JÓKAI MÓR
ÖSSZES MŰVEI

NEMZETI KIADÁS

LXXXIII. KÖTET

PÁTER PÉTER * ASSZONYT KISÉR – ISTENT KISÉRT

BUDAPEST

RÉVAI TESTVÉREK KIADÁSA

1898

PÁTER PÉTER

REGÉNY

ASSZONYT KISÉR – ISTENT KISÉRT

REGÉNY

IRTA

JÓKAI MÓR

BUDAPEST

RÉVAI TESTVÉREK TULAJDONA

1898

PÁTER PÉTER

REGÉNY

A JEZSUITA CONVENT.

Hatan valának együtt, a perjellel és a gvárdiánnal; a hetedik kint jár a falukon a kegyadományt beszedni.

– Benedicite! kezdé a perjel. Ecce nuntium patronæ nostræ illustrissimæ. S letevé a pecsétes levelet az asztalra, a mit a körülülők kézről kézre adának. Mind megértették: latinul volt. Az orrok elfintorultak, az ajkak lepittyedtek, a szemöldök összevonultak, a szemek hunyorogtak. Egynek sem tetszett.

– Est unus de nobis invitatus in aulam patronæ nostræ munificentissimæ, ad educandum filium unicum domicellæ.

– Parvum diabolum perduellem. Mondá rá a gvárdián.

– Garrulantem, sifilatorem in ecclesia!

– Maledictorem sanctorum et animarum!

– Mortificatorem animalium.

Mindenik tudott rá valamit.

Legjobban megtette a legutolsó.

– Insanum prolem matris vesanæ.

– Quæ est pernicies omnium virorum, folytatá a gvárdián áttérve e tárgyra.

– In omnibus punctis peccans.

– Omnia sacramenta pedibus calcans.

– Furia demens, saga sacrilega!

– Quæ maritum letali potu ad inferos misit!

A perjel mind ezen kegyetlen észrevételekre stoicus nyugalommal felelt.

– Sed est patrona nostra benignissima et filius erit hereditarius patronus noster. Oportet haurire calicem amaram. Fiat electio.

Mind nagyon csóválták a fejüket.

– Ego habeo ardorem frigidum in tibiis; mondá az egyik, a lábszárait dörzsölve.

– Ego vero laboro de bili. S bizonyságul a nyelvét is megmutatta az átellenben ülőnek, ki rögtön utána mondá:

– Ast ego ægrotos sanare sum vocatus.

Most mind a hárman a negyedikre néztek: az igen biztosan érezte magát a legjobb kifogás birtoklásában.

– Equidem non sum versatus in lingvis scythicis; nec in hungarica, nec in sarmatica.

Az ötödik meg volt szorulva; mivel vágja ki magát?

– Me votum tenet nunquam foeminas alloqui.

Egynek sem tetszett a feladat.

– Mittamus ergo Petrum; mondá nyugodtan a perjel.

Mind az öten conclamáltak rá.

– Tamen est adhuc juvenis. Mondá az egyik.

– Sed moribus severus; felelt rá a perjel.

– Occurret tentationem maximam; veté ellen a másik.

– Eo major erit triumphus eius; felelt rá a perjel.

– Tamen est adhuc tantum frater! kiálta fel a harmadik.

– Faciamus eum patrem, viszonzá a perjel.

Erre mind felugráltak s hangosan contradicáltak.

– Hoc non pergit! hoc non pergit! oppugnat legibus nostris!

A perjel hideg vérrel szólt közéjük.

– Ergo pergat alter.

Arra mind elcsendesültek s vállaikat vonogatva ültek vissza nagy, gazdag faragványú támlás székeikbe s csak úgy mormogták maguk elé:

– Ergo fiat Peter pater. Ergo pergat Pater Peter.

Minthogy pedig a latin nyelvet még ma sem minden ember érti annyira, hogy azon egy regényt elejétől végig meg lehessen irni: szükséges, hogy megmagyarázzuk egynémely olvasónak, mi volt a tárgya annak a beszélgetésnek, a mit ama hat jezsuita páter egymásközt folytatott; a kikkel egyébiránt ezen a bevezetésen túl semmi találkozásunk nem lesz, s a kik miattunk ezentúl csendesen folytathatják ascetai életrendüket kolostoruk bezárt kapui mögött.

Annak a magyarázatához pedig, hogy a tisztelendő urak miről értekeztek egymás között, igen egyszerű módon fogunk hozzá jutni.

János diák épen akkor a kályhában volt; ő levén a kályhafűtésben a hetes. Onnan ő mindent szépen kihallgatott. Mikor aztán a tisztelendő atyák eltávozának, ő is előjöve a kályhából s térdbenlágy léptekkel sompolyga le a konyhába.

Ott épen nem volt jelen a szakácsmester: hanem egy nagy kétfülű sajtár szélén ott ült gubbaszkodva Samu diák. János diák hosszú legény volt, Samu diák pedig tömzsi. Amaz hanák volt, emez pedig palócz. Rongyos volt mind a kettő; az aranymondás szerint: «úgy szép a diák, ha rongyos.»

Abban a nagy sajtárban volt felhalmozva a konyhaművészet enyészetnek szánt minden maradványa, a mit naponkint a sertéseknek szoktak kihordani, egy rudat dugva a két fülén keresztül, a mi a két diáknak a vállát nyomta félre.

János diák, látván, hogy nincs jelen a szakácsmester, mohón esék neki a dézsának s elkezdett a hulladékok között keresgélni. Volt még ott sok fölfedezésre méltó tárgy, kenyérhéj, almacsutak, nem egészen penészes sajt, káposzta torzsa, s más efféle. Azokat János diák nagy sagacitással tudja kikutatni a moslékos dézsából s azonnal be is keblezi.

– Ugyan hagyj már a Péternek is valamit! dörmögi Samu diák, meg sem mozdítva a fejét a két karjával átszorított két térdéről.

János diák nem felelhet rá, mert tele van a két pofája, míg azt le nem nyeli.

Samu diák aztán felugrik, megirigyelve, hogy János diák olyan jó étvágygyal lát hozzá.

– Upré púpos! a disznóknak is hadd maradjon.

János diák előkereste a rudat.

– No hát fogd meg azt a végit.

– Nem fogom én. Majd itt lesz mingyárt a Péter: kiviszi az egy maga.

– De nem lesz itt a Péter.

– Hallom is már a kordéja nyikorgását az úton.

– De azért nem jön az neked többet ide moslékos dézsát hordani. Kihallgattam a kályhából, mit beszéltek.

– No hát mit beszéltek? – Ekkor aztán mindaketten egymás mellé ültek a sajtár szélére.

– A domicella a kastélyból instructort kér a fiacskája mellé a patresek közül. Azt mondták, hogy egy kis ördög.

– A bizony, de tizenkettő is kitelik belőle.

– A ki a templomban fütyöl.

– S mikor ministrál, kéngyertyát kever a füstölő közé.

– Káromkodik is. A szenteket meg a lelkeket szidja.

– Még csak magamban sem merném elmondani!

– Az állatokat is kinozza.

– Az ám. Az én szamaramnak is tüzes taplót tett a fülébe; mind összetörte a jámbor pára a kordémat.

– Azt mondták, hogy olyan bolond, mint az anyja. Arról meg azt mondta a gvárdián, hogy az veszedelme minden férfi-félének. Valjon miként lehet az?

– Bizonyosan boszorkány, a ki kantárt vet a szájukba s a Szentgellértre lovagol rajtuk.

– Az ám, azt is mondták, hogy boszorkány, mind a tíz parancsolat ellen vétkezik, minden szentséget a papucsával tapos. De utoljára azt is mondták, hogy mérget kevert az urának az italába, úgy ölte meg.

– Kitelik tőle. Nekem is, mikor odaküldtek hozzá egyszer levéllel a klastromból, adatott egy kupicza alamáziát, valami volt benne: majd a falra másztam tőle egész éjjel.

– Azért a perjel csak azt mondta, hogy nekünk pedig legkegyelmesebb patronácskánk, s a fiacskája a mi leendő patronusunk. Ki kell inynya a keserű poharat. Ki megy oda?

– No képzelem, hogy szepegtek.

– Az egyik azt mondta, hogy neki hideg égés van a lábaszárában, a másikat az epe bántja; a harmadik nem mehet, mert ő kancsérolja a betegeket; a negyedik azt mondta, hogy ő nem tud se magyarul, se tótul; az ötödiknek meg a szent fogadása tartja, hogy soha asszonyokkal szóba ne álljon.

– Még utoljára Pétert küldik el.

– Ördögöd van, hogy kitaláltad.

– No az jár jól!

– Az egyik mondta: fiatal még, a perjel mondta: de szigorú az erkölcse. A másik mondta: nagy kisérteteknek lesz kitéve. A perjel mondta: annál nagyobb lesz a triumfusa. Többen mondták: «hiszen még csak fráter Péter». A perjel rámondta: «megteszszük páternek.» Valamennyien mind ellene mondtak; a perjel azt mondta: «no hát menjen közületek valaki». Erre aztán mind meggubahodtak, s azt mondták, hogy no hát legyen Péter páter, no hát menjen Páter Péter.

Ezen aztán mindaketten elkezdtek kaczagni.

No hiszen ott lesz jó helyen a Péter!

A laptika-nyikorgás ezalatt egész a kolostor hátulsó kapujáig érkezett s ott megszűnt. Kívülről elkezdtek kopogtatni.

A hátulsó kapuról lehetett a gazdasági udvarba bejutni. A kapus hivatala csak a főportára terjedt ki.

– Hallod! zörget már Péter.

– Te is csak úgy hallod.

– Eredj! Nyisd ki!

– Te is csak úgy éred.

– Én nem találom a lábaimat, nem tudom melyik a négy közül az enyim.

Erre a másik a nyirfaseprővel odahúzott a négy mezitláb közé s arra rögtön megtalálta a commilito a maga lábát; ezen aztán hajbakaptak; s az volt a kérdés, hogy melyiket dobja ki a másik a konyhából? az megy kaput nyitni; a dulakodás közben felrugták a moslékos dézsát, a sok csáva, ízék szétfolyt; arra aztán jól megtépve szélylyel váltak duzzogni.

– Takarítsd fel! Te rugtad fel.

– Te taszítottál bele.

– Ha meglátja a konyhamester, majd jól megver.

– Téged is megver.

S egyik sem vállalkozott a kárt jóvá tenni.

Ezalatt a megérkezett confráter, megunva a dörömbözést a hátulsó kapun, a főajtóra került, ott bebocsáttatva, kinyitotta maga az udvari kaput s beterelte a maga járművét. Egy rozzant lacziszekér volt az, a minek a két lógó kereke csupa S betüket irt le maga után s a közben, hájazatlan lévén, folyvást a legkeservesebb nótát nyikorogta; egy félfülü szamár volt eléje fogva – a kordé meg volt rakva mindenféle elemozsinával. Mind úgy koldulta azt össze a kápsáló barát falukon. Ezt a hivatalt úgy hitták, hogy «temporizálás».

A sáfár ott várta már az udvaron a megérkezőt, kezében a palatáblával, a mire az eredményt jegyzé fel.

Nem mulasztá el minden tételnél erős birálatot tartani, s mind valamennyinél szigorúan corripiálni az alamizsnaszedőt. Mindent selejtesnek talált; a tojások közül kiválogatta a melyik záp volt: «ezeket te magad fogod meginni, Petre!» A liszt nagyon derczés volt: «ennek állj neki, és szitáld még keresztül! a korpájából süthetsz magadnak pogácsát.»

Csak úgy hullott a «testvér» fejére a sok megtisztelő czím: «nequam, paniperda, asine.»

Az tűrte mindazt lehajtott fővel.

A fekete barátkámzsa csuklyája takarta egész szemöldökéig az arczát, bajusza, szakálla csapzott volt az ónos esőtől. A kötéllel felszorított csuha alúl kilátszottak bokáig sárban álló mezitelen lábai; a sarui a botja végére voltak akasztva: azokat nem volt szabad a rossz útban hurbolni.

A kifáradt, megázott vándort meg sem hagyták pihenni: a konyhamester már a boltozatos tornácz alól kiabálta a nevét:

– Petre! Petre! Huc acceleras: ad culinam!

Gyönyörű konyha volt, el kell ismerni: most, mikor már csak a romjait látjuk a kolostornak, azt hisszük kápolna volt az és torony; pedig csak konyha volt és kémény.

Péterre nézve azonban az a hátránya volt ennek a tágas konyhának, hogy azt neki kellett feltakarítani.

A felrugott dézsa mosléktartalma szétterült a márvány padlaton; s a kik azt az istentelenséget elkövették, azoknak nem lehetett a hibát helyrehozni, mert azokat most a konyha szegletében vallatta épen a gvárdián a skutikával: a két diák térden állt előtte, éles hasábfa a térdeik alatt. A rondaságot tehát másnak kellett helyettük föltakarítani: az a más volt Péter. Hozzáfogott engedelmesen, leveté magáról a durva fekete szőrcsuhát s nekigyürkőzött az aljas munkának. Mikor feltürte a karjain az inget, meglátszott a fehér bőrén, hogy nem volt cselédmunkához szoktatva néhanapján. Arcza fiatal volt még, szabályos vonásokkal, a miket az eltompító lemondás nyűgözött le; szőke haját még nem irtotta meg a szerzetesi tonzura, csak fráter volt még; s ha szemei könyeztek, az nyilván csak azért volt, hogy a hidegről egyszerre a konyhamelegbe lépett. Neki térdelt a ronda padozat feltakarításának szótlanul, lapáttal, seprűvel, szalmacsutakkal.

A gvárdián ez alatt a két nebulót nyakgatta. Ki tette ezt a kárt? Természetes, hogy egyik sem tette. Régi közmondás, hogy a kárnak nincs gazdája. Hogy verekedtek, annak a nyomai láthatók voltak az arczaikon. Samu diáknak volt egy véres karmolás a homlokán, János diáknak meg egy kék folt a szeme alatt. Tagadták mind a ketten, hogy ők tülekedtek volna.

– Hát ez a kék folt hogy jött ide a szemed alá?

János diáknak eszébe jutott az a mese, a mit később báró de Manx olyan válságos helyzetben alkalmazott szerencsésen.

– Hát mikor fűteni akartam, nem találtam a kovát, hogy kicsiholjak: kaptam, a szememre ütöttem az egyik öklömmel, a másikkal odatartottam a kéngyertyát, s a mint a szemem szikrázott, annál meggyuladt a szövétnek.

A gvárdián nem szólt rá semmit, hanem a másikhoz fordult.

– Hát te hogyan jutottál ehhez a sebhez a homlokodon?

Samu diák, felbuzdítva a megelőző példán, nagyot nyelt és kisütötte a mentséget.

– Azt én ott magam megharaptam.

– Hogyan haraphattad meg a saját homlokodat?

– Tükörből haraptam meg.

– Hiszen nem érhetted el.

– Fölálltam a padra.

A gvárdián behuzta az ajkait, úgy hogy a két kövér orczája szétdülledt bele s kimondá rájuk az itéletet.

– Joannes, quia bene mentitus est, accipiet viginti verbera, Samuel, quia male mentitus est, accipiet triginta.

(A mi hiteles fordításban ekként hangzik: «János kap, azért, mert jól hazudott, husz virgácsot, Sámuel, a miért rosszul hazudott, harminczat.»)

A két diák elkezdett sirni, ordítani, s a két öklével törülte a könyeit. Hanem alattomban, a mint a gvárdián félrefordította a fejét, összekacsintottak ravaszul, s ebben az volt kifejezve, hogy «én sem ütlek nagyon, te se üss nagyon». Csakhogy a gvárdiánnak olyan szeme volt, hogy mikor oda sem nézett, akkor is látott vele.

– Petre! szólítá meg a dolgozó szerzetest, ki már elkészült a takarítással. Jövel ide.

Péter odament engedelmesen.

– Ezt a két bünöst te fogod ellátni. Ők egymást kölcsönösen ravasz irgalmazással vernék meg, kijátszva az itéletet. A te kezed majd sulyosabban fogja rájuk ereszteni a vesszőt.

S ezzel a szóval odanyujtá feléje a sósvízben áztatott nyirfavessző-csomagot.

Most aztán a két diák igazán elkezdett ordítani, a két térdén tánczolva kínjában.

Péter azonban nem nyujtotta kezét a vessző-csomag után. Vérét a kevélység dæmona lázitotta fel; arcza kigyulladt, szemei lángoltak, homlokán hátravetette a hajfürteit, a két öklét összeszorítá s a lábát előrefeszíté. Bátorkodott megszólalni, ámbár kérdezve nem volt.

– Én nem vagyok hóhérlegény; nem tanultam seprüvel verni embert. Zárjátok a vétkeseket a carcerbe; kész vagyok helyettük elvégezni a munkát, a míg zárva vannak. Én nem virgázok gyermekeket.

– Petre! szólt megnyújtott hangon a gvárdián. Putasne quod adhuc sis dux equitum nobilium? Es servus servorum! (Azt hiszed-e, hogy még most is nemes lovagok vezére vagy? szolgák szolgája vagy!)

S hogy éreztesse vele, mennyire maga is alatta van még a ferulának, a visszautasított vessző-csomagot rátette a daczos ifjú fejére. E rettenetes teher alatt lassankint aláhanyatlott a fölemelt fő: a szikraszóró szemek lesüték pilláikat; az öklök széternyedtek s a mellen keresztbe tevődtek: a szép daliás ifju megint átalakult alázatos baráttá, s reszketve nyujtá kezét a vesszőcsomag után s azt megnémult ajkaihoz érinté.

– Parce, pater. (Bocsáss meg, atyám.)

De a mint marokra fogta a gyalázatos eszközt, a minek hivatása megbecsteleníteni a teremtés remekét: az embert, a kit Isten arra alkotott, hogy hozzá hasonló legyen, visszakergetni az állatok közé: akkor még egyszer fellázadt testének az a része, a melyben legtovább megmarad a büszkeség utógondolatja: a nemes ököl; a bátorság ősjelvénye: a hüvelykujj, a mit büntetésből szoktak a gyáváknál megcsonkítani, s nevezték őket aztán a «pollex truncatus»-ról «poltron»-nak; mind az öt, görcsösen összeszoruló ujj nem akará elfeledni, hogy ő egykor kardmarkolatot szorítani volt tanítva, s gyönyör volt ránézve éles vassal törni sisakon, pánczélüngön keresztül, s most e porkoláb seprüvel kénytelen vásott kölykek meztelen bőrét végig hasogatni.

Ez a regula!

Novitius volt még: nem tanulta még meg, hogy a testben hetvenhét ördög lakik, s a hány ütést kap a bünös test, annyi ördög lesz megütve. Azt már megtanulta, hogy a szeges cingulumhoz, a horogvégü flagellumhoz úgy kell folyamodnunk, mint a mi jóltevőinkhez, saját testét vérig korbácsolni álmatlan éjszakákon mindennapi imádság volt ránézve: de jajgató diákokat vesszőzni még irtózott. Majd azt is megszokja.

E pillanatban hangzott a folyosóról a perjel szava.

– Petre! Ad me tendas! (Hozzám tarts.)

Péter megkönnyebbülten sóhajta fel s visszaadá a virgácsot a gvárdiánnak.

– A perjel szólit.

– Ő parancsol. Eredj hozzá. Stante pede!

Péter fel akarta venni az esőáztatta csuháját és a durva sarukat hozzá.

– Csak eredj így, a hogy vagy: mondá a gvárdián; vagy mezitláb fogsz visszatérni ide, vagy tovamégy más öltözetben.

A jezsuita fráternek nem volt szabad kérdezősködnie az után, a mit nem értett: neki csak engedelmeskednie kellett. Péter felment azon pőrén a perjel elé.

– Dilectissime fili, monda neki a perjel. Két esztendeje már, hogy az engedelmességben gyakorlod magadat. Megtanultál szegény lenni, koldulni, lázárokat ápolni, napszámosok munkáját végezni. Még hat esztendő áll előtted, hogy az atyák közé fölvétessél. Három évet a könyvtárban kell eltöltened: megtanulod Szent Ágostont könyv nélkül; a mellett a török és arab, a görög és orosz nyelveket. Mert meglehet, hogy a midőn elkészülsz a tudományokkal, a provincialis választása szerint, vagy az arab pusztákra fogsz küldetni, hogy ott a pogányokat megtérítsd, vagy Oroszországba, hogy ott a rettenetes Ivántól üldözött hiveit a római egyháznak állhatatosságra buzdítsd. Tehát három évig ülsz a könyvek között, megtoldva az éjszakával a nappalt s magolod a most még előtted ismeretlen betüket; másik három évig pedig vándorolsz ellenséges népek között, a hol keresztrefeszített martyrok, karóba húzott szentek jelölik meg az utadat. A hetedik évben aztán hűséged próbájának letevésére elzarándokolsz Spanyolországba. Akkor, letéve minden próbát, leküzdve minden megkisértést, föl fogsz vétetni az atyák közé. Mindezen hosszú utat azonban megteheted egy lépéssel, s minden tudománynak megfelelhetsz ez egy szóval: «akarom!» Ma lefekszel mint novitius és holnap fölkelsz mint «Pater Peter», ha ezt a missiot elvállalod önkényt és engedelmesen. Ime olvasd.

S azzal átadta neki a patrona levelét.

A mint a kézvonásokat meglátta az ifju szerzetes (ismernie kellett neki azokat régebbről), egész arcza rögtöni ijedelmet fejezett ki: a kezét a felé nyújtott levél elé tartá, mintha félne azt elolvasni; azután mégis átvette azt, s a míg végig hatolt az irat sorain, homloka összeránczosodott, arcza megvetésre vadult el, ajkai felnyiltak az olvasás alatt, összeverődő fogsorait mutatva. Végigolvasta a levelet, s aztán leejté a kezét csüggedten.

– Téged választottunk ki, mondá a perjel! Holnap Páter Péter fogsz lenni, csak azt kell mondanod, hogy: akarom.

Az ifju még mindig lecsüggesztett fővel nézett merőn maga elé.

– Néma lettél-e?

Az ifju föltekintett s arcza visszanyerte férfias nyugalmát.

– Engedj időt a meggondolásra, atyám, szólt szép csengő hangon, a min még megérzett az a vibratio, a mit az érzés közvetlensége idéz elő naiv lelkületeknél. Hadd mérjem össze az út kezdetét és végét. Mert bizonyára nincs nekem olyan messze innen a Bab-el-mandel sivatagáig, sem Siberia jégtengeréig, mint a milyen messze van e kolostor küszöbétől a madocsányi kastély portájáig. És nem oly félelmetes énnekem rettentő Iván zsarnok őrjöngése vérengző dőzslakomáin, sem a halottásó hyénák éjszakai kaczagása a homokpusztában, mint a milyen iszonyító ennek az asszonynak egy suttogó szava. És hamarább megtanulom neked a török és arab, a görög és muszka, s ha kell, még a szanszkrit és mongol nyelvet is, mint ezt az egy szót: «akarom». Engedd, hogy gondolkozzam rajta hajnalig.

– Legyen. Vidd fel magaddal a czelládba ezt a levelet és imádkozzál az Urhoz, hogy világosítsa fel az elmédet. Mert bizonyára nagyobb és nehezebb szolgálat az, melyet ime rád bizunk, mint minden missió a scythák és hyperboræok országába. Omnia ad majorem Dei Gloriam.

Péter fölment a czellájába. Szük, keskeny kis odu volt az, öt lépés a hossza, kettő a széle. Csak egy hárságy volt benne, meg egy feszület a falon. De azért még sem heverte ő meg ezt a hárságyat ezen az éjszakán; hanem azt az ötlépésnyi tért dobogta végig, mint a ketreczbe zárt oroszlán. A kiterített levél ott hevert az ágyon, s arra a fekhelyre ő le nem hajthatta a fejét, a hol az a levél fekszik.

Hajnal felé megerősödött a szivében egy elhatározás. Lehajította a levelet az ágyáról a földre, s aztán levetette magát a fekhelyére. Ott elnyomta a fáradság. Ugy elaludt, hogy a hajnali harangszó sem ébreszté fel.

Arra serkent fel, mikor a gvárdián a karjánál fogva felrázta.

Felugrott a fekhelyéről.

– Ergo, Petre! Tandem: mit határoztál?

– Ezt! felelt Péter, mezitelen lábával a földön heverő levélre taposva.

– Bene. Akkor kelj és jövel utánam. A két delinquens várja a büntetését.

– Megállj! A perjel nekem azt mondá, hogy a novitiatus két éve letelt, a mi alatt alacsony munkát kelle végeznem. Most következik három éve a tanulásnak; azután jön három év az ellenséges népek között zarándokolásra. A perjel nekem semmiféle bakói szolgálatok teljesítéséről nem szólt.

– Dehogy nem szólt, Petre! Emlékezzél csak rá vissza! «végtére Spanyolországba fogsz menni». Ez azt teszi, hogy egy évig a szent inquisitio szolgálatában állsz. Jőjj és kezdd el benne magadat gyakorolni.

Péter idegein végig futott a borzadály. Két merev karját oda szorítá a testéhez: arcza halálsápadt lett. Felemelte a szemeit az égre, a szája felnyilt, végig futott előtte az egész visio: a kutyabőrbe kötött emberi bölcsesség, s az emberbőrbe szorult kutyaveszettség; rettenetes Iván, a szaraczénok és Arbuez kinzó kamrái: nem birta meg a lelke. Térdei megtörtek alatta: összeroskadt; fölvette azt a meggázolt levelet, összehajtá; eltette a keblébe s azt mondá: «elmegyek».

A KASTÉLY BOLONDJAI.

Még az nap küldtek választ az úrnő levelére a Conventből: Páter Péter delegáltatik a jövendő patronus nevelésének magasztos munkájára. Holnap fogja installálni magát.

Páter Péter az új szerephez új jelmezt kapott. A tegnapelőtti kolduló barátot nehéz lett volna felismerni a mai selyempalástos, csattczipős alakban, a ki a hóna alatt egy roppant nagy kutyabőrbe kötött könyvvel közeledett a madocsányi kastély országút felőli bejárata felé. A kastély és a kolostor mintegy ezer lépésnyi távolban lehettek egymástól.

Annak a kastélynak a kapuját más ember sem igen szerette megközelíteni. Először is az udvar tele volt mindenféle fajta vadászkutyával s a sok kopó, agár, sinkorán, falkástul rohant a közeledőre s még a szekérről is lehúzta az embert. Azután meg az urfinak az a szokása volt, hogy a hajdujával, a peczérjével, a vadászával, meg a bolondjával együtt lesbe állt s az azon menőkre lövöldözött szélpuskával, fogadásból, hogy ki találja el annak a kalapját, vagy süvegét? az udvarban benn meg a pávakakas repült a látogató fejére s a szemét akarta kivágni. Minden ember és állat arra volt itt betanítva, hogy a jövevényt abajgassa.

Azon a napon, a melyen Páter Pétert várták a kastélyba, az urnőnek volt annyira gondja, hogy a szélpuskákat elzárja szerelmetes magzatja elől; a jézsuita kerek kalap nagyon alkalmas czéltáblának; a kutyák egy részét is átverette a hátulsó udvarba, csak a kopók, vizslák hagyattak künn; de maga még sem ügyelhetett rá, hogy az érkező kegyes atya kellő tisztelettel fogadtassék; mert épen akkor hozták neki hirül az erdőkerülői, hogy az éjjel a mitosini földesur egész csapat vadászszal átjött tutajjal a Vágon, sok szarvast, dámvadat összelőttek; a vadászokat, a kik ellenállni akartak, kikötözték a fákhoz s aztán az elejtett vadakat magukkal vitték. Az úrnő féktelen dühbe jött e hírre, rögtön futtatott kasznárok, ispánok után s rettenetes megtorlásra készült, fegyveres erőhatalommal. A madocsányi és mitosini várkastélyok között régi ellenségeskedés volt, a mit a földesurak saját rovásukra szoktak eligazítani; s hogy egyszer az egyik birtok leányágra maradt, csak annál rosszabb lett a viszony: az asszony még engesztelhetlenebb. Tehát épen ebben az órában annyira elfeledteté a hadikészülődés a páter jövetelét az urasszonynyal, hogy a megérkezőt nem fogadta a kapuban más, mint a kutyák és a bolondok: az utóbbiakhoz sorolva a kedves fiucskát is.

Kilencz kopó és vizsla rohant egyszerre a barátra, a mint annak a gyász-alakja a kapuban megjelent. A szerzetes azonban nem tett úgy, a hogy megijedt emberek szoktak tenni, előre-hátra tánczolva, kapkodva, a mi kész nevetség a nézőnek; hanem megállt szép csendesen a kutyák előtt; (magának is volt néhanapján ilyen vadászebfalkája) s mikor azok csaholva körülfogták, szétnyitotta előttük a nagy móles könyvet s aztán hirtelen becsapta. Arra a vadászkutyák azt hitték, hogy lőttek s akkor aztán a hány anynyifelé futott, keresni, hogy mit lőttek meg?

A barát pedig szépen besétált az udvarra.

A kis urfi, meg a hajdú, meg a peczér, meg a bohócz, épen labdáztak az udvaron.

– Ihol jön az instruktor! kiálta Matyi, a hajdú.

– Hogy nem ették meg a kutyák! szörnyűködött Petykó, a peczér.

– Hajitsd hátba azt a barátot! kiáltá a kis urfi a bohócznak. A labda épen annak a kezében volt, ha azzal odatalál neki a selyem palást közepébe, ott marad a sáros folt.

Herskó, a bolond, szót fogadott, a hogy mondták.

Hanem a barát fél kézzel elkapta a hozzá hajított labdát s úgy sujtá azt vissza a bolondhoz, hogy annak épen a pofáját találta el vele; még a medvebőr-süvege is lerepült a fejéről.

Az urfinak ez nagyon tetszett.

– Hisz ez derék barát! Gyere ide, te barát! Hát te tudsz lapdázni? Mi a fránya? Azt gondoltam, a barát csak imádkozni tud. Hát el tudod-e ütni annyira a lapdát, mint a Matyi? Erős legény ám a Matyi. Nézd, hová repült a labda? Majd az ablakot ütötte ki. Hadd lám, mit tudsz te?

Páter Péter fogta az ütőfát s úgy elütötte a lapdát, hogy az tul repült a kastély tetején.

Ezzel mindenkinek a bámulatát kivívta.

– Derék barát ez! mondá az urfi. Ezzel lesz jó játszani a longát, meg a métát.

– Hát méltóságod már diákul is tud? szólt Páter Péter, méltóságosurazva a gyereket, a ki őt csak tegezte.

– Diákul? Dejsz attul döglik a légy.

– Lám, pedig «longa» annyit tesz, hogy «hosszu», «meta» pedig azt, hogy «határkő.» Igy tanuljuk meg játszva a tudományt.

– Igazán?

– A tanulnivalót sárkánynak ragasztjuk, s sárkányozás közben ránk ragad a tudomány.

– Hát te sárkányozni is tudsz? Láttál már ilyen nagy sárkányt, mint az enyim? Látod, milyen vastag spárgán eresztjük fel. Ezt a spárgát a Matyi egy rántással ketté tudja szakítani. Mutasd meg Matyi.

– Az semmi sem; szólt Páter Péter s aztán ő háromszorosan összefonta a spárgát s úgy szakította azt ketté.

– Hüh! Ez már derék barát. Hogy híják diákul a sárkányt?

– Draco.

– Hát a papirost?

– Charta.

– Hát az abrincsot?

– Arcus.

– Hát hisz én akkor azt már mind megtanultam: drákó, kártya, árkus! Könnyen megy ez, Hersko.

– Könnyen is menjen: szólt bele a bolond, egy kis törpe, embertelen nagy fejjel, csunya torzpofával. Mert a méltóságos asszony megparancsolta, hogy az instructor egy esztendő alatt megtanítson az urfinak mindent; de úgy, hogy az urfi ne tanuljon semmit.

– Hát hisz ezt nem is szokták máskülönben; mondá Páter Péter. Az urfi mellett tartanak egy másik fiut, a kinek «virgácsfiu» a neve. Ha az urfi nem tanulja meg a leczkét, akkor a virgácsfiu kap helyette vesszőt.

– Ez a virgácsfiu te fogsz lenni! szólt nevetve a kis urfi, a kinek rendkívül megtetszett ez a pædagogiai rendszer. A barát pedig egészen megnyerte a kedvét ezzel a bevezetéssel.

A bohócznak legtöbb esze volt közöttük: az mindjárt észrevette, hogy ez az új ember őket régieket leszorítja a gyékényről: jobban ért a kutyához, mint a peczér, erősebb kezü, mint a hajdú s tréfásabb, mint a bolond. Valamivel meg akarta őt zavarni.

– Hát ezt a nagy bolond könyvet minek hoztad magaddal? kérdé, szétnyitva a folianst, a miből emberijesztő vad ákombákok rémledeztek a belenéző elé. Tán ezt is meg kell tanulni az urfinak?

– Nem fiam. Ezzel a könyvvel én ördögöket űzök.

– No akkor ugyan jókor hoztad ide. Eredj csak fel vele a méltóságos asszonyhoz; az most háromezer ördöggel van tele! Megpróbálhatod rajta, hogy mit tudsz?

Erre mind a négyen hahotával kaczagtak.

– No hát, eredj barát! kötődék vele az urfi. Ha mersz ilyenkor anyámasszony elé kerülni. Az tud ám még csak diákul, ha hozzá fog. No hát gyere barát, eredj barát!

S azzal mind a négyen közrefogva a tisztelendő férfiút, egyik húzta, másik tolta, úgy vitték a tornáczon, pitvaron, palotán keresztül, a merre a legnagyobb lármát hallották s aztán a mint egy teremajtó felnyilt s azon át hirtelen eléjük toppant az úrasszony, mind a négy futott szerteszélylyel s kiki bújt, szekrény, kályha, asztal mögé, ott hagyva Páter Pétert a terem közepén, a tűzokádó sárkánynyal szemtül szemben.

Az urasszony a sárga csizmája sarkával lökte be maga előtt az ajtót s a mint meglátta, hogy ott valami pap áll a terem homályos hátterében, nagyot toppantott a lábával.

– Soha jobbkor nem hozhatott ide barátot az ördög!

Azzal visszafordulva az ajtóküszöbből, folytatá félbeszakadt lármáját indulatos, rikácsoló hangon, hátat fordítva a szerzetesnek s kibeszélve a szomszéd teremben levőkhöz:

– Mit tátjátok a szátokat, mint a fakutyák? lóduljatok a hogy mondtam! kaszára, vasvillára minden jobbágy! lóra a darabontok! Rohanjatok, hajdú, vadász, paraszt, cum gentibus Mitosinba! Vigyétek nekik a veres kakast! ha pecsenyét loptak, tűz is legyen hozzá! üssetek rájuk, a míg részegek. Dobáljátok őket a kútba, hadd józanodjanak ki! Azt a négytornyú tyúkültetőt pedig mind a négy oldalán felgyújtsátok, ha mindjárt maga szent Flórián leszállna is könyörögni onnan a fülkéből. – Azt a beste Karaffiát, ha elevenen megkapjátok, a kútágasra felhúzzátok. Lélekadták! lóduljatok! menkő csapkodjon a sarkatokba! magam is veletek megyek! nyergeljék fel a lovamat! – No hát hol az a nyavalyás barát? mi a fittyengő fránya kell neki? hozza ide a pofáját!

Az úrhölgy arcza csattanó piros volt a haragtól, még a homlokán is veres foltok égtek, orrczimpái lüktettek, szemei úgy szikráztak, hogy nem is értek rá valakit megnézni, ajkai fel voltak duzzadva s mindenféle idomon át vonaglottak, a mi csak rút, még hozzá a haja is szétbomlott; veresbe játszó rőtbarna fürtök, a mik a halántékokon, göndör tincsekben egészen aranyvörösbe mentek át. A félrecsapott kontyára egy tarajos főkötő van feltűzve négy bogláros tűvel, a mik olyanná teszik, mintha négy szarva volna. Délczeg alakja csupa erőt és szenvedélyt árul el; emeli azt a viselet is, a hosszú, csípőn alul érő vállderék, kettős, dudoros ujjakkal, mind a derék, mind az ujjak két ujjnyi széles sárga és barna csíkokból összeállítva (valóságos tigris), a szabadon hagyott nyak és kebel körül, a merev, keményített csipkefodor helyett, hosszú felálló tollprémezet, csípőjén alul török áttört öv, beleszúrt tőrrel; szoknyája, nehéz virágos brokát, két oldalt tenyérnyi széles aranyhimzetü sávval, arany és ezüst érmekkel megrakva, a mik minden léptével csörömpöltek, s elől olyan rövid a ruhája, hogy mikor egyet rug maga elé haragjában, meglátszik a sárga csizma szárán felül a piros nadrág. Akkor is, mikor azt kiáltja:

«No hát mászszon elejbém az a barát!»

Páter Péter közelebb lépett s csendes hangon mondá:

«Áldás, békesség legyen e háztájon!»

E hangra egyszerre ijedten kapta el a kezét a tőr markolatáról a nő, a mit dühében öklébe szorított s aztán mind a két kezét a homloka elé tartá: tán hogy jobban lásson, vagy hogy arczát eltakarja.

A szerzetes egészen odament hozzá közel, s most már egész bizalmas hanghordással mondá:

– A harag árt a szépségnek nagyasszonyom. Cleopatra sohasem haragudott, azért maradt örökké szép. A düh eltorzítja az arczot, ránczokat örökít meg, bibircsókat támaszt a bőrön. Szép nőnek sohasem szabad haragudni.

A düh egyszerre elmult a nő arczáról; a csattanó pír lángja lelohadt, a homlok elsimult, az ajk visszahúzódott szépség-vonalaiba, a szikrázó szemek, megigézve, mint az álomjáró szemei, meredtek a beszélő arczára. Egy pillanat elég volt e csodálatos átváltozásra. A végszavaknál már mosolyogni is igyekezett.

Most már egészen odalépett eléje a szerzetes, úgy hogy a leghalkabban szólhatott hozzá.

– Aztán minő ügyetlen boszút gondolt ön ki asszonyom. Verekedést, gyújtogatást kezdeni. Hisz ez annak, a ki önt megbántotta, csak újabb mulatság lesz. Férfinak nem az a seb fáj, a mit karddal ütnek. Ha meg akarja ön azt az embert igazán torolni, a ki az éjjel az ön vadas erdejében vadászott: lövessen össze még egy csoport vadat, s küldje oda neki társzekérrel – ajándékba. Ezzel meg lesz az szégyenítve.

A nő arczán egyszerre, mint a kivillanó nap derült fel a mosoly.

– Igaz, igaz! mondá hirtelen, s a szemei ragyogtak az örömtől. Igy fogom őt megboszúlni. Ispán! sáfár! erdész! Menjetek rögtön az erdőre, lőjjetek még egy határ vadat össze, a mennyi egy társzekérre felfér; azt vigyétek mind Mitosinba. Mondjátok az úrnak, hogy köszöntetem: ha olyan nagyon ráéhezett a vadjaimra, tessék! küldök eleget: lakjék jól.

Minden ember elbámult ezen a rögtöni fordulaton, azok is, kik a bútorok mögé elbújva leskelődtek. Most már szentül hitték, hogy ez a pap ördögöket tud kiűzni. Arra való a hóna alatt az a nagy könyv.

– Anyámasszony, jaj, ne hagyja kend magát! ordíta, előrohanva az úrfi. Ördögöket űz ki kendből ez az átkozott barát! S azzal oda csimpajkozott az úrasszony két térdébe.

S ekkor az történt az úrfival, a mi még soha sem. Az «édes» pofonütötte. Azt a dédelgetett rajkót, azt az egyetlen fiúcskát, a szívtől szakadtat, a ki még csak egy «ne tedd azt!» szót sem hallott az anyjától soha, most egy valóságos csattanó pofonnal szentelte fel az édes.

A gyermek csak elbámult, megnémult: még azt is elfelejtette, hogy most sírni kellene.

– Takarodj, kölyök. Tekintsd őt apádnak! Csókolj neki kezet azonnal! – Kiálta rá az anyja s félig felemelt lába sejteté, hogy most mindjárt a csizmája sarkával fogja siettetni.

De a szerzetes közbe lépett.

– Nagyasszonyom; ön is tekintse őt fiának. Azzal lehajolt a gyermekhez s betakarta őt a palástjába, a ki aztán védelmezője ölébe borulva, elkezdett keservesen sírni. – Ne sírj gyermekem. Legyen bizalmad anyádhoz, ő téged szeret. Az anya ütése áldás a fiún. Fogd most a könyvet. Vedd át és vidd fel abba a szobába, a hol nekem lesz e házban rendeltetésem melletted őrködni.

Ez a megbízás megint úgy meglepte a fiút, hogy abbahagyta a sírást. A kiváncsiság elölte a keserűséget. Kapott rajta, hogy kezébe kerítheti azt a csodatevő könyvet, a minek betűitől úgy félnek az ördögök, mintha nekik kellett volna azokat syllabizálni, és keserves virgácsokat kapni érte. Szaladt a könyvvel; a három bolond utána, s a hol tehették, ott nagyot bámészkodtak annak a furcsa ábráin, a mik tarka szinekkel voltak pergamenre írva.

A MADOCSÁNYI NAGYASSZONY.

A mint magukra maradtak, a hölgy elkezdett kaczagni. Derültsége is épen olyan szenvedélyszilaj volt, mint a haragja. A tenyereibe tapsolt, s a főkötőjéhez csapkodott a kezeivel.

– Hahaha! Hát mégis itt vagy? Valahára. Nem haltál meg. Nem bujdostál el. Hozzám jöttél. Százszor hívtalak. Ezerszer vártalak. Mindig hoppon hagytál. Mikor nem vártalak, csak elém toppantál. Hahaha! hahaha! Milyen maskarában osontál ide hozzám Csorbai Tihamér!

S azzal két kezét a szerzetes vállára téve s gödrös állát kezeire nyugtatva, úgy nevetett lángszító szemeivel annak a szemei közé egész közelből.

– Az én nevem Páter Péter, mondá a barát nyugodtan, mozdulatlan arczczal türve, hogy a nő két karjával kebléhez szorítja egész erejéből.

– Az nem igaz! kiálta a nő, hevesen ragadva meg a barát durva köntösét mellén. Ez csak álruha rajtad!

S azzal kétfelé rántá annak mellén a szőrcsuhát, azt várva, hogy az alól az aranysújtásos, bogláros bársony dolmány fog kifitítni, s ott találta a helyett a durva fehérítetlen vászon inget, a minőt a jezsuiták viseltek, a provinciálistól elkezdve le az utolsó mendikáns fráterig egyformán. S a hol ez a durva ing szétnyilt a mellén, meglátszott a nyakba akasztott aczélláncz, a rajtafüggő vaskereszttel. A lánczszemek hegyei s a kereszt éles párkánya véres nyomokat hagytak a férfi mellén: attól az elébbi szilaj megöleléstől. S ő tűrte az ölelést, lánczszúrást, mosolygás, sziszszenés nélkül.

– Én az vagyok, a minek látszom, mondá fagyosan.

S ez oly hideg hang volt, ez a tekintet olyan fagyos, kemény, hogy a nő arczáról elmult egyszerre minden mosoly, minden csáb. Vállait felhúzta fázósan, kezeit dörzsölé, fekete szemei fehéreikkel felfordultan rémedezve bámultak arra a keresztre, végig borzongott egész teste. Azután egyszerre a homlokához kapott két kezével, fejét hátravetve.

– Álom ez! Ébreszszetek fel! Vizet adjatok!

– Ébren vagyunk, nagyasszonyom; mondá a barát. A mit látsz: az való.

– Tihamér!

– Az meghalt.

– De nem a török elleni csatában.

– Nem. Csak az önmaga elleni csatában.

– Két év óta nem hallottuk hiredet.

– Igen. Azon szerencsétlen párbaj óta, melyben valakit megöltem, a kivel minden éjjel szivesen fölcserélném a fekhelyemet. Az okát is jól tudod annak.

– Ne juttasd eszembe: elállja a düh egész testem!

– Minden éjjel följár hozzám a lelke.

– Mért nem ölted meg jobban? Lásd: engem nem kerülget a kísértet.

S e szóknál olyan csábosan mosolygott.

A férfi értette jól a szót is, a mosolyt is. Nagyon bűnös nő ez. Csupa szív és mégis szívtelen. Ha valaha pokolra jut, elcsábítja az ördögöt s a helyett, hogy elkárhoznék, feleségül véteti magát Belzebúbbal.

– A mitosini úr megátkozott engem! szólt a barát.

– De hányszor engem! Hisz annak minden szava átok. Ha az mind fogna, rég elfogyott volna az égből minden mennykő, s a pokolból minden ördög. Nevetem én az átkot.

– De engem nagyon jól meg tudott átkozni. Azt a szót küldé utánam fia zomotorától, hogy ha még egyszer meglátja az arczomat bárhol a világon: csónakra teszi a leányát s betaszítja a folyóba éjnek éjszakáján, ott veszszen el.

– S te olyan nagyon szeretted azt a leányt, hogy ezért világgá bújdostál. Még a világból is kibujdostál: baráttá lettél! S aztán még sem tudtál tőle maradni. Visszahozott az igézet, hogy legalább a közelében lehess, hogy csak egyszer meglásd, úgy-e?

Az irígység, a féltés látszott a nő egész tekintetében.

– Nem úgy volt. Rómába zarándokoltam, fölvétettem magamat a jezsuiták szerzetébe. Akkor a provincziális, megtudva, hogy e tájra való vagyok, ideparancsolt a madocsányi kolostorba.

– A hová te képpel sem akartál fordulni soha.

– Engedelmeskednem kellett. S azóta itt töltöm a vezeklés éveit: végzem a legalacsonyabb munkát, koldulok a házakban faluról falura, s kínozom testemet, lelkemet.

– Csakhogy őt megláthasd még egyszer.

– Hogy kikerüljem.

– Hát nem láttad még? Hírt se hallottál róla? – Még szebb, mint az előtt volt: még mindig nem ment férjhez. Még mindig te rád vár.

– Hasztalan vár. Én még imáimban sem merem őt fölkeresni többé. Az vagyok, a mi lettem. Rideg, érzésnélküli remete. Csak kezemben viselem a rózsakoszorút, nem a homlokomon. Illata nem édes többé s tövise nem fáj.

– S épen téged választott ki a jezsuita konvent, hogy ide küldjön hozzám?

– A többiek féltek tőled.

– Rosz híremtől; pedig nem is ismernek. Te legjobban féltél, mert jól ismersz. S mégis ide jöttél. Ide ahoz, a kit gyűlölsz, megvetsz, a kinek a forró suttogásától irtózol, a kit annyiszor visszautasítottál, s a kiről tudod, hogy te érted annyira bolondul, hogy se Istennek, se ördögnek, se angyalnak oda nem fog engedni soha, a ki ablakait teleírta a neveddel, a ki ha hallgat, ha beszél, ha álmodik, mindig csak rólad gondolkodik. S te mégis ide jöttél.

– Parancsoltak, engedelmeskedtem.

– S miért jöttél ide?

– Egy szent küldetést teljesíteni.

– Hahaha! Melyik lesz az?

– Fiadat az igaz hitben és a világi tudományokban nagyra nevelni.

– Tudom. Tartanak tőle, hogy ha megharagszom, elviszem magammal Sáros-Patakra, s kálvinistává teszem, s összegyűjtött kincseimet, arany-ezüst marháimat mind a kollégiumnak testálom. Ez az ő szent félelmük.

– Meglehet.

– De még valami más szent küldetésed is van. A hogy levelükből megértettem, a jezsuiták nevelőket nem küldenek úri családokhoz, hanem gyóntatóatya czíme alatt. Te fogsz az én gyóntatóm lenni.

– Tudom.

– Tudod? És nem sejted-e előre, hogy az, a mit minden nap a füledbe súgva meg kell hallanod, nemcsak az én kárhozatom, hanem a tied is? Hogy annak a bűnnek – ha bűn, – a mi alól fel kell oldanod lelkemet, te magad vagy a napról napra újjá teremtője. Hogy mikor a kezedet a fejemre ráteszed, hogy megáldj, mind az öt ujjad égni fog ebben az én veres hajamban, mint a parázsban! Nem tudod-e ezt?

– Tudom.

– És mégis ide mered hajtani hozzám a füledet, mikor így eléd letérdepelek és meg mered hallgatni, a mit suttogok: «pater, peccavi». Én szeretek egy férfit őrült, eszeveszett indulattal, nem tudok imádkozni tőle, mert mindig az ő neve jut eszembe a litánia egész során végig; nem nézhetek a szent képekre, mert mindenütt az ő arczát látom, nem fogadhatok bűnbánatot, mert szeretem a bűnömet s visszatérek hozzá. – Mea culpa! mea culpa! – Volt nekem egy jó, hűséges uram, a ki olyan szelíd volt, mint a bárány. Én azt a jó, jámbor embert halálra keserítettem, talán oka is voltam annak, hogy meghalt. Örültem, örvendtem az özvegyi fátyolnak, azt hittem, most már enyimmé tehetem azt, a kit keresek. – Mea culpa, mea culpa! – De az ő szíve nem akart az enyimhez hajolni, mert ő mást szeretett: szebbet, jobbat, ártatlan hajadont. Én gonosz praktikával elrontottam a köztük való frigyet: ráuszítottam menyasszonya apját, testvérét, felbőszítettem őket egymásra s ő megölte mátkája bátyját s ezzel elszakasztottam őket egymástól. – Mea culpa, mea culpa! – Hallgass meg engem úr Isten! hallgass meg, térden állva. Én nem jöttem imádkozni hozzád, én pörölni jöttem veled! A kit én szeretek, jobban, mint az üdvöt, a kit én imádok, jobban, mint a mennyet: annak te elvetted tőlem elébb a szívét, most elvetted őt egészen: magadévá tetted, oltárodhoz lánczoltad. De én nem hagyom őt neked: letépem őt az oltárod elől, s ha nem engedted nekem, hogy földön boldog legyek, égben üdvezüljek vele, magammal viszem őt a poklokra elkárhozni velem! – Pater peccabo!

A nő térden vonaglott a férfi lábainál, annak a saruiról csókolva le a port s öklével ütve bűnt bánni nem tudó mellét.

Páter Péter kebléből mély fohász fakadt fel. Félre fordítá megindult arczát, s reszkető kezét a nő fejére téve, rebegé fulladozó hangon.

– Isten bocsássa meg a te bűneidet, szegény nyomorult asszony!

S azzal ott hagyta őt a földön fekve és zokogva, végig vonaglani a márvány padlón, keresve az eltávozott lábainak sáros nyomait, hogy azokat sorba csókolhassa.

AZ «AKTIT TUKETJER».

Nem volt pedig az a vaskos könyv, a mit Páter Péter magával hozott a kastélyba, valami ördögűző könyv, hanem inkább olyan könyv, a mit az ördögök szerzettek az emberek megkínzására. Egy pár száz év óta ott hevert az a madocsányi kolostor könyvtárában, még mielőtt a jezsuita rendet megalapította Loyola Ignácz. Annakelőtte a karmelita atyák rezideáltak az apátságban. Azoknak is sok fejtörést okozott ennek a könyvnek a tartalma, bizonyítják a teleírt lapok, a mik latin commentárokkal elemezik azt a nehány lapból álló szöveget, a mit kimagyarázni senki nem bir.

Annyira már rájöttek a nyelvbuvárok, hogy az irat betűi ugyanazok, a miket az arabok titkos levelezésre használnak, s a miknek alfabetje «Sijakah» név alatt ismeretes a keleti tudósok előtt. Hanem a szavak, a miket e betűjegyek előállítanak, semmiféle ismeretes nyelvében a kerek föld népeinek fel nem találhatók. Az egyik nyelvbúvár az arab, a másik a kopt, a harmadik a mongol nyelv valami válfaját igyekezett a szövegben feltalálni: egy-egy többször előforduló szónak az értelmét filológi csűrés-csavarással magyarázgatta ki; de valami értelmet az egészből egyik sem tudott kihozni.

Ennek a könyvnek a neve volt az «Aktit Tuketjer». Az első szó egészen úgy hangzik, mintha törökül volna, míg a második világosan tatár eredetűnek tetszik. Hanem hogy a kettő együtt mit tehet, azt még semmi bölcseség nem volt képes kideríteni.

Ívek voltak tele írva kétségbeesett erőködés haszontalan munkájával: úgy tetszett, mintha minden ember bele bolondult volna a kutatásba, a ki ehez hozzáfogott. A jezsuiták aztán, hogy bebizonyuljon, miszerint «duplex libelli dos est» (kettős haszna van a könyvnek) azt vették fel, hogy mikor valamelyik szerzetesnek bátorsága támadt a rábízott feladat elleni indulatát kimutatni, akkor látszatos engedékenységgel kezébe adták az Aktit Tuketjert, hogy foglalkozzék tehát csendes nyelvészeti tanulmányokkal; sajátítsa el azt a nyelvet, a min ez a nehány lap van írva s ha egyszer elkészült, akkor azután küldesse ki magát missióba ahhoz a népfajhoz, a mely ezen a nyelven ír és beszél; azt pedig ki nem találta senki, akárhány esztendeig torturázta is vele magát.

Páter Péternek is ez a könyv lett adva utitársul. Ha meg akar menekülni attól a szolgálattól, a mi a kastélyban vár rá: itt van a könyv, ennek a bezárt ajtaján keresztül van a számára kijárás.

Ezért töltött egész éjszakákat Páter Péter a vastag könyv mellett, sorba tanulmányozva az előtte tévelygők okoskodásait.

A kis urfi ott aludt vele egy szobában. De a szerzetesen kívül ott kellett mellette lenni még a bolondnak is. Az urfi nem tudott elaludni, a nélkül, hogy a bolond meséket ne mondjon neki: ez meg ahhoz értett. Néha éjfélekig is ott kellett ülnie a gyermek ágya mellett és fűznie egymásból a népmesék ezeregyéjszakáját. – A barát az alatt tanulhatta az arabs irás titkait. – Az urfinak ezenkívül igen rossz álmai voltak. Vele álmodott a sok mesemondta tündérrel, boszorkánynyal, s mikor felriadt, elkezdett kiabálni; nyitott szemekkel álmodott tovább, futni akart, jajgatott, sírt, úgy hogy a barátnak, meg a bolondnak dolgot adott az elcsitítása, a míg újra el tudták altatni. S ez így ment csaknem hajnalig, a mikor aztán elnyomta a fiut a mély álom, s a bölcs is, a bolond is hajthatta a fejét pihenésre.

Ehez a feladathoz a barátnak elég jó ébrentartó volt az arabs könyve; hanem a bolondnak bort kellett adni, hogy ébren maradjon.

Igy üldögéltek aztán csendes éjszakákon keresztül egy asztal mellett: a barát előtt volt a kitárt könyv, meg a nagy ólomkalamáris, a bohócz előtt pedig egy nagy kancsó, meg egy bádog serleg.

– Ugyan te barát, szólt egyszer a bolond, ha így látna bennünket valaki minden éjjel, mit mondana, melyikünk a bolond, melyikünk a bölcs?

– Azt mondaná, hogy te vagy a bölcs, én a bolond.

– Ha te akarnád, én adhatnék neked az én bölcsességemből, a korsóm tele van. Bor van benne.

– Azt én nem szoktam inni.

– Hát abban a te edényedben mi van?

– Tinta.

– Azt meg én nem szoktam inni, hanem azért én megkóstolom a tiedet. Adsza belőle.

– Ezt nem szokták inni.

– Hát hogyan emésztik fel?

– Látod. Belemártanak egy ludtollat, s betüket irnak vele, s a mi e betük tartalma, az nagyobb gyönyörűség az emberi léleknek, mint a te borod az emberi toroknak.

– Ugyan tölts nekem belőle egy hörpentést, hadd tudom, milyen izű?

– Nem lehet ebből tölteni.

– Talán bele van fagyva?

– Bele ám. Olyan idegen nyelven van irva, a mit még magam sem ismerek.

– Nem ismered? Csak úgy böködöd az ujjaddal az ákombákot egymás után. Hisz akkor csak annyit ér neked ez a csodakönyv, mint nekem. Akár én ülnék ott a te helyeden s én taszigálnám azokat a szarkalábokat az ujjammal egymás után.

– Igazad van, bolond.

– Hát egyet mondok, kettő lesz belőle. Ha én tudok egyet inni abból a te italodból, a melyikből te magadnak sem tudsz tölteni, akkor te is iszol ebből az én italomból, a mit én nem sajnálok te tőled.

– Erre könnyen ráállhatok.

– Hát megállj csak. Mikor még te nem kerültél ide, esténkint egy diák volt virrasztó társam, a ki ugyanott, a hol te most ülsz, dolgozott nagy keservesen. Ő tanította volna az urfit írni meg olvasni, de mindennap a fejéhez verték a kalamárist. Hát én azt a bolond diákot is elnéztem innen az asztalvégről pityizálgatva, s azt láttam, hogy mikor az azt a ludtollat a kezébe fogta, s aztán elkezdett vele kacskaringókat vetni két barázda közé, hogy csak úgy húzodott tőle a szája, meg a szemöldöke félre, hát az mindig «csálé»-rul «hajsz»-ra szántott; te meg, a hogy elnézem régóta, mindig úgy hordod végig az ujjadat azon az irka-firkán, hogy «hozzád»-on kezded, s «tüled»-en végzed. Ha így megfordítva csinálod hallgass csak rám: mondok neked egy szép nótát: