Idália büszkén emelé föl fejét, a bogláros tűk rezgettek a kontyában. A kielégített boszú dæmona emelgeti így a szarvait. A bittsei nap vissza lett fizetve! Busásan, kamatok kamatjaival együtt! A földregázolt fátyol ki lett engesztelve egy egész szemfödéllel! Őt akarták innen elűzni, s ő kergette őket világgá. Most már kevélykedni akar diadalával.

– Jól van: nemzetes Likavay Gráczián uram! ha kegyelmed el akarja nekem adni örök áron a mitosini birtokát, én azt az árt, a mit a szegény megboldogult uram felajánlott, most is megadom érte. A pénz itt van nálam készen: nem szoktam uzsorára kiadni. Akármikor átveheti kegyelmed.

– Most azonnal. Mert én velem már holnap ilyenkor a mitosini bagolyvárban teremtett lélek nem beszél. Tehát most mindjárt. Hisz az hozott ide. Elhoztam magammal készen a contractust, a mit még a megboldogult küldött át hozzám két párban. Csak a nevek és az összeg helyét kell bennük kitölteni, aztán aláirni, megpecsételni, tanukkal coramizáltatni. Van kegyelmednek két irástudó embere a keze ügyében?

– Ugyan itt vannak.

Idáliának nem kellett messze fáradnia; ott voltak a mellékteremben a sáfár, meg az ispán, mind a kettő tudálékos ember, diákul is értő. Azokat beszólíthatá.

Ekkor aztán megkinálhatta a vendégét, hogy foglaljon helyet abban a karszékben; még vánkost is helyeztetett a köszvényes lába alá, hogy kényesebben üljön.

A két irástudó férfi aztán fogta a két párt az adásvevési szerződésből és összeolvasta, hogy tökéletesen egyezik-e a szövege? Azután beleirták a neveket, meg a tallérok és aranyok mennyiségét.

A két fél odairta a nevét egymás alá, ugyanazzal a tollal. Veres spanyol viaszkkal ráütötték a pecsétjeiket.

– Nekem talán feketével illett volna! – dörmögé a fogai közt Gráczián. – No de ki tudhatja még azt?

Azután a két tanu is aláirta és megpecsételte az okiratot. Kiki eltette a maga példányát.

Azután került a sor a pénzátadásra.

Idália felhordatta a nagy tölgyfaasztalra az ezüst és arany pénzt. Mind kisebb-nagyobb tonnácskákba volt az eltéve, a miknek a fenekét kétfelé lehetett nyitni: fel volt irva rájuk az összeg.

– Kivánja kegyelmed, hogy megszámláljuk, vagy fonttal mérjük meg? – kérdé az úrnő.

– Se nem számláljuk, se nem méregetjük; a ki idetette, bizonyosan jól megszámlálta már.

– No, no uram: «pénz számlálva…

– Asszony meg verve jó.» Egyik sem igaz már. Elhiszem, hogy mind rendben van. Miért akarna engem valaki megcsalni, a ki se nem barátom, se nem atyámfia? Itt van fiaim, a fáradságtokért egy kis borravaló. Aztán csukjátok le a hordókat.

Azzal a balkezével belemarkolt az egyik hordóba, nem is az ezüst, hanem az arany pénz közé s beledobta, a mennyi a markába fért, mind a két tanunak a földön heverő süvegébe.

– Rendben van az alkú, nagyasszonyom. Itt van, ezennel átadom a kastélyomnak a kulcsát, magam az éjjel az ispán lakásán hálok. Holnap reggelre beáll a Vág megint: érzi a sánta lábam előre, hogy nagy hideg lesz; akkor átszánkázhatik kegyelmed a cselédjeivel, bevonulhat a négytornyú tyúkültetőmbe s vendégsereget is híhat a statutióra. Tele van a pincze, kamara. Hanem most már arra kérem, legyen hozzám olyan engedelmes, küldesse le utánam a dereglyéhez ezeket a pénzhordókat a cselédjei által. Én előre megyek: majd ottan megvárom.

– De legalább pecsételje le kegyelmed a hordók nyitját a saját gyürüjével.

– Minek volna az a nagy gond? Hogy csalnának meg engem ezek az emberek? Hiszen nem atyámfiai! Csupa idegen emberek, a kikkel sohasem tettem semmi jót. Megbizom én bennük.

– Lelke rajta.

– No már most hát nagyasszonyom, búcsú fejében adjunk kezet utoljára egymásnak. Sajnálom, hogy a jobb kezem nem nyújthatom. Elválhatunk egymástól békében; egyikünk sem tartozik a másiknak semmivel ezen a világon.

S e szóknál kezét nyújtá Idáliának: azt a balkezét.

– Hanem, hogy a pokolban aztán mekkora rovásunk lesz együtt? azt majd megmondja a Belzebúb!

Ezzel eltaszítá magától hevesen a megszorított kezet, s aztán baljába kapva a mankóját, felcsapva tar fejére a süvegét, Istenhozzád nélkül biczegett ki a szobából, s hátra sem nézett, míg a dereglyéhez nem ért.

Tizenkét csatlós vitte utána saroglyákon a sok pénzes hordót. Azokat elhelyezték mind a dereglyében. Meg volt-e mind, nem volt-e? Senki sem vette számba.

– Nincs több?

Akkor odaült a hajó farába s a révészeknek mondá:

– Taszítsátok be a vizbe a dereglyét.

A dereglye most még nehezebben hatolt előre, mint idejövet; nem csoda: tíz mázsa arany, ezüst pénzzel volt nehezebb.

AZ ARANY SÍR.

Jó időpróféta volt Likavay Gráczián úr köszvényes lába bizonynyal: alig jutott el a dereglye a Vág közepéig, már megállt a jég s a dereglye odaszorúlt a zaj közé; akkor aztán az egyik révésznek nagy életveszedelemmel kellett kihatolni a jég hátán a partra, a kastélyból a cselédséget előlármázni, azután egy hosszú kötéllel visszatérni a dereglyéhez, a minél fogva elvégre a nagy sokaság belekapaszkodván a kötélbe, Gráczián urat a sok pénzes hordókkal együtt kivontatta a jégen át a partra.

Ott várt készen az érkező uraságra Mátyás mester egy muszka háromfogatú troikával, szántalpon. A hordókat mind felrakták a kasba; maga Gráczián úr a kocsisülésbe szorúlt, Mátyás mester mellé, a ki a lovakat hajtotta.

Mikor az udvarra behajtottak, akkor azt mondta Gráczián Mátyás mesternek:

– Üsd fel az egyik hordónak a fenekét, szógám, aztán fizesd ki belőle az egész cselédhadat, egész esztendőre; tiszttartó, kasznár, ispán már ki van fizetve s szekéren a motyója; nekem innen egy óra alatt minden teremtett lélek eltakarodjék, mert a kit még azontúl itt találok, azt meglövöldözöm; te maradsz itt velem egyedül.

– Engedelmet kérek, hogy visszaszólok; mondá Mátyás mester; de minthogy minden ember tudja már, hogy mennyi sok pénzt hoztunk át Madocsányból: attól lehet tartani, hogy ha az éjjel magunkra maradunk, még kirabolnak bennünket.

– Ne tarts te semmitől. Éjszakára betoljuk az egész troikát abba a templomba; oda nem törhet be senki, aztán a mint feljön a hold, befogjuk a lovakat, mi ketten felülünk s azzal neki a világnak, meg sem állunk veres Oroszországig. Pénz van, ott is urak leszünk.

– Azonban nemcsak aranynyal, ezüsttel él az ember, valami vacsoráról kellene gondoskodni.

– Készen van minden. Az ispánházban el van rendelve a mai kolláczió, meg az útravaló elemózsina is. Vedd a kulcsát, megtalálod. Ott lesz egy átalag máslás is, a miből a mai «tort» megiszszuk, a többit az útra elviszszük. Hát legalább is taszítsátok be a szánkót a templomba.

Úgy tettek. A lovakat meg, nehogy az őrizetlen istállóból elsuvassza valami félkézkalmár, bekötötték csak oda a sekrestyébe.

Egy pénzes hordó kinn maradt: abból Mátyás mester kifizette az egész cselédséget teljes egy esztendőre s aztán kituszkolta valamennyit az udvarról, a kaput is bezárta utánuk. A kastélyba úgy sem lehetett már bemenni, mert annak a kulcsa ott volt Madocsányban.

– A hordó nem ürült ki egészen. Mit csináljak a maradékkal? – kérdé Mátyás mester.

– Tömd a tarsolyodba. Hasznát veszed magad.

Mátyás mester nem mondatta ezt magának kétszer.

– Édes szógám, soh’se csókolgass nekem kezet: nem érdemlem én azt; hanem ide hallgass. Te ezermester vagy. A kőművesmunkához is értesz. Hozd ide a szerszámodat a templomba.

Mátyás mester teljesítette a parancsot, előhordta a vakolatos dézsát, a csapókanalat, a simitót.

– Már most gyere velem, s hordd utánam a szerszámaid.

Gráczián úr elvezette Mátyás mestert az oltárráma üregén keresztül (a szent kép ki volt már dobva belőle) a rejtett folyosóba, azután ahoz a nehéz tölgyfa-ajtóhoz, a mit ha kivülről nyitnak, furfangos gépezet által megkondítja a toronyban levő harangot.

Ez ajtón túl következett a hosszú alagút, s mindjárt az alján két oldalbenyíló.

Az egyik bejárat előtt egy halmaz tégla volt lerakva.

Gráczián úr bevilágított a sötét üregbe.

– Nézz oda.

– Rettenetes hely ez! – szólt fogvaczogva Mátyás mester. Micsoda asszonyok ezek?

– Csontváz asszonyok, a hogy látod.

– Hogy kerültek ide?

– Azt ők tudják. Hanem azt nem tudták, hogy-hogy kerüljenek ki innen? Látod pedig, hogy próbálgatták. Itt az ajtó melletti falat igyekeztek kibontani, késükkel kivájták a téglákat, kiszedtek két sort, három sort; akkor belefáradtak s abba hagyták. Egy egész öl széles itt ez a fal.

– Az ám.

– No hát. Tudod mire lesznek jók most ezek a téglák? Befalazod velük annak a másik fülkének a nyílását.

– Azt megtehetem.

– Hanem előbb megesküszöl nekem a szent evangeliumra, igaz lutheránus hited szerint, hogy semmit azokból, a miket ez helyen látni és hallani fogsz, ezen világi életedben senkinek ki nem beszélsz.

Azzal elővont a tarsolyából egy apró betükkel nyomtatott kicsiny bibliát: Mátyás mesternek arra kellett tenni a kezét s úgy mondani utána az esküt.

– No már most fogj hozzá.

A fülke mélyéből egy keserves énekhang révedezett fel.

– De profundis ad Te clamavi, Domine…

– Ki van ott? suttogá borzadozva Mátyás mester.

– Vedd a fáklyát és tekintsd meg.

– Mátyás mester bevilágított az odúba.

Ott látta Páter Pétert, megkötözve, a barátcsuhába burkolva, álló helyzetben, csipőig körülrakva arany, ezüst edényekkel, kincset érő drágasággal: azok tartották fennállva. A kámzsa az arczára volt lehúzva, azt nem lehetett látni.

– Páter Péter, suttogá Grácziánhoz fordulva Mátyás mester.

– Ördögöd van, hogy kitaláltad. Ez bizony Páter Péter.

– Ki hozta őt ide?

– Én magam a sánta lábammal, az összetört kezemmel.

– Hát nem ölték meg!

– Hallottad, hogy énekelt?

– Azt akarja kegyelmed, hogy én most ezt itt befalazzam?

– Nem egészen. Hagysz a falon egy akkora nyilást, mint egy kis hordófenék, hogy meg ne fulladjon.

– De hát aztán, ha mi ezt a tájat itt hagyjuk, ki ád be neki enni?

– Hát az Illés próféta hollója. A mi a bibliában van, az mind igaz. Ha megtörténhetett egyszer, hogy a holló kenyeret hordott az éhező profétának, megtörténhetik másodszor is. Láss hozzá. Te kezdted el ezt a munkát, neked kell ezt be is végezni. Láss hozzá, édes szógám, szép szerével; vagy különben szétlövöm a koponyádat. S aztán meg ezét a másikét!

Mátyás mesternek a hátához fagyott a veríték a nagy rémülettől. Elkezdte a munkát.

– Míg te elkészülsz, én egyet sétálok ebben a szép földalatti paradicsomban.

S azzal egy lámpát a zúzott jobb kezére akasztva, tova biczegett a sötét alagút tekervényes folyosóján, minden bicczenésnél számlálva a lépteket. Mikor az ötszáz negyvenediket számlálta, akkor ott volt azon üreg előtt, a melyben az a nagy rézrozsdás hordó állt.

Felemelte a tetejét.

Azon alul vastag viaszréteg következett, azon lyukat vájt a bicskájával. Az volt abban, a mit az első meglátásnál gyanított: lőpor.

Kivett belőle egy csipetet s a gyertyára hintette. Szépen lobbot vetett az. A lőpor szárazon maradt a viaszréteg alatt annyi sok esztendő óta.

Akkor aztán kigombolta a bekecsét, s lecsavargatta a derekáról a sokszorosan körültekert gyapotzsineget. Azt pedig hozzá kötötte ahoz a kanóczhoz, a mi ennek a hordónak az akonáján kicsüggött, a balkezével és a fogával. Akkor aztán megindult visszafelé, s a gyapotzsinórt maga után eresztve. Annak is épen ötszáznegyven sing volt a hossza. Mikor véget ért, akkor meggyújtá azt a végét a lámpa mécsénél. Azután kihúzta a hasítékból az ezüst óráját s megfigyelte rajta, mennyi idő telik el az alatt, a míg az izzó kanóczból egy singnyi végig parázslik. Épen egy percz. Hát már most ötszáz negyven percz hány óra? Ez sok volt az ő fejének. Majd megmondja a Mátyás mester.

Mire visszakerűlt a fülkéhez, már akkor készen volt a fal, csak a gömbölyü nyiláson simítgatott még a pallér.

Különös, hogy arra nem gondolt Gráczián, hátha a befalazott Páter Péter összebeszél Mátyás mesterrel az alatt, a míg ő odakószál, s ráveszi azt könyörgéssel, igérettel, fenyegetéssel, hogy hirt adjon felőle? Vagy talán nagyon is gondolt rá. Arra való a kanócz; meg még talán valami más is?

– Készen vagy, szógám? Mondsza csak, hányszor van meg hatvan az ötszáznegyvenben?

– No hát: hatszor kilencz ötvennégy: kilenczszer.

– Igazság az. Hatszor kilencz ötvennégy. Ezt az egyet soha se birtam megtanulni a kétszerkettőből. Tehát kilencz. Az épen elégséges. No, hát én is készen leszek mingyárt. Már most hát eredj fel, édes szógám, az ispánházba, fűtsd be a kandallót, terítsd meg az asztalt, rakd fel a vacsorát. Én egy kicsit itt maradok búcsút venni a «fiam uram»-tól.

A mint a mindenes eltávozott, Gráczián úr visszament a templomba, s a pénzes hordókat leszedve a szánról, egyenként áthengergeté a rejtek folyosón, s felállítgatá a befalazott fülke elé. Mikor mind valamennyi ott volt, akkor bedugta fejét a fenhagyott nyiláson.

– Üdvözlöm kegyelmedet, szerelmetes szép vejem uram, Páter Péter. Hát, hogy éli világát a lakodalom napján? Ugyan szép menyasszonyra tett szert kegyelmed, no mondom! De hát ne mondja, hogy «egy szál ruhában» vitte el tőlem az egyetlen egy leányomat; generosus apa leszek: odaadom a hozományát is, kiadom apai, anyai jussát egyszerre, hadd élje világát a maga kedvére. Van-e még több ilyen jó após a kerek földön, mint én?

Azzal kinyitotta az egyik hordót, a balkezével ráfektette a sebesült jobb karjára: nem gondolt a testi fájdalommal, betöltötte a csengő tallérokat a nyiláson.

Utána a többi hordók tartalmát, a mikben ezüst pénz volt.

– Idáig az anyai juss. Most jön az apai. Akkor az aranynyal telt hordókat vette elé, s töltötte belőlük a kincszáport a befalazott vő fejére.

Utoljára a pénzgarmada egész a két válláig ellepte a befalazott férfit, csak a feje maradt ki belőle.

– Miserere mei Domine! hangzott az élve eltemetett nyögése az üregből.

– Hahaha! kaczagott fel Gráczián. Hát talán még nóta is kell? Énekeljek is valamit? Tetszik ez? – Gemitus mortis dolores inferni, Circumdederunt me! – Talán jobban bevág ez: – Komáromba kell menni. Létánia fog lenni. Hej az én rózsám, a barát, Tartja a létániát! Hahaha! Nem kell belőle több! A másikból talán? – In paradisum inducant te angeli! – Óh ez nagyon keserves nóta! Sokkal szebb ennél az, hogy – Azért adtam egy petákot, Szeresd lányom a barátot! – Össze tudod-e rá verni a bokádat? Pedig mingyárt itt lesz a táncz; hallod-e a frissét? – et cum Lazaro, quondam paupere vitam habeas sempiternam! Hahaha, hahaha! Patientia-baráttáncz. – Kyrie eleizon! – Hahaha!

Azzal kezébe kapta a fáklyát, s a folyosón végig bandukolva, ott is rikácsolta a liturgiával kevert népdalt. Nincs a barátnak subája. Hideg a reverendája. Circumdederunt me!

Ördögi kaczagása volt az utolsó emberi hang a földalatti üreg éjszakájában.

A TOR.

Nagyon okos ember volt ám az a Mátyás mester; túl járt annak az esze minden másén. Mikor magára hagyta Gráczián urat, ezt gondolta magában:

– Ej no! Most én valami olyan titokban lettem tudós, ami olyan erős, hogy keresztül eszi magát az edény falán. Igaz, hogy megesküdtem az evangéliumra, hogy el nem árulom soha senkinek a dolgot; de vajjon hisz-e nekem tökéletesen Gráczián úr, holott az evangéliumnak sem hisz? Egy holt emberbe azt hiszem sokkal több bizodalmát vetné. S milyen könnyű egy eleven emberből holt embert csinálni! Egy befaló harapás valami jófélével bepáczolt sonkából, egy korty valami præparált szopóka-nyalókából, s aztán nyugodalmas jó éjszakát! A holt embert aztán nem kell strázsálni.

Ezeket gondolta végig, mikor azt a sonkát megszelte, a mit az ispánházban talált s a máslásos átalagot felállítá az asztalra s a czintányérokat szépen megtörülgette.

Gondolt ki valamit.

Még maradt a háznál egy eleven állat, egy kopó. Azt behítta a szobába. Adott neki egy darabot a sonkából is, a kenyérből is, a kutya megette mind. Azután töltött neki a tálba a borból. A kutya szomjas volt, megitta. Nem lett tőle semmi baja.

«Még eddig» hát sem étel, sem ital nincs megvesztegetve. Az azutánra nézve pedig majd a kezére fog vigyázni Gráczián urnak!

Sokáig kellett rá várnia; az aranytemetés időbe telt. Egyszer aztán megkondult a kis torony boszorkányos harangja; a jeladás, hogy a föld alatti folyosó ajtaján át közelít valaki. Gráczián úr biczegett elő a templomból. Nem voltak már a kertben a medvék. A bőrük ott lógott a kerítésre felfeszítve. Azokat tegnap rögtön lerántatá róluk a gazda, jutalmul a hűtelen felvigyázásért.

– A lelkek harangoztak megint. Dörmögé Mátyás mester a visszatérő Gráczián úr elé.

– Ne félj, utoljára harangoztak.

Azzal letelepedett a terített asztalhoz.

Nagy, hosszú, bőszárú lengyel csizmák voltak a lábain, azoknak a hüvelyében egész szerszámtár elfért.

Az egyikből elővette az ezüsttokba dugott görbe kését, két águ villáját: idegen evőeszközzel igazi úr nem jár a szájához; a másikból meg kihúzta a békatekenő-tokba csukott arany poharkáját, azt a talp nélküli gömbölyü kelyhecskét, a mit «bratinának» hivnak, egy hújjában kihörpenteni való.

– Lássunk hozzá, szógám, szelj magadnak, szelj nekem is. Látod, hogy nekem csak fél karom van.

Azzal leültek egymással szemközt az úr és a szolga s elébb ettek egy verset. Éhes lehetett az úr is: reggel óta egy falat nem volt a szájában.

A kutya ott ugrált körülöttük: kutya baja sem volt, se ételtől, se italtól.

– No már most igyunk is egyet, édes szógám, ebből a közös bratinából; elébb majd én, azután te. Látod, az ilyen bratina azért jó, hogy a házigazda nem mérgezheti meg az itallal a vendégeit, a hogy a taliánok szokása, mert ez körüljár: mindenki «egy» pohárból iszik, s maga legelőször a gazda.

S azzal megtöltötte magának az arany poharkát s kiürítette: «a te egészségedre, édes szógám».

Átadta neki a poharat: az meg ő rá köszöntötte azt.

– A kegyelmed egészségére, édes uram.

Azután következtek rendre a többi áldomások.

– A boldog menyasszony egészségére.

– Isten éltesse a derék vőlegényt.

– A madocsányi szép asszonynak is vivát!

És így sorba, egyszer az egyik, másszor a másik kézbe vándorolt a «szálló pohár», jó barátra, ellenségre, vegyest: míg csaknem kifogyának mind a kettőből. Ez alatt a holdvilág is feljött s besütött az ablakon.

Akkor így szólt Gráczián úr Mátyás mesterhez:

– Ugyebár, édes szógám, te neked is van egy férjhez ment leányod?

– Van ám.

– Teplán lakik, szegény?

– Ott biz az.

– Hány gyereke van?

– Hat biz annak.

– Még azokért nem ittál, úgy-e?

– Nem ám.

– No hát ne is igyál, édes szógám, értük. Mert eleget ittál te már; eleget bizony, nem csak a mai napra: de az egész életedre. Holt ember vagy te már, velem együtt. Ez a bratina, a miből ittunk, maga volt megmérgezve, jó fáin olasz méreggel, a mi órára dolgozik. Még két órád van élni való, hát csak szedd fel magadat s indulj neki. A jég beállt, átvándorolhatsz Teplára, a leányodhoz, ott lefektetheted magadat az ágyba, papot hivathatsz, testamentumot tehetsz, s aztán legalább lesz, a ki a szemedet lefogja. Ez volt a vége a komédiának.

Mátyás mester rémülten ugrott fel a helyéről, a haja szétborzadt a fején; már kezdte érezni belső zsigereiben a közel halál előreküldött nyilallásait. Átkozódva rohant ki a szobából, ott hagyta pénzzel tömött tarsolyát is s kíntól ordítva rohant ki a kastély kapuján, aztán neki a befagyott Vág jéghátának.

Gráczián úr pedig teletölté poharát a borral s iddogált tovább, egyedül, magában áldomásozva, sorban mindazokra, a kikkel valaha jót tett, s a kik vele rosszat tettek, s aztán megint azokra, a kik vele csak jót tettek, s a kikkel ő rosszat tett mindig. És minden pohár egy új méregital volt, úgy van az csinálva, hogy lassan adja ki az erejét. Sietnie kellett. Be akarta váltani a szavát, a mit a madocsányi szép asszonynak adott: «hitemre mondom, hogy a Páter Péter tovább fog élni, mint én!»

VOLT – NINCS.

Idália ezen az egész éjszakán nem volt képes lefeküdni; kerülte szemeit az álom, üldözte lelkét a gond.

A jóllakott boszú rosz hálótárs.

Folyvást a rémjelenetek bontakoztak, váltakoztak képzeletében, áldozatainak szörnyen megcsúfolt torzalakjaival.

Az a leány ott a csónakon, a kit a jeges vizár ragad magával: sikoltásait elkapkodja a szél!

Hát a férfi? Az imádott alak, a kit, hogy elveszített, még kevésbbé tud oda engedni akár embernek, akár ördögnek. Fájt érte a szíve nagyon.

Sok szép szobája volt a szép asszonynak; de még sem elég arra, hogy helyét találja: tele siratta már valamennyit. Ki-kiment az erkélyre s a jégvirágos ablakon a lehelletével karikát olvasztott, akkorát, hogy kitekinthessen rajta a Vág vizére.

A nagy sivatag jégmező terült el előtte, a mi a mitosini vártól egész a madocsányi kastélyig terjeszkedett már. A holdvilág sütötte a halott tájképet.

Reggeli három óra tájon, mikor ismét ott állt az erkélyen, s mint egy tébolyodott bámult ki a jégkietlenbe: egyszer csak úgy tetszék neki, mintha egy fekete pont mozogna azon, a kastély felé közelítve. Emberalak, ha tovább nézik.

A mint az alak közeledett, el-elbukva a torladt jég között, meg föltápászkodva, ki lehetett venni a czélját, hogy egyenesen a kastély felé törekedik.

– Valaki Mitosinból!

Idália kiment a pitvarba, felzaklatta az alvó cselédeket, s megparancsolta nekik, hogy menjenek a jégre, vigyenek saroglyát magukkal, segítsenek egy embernek, a ki ott tör a jégen keresztül, s alig bír már előre haladni, hozzák ide a kastélyba.

Az az ember volt Mátyás mester.

Mikor odahozták a szolgák Idália asszonyhoz az embert, alig lehetett annak az arczára ismerni, annyira kék volt az a fagytól és a kíntól, kikelve minden vonásaiból.

– Mitosinból jövök, – hörgé az ember, – összegörnyedve a medvebőr-szőnyegen a kandalló előtt, ahová letették.

– Hozzatok neki egy pohár melegbort, parancsolá az úrnő.

– Ne! nem! Semmi bort! nyavalygott az. Hagyjanak magunkra. Elég volt nekem.

Mikor aztán egyedül maradt az úrnővel, összekulcsolta a kezeit előtte s térden állva rimánkodott.

– A mennybéli Isten szerelmére kérlek, asszonyom, szabadíts meg engem!

– Mi lelt? ember!

– A mitosini úr megmérgezett engem, saját magával együtt, verje meg a Jehova Isten érte! Asszonyom, segits, mert meghalok.

– Hogy segítsek én te rajtad?

– Óh ne tartóztasd vissza! Hiszen tudod jól. Meg vagyok mérgezve a bratinával: pedig nem is látszott benne semmi méreg. Azt beszéli a világ, hogy mikor te megmérgezted az uradat, te is úgy tettél, hogy egy pohárból ittál vele, hogy gyanút ne fogjon: te is ittál a méregből; hanem a mint az odalett, te félrementél és bevetted a «méregölőt»: megmaradtál, az elpusztult.

– Meg vagy te bolondulva!

– Nem, nem! Adj nekem abból a méregölőből. Te tudod annak a titkát. – Ha te engem megszabadítasz: én is tudok egy titkot, a mit te sem fogsz megbánni, ha elmondom.

– Micsoda titkot?

– Azt, hogy hol van most Páter Péter?

A nő erre hevesen odaugrott hozzá s felemelte két karjával a medvebőrről, s oda fekteté a kerevetre.

– Micsoda? Te tudod, hogy ő hol van? Él még?

– Él, és semmi baja nincs még.

– Hol van ő?

– Add a méreg ellen valót gyorsan!

– Nem! Nem! Az még ráér! Tudni akarom elébb a titkot. – Addig nem szabadítlak meg.

A kinlodó ember homlokáról nagy verítékcseppek hullottak alá.

– Én Istenem! Megesküdtetett az úr a szent evangéliumra, hogy nem mondom el senkinek. Pokolra jutok miatta.

– A pokolra eljutsz így is, úgy is. Csak azt vedd, hogy később-e, vagy hamarább? Ha megmondod a mit tudsz, várhatnak rád az ördögök, ha megtartod, készen vagy már, csak tűz kell alád. Beszélj szaporán, vagy gebedj meg!

– De hát adsz a méregölőből, úgy-e?

– Adok. Hozom. Itt van. Nesze. A mint elmondtad, dugom a szádba. Magammal hordom mindig. A gyűrűm kövében van. Látod milyen zöld. Hogy fénylik a sötétben. Ha az egészet odaadnám, százesztendeig élnél tőle. No hát beszélj.

A halálkínoktól marczangolt ember megvallott mindent.

A mint a halottak szobájárul, a mint a kincses odúról beszélt neki, Idália meggyőződött róla, hogy az ember igazat mond. Más nem tudhat e helyek létezéséről, csak a ki ott volt, látta.

– Jól van. Mondá neki. Hát vedd be a méregölőt. Aztán eredj haza szépen Teplára a leányodhoz, s hallgasd el, a mit tudsz.

Az pedig, a mit a szép asszony Mátyás mesternek adott, épen nem volt valami ellenméreg, sőt inkább még gyorsabban ölő gyilkos szer. Megétette, azért, nehogy azt a titkot még egy harmadik embernek is ideje legyen elmondani.

Mire Mátyás mester haza vergődött Teplára a leánya házához, már akkor a nyelve nem forgott a szájában, csak annyit tudott hebegni, hogy: «Páter Péter – befalazva – föld alatt – kincs között – Mitosinban – eleven még – engem öltek meg.» Többet nem birt elmondani. Mire papot híttak hozzá, már kiszenvedett.

Idália magára maradt a kicsikart titokkal.

Egyszerre föllángolt régi szenvedélye egész tűzoszlopnyi nagyságában.

A kedves ifjú tehát még él. Eltemetve mély föld alá és befalazva. Elhagyva Istentől és emberektől. A régi halottak társaságára bizva.

Ott hallgatja most, hogy mit beszél a siketnéma éjszaka?

Megfosztva szerelmétől, elárulva kétségbeesve.

Nincsen már neki senkije. Nem várhat már semmire, csak a rettenetes halálra.

Ha most valaki leszállna ebbe a borzasztó sirba, s benézne hozzá az üreg szűk nyilásán: nem olyan volna-e ez arcz ránézve, mint a mennyből lenéző angyal arcza? S a ki őt a kripta odvából kihozná, az Isten világára ismét, nem olybá tekintené-e azt, mint újjá teremtőjét? Lehetne-e neki össze nem roskadni azon szerelem erőhatalma előtt, mely a sírokat is feltöri azért, a kit nem enged oda sem Istennek, sem ördögnek?

Nem habozott sokáig.

Vállára vetette fekete palástját; fegyvereit övé mellé dugta, egy nehéz csákányt keresett elő; «jó lesz ez falat keresztül törni», meggyújtotta a tolvajlámpást s kilopózott a kastélyból. Az éj vége felé sűrű köd ülte el a tájat, senki sem vehette észre, hová megy?

… És aztán – nem is tudta meg senki, hogy hová lett?

Reggel hat óra tájban irtóztató földalatti dördülés verte föl a tájat, melynek földingató erőszakos kitörése alatt tornyok hullottak le, kastélyok repedeztek össze, maga a jezsuita kolostor minden boltozatával bedült, s a mitosini kápolna egészen halomra omlott. A kik az időben ébren voltak, azt állíták, hogy a Vág folyam közepéből óriási lángoszlop lövelt fel a magasba; a füstfelleg még a ködön keresztül is sokáig látható volt, tábor sötétségével; s a széttört jég egyszerre megkezdett rohammal indulni, de nemcsak előre, a maga medrében, hanem szerteszét, elárasztva a völgyet egész szélességében; csakúgy seperte maga előtt a falvakat utczástul, az erdőket gyökerestül.

Mikor aztán lezajlott az ár, s a Vág visszatért a medrébe, akkor ott hagyta a látogatása nyomait, a hogy szokta, vastag rétegeiben a görgeteg kavicsoknak. Mert a Vág nem olyan, mint más jámbor folyam, a mi ha kiárad, termékeny iszappal hordja meg az ártért; a hová az kitör, ott csak kavicstengert hágy maga után.

A nagy elemi csapás mellett egészen feledékenységbe hanyatlott a családi rémtörténet, a mi ugyanakkor a két szomszéd kastélyban lefolyt.

Csak napok múlva jöttek rá a Likavay család rokonai, hogy Gráczián úr ott fekszik halva a kastélya cselédszobáinak egyikében. Azt nem érte el az árviz. Hanem a kis templomnak még a fundamentuma sem maradt meg. A romboló kitörés arra felé nyitott utat a felülről beomló árnak s az erőszakos folyam az alagúton át kiforgatta azt egész alapjából s követ, gerendát pozdorjává tört kavicstorlataival.

Épen így járt Madocsányban a Nepomuk szobor az alagút másik bejárata előtt. A huszsziták alagútja egyszerre megtelt kavicscsal, s azon keresztül tört ki a vízár a vidékre.

Csak sok idő múlva kezdtek el a Likavay család tagjai azután tudakozódni, hogy hová lett az a sok pénz, a mit ősük a madocsányi úrnőtől birtoka árából kapott? Sohase jutottak nyomába.

És ez elejétől végig való történet. A családok levéltárai őrzik az adatokat. A nép ajkán most is ismeretes alak a Páter Péter. E vidéket többször látogatja a földrengés; olyankor azt mondják: a Páter Péter átfordult a sirjában a tulsó oldalára.

És valahányszor a mitosini kastélyt és birtokot új vevő kezére bocsátják, a régi mindannyiszor kiköti a szerződésben, hogy ha az elrejtett kincsek feltaláltatnak, azokat magának visszaköveteli.

A nép pedig azt rebegi, hogy nem találják meg azokat a kincseket mindaddig, a míg a Páter Pétert ki nem hozzák a befalazott sirból.

Lehet, hogy úgy van.

ASSZONYT KISÉR – ISTENT KISÉRT

REGÉNY

Éjfél után három óra volt, mikor odahagytam a «Kék macskát»; már most mit csináljak még annyi ideig?

Meguntam már nagyon ezt a históriát; – mindennap ugyanazok a chansonettek, az előre ismert több mint kétértelműségekkel; ugyanazok az énekesnők, hol szőke hamis hajjal, hol barnával, az a visitozás, kiabálás, ser, bor, punch, szivar és hajkenőcs-bűz, merész tánczfigurák és őszinte oldalbadöfések, salicilsavas pezsgő, s hölgyek, a kiknek az is jó; leányok, a kikkel az ember per tu van, s férfiak, a kiknek a «Lauskerl» már titulus: az embernek utoljára ettől is elmegy a gusztusa.

Már most, ha regényiró volnék, untomban azt tenném, hogy leirnám a kék macskabeli életet, épületes olvasmányul az érettebb korú fiatalság számára; hozzátéve a végén, hogy mind ez azért lett a maga természetes mivoltában egész élethűséggel leirva, hogy irtózzanak vissza tőle mind azok, a kik még nem ismerik, s aztán igyekezzenek saját tapasztalataik nyomán meggyülölni azt a förtelmes életet. Le tudnám én azt irni olyan szépen, hogy igazán csúnya volna.

Hanem hát minden fluidum között csak az egy tinta az, a mitől alaposan irtózom: azt nem itatják meg velem semmiféle alakban.

Pedig igazán mondom, megérdemlené, hogy egy regényiró lefirkálja azt, a mi velem történt.

Mondtam már, hogy három óra volt éjfél után, s én nem tudtam elhatározni, hogy hová menjek most.

Hazamenni még korán van: ha lefekszem, úgy elalszom, hogy délig föl nem ébredek, pedig ma nagy névszerinti szavazás van az országházban: ha elmaradok, a párt kinyomatja a nevemet a szökevények közé.

Ha az ember a feleségét felhozta volna magával, hát legalább várna rá az a kellemetes emotio, hogy hazatérett kivallatják: hol járt? Lehet aztán szebbnél szebb hazugságokat lőni: s az is sport; végül lehurrogatják, s az is élvezet; de hát a tavalyi rossz termés nem engedte meg ezt a luxust. Tűrni kell ezt a nyomoru életet! Mindennap Kék macska, Orpheum meg Folies caprices! Robot ez!

Felnézhetnék a Casinóba: ott még ilyenkor találni tarokk-partiet. Csakhogy azok reggel felé már nagy pénzben játszanak, s nekem ma épen a vesztő napom van.

Táviratozhatnék talán a választási elnökömnek odahaza. Be megörülne neki, ha reggel fél négyre kiugratnák az ágyából, azzal a szóval, hogy itt egy távirat, s olvasná hevenyében, hogy Rothschild megbukott, a bankó százról ötre devalváltatott, a muszka czár kikiáltotta a respublikát. – Csak azt tudnám, hogy valjon kisasszonyok végzik-e ilyenkor a távirda-hivatalban a szolgálatot?

Gondoltam valamit. Gyerünk fel a szent Gellértre. Soha sem láttam még a napot fölkelni. Azt mondják, hogy nagyon szép. Odáig kifujja a friss szél a gőzt a fejemből. Visszatérett aztán státiót tartunk a «Három kapásnál», a hol pompás korhelylevest lehet kapni, fuchsintalan rácz ürmössel.

Nincs olyan bolond, a mit meg ne tegyek, ha indítványozva van.

Fel a Gellért ormára.

A lánczhid előtt a constabler megfogott, hogy hová megyek? Azt mondtam neki, hogy Somoskőit üldözöm, a ki a braziliai császárné gyémántjaival megszökött, segítsen elfogni. Utoljára ő könyörgött, hogy ereszszem el, soha se áll az utamba többet.

A mint a lánczhidnak az első oszlopánál befordultam a kanyarulóba, a nagy kandelaber oszlopa mellett egy nőalakot pillanték meg.

Nőalak, magában véve is érdekes előttem; hát még a lánczhid oszlopa előtt, éjfél után három órakor.

Egyszerű, szegényes fekete ruha volt rajta, a vállaira hanyagul odavetve egy kopott, koczkás nyakkendő, kezei keztyütlenek, a kalapja gyürődött, valami vedlett tollal az oldalán; hanem volt aztán, a mi mind azt fejedelmi módon kárpótolta; két olyan tömött tekercsben aláomló szénfekete haja, hogy az ember keresztül akadt benne, ha ránézett.

A nőalak csikorgó lépéseim neszére odalapult a candelaberoszlop mélyedésébe s úgy látszott, mintha merev tekintettel azt méregetné, hogy milyen messze lehet innen a Dunáig?

Megálltam a háta mögött: mire ő bosszusan rántotta fel a fejére a koczkás nyakkendőt, s az egész arczát eltakarta vele.

Megharagudtam érte, s odább mentem.

– Sohse félj, hugám: még annyira nincs elerkölcstelenítve századunk és nemzetünk (a jelen kormány átkos befolyású rendszere által), hogy a leányokat elraboljuk erővel: jönnek azok maguktól is, csak rájuk kell nézni. Servus!

Hanem aztán, a mint a másik candelaberoszlopig haladtam, a hol a gyalogjáró megint bekanyarodik, még sem állhattam meg, hogy vissza ne tekintsek felé.

Hát ekkor már az én nőalakom hirtelen ledobva magáról a nagy kendőjét és a kalapját, erősen kapaszkodóban volt a lánczhid-oszlop kőkorlátjára; csak épen hogy odafuthattam, mielőtt a Dunába levetette volna magát.

A mit megkaptam, az az egyik gazdag hajtekercse volt. Látszik, hogy igazi, mert fogva maradt általa.

– Uram! Ne huzza ön a hajamat! – kiálta rám, s az alatt az egyik kezével eltakarta tőlem az arczát.

– Hát mijét húzzam kérem?

– Bocsásson el, hadd megyek utamra!

– De már azt a bolondot nem teszem. Szálljon le onnan.

S mert szép szerével nem akart szót fogadni, nyalábra fogtam minden instálgatás nélkül s leemeltem abból a veszedelmes positióból.

Akkor aztán egészen közel jutott az arcza az enyimhez.

Soha sem láttam életemben tökéletesebb szépséget.

Milyen szemek! Még lámpa világánál is!

Sohase ragyogtak rám szebb szemek életemben.

Hogy mennyire szépek voltak? azt majd bővebben fel fogja világosítani az én történetem.

Mikor még csak először néztem ezekbe az élő csillagokba, akkor az jutott eszembe, hogy ezeket kár volna a Dunának odaengedni.

– Mi indítja önt e szörnyű elhatározásra? Szóltam hozzá atyai kegyességgel. Ilyen fiatal még! Tán boldogtalan szerelem?

– Nekem nincsen szeretőm.

– Hát talán megsértette a gazdasszonya?

– Én nem vagyok cseléd.

– Bocsánat! Tehát: zilált anyagi viszonyok?

– De ne vallasson ön! Hanem ereszsze el a ruhámat; mert ha elszakítja, nincs több.

– Mindenekelőtt jőjjön el innen a lánczhidról.

– Minek? Ha most átad ön a rendőrségnek, becsuknak, kikérdeznek, s a mint szabadon eresztenek, megint csak idejövök; mert ez leghamarább meg van.

– Hallgasson csak rám. Mondja meg mi baja? Hát ha találok ki valamit? Én a haza atyja vagyok: tehát önnek is atyja. Kötelességem a szenvedők ügyét felkarolni: tehát az önét is; programmomban van.

– Mit segíthet ön az én bajomon? Holnap licitálják az apámnak a házát, meg a gyárát. S aztán – nagyon is tudom mi lesz belőlem!

– Mennyire megy a tartozása az atyjának?

– Ejh. Nagyon sokra.

– Hátha én előkeríthetném azt az összeget.

– Csak még egyszer mondjon ilyet, mindjárt beleugrom a Dunába.

– No no, lelkem! Hiszen ne értsen félre. Nem úgy gondolom, hogy én magam teszem ezt, hanem elindulok egy aláirási ivvel a képviselőházban: ott ez mindennapi imádság. A képviselők úgy sem fizetnek egyéb adót, mint a jótékonyság adóját. Igen szivesen teszik s összekerül.

– Az egy igen nagy összeg.

– Teszem föl.

– Úgy tudom, hogy ezer forint, azonfelül még a prókátoré.

(Ezer forint. No annyi van most épen a zsebemben. Ezt ugyan a Kapaun váltójának a kifizetésére szántam holnap. De hát azt hiszem, hogy ha azt mondom Kapaunnak, hogy az eddigi «két per méze» helyett «három per mézét» ajánlok neki, hát prolongál. Dobtam én már máskor is ezer forintot a Dunába egy pár szép szemért: s az nem is volt ilyen szép.)

– Hiszen ez még nem oly nagy halálélesztő summa. Lássuk csak! Hátha én azt az ön atyjának átadnám?

A leány oly fájdalmasan nézett rám ennél a szónál.

– Ereszszen ön el, uram. Ne akarjon még ön is oka lenni annak, hogy a Dunába ugrom.

– Ne értsen félre, kérem. Tudom, hogy önnek szépsége mellett lehetetlen volt elkerülni olyan ajánlatokat, a mik önt megsérthették; de ne engem tartson olyan embernek. Miféle tárgygyal működik az ön atyjának a gyára?

– Nitroglycerinnel.

(A chemia soha sem volt erős oldalam. A glycerinről csak azt tudom, hogy kétféle glycerin van; a hogy egy erdélyi barátom mondta Herman Ottónak, hogy csak kétféle pók van a világon: a kaszás pók, meg a keresztes pók, a miből majd párbaj lett. Tehát az egyik glycerin az, mikor a feleségem megkeni vele a kezét, s én kezet csókolok neki, hát édes lesz utána a szám; aztán meg van egy képviselőtársam, a ki nagy borász, az glycerint tesz a borba: azt mondja, hogy az nagyon jó, ez a másik. A «nitro» alkalmasint salétrom. A kettő együtt nagyon jó lehet: csak azt tudnám, hogy hogyan iszszák?)

– No hát én leszek ezer forintig üzlettárs abban a nitroglycerin-gyárban. Ne tekintsen ön olyan gyanakodva rám. Én minden hazai iparvállalatnak buzgó pártfogója vagyok. Erre engem programmom kötelez. Az én nevemet mindenütt ott találni. Alapitó tag vagyok a balaton-boglári gőzhajótársulatnál, a gyöngyös-kassai selyem házi-ipar vállalatnál, a miskolczi kiházasító kelengye társulatnál, a palotai törökmeggyfapipaszár-neveltető egyesületnél, az ujpesti esernyőellopatásellen-biztosító társulatnál; meg a Corvinánál! tele van én nekem ilyen részvényekkel a fiókom otthon. Abból élek én. Aztán hazaatyja vagyok. Nekem módomban van, ha egyszer magam is érdekelve vagyok a nitroglycerinben, olyan törvényt hozatni, a melynek folytán az ország köteleztetik nagyban fogyasztani a nitroglycerint. – Hát ez nálam egészen üzleti természetű ajánlat; a mi által kegyed semmi tekintetben sem érezheti magát érintve. De talán legjobban elintézhetnők ezt tisztelt ura atyjánál; ha megmondaná, hogy hol lakik?

A lányka e szavamból erősen meggyőződhetett, hogy tisztán emberbaráti czéljaim vannak, s abban hagyta a válogatást, hogy nekem higyjen-e inkább, vagy a Dunának?

– No, engedje ön, hogy hazavezessem atyjához. Hol lakik?

– Az nagyon messze van.

– Itt áll egy bérkocsi a szegleten. Elvisz bennünket nagy hamar.

– Nem lehet oda bérkocsival mennünk.

– Nem bizik talán ön lovagiasságomban?

– Én nem tudom, mi az a lovagiasság? Azért mondtam, hogy nem lehet bérkocsival odamennünk, mert abba az utczába hintó nem jár soha.

– Hát micsoda utcza az?

– A «Suttogó-utcza.»

– De furcsa neve van! Talán a kik abban az utczában járnak, csak suttogva beszélnek?

– Meglehet.

– No hát elkisérem önt oda gyalog.

A leány végig nézett rajtam.

– Ilyen öltözetben nem jöhet ön oda.

– Hogyan? Nem volnék tán elég salonképesen öltözve? Az igaz, hogy az inggallérom egy kicsit le van már törve.

– Ellenkezőleg. Egyszerre megismerik önön, hogy úr.

– Most? Hiszen éjszaka van.

– Vannak emberek, a kik épen ilyenkor járnak az utczán.

– Ön nem félt ilyenkor ott járni?

– Én még az este eljöttem hazulról, s azóta mindig a Dunaparton járok, egyik hidtól a másikig s nézegetek le a vizbe.

– De hát ne aggodjék ön miattam. Nem ütnek engem agyon. Jártam én ennél furcsább helyeken is éjszaka, Londonban a Rother-hydeon, Párisban a Mont-martreen; zsebemben a life preserverem, s tudok boxolni, mint Heenan, vagy Bonami Price.

– Ejh! Nem lehet önnek így engem odakisérni.

– Hát tudja mit? Itt van a Dorottya-utczában a «Gránátéros pincze», igen elegáns lebuj, átellenben a szabadelvű klubbal. Ott én jó ismerős vagyok. A korcsmárostól kérek egy viselt öltözetet: olyat a minőben ő jár ki Kőbányára sertést vásárolni; abban egészen polgár-jogot szerzek az önök «Suttogó utczájához». Kegyed pedig az alatt megiszik egy pohár tojásos punchot: nem fog ártani, a hideg éjszakai séta után. Az úton majd gondoljunk ki valamit, hogy mit mondjunk az uraatyjának?

– No azzal ebben az időben úgy sem beszélhetünk.

– Miért?

– Csak!

Kitaláltam: bizonyosan olyan állapotban szokott lenni ilyenkor a derék úr, a mikor az emberre nézve ez a planéta nem létezik.

Szabad önnek a karomat nyujtanom?

Még mindig láttam, hogy nincs bizodalma hozzám.

– Ön engem még nem ismer eléggé, mondám neki, én nem olyan ember vagyok, mint más. – Ismeri ön Sztupa Györgyöt? Hiréből? No én kicsiny hija, hogy az nem vagyok. Minden fővárosi bölcsődének, kisdedápolóintézetnek, szeretetháznak és a veres keresztnek buzgó és tevékeny tagja vagyok. A feleségem választmányi tag valamennyi jótékony női intézetnél.

A «feleségem» szó kapaczitálta. Átlátta, hogy loyalis emberrel van dolga, a ki nem adja ki magát nőtlen legénynek, hogy szegény tapasztalatlan leánykákat elszédítsen csábító hazugságokkal; hanem bevallja mindjárt, hogy törvényes házasságban él.

Erre a vallomásra elfogadta a karomat: aztán eljött velem a «Gránátéros pinczébe». Mikor a kezét megfogtam, hogy jobban a karom alá vonjam, éreztem, hogy ez a kéz kicsiny ugyan és gyöngéd, hanem a tenyerei durvák, s az ujja hegyei tűszúrásoktól érdesek: ez a varróasztal és mosóteknő mellett keresi a kenyerét. A lebujban még nem volt akkora a dohányfüst, hogy a korcsmárost meg ne találhattam volna benne, s miután egy katonapéket, a ki két széket elfoglalt azzal, hogy rajta aludt, letettem szépen az asztal alá, folytassa ott, helyet csináltam számunkra egy szögletasztalnál s kényszeritém a halálból megmentett hölgyet a belül eső székre letelepedni. Most már reszketett minden tagja.

A korcsmáros hamar megértette a kivánságomat, s bevezetve a hálószobájába, átöltöztetett szépen. Olyan tökéletes volt az átalakításom, hogy mikor véletlenül megláttam a tükörben magamat, megörültem neki, hogy a nagyváradi disznókereskedő jön a mangaliczáimra alkudni. Félesztendeje, hogy várom.

Ilyen átalakulásban tértem vissza elhagyott védenczemhez. Olyan nagy volt a szinpadi csalódás, hogy mikor letelepedtem mellé a másik székre, erélyesen tiltakozott: «ez a szék le van foglalva».

Aztán mikor a hangomról rám ismert, elmosolyodott szegényke. Csak egy futó pillanatig mosolygott, de mennyire átváltoztatta ez az arczát! Mintha zománczozott porczellánból lett volna ez az arcz, a mire a testszin csak úgy rá van lehelve. Minden vonása finom, ideges; a szemei tele magnetismussal, s a megnyilt ajkai között egy kivillanó gyöngysor, s a mi legjobban tetszett, hogy olyan tiszta derült homloka volt.

Hanem a párolgó punch érintetlenül állt előtte.

– Mért nem iszsza meg? kérdém tőle.

– Irtózom a szagától! felelé; épen olyan, mint mikor késő éjjel az atyám haza jön, s aztán megfogja a két kezével a hajamat s megrázza a fejemet, s azt suttogja az arczomba: «hát mégis megvagy?» Ezt érzem a lehelletén.

Derék paterfamiliás lehet az én jövendő üzlettársam!

Elvitettem a punchot s kávét hozattam védenczemnek, azt megitta és megköszönte.

– Már most hát mehetnénk. Elég becsületére válok így a Suttogó-utczának, nemde?

– Igen. De kérem, hozzon magával egy nagy botot is; mert ott sok harapós kutya van, s éjjel mind szabadon járnak.

– Én mást gondoltam ki. A korcsmárosnak van egy lova meg egy fakó szekere, a min a sert hordja Kőbányáról. Azt megfogadom. A kocsis ülésben elférünk. Önt ültetjük a középre.

Ez a neme az ekvipázsnak megnyerte a tetszését.

A korcsmárosnak előadva ajánlatomat, az azt azon módosítványnyal fogadta el, hogy nem bánja, odáig, a Suttogó-utcza szögletéig elvitet, de magába a Suttogó-utczába nem reszkirozza a szekerét. Derék egy utcza lehet, hogy még olyan szekér sem mer belemenni, a melyik mindennap megjárja a Stáczió-utczát kétszer!

A szekér előállt, s én felsegítettem a védenczemet a kocsis mellé; én magam állva foglaltam helyet a hátuk mögött, hogy ne legyen zsenirozva. Még eddig a keresztnevét sem kérdeztem meg tőle.

De most már tegyünk ide három csillagot, mint mikor új fejezet kezdődik: képzeljük, mintha három pohár rostopsin volna, a mit a kocsissal jó barátság kedvéért megiszogatunk.

* * *

A Suttogó-utcza csakugyan az elsőrangú nevezetességei közé tartozik a magyar fővárosnak. Ezt mutogassátok meg az anglusnak, a ki itt keresztülszalad, ne a corsot; ilyet fogadom, hogy még Londonban sem látott.

A mint az osztrák államvasut töltése elrekesztette a Terézváros északi oldalát, az arrafelé torkolló utczák ezzel mind egyszerre be lettek zárva. Ők csakugyan megtalálták a világ végét, a hol az rájuk nézve be van deszkázva. Nekik ez a töltés a láthatáruk; ez a Khokonoor hegyláncz, a min nem lehet keresztül mászni.

Mindjárt a szép Sugár-uton tul, a városerdőn innen fekszik ez az örök elveszésre kárhoztatott provinczia, a minek létezéséről, az ott lakókat kivéve, az egész fővárosi lakosság kilenczvenkilencz századrészének még csak sejtelme sincsen.

Ennek az elzárt zugnak az utczái egy minden mértani szabályokat vakmerően kihívó keresztbe-hosszába szelt vonalak tömkelegét képezik, a mikben Theseus legyen, a ki Ariadne nélkül eligazodik. Kidült, bedült palánkok, vakolatlan vályogfalú viskók, a miknek a meggörbült tetején vastagra nőtt a zöld moha; salátás kertek, kankalikos kutakkal, s azoknak a közepén tarkára festett kalyibák, vasuti waggonokból degradált kunyhók, a miket ki tudja hogyan sikerült ellopni, pléhfödelű putrik, a miknek az ablaka a földet éri, s az egymás hegyire hátára épített deszka, lécz, vályog, ól, szin, istálló, szárnyék, a mi mind egymást támogatja, ha egy kiugranék közülök, a többi mind összeomlana. A melyik ablak papirossal van beragasztva, az még az aristocratiához tartozik: a népszerübb üvegpótlék a szalma. Itt ott egy udvar tele halomra rohadt fával, másutt a világ minden részéből halomrahányt ócska ablakrámák pozdorja Bábele. A mi fa a kertekben ácsingózik, azon több a száraz ág, mint a levél: ez is mind portól, szénfüsttől szürke és fakó.

Kövezetről természetesen szó sincs, azt pótolja a széna, szalma-törmelék, a mit a szél minden városnegyedből ide hord össze, s a mi aztán itt megragad. Mert itt mindig sár van. A csatornáknak nincs hová kifolyni; ott marad minden az utczán. Néhol a tollszárat öntötték a ház eleibe, a mivel resteltek a szemétdombig fáradni, a mi ott magaslik az utfélen. Egy-egy régen leégett háznak az ablaka, kapuja be van szegezve deszkával s a falain mindenféle száraz kóró szomorkodik gyászsorsa felett. Hanem azért abban is laknak. Egy nagy veres téglafalra látszik még felirva valami töredéke e szomorú hírmondásnak: «Wasserhöhe 1838». Ez az egyetlen megmaradt régészeti emléke egy boldogabb hajdankornak.

Aztán ide vette ki magát mind az a neme az iparnak, a mit a büzéért a többi finnyás orrú városnegyed nem akar megtürni. Érezni itt égetett csontbűzt, szappanlúgszagot, cserillatot, kátrányfüstöt, bőr rohát, keményítőposajt, salétromdohot, a fehérnyegyár vérbűzét, a mi aztán mind szépen összevegyül az általános fokhagyma athmosphærában, a mit a kertek halomrahányt zöld trágyája büzölög ki magából.

De van aztán egy csinos utczája is e tömkelegnek. Nem hosszú, de görbe. Egy sor rendes ház közepén áll egy emeletes épület. Az a vendéglő. Olyan alacsony emelete van, hogy beválnék földszinti háznak. Hanem azért ezt a büszke nevet viseli: «Hotel». Még pedig «Zur rothen Rose.»

Nevezetes vendégfogadó ez. Ezt magát is úgy lopták össze. A tégláit a losonczi vaspálya épitéstől lopták el; a gerendákat helyettesítő vas sineket az osztrák államvaspályától, a tetejéhez való zsindelyeket a kártoly-fonoda építéséből, a meszet és homokot a lipótvárosi bazilika luczaszékéből, a butorzatot, felszerelést, iminnen-amonnan. Mindent apródonkint, és becsületesen több helyekről úgy, hogy egy sem vette észre a hiányt. Az egész ház úgy van összelopva. Képzelhetni, hogy mik lehetnek még, a kik belejárnak.

A sorjában épült házak azzal árulják el nagy bizodalmukat, hogy valamennyinek kerítése és kapuja hegyes szegekkel van kiverve. Egyébiránt, nem kell őket félteni, mind valamennyiben zálogra adó lakik, más néven «orgazda».

Ebben az utczában már van valami kezdetleges nyoma a gyalogjárónak. Nem egészen tökéletes, de kezdetnek elég. Téglából van és olyan formán támadhatott, hogy az utcza szegletén egyszer valaki házat akart építeni, téglát hordatott már; hanem aztán megbánta és felhagyott vele, inkább otthagyott téglát, meszet, homokot s eltagadta, hogy az övé a fundus. S aztán éjjel minden azon menő elvett kettőt-hármat a téglahalmazból s azt egy-egy lépésnyi távolban maga elé rakta a sárba, s így aztán megalakult végig a trottoir, czélszerü hézagokkal.

Hanem ennek a boulevardnak nagy hamar vége szakad; egy hatalmas nagy posvány elállja az utját. Abba már nem lehet belemenni a mi egylovas szekerünkkel; mert odaragad. Le kell szállni: itt kezdődik a Suttogó-utcza.

Az utolsó olajlámpás ott pislog a szegleten, egy lámpásfára feltüzve: túl rajta mélységes sötétség, melynek a magas horizontján egy-egy visitó tűzszemü gőzmozdony sikamlik egyszer-egyszer végig.

– Ez a mi utczánk. Suttogá a védenczem, a mint lesegítettem a kocsiülésből.

Itt a salétrombüz uralkodik.

– Az ott az apám gyára, szólt egy nem igen magas vaskéményre mutatva, a miből fehér füst szállt volna fel, ha a szél le nem verte volna.

Most aztán szükség volt a nagy botra.

A végig döczögő szekeret minden oldalról csaholva kisérték a szemétdombokon őgyelgő kóbor, csikasz ebek, azokat el kellett verni a testemről, s azontúl is vigyázni ugyan magamra, hogy a mint egy-egy kapu előtt elhaladtunk, az udvarból orozva meg ne rohanjon egy éhségben dühös kuvasz, a mit, ha a kapu alatt visszaszalajtottam: azon volt, hogy a kerítésen keresztül ugorjék a nyakam közé.

Aztán pedig itt a lába alá kell vigyázni az embernek. Mert nincsen ilyen utcza több a világon sehol. Minden háznál van valamiféle gyár, a mi külömbnél-külömbféle disznósággal foglalkozik. Annak mindegyiknek az udvarából jön ki az utcza közepére, minden szemérmetes takarózás nélkül, egy széles és mély árok, a mi a gyárból a mindenféle moslékot levezeti. Azokat aztán felveszi egy közös csatorna s abban aztán ott is maradnak.

Ezért nem lehet ide szekérrel bejönni.

Azokon az egész utczát keresztül szelő árkokon aztán egy-egy szál gerenda vezet át, a miről ha le talál lépni az ember, nyakig esik bele valamibe, a mi akármi, csak nem parfume.

Alig haladtunk egy pár árkon keresztül (az árkokat nevezem stáczióknak), a mint egyszerre veszett lárma támad a korcsma felől; a miből annyit lehetett kivenni, hogy valakit a fényes vendéglő kebeléből a dicstelen sárba kidobtak és míg a kocsmaajtót be nem csukták, valami kintorna hang visitozott az éjszakába. A kellemetlenül érintett egyéniség pedig elkezdett káromkodni és szitkozódni. Káromkodott magyarul és szitkozódott németül. Együtt szép az. A mellett a korcsmaajtót kezdte döngetni valami tégladarabbal. Akkor aztán kijött a korcsmáros, s a hogy a pufogásából kivehettem, a bika-csökkel jó sort vert a rendőri kihágást elkövetőnek a nyaka közé a nélkül, hogy a büntető codex életbeléptetését bevárta volna. A kifizetett honfitárs azután ordított, mintha a haza volna veszedelemben, s az által, hogy a szenteket és a szűz Máriát emlegette, azon megnyugtató elővéleményt költé maga iránt, hogy nem zsidó, hanem igazhitü keresztyén.

– Jaj, kérem, siessünk, rebegé rémülten az én kis védenczem, hogy utól ne érjen bennünket.

Sietni pedig lehetetlen volt, mert válogatni kellett az utat, hogy az ember egy-egy követ találjon, a mi a sárból kiáll.

– Ne féljen kisasszony; biztatám. Nem jön az ebbe az utczába.

– De ide jön. Ide tart az, én tudom.

– Aztán nem lát az meg bennünket a sötétben.

– Dehogy nem lát. Olyan az, mint a bagoly; mindig éjjel jár, nappal soha sem jön az elő. Messziről észre vesz bennünket s akkor utánunk rohan s belénk köt.

– No az neki lesz rosz: mert akkor ezzel a bottal olyat nyujtok rajta végig, a milyet még nem kapott a Suttogó-utczában.

– Az Istenért, dehogy teszi azt! Hisz ez a bátyám! Ismerem a hangjáról meg a nótáiról.

A jajgatás és káromkodás elvégeztével ugyanis az irányadó egyéniség elkezte dalolni azokat a szép Gassenhauereket, a mikben a német népköltészet úgy excellál: különösen szép az, a miben poloskák jönnek elő.

– Tehát önnek bátyja is van? Kérdezém védenczemet, a ki előttem sietett, oly biztosan, mintha sötétben is ismerné itt a járást. Valjon miféle mesterséget űzhet, hogy csak éjszaka van mellette ébren?

– Nem. Ne gondolja ön. Nem tolvaj. Csak azért nem jöhet ki nappal, mert szökött katona. Valamit elköltött, azért szökött meg.

Respektábilis atyafiság! Egy bátya, a ki szökött katona.

– Tehát csak bújában iszik? kérdezém. Külömben jó fiu. No majd beszélek a honvédelmi miniszterrel meg a katonai főparancsnokkal, s szükség esetén a hadügyminiszterrel is, ha Bécsbe felmegyek a delegatióval, s kieszközlöm, hogy nézzék el a vétségét, s mentsék fel a büntetés alól. Majd talán egy kis alkalmazást is találunk a számára.

– Azt, azt! az Isten megáldja érte! Sóhajta a leány s úgy látszott, hogy kezdett már hozzám bizni.

Az érdemes bátya pedig, a kinek nincsen egyéb hibája, mint hogy szökött katona, a ki valamit elköltött, s azért bújában iszik, nappal aluszik, s ha fölébred, verekedik, a midőn a Suttogó-utcza bejáratánál meglátta azt a szekeret, mely bennünket idáig hozott, természetesen hogy belékötött a kocsisba. Eleinte csak összefeleseltek, utoljára a kocsis az ostornyéllel a nyaka közé huzogatott, akkor az elkezdte a kocsist tégladarabokkal hajigálni, arra a kocsis kapta magát, elhajtatott, ott hagyott engem a magam sorsára: a kedves bátya pedig futott utána, torkaszakadtából kiabálva: «fogjátok el! tartsátok fel!» Legalább ezt elvitte a nyakunkról egy időre.

Végre egy helyen egy kut elé értünk, mely a leggeniálisabban az utcza közepére volt elhelyezve, s onnan vezetett be egy deszkavályu egy rozzant palánku udvarra, hogy az arra menőnek a kutat körül kellett kerülni, ha nem akart a vályún keresztül mászni. Itt az én védenczem megfogta a kezemet s azt mondta, hogy már csak bizzam rá magamat, majd ő elvezet ebben a tömkelegben, a mi következik. Mert soha se hallották itt hirét fővárosi közmunka-tanácsnak. Minden ember azt épit és oda épit, a mit és a hová tetszik; a mi üres tér, az mindenkié; ha a szomszéd elejbe épít a szomszédja ajtajának egy putrit, akkor az meg van fogva; ellenben, ha nem tetszik a szomszédnak, hogy a másik szomszéd utjában áll, rést tör a kerítésen s bejáratot csinál magának az udvaron keresztül. Ilyenformán kellett az én nytroglycerines compagnonom házához is eljutni egy harmadik szomszéd udvarán keresztül. Jó szerencse, hogy ez nem tartott kutyákat, mert zsidó. Tudva van, hogy a közrendü héber polgártárs kutyát meg madarat nem szokott tartani, inkább kis gyereket szerez magának, annak a tartása sem kerül többe.

Innen aztán egy fakilincsre járó ajtón át egy kertfélébe jutottunk, a miben legtöbb volt a fosztott tollszár és csonthalmaz; egy szögletben még a sátoros ünnepekről ott maradtak a száraz lombok négy karóra rakva, ahoz voltak kötve különféle kötelek, a miken válogatott rongyos mindenféle lebegett, a mit fehérnemünek hittak fiatal korában.

Az erre következő palánkon keresztül már látható volt a gyár kéménye, sőt érezhető is annál a földre szálló füstnél fogva, a minek olyan émelygős, langyos, sós-édes illata van.

Ennek a palánknak ajtaja is volt, de az be volt zárva. Belül pedig egy irtóztató nagy dühös szelindek ugatott ránk s szakgatta fogaival a kapu alját: ugrált fel a kerítésre, de az nagyon magas volt neki.

– Maradjon ön itt, kérem, szólt erre a védenczem, míg én valahol bejutok, s aztán a kutyát megkötöm s az ajtót kinyitom.

A kedves teremtés talált a palánkon egy olyan helyet, a honnan egy deszka kijárt. Ugy látszik szándékosan csinált rés volt, a bennlakók kényelmére: hogy ne kelljen kapukulcsot hordani magukkal. Azon keresztül jutva, láttam, hogy bement a házba: bizonyosan a kapukulcsért; s én egyedül maradtam a neheztelését folyton nyilvánító kutyával. Volt a zsebemben (azaz a korcsmáros kabátjában) egy knakkwurst; azt elővettem s behajigáltam neki a kapu alatt, hogy ne csináljon olyan nagy lármát.

– No, gondolám magamban, a mint itt egyedül maradtam ebben a putribabylonban, ha most engem az én védenczem itt felejt, ellenben a «szomszéd» rajtakap, hogy a kutyát iparkodom megvesztegetni: összeröffenti a népséget, azt sem tudom merről jöttem ide: elcsipnek, bekisérnek Thaisz Elekhez, s holnap ott lesz a Zsornálban, hogy X. képviselő «auf frischer That ertappt», a mint épen a fehérnemüeket akarta a kötélről ellopni!

Aggodalmaim nem sokára megszüntek: a sötét házban egy ablakot láttam megvilágosodni az emeleten, (a ház emeletes volt) azután egy ajtó nyilt meg az udvar felé, s onnan is világosság támadt elő. Védenczemet láttam kilépni, egy hosszú, csontból alkotott hölgy kiséretében, a kinek, a szokatlan látogatási órához képest nem egészen elfogadáshoz illő volt a toilettje. Ennek a kezében volt egy sodronynyal bevont lámpás.

A mig a csontvázhölgy a nagy szelindeket odacsalogatta magához, hogy a lánczához hozzá kösse, az alatt az én ismeretlen nőm kinyitotta előttem az ajtót s bevezetett az udvarra.

Tarjagos hordók, kádak tátongtak mindenütt szerteszéllyel, némelyikben gyanus folyadék, lúg vagy micsoda.

– No! csakhogy hozott már haza valahára a kisasszony egy urat magával! Csinos legényke!

Ezzel a szóval köszönte fel az élő csontváz; végig világítva rajtam a kocsilámpással.

A leány bosszusan ütött a szájára.

– Fogd be a szádat! Ez az úr az atyámat keresi üzleti ügyekben.

A palæontológiai hölgynek nem nagy fáradság kellett hozzá, hogy vigyorogjon.

– Tudjuk azt már! Igy szokták azt. Én is voltam egyszer fiatal, nekem is volt szeretőm.

(Terringettét! Ez akkor lehetett, a mikor a halál még garçon volt.)

– No csak tessék felsétálni a kisasszony szobájába! mondá, hozzám fordulva s megtapogatva a karomat. Ez a legalkalmasabb óra. Én kinmaradok a konyhában s ha az alatt megjön az ifjur, majd kituszkolom. Az öreget aztán majd szépen meglepjük, ha fölébred.