Páter Péter; Asszonyt kisér — Istent kisért

Értetted ezt, úgy-e hogy ez arabul van? Pedig csak visszafelé kell mondanod minden szót, s mindjárt megérted:

– Igen bizony, bolond: de ez arabul van irva, s az arabs és minden keleti irást jobbról balra szokás olvasni.

– Hát aztán mi a neve ennek a te könyvednek?

– Aktit Tuketjer a neve.

A bolond elkezdett hahotával kaczagni.

– Hát nem mondom, hogy én iszom legelébb a te italodból? Olvasd csak hajszról csáléra, mindjárt megkapod. Aktit Tuketjer azt teszi, hogy «Rejtekút titka.»

Páter Péternek nyitva maradt a szeme-szája bámulatában. Ihol van ni! A mit kétszáz esztendőn át, ötven bölcs meg nem tudott oldani, azt egy bolond két percz alatt kitalálja. Ez az egész szöveg az arabs titkos irás betüivel van irva, magyar szöveggel. – Kergethették ennek az értelmét a tudósok a keleti irásmód olvasási rendje szerint.

Most azután elkezdett Páter Péter úgy olvasni, a hogy a bolond tanította, tüledrül hozzádra, azaz, hogy balrul jobbra. És úgy ment a dolog. Elolvasott két sort, három sort, egy egész lapot s mentül tovább olvasott, az arcza annál jobban lángolt, a szemei ragyogtak, vonásainak ascetai keménysége megolvadt, kimondhatatlan tűz hősége alatt: jobb kezének ökle ütögetni kezdte az asztalt; «nézd, nézd! a barát megrészegedett a maga borátul!» – kiálta rá a bolond.

Erre a szóra felriadt s becsapta a könyvet.

Nem ördögöt űz az a könyv, hanem ördögöt idéz.

– No hát úgy-e, hogy én tudtam inni a te borodból? – szólt a bolond; már most hát igyál te is az enyémből.

S tele töltve a poharát, odanyujtá azt eléje.

Hajh bizony nagyon jól ismerte Páter Péter azt a lángitalt néha napján. Mikor még nem voltunk «servus servorum», hanem «dux equitum.» Nem is volt olyan erős bor, a mi őt valaha levágta volna a lábáról. Ivott versenyt lengyel és német lovagokkal s nem gyalázta el sem a «bratina» sem a «wiederkom.» Megmutatta azt a virtust, hogyan kell egy egész kupát úgy felhajtani, hogy közben az ivó még hosszú ének hangot is hallasson? – De két év óta már nem érintette az ajkát az a nedv. Ez a habja annak a tűzfolyamnak, mely a pokol felé áramlik. A milyen sűrűn úsznak a Vágban a halak, öregek aprók: olyan sűrűn ficzkándoznak a borban a bünök, öregek, aprók.

A barát arczán elárulta magát a szomj.

Valami tűznek kell abban a könyvben lenni, hogy a ki abból egy lapnyira valót beengedett a kebelébe osonni, attól égető szomjuság kinjait érezze.

– Add ide a poharadat!

Megreszketett a keze, mikor azt átvette. Száraz ajkai csak úgy szürcsölték a bort eleinte. Nem is lehetett valami különös jó bor. De két évi tartózkodás után mégis varázshatása volt annak. Olyan mámorító volt rá nézve ez a pohár, mint a ki először életében izleli a bort.

Hanyattdült utána a karszékben, s hátra vetett arczán a gyönyör viziói tükröződtek vissza: a messzeségbe néző szemei ragyogtak s félig nyilt ajkain reszketett a mosoly. Hol járhatott a lelke? A keze öntudatlanul nyult a könyv után s felnyitá annak a tábláját.

– Jaj! – Jaj! – Már itt van a Drómó ördög! Jaj! A tüzbe akar dobni!

Az álmában háborgó gyermek kiáltott, fekhelyén rugdalózva s fejével aláfordulva kerevetéről.

A barát felriadt s egész testében összerázkódott. Azután oda futott a gyermekhez; felemelte, visszafektette vánkosára és dédelgető szavakkal nyugtatá: «no kicsinyem, no parányim, ne félj semmit: itt vagyok én!»

A gyermek felnyilt szemekkel nézett rá.

– Te vagy az én apám?

– Igen. A lelki atyád.

– Az apám, a kit elvitt az ördög a pokolba. – Az anyám mondta. Ereszsz, ereszsz! Nem akarok veled menni. Ne nyulj hozzám, tűz a kezed: éget az ujjad!

Pedig olyan volt a barát keze, mint a jég, a mint az a gyermek selyemhaját czirógatva végig simogatta.

– Igyál lelkecském egy korty vizet.

Ott állt az ágy mellett az ezüst kancsó, a kis arany pohárral. Azt a gyermek ajkához emelte. Attól aztán az elcsillapodott, rémlátása eloszlott; két karját a barát nyaka körül fonta s suttogva beszélt hozzá, még mindig az álom mámorában.

– Szép lovag. Deli lovag. Ugy-e, majd mikor magad mellé ülteted az anyámat a nyeregbe, engem is elviszesz magaddal. Szép levente! Aranyos gyémántos deli lovag!

Azután elaludt csendesen.

– Lám, milyen jó dajka lenne belőled: szólt a bolond a baráthoz. Nekem félóráig is el kell dörzsölnöm a lábait s dalolnom hozzá, míg el tudom altatni, te meg csak rá teszed a kezedet, egyet lehellsz rá s már alszik. No hát igyál még egyet, barát.

– Nem kell a borod.

– Hát’sz ne is az én boromból igyál; hanem a magadéból.

Páter Péter megrettenve látta, hogy a nagy könyv újra fel van nyitva. Azt hitte csodák történnek vele.

– Te nyúltál ehez a könyvhöz? – kérdé a bolondtól.

– Hátha ezt a kastélyt nekem adnák – szép asszonyostul együtt! Magától nyilt az ki!

A piros és kék Taalik kezdőbetük úgy hivogatták a beléjük tekintőt. Hisz nem volt már lepecsételt titok előtte, a mit őriztek, jó ismerősök voltak már.

A barát visszaült a karszékbe s tovább olvasta a rejtélyes irás lapjait egymás után, végig betűzve az arab irásjegyeket.

És mentül tovább olvasott, az az olthatlan szomj kifejezése annál élénkebb lett az arczán; mint mikor a lázbeteg a sivatagba álmodja magát s zuhatagot kiván, hogy abból igyék. Annak a könyvnek minden lapja egy nyavalya volt rá nézve. Ragály, őrültség az egész. Nem nézett már föl belőle addig, a míg az utolsó lap végső sorát is át nem betűzte.

Akkor azt mondta a bolondnak: «hozz nekem egy egész veder bort!»

A szines ablakkarikákon besütő hajnalsugár még ott találta mind a kettőt. A bolond az asztal alatt feküdt, a barát könyökére támasztott fejjel nézett a kitárt könyvbe és ébren volt. A könyvbe nézett, de nem olvasott, ébren volt, mégis álmodott.

Nem volt pedig abban az «Aktit Tuketjer»-ben semmiféle ördöngős cabbalistica.

Egy orebita barátnak a munkája volt az, a ki mindjárt a bevezető előszavában okát adja annak az ötletnek, hogy miért irta ő ily módon ezt az egész értekezést. Az arab irásjegyeket azért választotta, hogy a kinek ez a könyv a kezébe akad, ezt arabs nyelven irottnak higyje, s annálfogva a sorokat visszafelé olvassa, a mikor aztán csupa ismeretlen szavakat fog maga előtt találni, a mikben, a hányat lép, annyit botlik; ha pedig véletlenül valakinek mégis az az ötlete támadna, hogy a nyugati olvasásmód szerint fogjon hozzá az értelem kitudásához, akkor még rettenetesebb vad szavakban üsse meg a lábát, mivelhogy minden philosophiai, metaphysicai, ethnografiai és physiologiai combinatio szerint az a lehetőség, hogy egy és ugyanazon ember arabul is, meg magyarul is tudjon: úgy áll a lehetőséghez, mint az egy a quadrillióhoz.

Annálfogva iródott ez a könyv eképen.

A mi pedig abban le volt irva, az egy titkos alagútnak a topo- és monographiája.

Ez a rejtekut a madocsányi várkastélyból a mitosini négytornyu lakig vezet. – Közbe esik a Vág folyam. Ez már itt is elég széles, de azért az alagut áthidalja azt a medre alatt. Tehát ez valami négyszáz évvel megelőzte a Themse-tunnelt.

A ki pedig erre a szóra a fejét csoválja s kétkedni kezd benne, hogy mi most itt egy egészen igaz történetet hallunk: azt bátorkodunk utasítani a csejtei rejtekúthoz, mely az egy óra járásnyi távolban emelkedő vártól a faluig levezet, számos labyrinthszerű tekervényes oldalágakkal; egy valóságos katakomba, mely ha egyenesre volna kihuzva, kiadna egy mérföldet. Ez is huszszita mű. Gádorai, folyosói boltozatosan vannak vágva a kemény agyagba, mindenütt bevonva a fekete pinczepenésztől, melyből egy tágasabb tornáczban még kitünik két emlék. Az egyik egy kőtábla, a kádármesterség jelvényeivel; a mik az orebitáknak ép úgy sajátjaik voltak, mint a szabadkőmüveseknek a csapókanál és a háromszög; – egy kő boltiven fönn pedig látható domborműben egy «lúd.» («Husz» jelképe). – Hogy a csejtei alagut mire való volt a huszszitáknak itt Magyarországon? azt csak találgatni lehet, hanem hogy a madocsányi-mitosini alagut mi czélra szolgált, azt elmondja az Aktit Tuketjer.

Mind a két vár a cseh rabló kalandoroké volt abban az időben, mikor a magyar kormányzó Hunyady János az ország egész haderejével a török szultán óriás hadainak visszaverésében fáradt. Mikor valaki a medvével küzd, nem ér rá a szunyogot hajtani az arczáról. A cseh lovagok garázdálkodhattak kedvükre odafenn. – S mikor néha-néha a magyar nemesi bandériumokat a vajdák, vagy a szepesi gróf felültették ellenük, hogy megtorolják a sok rablást, istentelenséget, akkor egyszerre nyomot vesztettek előttük. A nagyobb rablócsapatok bevonultak fellegváraikba, s ott csuffá tettek minden ostromot, a kisebb kastélyokban megtelepült, félig meghonosult, a paraszttal földet miveltető, saját uri kezeikkel pedig rabló, fosztogató nemes urak azonban nem álltak ostromnak; hanem leereszték felvonó hidaikat az üldöző nemesi banderiumok előtt, hogy tessék keresni, a mit úgy üldöznek. Azok aztán tűvé tettek minden lomot, felkutattak minden zúgot, pinczét, padlást, kápolnát, kriptaboltot, s nem találva sem egy gyanus tárgyat, sem a vén göthös cselédeken kívül egyéb csőcseléket a kastélyban, vártak napokig, hetekig, s miután senki sem jött elő sehonnan, a kit megfogdossanak, a mint az éléstár kifogyott, nagy dohogva odább mentek.

Az egész rablócsapat pedig az alatt minden czókmókostul, rablott kincseivel és elhurczolt szép rableányaival együtt átmenekült szép rendén az alagúton keresztül az átelleni várkastélyba. A Vág átjárásait őrző nemesi portyázók megesküdtek, hogy ő felőlük egy teremtett testben élő lélek sem kelt át a Vágon. Nem ám, hanem a Vág alatt. Ha Mitosinban szorították meg őket, akkor áthuzódtak Madocsányba, ha Madocsányban kopogtattak a kapujokon, akkor átbujkáltak Mitosinba.

Míg egyszer aztán rajtuk csapott Hollós Mátyás s egyszerre megszállatta Madocsányt is, Mitosint is.

A kalandorhad elébb Mitosinból menekült át az alagúton; mikor aztán Madocsányba megérkezett, akkor vette észre, hogy ott is körül van fogva: a bujkálás nem segít többé. A királyi hadak nagy erővel táboroztak a kapuk előtt: menekülni csak egy mód volt.

Ekkor írta meg az orebita barát az «Aktit Tuketjert.» Leirta benne részletesen, kiké volt ez a kastély, s hol van a ki- és bejárata az összekötő alagútnak. Arravaló volt ez a könyv, hogy ha a tervezett éjszakai kirohanásban egy része megmenekűlhet a kalandoroknak, azok közül valaki, vagy talán azoknak egy késő utódja egyszer valamikor visszatérve erre a helyre, rátaláljon azokra a kincsekre, a miket a rablók az alagútnak egyik melléktornáczában elrejtettek. Le voltak irva névszerint a drágaságok, elszámlalva hány zacskóban mennyi vert arany, ezüst van felhalmozva. – Azután emberi nevek következnek: azok is kincsek nevei voltak. Szép asszonyoké. Fel volt sorolva, kit kinek híttak, mely családból lett elrabolva? Milyen viganó, főkötő, párta volt rajta, milyen gyürük az ujjain? Ki volt köztük pápista, ki lutheránus? Hogy majd ha egyszer valaki tíz, vagy száz esztendő múlva rájuk talál abban a földalatti tornáczban, a hová a rablott kincsekkel együtt el lettek rejtve, tudja, hogy melyiket melyik temető szentelt földébe kell eltemetni, milyen nevet iratni a keresztjére s milyen imát mondatni a lelkeért. – A barát hiven gondoskodott róluk is. Azután egész formaszerint megtette mind ezen kincsek hagyományosának azt, a ki ezt a könyvet legelébb el fogja olvasni, a mi itt maradand a kolostor levéltárában. Az pedig akkor ugyan egy bástyafallal volt a kastélyhoz csatolva.

Hogy mi történt a kalandorokkal? azt nem jegyezte fel a krónika. Valószinüleg az, a mi Dzwela zsebrákjaival. Egy éjszakai kirohanás alatt a királyi hadaktól lekonczoltattak, a ki élve került kézre, azt hevenyében felkötötték. Valószinüleg magukkal is vittek elég pénzt, legyőzőik azt hihették, hogy nem maradt utánuk semmi egyéb: nem keresték a többit. Az alagut kettős bejárata pedig olyan jól el volt rejtve, hogy azóta már hat emberöltő ivadék lakta meg a két kastélyt, némelyik kétszer-háromszor urat is változtatott az alatt és senkinek sem volt sejtelme róla, hogy a két kastélyt összeköti egy közös titok.

Az Aktit Tuketjer megmondta azt mindenkinek, a ki belé tekintett valaha, csakhogy a szavát nem értette meg senki ez ideig.

Páter Péter volt az első.

A MITOSINI ÚR.

Átellenében a madocsányi kastélynak ragyog a mitosini urilak. Még most ragyog. Mind a négy tornya bádoggal van fedve, s mikor arra a lemenő nap rásüt, úgy ég mind a négy, mintha tüzláng volna. Ezek gömbölyű, hasas, orosz stylben épült toronytetők. Még egy ötödik torony is iparkodik kilátszani a magasra nőtt ezüstjegenyék közül, az már hegyes és keresztben végződő; a többieknek csillaga van.

Hogy mit keres a kereszthegyű torony a mitosini várlak kerítésén belül: holott sem az elébbeni urak, a huszszita lovagok, sem a mostani, a lutheránus főúr nem patronusai a pápista vallásnak? annak czifra története van, a mit csak apródonkint lehet kitudni: itt is, ott is elhallgatnak belőle egy darabot; az ember csak az egész történet vége felé tudja meg a kerek igazságot.

Jelenben annyit lehet felőle egész hitelességgel megtudni, hogy azt a templomocskát csakugyan a hussziták építették, Szent Antal tiszteletére: a mi azonban csak arra való volt, hogy mikor a trencséni gróf, vagy a szepesi gróf rajtuk hajtott, kitagadhassák magukat belőle, hogy ők hussziták, mert ime római katholikus templomuk van. (Azonban ennél még nagyobb czéljuk is volt ezzel.) A mostani várur, Likavay Gráczián pedig anyai ágról örökölte azt a birtokot; anyja Szuhóy Zsuzsánna, (fiusitott præfecta) oly feltétellel hagyta azt fiára, hogy ő maga buzgó katholika lévén, az ő emlékére a katholikus templom a mitosini várudvarban örök időkre a mostani állapotában fentartassék; a szomszéd teplai esperességnél legatum is lett deponálva, a miért ebben a szentegyházban hetenkint egyszer mise szolgáltassék, akár van, a ki hallgassa azt, akár nincs: a vár ura tartozzék a templomot jó karban tartani, a harangból hamis pénzt ne veressen, hanem engedje, hogy a teplai sekrestyés azt a szokott órákban megkondítsa. S egyátaljában a templomot a lutheránusok számára el ne confiscálja. Ha ellenkezőleg cselekednék, szálljon az egész Mitosin, cum appertinentiis a fiscusra.

Ha csak egyszer látta volna ezt a templomot belülről a kegyes úrhölgy, hát nem tette volna ezt a legatumot. Nem volt annak semmi haszna.

Harang ugyan volt a toronyban, de a harangnak nem volt kötele, se ahoz semmiféle hágcsó, lépcső, vagy egyéb feljárás nem volt és így azt nem lehetett megcsendíteni. De hiába is huztak volna azzal akár három verset, nem ment volna abba a templomba igaz keresztyén ember, ha mindjárt bucsut osztogattak volna is benne, az oltárkép miatt.

Akárki csináltatta azt, nem vette figyelembe az itteni népnek a lelki hangulatát (vagy tán épen szándékosan tette annak ellenére) mert az igaz, hogy művészi tekintetben remekmű volt az a kép: Szent Antal kisértetése a pusztában (olasz művész készítette); maga az asceta egy igazi eszményképe a szent remetének, a ki a pokol minden csábjainak és incselkedéseinek ellenáll; hanem az itteni nép sehogy sem akarta bevenni a ráadásul odafestett mindenféle fertelmes alakú pokolbeli rémeket, a minőket csak egy piktor képzelete alkothat elbusult gerjedezésében. Ám de az ijesztő, idomtalan kisértetek csoportja még hagyján; hanem az a csábító nőalak, a kinek képében maga a sátán jön látogatni a jámbor remetét, az annyira megbotránkoztató merészséggel volt odafestve, hogy annak a láttára minden igazhivő jámbor lélek megfordult az ajtóban és kiszaladt. Ilyesmi megjárja Olaszországban; de a mi hegyes felvidékünkön hideg van az ilyen viselethez. Azért papnak sem volt kedve liturgiát mondani az ilyen oltárkép felé fordultan.

Ha pedig mégis valahogy valakinek támadna kedve idejönni, hogy ebben a templomban az ájtatosságot végezze: ha akadna olyan ártatlan kedély a ki még nem tud megbotránkozni, a ki még nem lát meg a templomban mást, csak az istenséget, de a melléje festett ördögöt se szörnyeteg képében, se szép asszony alakjában észre sem veszi, hát arról is volt gondoskodva.

Mert hogy egy épen ilyen ártatlan szivű teremtés volt magában a mitosini kastélyban, az tudni való. A várur leánya, Magdolna, volt az egyetlen pápista az egész háznál, sőt az egész faluban. A magyar törvények szerint a protestans apának és katholikus anyának a gyermekei úgy osztoztak meg a mennyországon, hogy a fiu az apa, a leány az anya vallását követte. S a ki ez ellen vétett, az nagy zivatart idézett a fejére. A mitosini úr pedig keménynyaku protestans volt. A papokat, barátokat minden módon üldözte. A leányának még csak egy pápista imádságos könyvet, de még csak egy olvasót sem engedett behozni a kastélyba. A ki imádkozni akar, ott van neki a templom. Hiszen nincs is messze. A kastély hátulsó ajtajától szép egyenes út vezet a templom ajtajáig, százados nyárfákkal szegélyezve; nem választja el azt a kastélytól más, csak épen egy árnyékos, kellemes pagony. Hanem azért ez a széles út, a kastély ajtajától a templom ajtajáig, olyan szép buja füvel van benőve, hogy azt kaszálni lehetne.

Ez a középudvar a kastély és a templom között a medvék rekesztéke.

Likavay Grácziánnak van két nagy anyányi medvéje, a miknek a számára ebben a kertben vannak barlangok készítve, s azoknak a lakói itt szabadon járnak. A két bestiának az ordítása kihallik a magas falon át. Ez aztán érthetővé teszi, hogy miért van a templomut benőve füvel. Tessék látogatóba menni, a ki medvékkel akar találkozni.

Mikor az esti hét órát megkürtöli a toronyőr, a kertre nyiló donjon ablaka feltárul, s belülről egy füttyszó hangzik. Erre nagy morogva előkerül az egyik, azután a másik medve. Az elvadult nyárfapagony sürü gesztje csak úgy foszlik szét előttük, a mint egyenesen keresztültörnek rajta. Egy ráspolyzengésü rekedt hang neveiken szólítja őket. A hang igyekezik a medvedörmögéshez rokonulni. Valaki egy-egy véres konczot hajigál ki a medvék közé az ablakon. Azzal nagy hirtelen elkészülnek; utoljára egy egész darabban repül le közéjük egy ürüfertály. A két medve ikertestvér. Osztályra kerül a sor. Ezen aztán elkezdődik a marakodás. Egymást pofozzák, a czubákot marczangolják; mikor elfogyasztották, egyik sincs megelégedve, mindenik azt hiszi, hogy a másik megkárosította. Egész éjjel ezen veszekesznek.

Akkor aztán becsukódik a donjon ablaka, s magára marad a kert, a templom és a fenevadpár.

Lassankint elsötétül a táj; a Vág köde elüli a völgyet; a kastély északi oldalán egy ablak sem világosodik meg, hanem a mint az éj beáll, megnyilik a kertbe nyiló ajtó, s kisuhan rajta egy női alak. Olyan, mint egy álomkép, mint egy tünemény; lenge fehér köntös nyulánk száltermetén, fekete fátyol burkolja a fejét. Körültekint, összeborzad, azzal kilép a sötétbe. Egyedül jön és lámpa nélkül. Léptei el nem árulnák: a fü puha; hanem a fehér köntös észreveteti alakját; dörmögve, mormogva törtet feléje a két fekete, idomtalan vadállat, fehér agyaraik, tűzszemeik úgy világítanak a bokrok közül. A leány nem sikoltja el magát, feltüzött kötényéből jobbra is, balra is hajit valamit. Az a medvéknek kedvencz csemegéje, mézes pogácsa. Azt örvendő vihogással kapkodják el. Ezalatt a leány gyors illanással fut végig a gyepes uton a templomajtóig; mire a két vadállat utána rohan, már ő becsukta maga mögött a templomajtót.

A két medve aztán elkezdi a nehéz vasveretü tölgyfaajtót karmolni a körmeivel, felmászik az ajtófélre s a vasrostélyon dugdossa be az orrát, szimatolva: utoljára leheveredik a templom küszöbére, ketten kétfelől, s ott strázsál és nyalja a tenyerét-talpát, minden neszre figyelve, a mi a templomból kihangzik.

Hát az a fehér tünemény mit csinálhat odabenn a templomban, sötétben, egyedül, éjszaka?

Gráczián urhoz nagy vendégsereg érkezett mára.

Nevezetes nap van. Egyetlen fia, a délczeg Kázmér halálának évfordulója. Harmadik évforduló már. A zomotor napján megmondta Gráczián a halotti torra akkor felsereglett jóbarátoknak, czimboráknak, papoknak, diákoknak, kántálóknak és kauklereknek, hogy minden évben meg lesz ülve ez a gyásztor a mitosini kastélyban azon módon, a hogy legelőször volt, mikor a ravatal ott állt a fegyvercsarnokban s a czimborák egyenkint odajöttek a halotthoz, megkinálva őt a billikommal, s kiüritve azt a boldog feltámadásáért.

Mert hát «sirva vigad a magyar!» De cserében «vigadva is busul!»

… «No most mehetsz imádkozni a bátyád lelkéért, meg azért a másikért»… Dörmögé Gráczián, betéve az ablakot a medvék etetése után.

Magas, széles termetü férfi volt; egyik lábára biczczentett a köszvénytől. Arcza rezes volt s a szemei véresek, duzzadt szemhéjakkal, két szüntelen mozgó, felborzadt szemöldök által beárnyalva, a bajusza is szerteszét meredt, mint a szemöldöke. A tarkója török divat szerint kopaszra volt borotválva hátul, azt egyébiránt soha sem hagyta el a süveg (benne is hált), csak a homlokán csüggött elő egy összefont csimbók. Vastag nyaka bőre túlfordult a kemény gallérján s a tokája eltakarta a csomóra kötött nyakravalót. Mentéje panyókára volt vetve a nyakába, s az ingújj zsineggel volt átkötve a kézcsuklóján. Nem sokat adott a külső viseletére. Elég, ha a gombok aranyból voltak rajta, a posztó lehetett csillogó a piszoktól, s a prém lehetett molyette-foltos. A széles török övről nem csüggött alá a kard, hanem hátul volt beledugva egy kurtanyelü csákány, s a hosszu csizmaszárból kilátszott az odaszúrt görbe kés türkizes markolata. Minden mozdulatában az ellenmondást nem türő dölyf volt kifejezve, a türelmetlen kötekedés. Az arczából pedig épen veszedelem volt az indulatait kitanulni a vele találkozónak. Elég volt a szemébe nézni, hogy azt sértésnek vegye s felfortyanjon értte. Beszélni nem lehetett vele. A mit más mondott, arra ő nem hallgatott, nem is adott választ; a mit pedig ő beszélt, azt csak magának beszélte; ha valakihez egyenesen hozzászólt, hát az parancsolat volt, a mire nem szoktak visszafelelni; mert a ki arra visszaszólt, azzal már csak a mankós botnak volt dolga.

«Eredj, leányom, eredj a templomba!» mondogatá maga elé, tovább sántikálva.

Pedig volt, a ki hallhatta. Az urától elválhatlan Mátyás mester. A nagy test kénytelen volt mindig valakinek a vállára támaszkodni. Aztán a léleknek is kellett ilyen támasz. S az nem volt olyan nagy, mint a test: nagyon kis helyen elférhetett; nem tudta betölteni ezt a nagy termetet. Mátyás mesternek kellett az ura helyett gondolkozni. A legközönségesebb eszme nem fogamzott meg abban. Csak az ösztön vitte, s az indulatroham ragadta magával.

Mátyás mester rendezte a tort is. Ő csődítette fel a vendégeket, a milyenek épen ilyen lakomához valók; kortyondi eszemiszom fráterek, maguknak és másoknak bolondjai, mendikans diákhad, kicsapott peregrináló pap, ágról szakadt nemes atyafi, kalandornép, a kinek hátán háza, kebelében kenyere; tót gajdos, lengyel zsidó összevissza. A ki mind arravaló, hogy a gyásznapot torkával és gyomrával megünnepelje, s egymást bolondságok elkövetésében felülmulja.

Kést, villát, kanalat minden vendég maga hozott a lakomához, elfért az a csizmaszárban. S a kanálra nagy szükség volt, mert «hétféle volt a léféle». Három hosszú asztal volt terítve a nagy boltozatos teremben: elfért abban kétszáz vendég. Czintányér volt az étkekhez, fakupák a serhez, bádogpoharak a borhoz, szük nyaku egyesek a pálinkához. Ez még akkor ritkaság volt, s csak az urak itták. Annál inkább kellett pedig inni, mert a dohányzás még nem jött be. A lakoma végén körüljárt a végtelen pohár, a gömbölyü fenekü bratina, a mit nem lehet letenni, fenékig ki kell hajtani.

S a dombéroló társaságnak mulatság is kell. Megkezdi azt a csimpolyás a podzabuczkival, a mi olyanformát jelent, mint «búfelejtő.» A dudás nem csak fújja a nótát, hanem tánczolja is. Azután előkerül két nyurga tót diák, mezitláb, kinőtt ruhákban, borzas, fésületlen fejjel. Ezek elkezdenek kántálni: előbb kegyes latin nótákat a világ mulandóságáról, a menny és pokol különféleségeiről, a vendégek itatják őket sörrel, borral, márczczal összevissza, attól aztán rákezdik a csintalan nótákat, keverve a latint a tóttal és magyarral, röhög bele az egész vendégsereg. Csak a ház ura dörmögi maga elé komoran: «ehez a vershez is tudott ő többet: ő tanította be a diákoknak. Az volt a mulatság!»

Az az «ő» a meghalt fiú, a kinek a halotti torát most ülik.

A diákok kidülnek a sok italtól; akkorra már előkerített Mátyás mester három darab gallicziai zsidót; azokat betuszkolják a terembe, a hunczutkáikat egymáshoz kötözik s aztán törött borsot szórnak a szakállaikba; s mikor aztán hol az egyik, hol a másik nagyot prüsszent, s a másik kettőnek a fejét is magával rántja, azt nem állja meg ember nevetés nélkül. Csak a ház urának a szeme telik meg könynyel. Ő nem nevet, csak úgy mondogatja magának: «Ez is az ő tudománya volt. Ő tudta csak a zsidókat megtréfálni! Micsoda ész volt!»

A dombérozás tovább foly; éjfél után jár az idő, most már a vendégek csak maguk dalolnak s szállanak egymásra az áldomásaikkal. Előhozzák az öblös widerkomot: ki iszsza ki azt egy hajtásra? Nagy a röhögés, hogy az ejteles kancsó minden vállalkozón kifog.

A ház ura dörmögi magában:

«Pipogya, hitvány nép! Bezzeg ő ki tudta azt inni, ha rám köszöntötte. Azóta se bir senki felköszönteni igazán.»

Pedig valamennyien a megholt emlékére köszöntik az öblös pokált, a minek ő maga volt a mesteri kezelője. Vannak bolondnál bolondabb áldomások. «Mind nem ér az semmit, dörmögi a ház ura. Csak ő tudott igazán halottat felköszönteni. A szentek is ugráltak nevettükben, ha azt meghallották! Üljetek le. Nem éritek azt utól.»

A tréfa verekedésen végződik. A bekapott urak közül ketten, hárman birokra kaptak. A ki markosabb, az az asztal alá dobálja a többit. Egy marczona legényt ki nem birnak verni valamennyien a szegletből.

«Volna csak ő itt! Majd adna az a fejednek! Két embertől sem ijedt meg. Még az én karomat is be tudta törni! Egy fokossal kiverte akárhányszor az egész czimboraságot a tanyából.»

Mikor már a dulakodás általános kezd lenni, czintányérok, fakupák repülnek, asztal, szék felfordul, pad recscsen, ólmosbot pufog, agya-feje törött ember jajgat, káromkodik, egyszerre csak megnyilik az oldalajtó s bejön a proseczczió, elől egy asszonynak öltözött bohócz a templomi zászlóval, utána barátcsuhás, minisztransruhás riha csőcselék, s valamennyi elkezdi énekelni azt az ismeretes gunydalt, a mi a barátot pasquillozza, utánozva a bucsujárók zsolozsmahangjait s végződve egy általános kutyakopogós eszement bakugrásaiban.

Ez aztán magával ragadja a még lábán állni képes részeg kompániát, a vendégek nagy csoportja csatlakozik a bucsujáró menethez, s fokosvégre akasztott kulacsokkal paródiázva a szent monstrantiákat, követi az előljáró éneklőt, a kinek a vezetése alatt aztán bekóborolja majd a kastély termeit, folyosóit: s aztán ki az utczára, hogy a népnek is legyen meg a mulatsága.

A nagy étteremben csak azok maradnak, a kik már eláztak a bortól, vagy elszédültek a furkósbot-ütéstől, s itt-amott elnyulva hevernek, némelyik még próbálgatja annak a talánynak a megoldását, hogyan lehetne egy négylábu állatnak a két lábán állva megmaradni? s ha nem sikerül, csak megnyugszik sorsában s négykézláb keresi saját magát.

Csak a ház ura ül azon a főhelyen csendesen. Előtte a szüknyaku kotyogós az erős lengyel pálinkával. Neki még az sem erős. Merően néz a leégett gyertya izzó taplójába s félbeszakgatott mondatokat motyog; a mikre senki sem hallgat.

«Mennyi tréfát tudott! – Ha szidtam is megnevettetett. – Nem birtam már vele, olyan erős volt. – Mikor meg akartam verni, ő vert meg. – Ha nem adtam neki pénzt, elfogta az uton a zsidóimat s elvette tőlük. – Nagy esze volt! – Lehetett volna valamikor «candidatus ad palatinatum».1) – Száz esztendeig élhetett volna. – Csak huszonöt volt. – Meg három: az huszonnyolcz. – Igaz a. – De az a három nem számít, – mert azóta meg van halva. – De hát miért halt meg? – Mert megbotlott a lova, viadal közben. – Különben levágta volna azt a másikat. – Ez az igazság? – Derék világ! – A hol egy lónak az első lába a biró. – Minden vére elfolyt. – Hát mért nem tudnak a világ minden doktorai vért csinálni annak, a kinek a vére elfolyt? – Buta nép. – Az a szamár pap azt mondta, hogy por lesz belőle. – Az én fiamból por! – Hazugság. – Abból arany lesz, vagy Karbunkulus. – Holnap mingyárt fölnyittatom a koporsóját. – Ott fekszik a pápista templom kriptájában. – Micsoda? – Hát miért tették oda? – Mert maga kivánta. – Hogy halála után is boszantsa a szenteket. – Boszantja-e? – Oda jár-e Szent Antalnak fricskát hányni? – Fölkel-e a lelkek órájában megkongatni a harangot? – Micsoda ez? – Nem harangkongás? – Ki hallja ezt? – Csak én magam? – Héj, Mátyás mester, hol a füled? – nem hallod ezt? Gingalló! gingalló! Szent ajtó! Főzz kását, nincsen só! Gingalló. – Ki jár ott?

Senki sem felelt: az alvók, a részegek horkoltak, sóhajtoztak, ökrendeztek, a tivornyázó csoport lecsürhézett mindenestűl a pinczébe s ott nyakalt tovább a csap alul, a nagy étteremben csak a ház ura maga volt ébren.

S csak ő hitte azt, hogy most álmodik.

A kis harang a templom tornyában egyre szólt.

Gráczián felugrott a karszékéből, mankós botját kapta, a falhoz támaszkodva kitántorgott a sötét folyosóra, végig tapogatta a falakat az északi toronyig, a honnan a templomra látni, ott fölszakította az ablakszárnyakat s kitekintett az éjszakába.

A lemenőben levő félhold épen keresztül világított a torony ablak pillérein, s még látni lehetett, a mint a harang himbálva ringatózik állványán: bár megszünt már kongani, csak a ringó utóhang reszket még a légben.

– Mi van ott! Ki van ott? hebegé Gráczián, kihajolva az ablakon. Ne üvöltözzetek ti oda lenn: hadd hallgatok valamit.

Egy pillanat mulva még láthatott is valamit. A templomnak egyik hosszu góth ablaka elkezdett megvilágosodni.

– Nézd! Nézz oda! Mi az?

S a megvilágított ablak tábláin emberalakok árnyrajzai jelentek meg; eltüntek, újra megjelentek: kezeiket emelgették.

Gráczián összeszedte minden erejét, hogy haragjának teljes bömbölésével kiáltson rá a kisértetekre: «Kik vagytok ott? Takarodjatok!» De csak képzelte, hogy kiáltott: összeroskadt; ott találták elterülve korán reggel a nyitott ablak előtt, s alig birták életre dörzsölni.

SZENT ANTAL KÉPE A PUSZTÁBAN.

Magdolna a bátyja sírja előtt térdelt imádkozva.

Ő is megünnepelte azt a szomorú napot, melynek évfordulóján a szeretett bátya vére elfolyt: és épen ő miatta folyt el.

Ő ezzel az egy csapással testvért és vőlegényt veszített. Mert az a kéz, mely bátyját megölte, nem vezethette őt oltár elé többé.

Szerették pedig őt mind a ketten: a testvér is, a jegyes is.

S mikor így elvesztett két szerelmet, megkapta cserébe az apa gyülöletét. Az apa valahányszor leányára nézett, csak fia halálának okozóját látta benne.

S miért tudott imádkozni szegény leány? Halva már mind a kettő, nem hagyja magát visszaimádkozni. Boldogságának erre az egy életre vége van. S még csak sejtelme sincs felőle, hogy minő kéz dúlta azt fel.

Itt ezen a helyen mély csendesség van. Más leány rettegne itt olyan egyedül. A holdvilág besüt az ablakon s részletenkint világítja meg az oltár faragványait: a vértanú alakját, a ki egy fatörzshöz kötve, nyilaktól átszegezve vonaglik; a sárkányt, a kit az arkangyal a sarka alá legázol; a nehéz gyertyatartókat, a leégett viaszgyertyákkal, azután az oltárképet magát, a szent alakkal, a szörnyekkel, a csábító dæmoni nővel. Majd tovább vándorol a holdvilág, s kitünteti a sötétből a márványemléket, mely alatt a megölt testvér nyugszik, fekvő szobrának két keze összetéve a mellén. – A toronyban huhognak a baglyok, a kuvik sikongat. – Künn a kertben a medvék horkantanak nagyokat, jelentve, hogy ébren vannak. – A kastély tornáczából egyszer-egyszer kizajdul a részeg tivornyázók gúnydala. – Legjobb itten! az oltár hideg lépcsőjén.

Magdolna örömest ment volna kolostorba; megtört szivének az lett volna a legjobb; de atyja hallani sem akart erről. Férjhez akarta adni. Csak kérő jött volna a házhoz. De kerülte a kastélyt minden házasulandó legény. Szánták a leány balsorsát s irtóztak az apa rossz természetétől. Ép úgy elriasztotta őket a szomorú menyasszony, mint a dühöngő após. S Likavay Gráczián annál dühösebb volt, mentül szomorúbb volt a leánya.

Magdolna minden iszonyat között, attól az ádáz tivornyazajtól irtózott legjobban. A templom sötétjében ez elől keresett leginkább menedéket. Tudta, hogy az nem lehet más, mint egy csupa káromlásokból összeszűrt chorus; száz torokból egyszerre gúnyolnak eget, más világot, megboldogultakat. Ez a megholt bátyának halotti ünnepélyére adott tisztelet. – Hogy iparkodott reszkető imáival elzárni az útját e részeg üvöltésnek, hogy fel ne hasson az égbe. De az maga is lefelé törekedett; éjfél után a vendégcsorda a pinczébe vonult le, a dőzsölés lármája most már a föld alul hangzott fel.

A leánynak egész teste reszketett. Rosszabb volt az a láznál.

A holdfény elhagyta már az ablakot; a templom már egészen besötétült. Csak odafenn a toronyban csillámlott még a holdfény a magányos harang érczén. A leány tekintete odabámult.

És egyszerre úgy rémlett előtte, mintha az a harang elkezdene himbálózni. Érzékkáprázat ez? Álom folytatja-e az ébrenlét látványait? A harang megcsendül. És azután folyvást kong, mint mikor haldokló szegény bűnös lelkéért harangoznak. Pedig se kötél a harangon, se harangozó nincs, a ki húzza.

Az ámulathoz új csodák szegődtek. A templom sötét belseje elkezdett valami homályos fényben derengeni. Ilyen átlátszó sötétséggel is csak álmában szokott kínlódni az ember, mikor testének minden íze lát, csak a szemei vakok. – Honnan jön ez a derengés? Az oltárkép világit. A páduai szentnek a homloka körül valódi glória sugárzik, míg a csábító nőalak egészen feketének tünik fel.

A leány reszketve hull térdre a csodalátvány előtt.

«Uram s én Istenem!»

A harang utolsót kondul s abban a perczben gördülő robajjal sülyed alá Páduai Antal festett képe minden rémkörnyezetével s a mögötte támadt ürben áll egy élő alak. Az is Páduai Antal, a remete-csuhában, mezítelen lábbal, tonzurás fejjel; kezében égő szövétnek.

A leány szivéhez kap mind a két kezével ijedten.

Halálát hozza-e ez a jelenés?

Bár azt hozta volna.

Az oltárkép rámájából kiszáll az élő alak s a szent könyveken és a zsámolyokon keresztül alá lépdel. – A leány sikoltva szökik fel helyéből s a két karját védve, esdve, tiltva mereszti maga elé. Nevét hallja kimondva: «Magdolna!»

A világ egyet fordult vele: eszméletlenül rogyott le a földre.

Mikor föleszmélt, azt a két szemet látta magára sugárzani, a minek csodálatosabb melege van, mint a napnak.

A kik ájulásba esnek, azok talán álmodnak is? S az álom nagy csábító. Ki tudja, hány világot járt be, ki tudja, hány örökkévalóságot élt át lelke e rövid álomlét alatt? Most már nem félt az ijesztő rémtől többé, ő is annak a nevére susogva nyitotta fel ajkát: «Tihamér».

Neki is csak «Tihamér» volt ő még.

– A mennyből szállsz-e hozzám alá?

Az ifju szerzetes szomoruan ingatta fejét. Mondhatta volna bátran, hogy a sirok országából jött fel, olyan halovány volt az arcza, olyan hidegek a kezei.

A viaszgyertya, a mit magával hozott, az oltár egyik tartójába tüzve világítá meg mindkettőjük arczát.

Az ifju megszólalt, csendesen, tompa hangon.

– Ne bámulj el rajtam. Nem vagyok se csoda, se kisértet, se földöntúli lélek. Élő, nyomorult ember vagyok. Halálom hire álhir volt. A török nem engem fejezett le a fogságban, hanem a szolgámat, a ki öltönyt cserélt velem. Én élve menekültem.

– Hát ez az öltöny rajtad? suttogá a leány a durva barát-csuhát végig simítva kezével.

– Ez az öltöny téged gyászol és egész elvesztett világomat. Nevem Páter Péter. Jézus-rendi barát vagyok. Nem szeretőd, nem vőlegényed többé; – nem jövendőd reménysége; – nem gyámolod a balsorsban; – nem védelmező társad az emberek előtt: – csupán közbenjáród a föld és az ég között: – Páter Péter.

A leány térdre omlott előtte és áhitattal csókolta meg a kezét.

– Atyám.

Az ifju nagyot sóhajtott.

– Magamévá nem tehettelek; oda akarlak hát adni Istennek. Ha az én menyasszonyom nem lehetsz, légy az ég menyasszonya. Azért jöttem hozzád, hogy elkészítsem számodra az utat, és téged az utra, oda: a hova vágyol.

– A zárdába? Te tudod azt? Hát csakugyan beszéltél velem álmaimban?

– Nem álmaidban. Téged én nem ámítalak. Rendes észjárás hozott engem arra a tudatra, hogy te zárdába kivánsz menekülni a megrendítő csapás után, a mi szivedet érte. Atyád nem akarja azt engedni. Ő a lengyel Berezovszkyhoz akar téged nőül adni.

– Nem is ismerem azt.

– Én annál jobban. A neked szánt vőlegény rút, részeges, nyavalyás, vén; – hat feleséget eltemetett már. És azon felül sociniánus.

– Istentagadó?

– Szentháromságtagadó, a kinek a Krisztus csak jó ember, s a Szentlélek csak fehér galamb: semmi más.

– De te megszabadítasz tőle? esdett a leány, átölelve az ifju térdeit.

– A te akaratoddal.

– Hogy tudtál idejönni? Honan jöttél?

– Valóban a poklokon keresztül jöttem hozzád. Egy hosszu földalatti uton át, melyet ördögöknél rosszabb emberek fundáltak ki világ romlására, tele most is rémtetteik emlékeivel. – Rettegés azon végig jönni. Magát e rejtekut titkát egy régi penészes könyvből tudtam meg, a mibe tiz bölcs belebolondult, s utoljára is egy bolond találta meg a kulcsát. Ez is az ördög műve volt. De a valódi poklot és ördögöt más alakban ismertette meg velem a sors. Rendünk szigoru szabályai kényszerítenek, hogy mint gyóntató és nevelő szolgáljak annak a nőnek a házánál, a ki több rám nézve, mint Beliál és minden dæmonai. Én a madocsányi úrnő kastélyában lakom.

A leány szivéhez kapott s ajkán félbeszakadt a lélekzet.

– Ez az én poklom és ördögöm. Mindennap látni azt a nőt, a kit első találkozásunk óta gyülöltem: mert utálatos az asszony, hogyha még olyan szép is, ha szive indulatát maga siet kimutatni a férfinak; azt, a mi kitalálni való titok, megérdemelni való jutalom, megőrzendő szentség arra nézve, a ki birja: nála pedig még annál inkább eltitkolandó volt, mert bűn sugallta minden gondolatját: neki még férje volt. Lelke rajta, hogyan lett özvegygyé? Számoljon Istennel, hogy mit tett én velem? Meggyónt titkait az én lelkem őrzi, lepecsételve tartja a sakramentom. És én nekem fel kell őt oldanom azokért az Isten nevében, a miket nem tud megbocsátani bennem az emberi sziv. És aztán mindennap látnom kell ez arczot, melynek átkozott mosolygása tette semmivé kettőnk boldogságát; és hallanom kell suttogásait, mik a gyónás örve alatt fülbe sugott ördögi csábszavak vallomásai – nekem! Hát nem több-e ez, mint a pokol?

A leány megszorítá az ifju kezét s nyugodtan szólt:

– Igazad van. Kettőnk közül te szenvedsz többet. Én nem panaszkodom.

– Ismerem én jól a te szenvedéseidet is. Hisz naponkint új meg új rossz hirekkel mulattat engem ez a dæmon te felőled. Tud mindent, a mi házatokban történik s különös gyönyörüségét találja benne, ha azokkal engem kinozhat. – Ne vesztegessük az időt panaszokkal. – Neked is sietned kell innen a visszatéréssel, nekem is. Hosszu az utam a föld alatt s még sötétben kell visszajutnom, hogy senki észre ne vegye azt a bejáratot a honnan előjövök. – Egy kérdésemre felelj: – Akarsz-e zárdába menni?

– Ez az egy óhajtásom a világon.

– Az teljesülni fog. Nekem elébb értesítenem kell a szándékodról egy zárda fejedelemasszonyát, hogy a mint e rejtek úton át innen a madocsányi határba átvezetlek, ott készen várjon az eléd küldött zárdaszűz, zárt hintóval s annak átadhassalak. Ehez előkészület kell és nagy óvatosság. Meg kell határoznunk a napot, a melyen ismét e helyen találkozhatunk.

– Jövő úrnapján.

– Tehát vasárnaponkint – éjfél után. Korábban én nem szabadulhatok, mert az a váltott kölyök, a kit őriznem kell, hamarább el nem alszik, s a bolond, a ki velem együtt vacsorál, elébb le nem iszsza magát.

A leány azt kérdezé:

– Monddsza, – hogyan sejthetted te azt, hogy ma, és ebben az órában engemet itt fogsz találni? Látványok adták tudtul?

– Ámíthatom az egész világot, de neked csak igazat mondhatok. Nem indultam semmi viziók után, nem tárta elém eksztázis, nem a kettős látás csodavilágossága idejöttöd; bizonyosra jöttem. Ma van bátyád halálának napja; azt az éjjelt tivornyával ülik meg a kastélyban. Te ott nem maradhatsz abban a házban, a minek minden zugát betölti az undok dorbézolás. Csak ide menekülhetsz, szegény bátyád sirjához, hogy végig imádkozd ezt a rettenetes éjszakát. Egyszer az ő lelki üdveért, azután a gyilkosáért: végig az egész litániát. És végre – el voltam rá készülve, hogy ha téged itt nem talállak, akkor a templomajtón át felmegyek a kastélyba, ott most a bolondok sokan barátcsuhában játszanak komédiát, elvegyülök közéjük s úgy kereslek föl.

Az ifju észrevette azt a rémtekintetet, a mi e szavai alatt a leány arczát elfagyasztá. Magdolna erőszakosan ragadta meg az ifju két kezét.

– Mi lelt? kérdé az.

A leány nem mondta meg. Arra gondolt, hogy ha e kedves ifju éjjel az udvaron keresztül akart volna menni a kastélyig, a fenevadak összetépték volna. De nem akarta azt neki elmondani, hogy meg ne rémítse azzal a gondolattal, hogy neki, a gyönge leánynak is, épen olyan veszélyek közt kell mindannyiszor a templomig eljönni.

– Arra gondoltam, szólt szenveteg mosolyra kényszerítve arczát, hogy miként jöhettél volna ki ebből a templomból, ha ennek az ajtaját zárva találod?

– Tudom bizonyosan, hogy ennek a templomnak az ajtaja soha sincs zárva. Atyád parancsolta meg, hogy mindig nyitva hagyják. Szomorú története van e templom minden zugának. Legszomorúbb az ajtajának.

– Te ismered azt?

– Ezt is a lelkem kinzójától hallottam elmesélni. Jobb lesz, ha nem tudod meg. Elég neked a magad boldogtalansága.

– Kérlek, mondd el nekem. Az, hogy más még többet szenvedett, nekem vigasztalás. Ki volt az?

– Nénéd, Zsófia.

– Emlékezem rá. Szép sugár alak volt, nagy sötét szemeit mintha most is látnám, piros arczát de sokszor megczirógattam a kezemmel, mikor ölébe vett, kis ölbeli babát. Aztán megint arra emlékezem, mikor a ravatalon feküdt, olyan hideg volt a kezemnek, mikor márványfehér arczát végig simítottam.

– Ott nyugszik, szólt az ifju a falra mutatva, a melyen két egymás mellett levő márványlap látszott, egy nagyobb, egy kisebb, az egyiken egy nagy kereszt, a másikon egy kicsiny, azután az évszám; a kisebbiken egy évvel több; s azonkivül semmi felirás.

– S miért nincs rajta se név, se sirirat? kérdé Magdolna bámulva.

– Ketten vannak ott, felelt rá az ifju: az anya és gyermeke.

– S miért nincs odavésve a nevük?

– Mert nem volt nekik nevük.

– Nem értem.

– Ne is értsd meg. Gyász ez. Ők is szerették egymást, még erősebben, mint mi ketten. Ők is szenvedtek, még többet, mint mi ketten. Atyád az ő szerelmüket is széttépte irgalom nélkül. Inkább befogadta vendégül a házába a szégyent, mint annak a vőnek a násznépét, a ki neki nem tetszett. Leánya meghalt azon a napon, a melyen egy megátkozott gyermeknek életet adott. Ide temették el a kriptába. A gyermek egy év mulva utána kivánkozott az anyjának. Az is meghalt s ide akarták tenni az anyja mellé. A templomajtó, a mi az anya temetése óta nem volt nyitva, feltárult s a belépő apa belebotlott a leánya holttestébe. A szerencsétlen nőt tetszhalottul temették el; a kriptában fölébredt, kivánszorgott koporsójából, de a templomajtót nem birta fölnyitni s ott halt meg a küszöbön.

– Irtóztató! rebegé összeborzadva a leány s rémtekintettel pillantva féloldalt a két névtelen kőre.

– Ezért nincs név a két emlékkövön, mondá a szerzetes. S azóta nem engedi Likavay Gráczián bezárni ezt a templomajtót soha.

– Siessünk innen, suttogá a leány, most már reszketett e helyen.

– Eljösz úrnapján éjfélben ismét ide? kérdé Páter Péter.

– Eljövök; de siess innen elébb. – Kezet szorítottak s elváltak.

Páter Péternek elébb el kellett távozni az oltár rejtekén keresztül. Szent Antal képe rémeivel együtt visszafoglalta a helyét; egyideig még világított arcza körül a gloria a mögötte levő szövétnektől, – a toronyban ismét megkondult a kis harang, – titkos óramü kötötte azt össze a rejtett bejárattal: mikor azon át közelített valaki, a harangot megkondította a gépezet, jelt adva a kastélyban levőknek, mikor még azt a husziták lakták, hogy Madocsányból jő valaki az alagúton át. Mikor a harang elhallgatott, az oltárkép is elsötétült; éjfél után két óra volt, künn a kakasok szóltak; a leány félő tekintettel nézett hol a háta mögé, hol a lába alá, mig elért a templom ajtajáig: nem jön-e utána Zsófi nénje? nem akad-e bele a lába halotti köntösébe? Pedig odakünn még nagyobb rém várt reá; az egyik medve ott feküdt a küszöbön keresztül. Az már aludt, csak bátorságának kellett lenni, hogy keresztül lépjen rajta; hanem a másik ébren volt s nagy mérgesen rágcsált egy csupasz csülökcsonton, a mit a fogával nem birt megőrölni.

– Isten segíts! sohajtja a leány s elfutott a fenevad mellett, odahajtva elé kötényéből a mézes pogácsákat.

S a két vad nem bántotta őt, a csemegének esett, azon osztozott meg: engedte a leányt a kastélyba visszamenekülni.

Pedig bizony sokkal jobban tesz vele, ha akkor rögtön összetépi, még akkor lett volna belőle igen szép szent és martyr a mennyországban.

VENUS ÉS FIA.

Idalia volt a keresztneve a madocsányi kastély úrhölgyének, Venus mellékneve. Ehhez hasonló név még fordul elő a keresztyén naptárban, s ez országban eléggé szokásos.

Ezzel a névvel együtt már a keresztvizben valami végzetes megkötés lett e nő fejére kitöltve. (Megkötésnek nevezik az idegen varázst.) A nő nemcsak azt tudta, hogy névtársának a szépségét örökölte; de annak a belső tulajdonait is. A mig szeretett, azt tette őrült szenvedélylyel; de ha megszünt szeretni, akkor már gyülölt is: és gyülölete emberölő volt. Venus homicida! Nála a szenvedély nem hült le, csak lángot változtatott. A kit azzal körülölelt, annak meg kellett abban égni; vagy így, vagy úgy.

Korán ment férjhez s szive választása szerint. Férje délczeg dalia volt, mikor elvette, összeroskadt aggastyán, mikor özvegyen hagyta. Pedig csak nyolcz esztendő esett közbe. Azt mondják, hogy agyonitta magát: talán bűvital is vegyült bora közé.

Idalia asszony annyira bele képzelte magát abba a mámorító olympi életbe, a mihez a neve adott neki jogot, hogy újszülött fiát Cupidónak kereszteltette. A jámbor tót pappal elhitették, hogy az csak Kupának a gyermekitett neve, a ki pedig (köztudomás szerint) valóságos nemzeti keresztyén szent és vértanú volt. Tehát együtt volt a háznál Venus és Cupido.

Majomként szerette azt a gyermeket. Annak minden szabad volt. Még szerelmes kalandjaiban sem hagyta el magától. Több olyan esetre emlékezett már a gyermek, a mikor a vágtató paripa hátán hárman ültek a nyeregben: a lovag, az anya, meg ő. Idalia asszony nem egyszer szökött el a férjétől, de mindannyiszor megint csak visszahizelegte magát.

Csorbai Tihamér volt a legutolsó szenvedélye. Mert viszonozatlan maradt, azért volt a legőrületesebb. Rontott-bontott mindent, a mit kettőjök között akadályul talált. – Vérnek kellett folyni, hogy Tihamért régi kedvesétől elszakítsa, a férjnek el kellett menni a föld alá, hogy Tihamért magához köthesse. S ime az egész terv kárba veszett. Megtalálta Tihamért, mint Páter Pétert.

Az ő házának állandó vendége, otthonos lakója lett az imádott ifju, és tőle még is távolabb esett mint valaha. Nem a föld országai feküdtek közöttük; hanem a menny országa.

Mennyi lázadást tervezett e felhevült agy a gyülölt mennyország ellen!

Késő esteli órákban, a meleg nyári csillagos éjeken, hangzottak fel az asceta földszinti szobájából a szomorú zsolozsmák, mikkel az az eget ostromolta: «A mélységből kiálték Hozzád Uram!» – «A haragnak ama napja, a századot elhamvasztja.» – «Por minden világi dicsőség.» – És ugyanakkor, a kastély erkélyén ülve pengette hárfáját a ház asszonya s dalolta azokat a csábitó dalokat, a mik az élő lélek minden titkait kibeszélik. A dal van teremtve a szerelemvallomásra. Hallja-e ő azokat? Kell neki hallani. Megkövült-e szivében minden érzés, hogy fel nem olvad tőlük?

– Ülj ide az ágyam szélére, Páter Péter, suttog a gyermek, álomkerülte fekhelyén nyűgösködve. Mondok neked valamit. Tégedet vagy az ördögök hoztak ehhez a házhoz, vagy a Jók.

– Miért? gyermekem.

– A míg te ide nem jöttél, engemet az anyám nagyon szeretett. Nem volt más nevem előtte mint «te gyémánt, te rubint, te szentem, galambom, angyalkám!» Ha az ölébe kaphatott, egész a kis körmöm hegyéig végig csókolgatott.

A mit kértem tőle, mindent ideadott, ha nem adta gyorsan, a haját czibáltam; akkor is nevetett, akkor is megcsókolt: soha még csak görbén sem nézett rám. A mióta pedig te idejöttél, nem vagyok már neki kedves. Kezdte azon, hogy pofonvert, megrugdalt: nem vagyok már neki se gyémántos, se aranyos, hanem «te kölyök; te libucz, te rusnya béka!» Mikor meglát olyan képet csinál rám, hogy elszaladok tőle; ha szépen kérek valamit, a nyelvét ölti ki rám; ha csak egy kicsit is hibázok, korbácscsal kerget, virgácscsal fenyeget, s ha meg akarom csókolni, rám fúj mint a macska. – Ezért gondolom én azt, hogy tégedet az ördögök hoztak ide, Páter Péter.

A barát nem felelt rá semmit, csak a kezével simogatta a gyermek fejét.

Az pedig tovább fecsegett.

– Hanem azután meg, ha azt veszem, hogy te mily hűséges vagy hozzám, hogy nem engedsz az anyámnak ütni, verni; mikor szid kimentegetsz, a korbácsot megfogod a kezében, ha hibát csinálok, nem árulsz be neki érte, ha haragszik rám, szép szókkal kiengesztelgeted; te soha sem bántasz, soha sem haragszol, csak mindig szépen kérsz, szeliden integetsz, hát akkor megint azt gondolom, hogy talán mégis a Jók hoztak téged ehhez a házhoz, Páter Péter.

A barát kezei közé vette a gyermek hideg kezét, úgy melengeté.

– Lásd csak, tegnapelőtt nagyon szépen kértem, vegyen az ölébe. Nagyon fáj a fejem; egyszer csókolja meg; majd egybe elmúlik. Jaj, dehogy tette meg! Jól összebestézett. Azt mondta, azért fáj, mert sok éretlen baraczkot, meg mézes bábot ettem. Pedig hiszen azt a mézes bábot, a mit te hoztál nekem bucsufiába, elvette tőlem, bele sem hagyott kóstolni, oda adta a Zsoli kutyájának. Hát már aztán hogy ne fakadtam volna sirva. Arra még jobban haragba jött; olyan képet csinált rám, mint a frajjára szokott, ha megrántja a haját, mikor fésüli, vagy a hajdura, ha leönti a ruháját mártással; s mikor letérdeltem eléje, úgy kértem, hogy ne haragudjék, kirántott a fejkötőjéből egy bogláros tűt, azt ökölre fogta, úgy fenyegetett meg. A fogait is összecsikorgatta. «Te! fattyú! Ha te nem volnál a világon!» Megijedtem, hogy meg akar őlni. Szépen kértem, hogy tűzze vissza kontyába azt a hosszu tűt. – «No no! Csak te imádkozz Istenhez; mert bizony úgy jársz, mint a csejtevári gyerekek. Eredj csak: meséltesd el magadnak a bolonddal, mért sirnak a lelkek Csejtervárban éjjel?» – Tegnap este, mikor lefeküdtem, te pedig még elébb a benyilóban énekelted a zsolozsmákat, addig kértem a bolondot, hogy mesélje el a csejtevári gyerekek történetét, a míg ráállt, hogy elmondja.

A gyermek még most is reszketett, a fogai vaczogtak.

– Hajolj ide hozzám közel, hogy meg ne hallja valaki: nem merem fennhangon elmondani. Hát – a Csejtevárban lakott egy szép asszony, özvegy asszony, volt neki két kis fia, akkorák mint én, ikergyerekek, együtt jöttek a világra, mindig együtt is játszottak. A csejtevári szépasszony azután beleszeretett egy deli leventébe, a ki sokat járt fel a várba, azt akarta, hogy vegye őtet feleségül. Egyszer aztán azt mondta neki a levente, hogy el is venné, ha «négy szem nem állna ellent». A szép asszony nem gondolt mást, mint hogy a lovag a két kicsi gyermeket érti, hát nem akarja elvenni a szép asszonyt, mert annak két kis fia van már az első urától. No hát – egyet gondolt a szép asszony, s kettő lett belőle. Felhivatta a két kis gyerek vén dajkáját Dorkó asszonyt s azt mondta neki: «Fogd ezt a két bogláros tűt», azzal kihuzta fejkötőjéből a két hosszú nagy arany tűt, – eredj vidd el magaddal a két gyermeket játszadozni az erdőbe. Mikor eleget játszottak, elfáradtak, vedd az öledbe a fejeiket, aztán mikor elalusznak, egyet-egyet e nagy tűkből szurj keresztűl a fejük lágyán. Ne mondja többet a deli levente, hogy négy szem áll ellent szerelmünknek. – Csak úgy tett a rosz vén Dorkó, a hogy az asszonya mondta: kivitte a két kis fiút magával a nagy erdőbe játszadozni, végig várta, míg jól kijátszták magukat, akkor odavette őket az ölébe, addig mesélt nekik Tündér Ilonáról, a míg elaludtak, akkor aztán vette azt a hosszú nagy tűt s beleszúrta az egyiknek a fejébe: mindjárt meghalt. De a másik felébredt a kis testvére sikoltására s mikor látta, hogy mit tett azzal a vén Dorkó, elkezdett neki szépen könyörögni: hogy őtet ne szurja meg azzal a nagy tűvel, igért neki szép kapcsos palástot, hintót, lovat, egész telket, ha nem bántja. Azt is mondta: neked adom Csejte váram, ha megnövök s enyim lesz. De nem hajtott a rossz vén dajka semmiféle könyörgésre, annak is fejébe szurta a bogláros nagy arany tűt, az is meghalt. Ott is hagyta mind a kettőt, mély erdőben, betakarta falevéllel, kakukmadár elharangozta, fülemülék elsiratták mind a kettőt. Az nap megjött a deli levente a szép asszonyhoz fel a várba. A szép asszony nagy örömmel mondta neki: nem áll már négy szem ellent, ott kinn van már a két gyermek, falevéllel betakarva, kakukmadár az elharangozója, fülemile az elsiratója, mostan már elvehetsz engem! – A deli levente inkább felháborodott e szóra. Jaj, szép asszony, özvegy asszony, nem a két gyermek szemét értettem én, hanem a mi saját négy szemünket, azok állnak ellent, hogy mi egymást szerethessük. S úgy elfutott abból a várból, hogy soha sem tért vissza többet. Azóta sírnak a lelkek minden éjjel Csejte várban. – Úgy-e igaz volt az Páter Péter?

– Bolond agyából került bolond mese: Ne hidd el fiacskám.

– De elhiszem. Mert én láttam azt a szép asszonyt. Nem álmodtam: ott jött reám. Karikában forogtak a szemei. Két vége a szájának lefelé görbült, a fogai összecsattogtak, a haja szétborzadt a fején, a mint a főkötője félre csuszott rajta, azt a tűt épen úgy fogta az öklébe, már éreztem is a hegyét a fejem lágyán.

– Ne gondolj rá. Ne képzelődjél.

A gyermek mindkét kezével magához szorítá a barát kezét.

– Ugy-e nem hagysz? Ugy-e nem engeded azt meg?

– Ne félj, fiam, mindig ott leszek melletted. Senki sem bánt. Én oltalmazlak.

– De hát mért is nem szereted? Az én két szemem nem áll ellent. Hányszor futottunk el ettől a háztól együtt lovon. Én az anyám ölében, ő meg a lovagéban. Soha el nem hagyott volna magától. Mikor aztán visszajöttünk megint hintóban, az egész úton csókjaival dédelgetett, könyeivel áztatgatott, édesének nevezett, s mikor az atyám elé kerültünk, engemet tartott maga elé, én könyörögtem a haragos embernek, hogy ne húzza ki rá a kardot, én czirógattam meg az orczáját, hogy ne legyen olyan haragos, míg kibékült. Én nem vétettem neki soha. Hát most mért haragszik úgy rám? Mért, mert te nem szereted. De: hát szeresd. Dobd le azt a barátcsuhát. Voltál te már deli lovag. Légy az megint. Vedd az anyám feleségül. Légy nekem igazi apám. Tégy úgy, a hogy ő akarja. Szeresd, szeresd. Akkor olyan jó asszony ő, mint lépes méz, olyan szép, mint egy tündér. De ha nem szeretik, akkor olyan keserű, mint az epe, s olyan rút, mint egy boszorkány. Szeresd hát! Szeresd hát!

Páter Péter addig csititotta a felhevült képzelődésű gyermeket, a míg elaltatá.

A hárfahangok s a forró szerelmi dal ömlengései még akkor is révedeztek az éjjeli csendben.

Páter Péter felháborodott szívvel hagyta ott a gyermek szobáját, s végig sietett a csendes termeken, egész az erkélyig, a hol Idalia panaszolta szivének baját a füveknek és csillagoknak.

Lépteinek kemény zajára felrezzent a nő ábrándozásaiból s rábámult meglepetéssel, midőn őt maga előtt látta.

Páter Péter megfogta a nő kezét s bevonta őt a szobába.

Idaliának hevesen kezdett dobogni a szíve: azt hitte, hogy ez a kéz, melyet most a vállára tesznek, őt most oda fogja vonni arra a kebelre, mely eddig csupa jég volt, de végre felolvadt az ő szive vulkán-tüzétől.

– Le, térdre! – monda a férfi. Valld meg bűnödet azonnal.

– Micsoda bűnömet, a mit még nem tudnál? rebegé a nő akaratlanúl térdre rogyva a férfi vaskezének nyomása alatt.

– Azt a bűnödet, a minek nincsen még neve! A mit még csak a szívedben hordasz. A szörnyeteget meg kell ölni, mikor még az anyja méhében van, mint gondolat. Mire gondolsz?

A nő hallgatott egy ideig s ellenmondásokra, furfangokra gondolt; azután csak megtörte magát s csendes hangon mondá:

– Arra, hogy megölöm a gyermekemet!

– Átkozott a szív, a miben ilyen gondolat születhetik.

– Ha az én szívem anyja ennek a szörnyetegnek, úgy a te szíved annak az apja. Ilyen ördögök fogamzanak akkor, mikor a tűz és a jég összetalálkozik.

– Gondolsz-e Istenre és a túlvilágra?

– Ne beszélj nekem se Istenről, se túlvilágról. Ha ott leszek előtte, ha szemtűl szembe állok, megmondom: én vagyok: úgy tettem. Adtál volna hideg vért: lettem volna béka; meleg vért adtál: voltam ember. – Alkottál volna férfinak, lettem volna Kain; asszonynak alkottál: voltam Éva. Te teremtetted a női szívet ilyennek, te hívtad életre az indulatokat, te adtad a mágnest a szemnek, a varázst az ajknak; te küldöd a gondolatokat az ébrenlevőknek, az alvónak az álmokat, s most el akarod itélni a saját alkotásodat kihallgatatlanul? Ha teremtőm vagy, ilyennek teremtél, ha mindentudó vagy, előre tudtad azt!

– Asszony! ne káromold az Istent!

– Hát igazat mondani káromkodás ő előtte? Mi az én bűnöm? Az, hogy szeretek? Az, hogy téged szeretlek? Hát mije vagy te az Istennek, hogy úgy körül légy véve a lesújtó villámtűztől? arkangyala vagy? kherubinja? Ne fordulj félre tőlem. Nem szidalmazlak. Se téged, se a szenteket. Se az Istent. Nem a sátántól tanultam én ezeket. Keresztül olvastam azt a nagy könyvet, a mit ti szentirásnak neveztek, végtül végig. Kerestem benne, hol van az megirva, hogy egy nőnek szeretni vétek? Nem találtam sehol. Ezt nem mondták sem a próféták, sem az evangelisták sehol. – Ember találta ki azt a rémeszmét, hogy legyenek emberek, a kiknek szeretni nem szabad. Egy köntös elég rá: a ki azt felvette, az alatt nem szabad dobogni a szivének. Hát ez nem lázadás Isten ellen? Hát ez nem emberölés? Lassu meggyilkolása az Isten képmásának. Hát tesznek ennél rosszabbat a méregkeverők, a kik olyan szereket adnak be áldozataiknak, a miktől azok lassan sorvadnak el? – S nincsenek-e emberek, a kik ennek az ellenmérgét feltalálták? Nem tudod talán. Hiszen a milyen könnyű fölvenni ezt a gyászcsuhát, ezt az élő testen hordozott koporsót, olyan könnyű azt le is vetni. – Ne fuss el! maradj itt! hallgass rám! Vedd úgy, hogy bűnöm van, a mit meggyónok. Hiszen nem akarok ölni, hanem halottat feltámasztani s az csak elég nagy bűn. Te! Én halottam! Százszor megsiratottam! Engedd meg, hogy kikönyörögjelek hideg kriptádból! Hallgass rám! Elmegyünk innen. Ki Erdélybe, a hol a magyar hit uralkodik. Kitérünk a protestans vallásra. Hiszen olyan sokan követik azt; az ország egy harmadrésze protestans, csak nem juthat az mind kárhozatra. Ott nem üldözhet bennünket senki. Nézd, a két vasláda mind kincsekkel van teli. Ott is úri módon élünk: pompa, vigasság, mámor között, a mihez szokva voltál, mikor még úri birtokodat át nem adtad a jezsuitáknak. Kinevetjük a világot! – vagy ha te neked jobban tetszik, szegényen, istenesen élni: azt sem bánom; elmegyek veled a legszegényebb faluba, a hol kakasos torony van: te lészsz ott kálvinista predikátor, rektor vagy lévita. Leszek hűséges feleséged. Mosogatok, főzök, vásznat szövök, nyomorgom! – Istenfélő leszek, számat megtartóztatom gonosz szavaktól, megtanulom a zsoltárokat. Ha visszafeleselek, megverhetsz, bezárhatsz, koplaltathatsz. Hived maradok. – Oh szállj ki ebből a te halotti köntösödből!

Nagy volt a kisértés. A szenvedély és a szenvedés mikor egy csábbá olvadt össze, halott szive legyen az, mely annak ellent tud állni. Hanem az ifjúnak talizmánja volt, az a másik arcz ott a Vágon túl. Maga a barátruha még nem védte volna meg szivét a nyilaktól; ascetai fogadalom, szent chrysma mind gyönge fegyver lett volna e bűbájos tündér varázslata ellenében, a mitosini kedves szenvedő arcza állt kettőjük között, mint egy ég. A napsugár hasztalan ostromolja a havas jégcsúcsát, az már az égben van, s az ég hideg. Tihamér ott hagyta szivét a mitosini oltár alatt; nem lehetett arra rátalálni.

– Térj magadhoz, szegény bűnös asszony! szólt gyóntatói szelidséggel. Isten megbocsájt neked lázadó gondolataidért, s megszabadít a megszálló rossz szellemtől. Tanulj imádkozni.

– Nem tanulok! kiálta fel indulatosan a hölgy. Mikor te a liturgiát mondod a misén, magamban mindig azt mondom: nem igaz, nem igaz, nem igaz! Mikor te a szűz anya magasztalását énekled, én magamban azt dúdolom: «engem szeress, ne anyádat!» Te vagy az életem, te vagy a halálom. Te vagy az ördögöm, te vagy a bálványom. Ha üdvezíteni akarsz, üdvezíts ezen a világon. A másvilágon aztán elkárhozom én te helyetted is.

– No hát kezdd el a kárhozatot még ezen a világon! szólt Páter Péter, egészen kikelve remetei nyugalmából. Mert ha igaz az, hogy te tudsz egy embert így szeretni, hogy azért az egész világot elvesd magadtól, hogy azért még a másvilági üdvedről is lemondj, úgy bizony a pokol kínszenvedése lesz rád nézve látnod mindennap azt az embert előtted, élő-halott képében járni kelni, nappali kisértet gyanánt, egy fantomot eleven testtel; és tudnod azt, hogy ezt az embert te ölted meg, te adtad rá ezt a halotti köntöst, te zártad rá a kriptaajtót, s nincs erőszak, nincs imádság, nincs ördöngős varázs, a mivel őt fel tudd támasztani többé. Te öltél meg, a te halottad vagyok! Sirból feljáró rémed vagyok! Isten büntetése vagyok!

A nő vonaglott a földön s mezitelen karját harapdálta fogaival.

– Mikor ide küldtek hozzád, folytatá Páter Péter, arra kértem a perjelt, küldjön inkább Köves-Arábiába a vad drúzok közé, mint a te házadba. Csak két választást hagyott. Vagy a spanyol szent inquisitio torturáinál segédnek lennem; vagy idejönnöm. Én választottam. Inkább én legyek torturázva, mint én kinozzak mást. Pedig hidd el nekem, hogy a kit a forró olajjal öntözgetnek, az nem szenved olyan kínt, mint mikor engem a te forró lehelleted érint, s a spanyol csizma nem zúzza úgy össze az áldozat csontjait, mint a hogy összezúzza az én lelkemet a te átkozott szenvedélyed. De mégis idejöttem, tudva azt, hogy így fogsz üldözni rettenetes szerelmeddel, s itt maradok, tudva azt, hogy majd öldökölni fogsz nem soká még rettenetesebb gyűlőleteddel; a te házad az én kinzó kamarám. Azért vagyok itt, hogy végig szenvedjek benne.