megváltoztatni tudatlanságát és gyarlóságait, feltette magában, hogy nem fog azokra gondolni s reményli, hogy így boldog lehet: ez az egész, a mit ki tudott találni arra nézve, hogy oly sok nyomorúságai közt megvigasztalódjék. De ez igen tökéletlen vigasztalás, mivel nem gyógyítja meg a bajt, csak egyszerüen elrejti rövid időre és nem engedi, hogy az így elrejtett baj valódi orvoslását megkisértsék az emberek. És így az unalom, mely az ember legfőbb baja, bizonyos tekintetben javára is szolgál, mivel leginkább készteti arra az embert, hogy gyógyulást keressen; a szórakozás pedig, melyet az ember legfőbb szerencséjének tart, tulajdonképen legnagyobb baját képezi, mert leginkább elvonja őt attól, hogy bajaira a mulatságoknál egyéb orvoslást keressen. Mindkettő az ember gyarlóságának és nyomoruságának, de egyszersmind nagyságának is bámulatos bizonysága, mivel az ember csak azért unatkozik s azért keres oly sokféle foglalkozást, mert megvan benne elveszett boldogságának eszméje, de e boldogságot, nem lelvén fel önmagában, hasztalan keresi a külvilágban, mivel az ős állapot immár eljátszott boldogsága sem bennünk, sem a külvilág teremtményeiben nincs, hanem csupán csak Istennél.