EGY CINKOTAI POLGÁR KALANDJAI.
… Elegánciájára jellemző, hogy egyszer felvette egy barátja finánc-ruháját s ugy fotografáltatta le magát.
(Egy pesti hetilapból.)
– Hol kel fel a nap? – kérdezte Mátyás a király.
Cinkotai kántor felelé:
– Felségednek Budán, nékem meg Cinkotán.
Tóth Margitnak és társnőinek a bádoghordóban már régen sehol nem kel fel a nap.
Szegény, szerelmes, egyszerü, ábrándozó és hiszékeny nőszemélyek, akik szivük csendesitése, álmodozásuknak megvalósitása végett a cinkotai házba utaztak, végigmentek a bünügyi regényekből jólismert udvaron, abroncsok, szemétdombok, elhagyott viskók, elreteszelt kamarák között, – vittek érzelmet, szivet, játékos vért, hervatag asszony lenge álmát, ifju nő bizonytalan szerelmét, – nótát, jókedvet, kis regényt: a bádogoshoz, aki hordóba tette őket, mint a füstölt hust, miután szerette és megsimogatta látogatóit! – a nap nekik már nem kelt előbb, mint a falusi temetőben, ahol rendőrök, csendőrök és a „Magyarország“ kitünő ripportere felnyitogatták a jól elzárt bödönöket.
A bádogos alakjának, – amely egy ismerőse megfigyelése szerint Bali Mihály magyar királyi hóhéréhez volt hasonlatos – kell feltünni a májusi délután szemhatárán, hogy a férfiak komolyan, őszintén megsajnálják a nőket.
A kerekfejü, köpcös, nyugodt, kiszámitott szavu, a magyar nótákat dudolgató, halkan fütyörészgető cinkotai iparos nőkkel való eljárása megdöbbenti a legkeservesebb asszony-gyülölőket.
Talán mégis: szegény áldozatok gonosz kezek martalékai ők, a másik nemen lévők, akik egykor mesterei voltak az álomtalan éjszakának és a szórakozott nappali kinszenvedésnek?
Talán nem oly erősek, elszántak, gonoszak ők, (mint egykor mutatkoznak a legtöbb férfi életében) hisz egy vidéki bádogos elbánik velük, jajszó, kiáltás, lárma, feltünés nélkül, a zsineget a nyakukra hurkolja, mint a pajkos gyermekek a vizből kifogott macskakölyöknek, szakértelemmel, mint egy kötélfonó, megköti a csomót a jobb állkapocs alatt… másodpercek munkája, szivverés elhallgat, mennyboltozathoz hasonlatos szem bezárul, darázs-derék elpihen, kisláb jéghidegszik, utolsó sóhajtással száll el egy utban levő kislélek kijelölt utjáról és a boldog, gyanutlan, tudatlan, önfelejtő szerelem nem tudja, hogy mi történt az éjben vészben, álomtalan, szeretkező éjszakában, ravasz szavak, számitó csókok, simogatás, dédelgetés, ölelés közben: a szerelem, mint egy felriasztott nádi veréb kiáltoz rémületében a siket csendességhez, amig a cinkotai polgár a cukor-spárgát hétszer átfonja.
Talán mégsem lehet megrögzött nőgyülölettel élni tovább és ajtófélfában rejtőző gonosz szeg módjára elszakitani a szegény nők ékességét, selyemköntösét; egy középkori barát fanatizmusával tagadni jóságukat; hiszékenységüket kigunyolni; szerelmüket lealacsonyitani?
Talán: gyermekek ők, egy bádogos mesemondását hallgatják, sziv-kamrába rejtik el az ajándékba kapott kedveskedő szavakat, hisznek, biznak, remélnek, furcsa holnapokról álmodoznak, az eljövendő éjt mély lélekzetvétellel szinezgetik a gondolatok pirostojásfestékével koponyáikban, amelynek boltozatáról most rémesen elválik dus, szőke vagy barna hajzatuk… ahol a fésülködés közben ugy zizegett, énekelt a fésü, mint a bádogosmester hangja… a gombos-cipős lábak türelmetlenül szállottak fel a cinkotai vicinálisra, hogy másnapra a bokánál összezsinegeltessenek… köntösök, szoknyák, csipkés ingek, remények, elképzelések repültek vélük Cinkota felé, hogy egy bádogkannában leljék halottas-kamrájukat… Krajcáronkint összerakott forintok, négyrétbe hajtott, sokszor megolvasott bankók, a gondtól álmatlan, megtakaritott pénzecskék a szegény kis erszénykékben ágaskodtak, hogy Béla a cinkotai polgár átvegye őket… Furcsa kis női kalapok, virrasztással varrott szoknyák, napernyők, hajtük, vőlegény-látta harisnyakötők, formásan kötött cipőszalagok, tarka alsószoknyák, egyszerü nők verses gondolatai, szegény cselédleányok délutáni éneklése: mind elmentek az amerikai büntanyákra emlékeztető udvarra, hogy végzetüket megleljék.
Ha egyszer vallani kezdene a nyomaveszett nőgyilkos!…
Ha egyszer csókos, dalolgató, szobalány-hazugságokra termett szája elmondaná az éjek történetét!…
Ha felrepülne a titokzatos kárpit a zordon cinkotai ház eseményei felett; a szerelmeken, fojtogatásokon, elhangzott dédelgető hangokon és eltömött sikoltásokon át a közelségébe kerülnénk e szokatlan emberi történetnek: talán nem is remegne meg kezünkben az ujság, midőn Kis Béla magyarázatát olvasnánk.
Igy: a homályban, az elképzelhetetlen távolságban, szinte embertelen egyedülvalóságban: titokzatos ő nekünk. És csak Darvas Róza egyszerü szakácsnő ujjmutatása irányit a most szinte torz festmény felé, amely a cinkotai ház kis virágos kertjét, benne a vasárnap délutáni, vasalt ruhás szakácsnét, virágszedését, a küszöbön nyugodalmasan üldögélő köpcös bádogost és a kerités mellől virágcsokor kötéshez és nőöléshez való zsineget átnyujtó, negyvenkilenc esztendős, szürke bajuszos, élemedett nyugodalmasságu, öreg napszámos Nagy Jánost ábrázolja…
Tehát ilyen volt a vasárnap délután Cinkotán?…
A nők barátja ásitva üldögél hordói között; Margit és társnői két lépésnyire a háta mögött leforrasztott bádogban örökre hallgatnak; a mühely sarkában a pók már befonta a hálóba a lyukat, amelyet egyszer, felriadt éjben a fonálon ütött; a távolban harmónika szól; a Nagy Itcénél boldog pestiek táncolnak; az öreg legény szunyókálva dől a kerti-keritésnek; nyugodalmas, áhitott vasárnap délután, a Pestről kirándult szakácsné tán gyermekkori ábránddal kérdezgeti az elásott hullákon nőtt virágoktól, hogy a sirásó „szeret, nem szeret?“, a toronyban megkondul az esti harangszó és zsineg kell a virágcsokor megkötéséhez.
Zsineg mindig volt a háznál… Darvas Róza nyaka helyett ez egyszer tudatlan virágokra csavarodott a kender.
* * *
Nem kell azon csodálkozni, hogy Bélát szerették a nők.
A nők többnyire a Béla-féle férfiakat szeretik. Még az alakja is a tipikus nőhóditó alakja, regényesség, különcség, zavarosság és feltünés nélküli figura, amely megnyugtató, bizalomgerjesztő hatással van a női nemre.
Szerénytelenség nélkül mondhatom, hogy biztos megfigyeléseim vannak arról, hogy a nők nem szeretik tulságosan a kiváló külsejü vagy a geniálitás nyugtalanitó szinü köpenyegében járogató lelkületü férfiakat. Sem a tulságos „szép“-eket, sem a nagyon okosakat, a tudósokat, lélekbuvárokat, okoskodókat. Ők a Bélákat szeretik. Bélát, aki közönséges, könnyen megérthető, gyermekes, kedves dolgokról beszélget. Alkalomadtán komoly, máskor könnyed, vidám, nótafi és a bajuszkötő alatt is csókra dudorodik a szája. Jelentéktelen és egyszerü, hogy a mindennapi nő is azt hiszi, hogy nyitott könyv betüit olvashatja Béla szeméből. Csendes a járása, ha a nőnek bánata van és megérzi, mikor kell a nótát elfujni a hölgy tiszteletére. Soha sem terhes az okoskodásával, mindig közönséges, mint a hetivásár, a szép szavakat a régebbi népdalokból idézi, mig beszélgetése hasonlatos a planéta-cédula stilusához, amelyet kékre-pirosra festett madár huz ki a lábával. Közömbös néki a világ jósága vagy romlottsága, sohasem gondolkozik a falu tornyán tuleső fogalmakon. A nők csak a legritkább esetben szeretik a kötéltáncost, a pék vagy bádogos veszélytelen, látható és női észszel is felfogható mestersége tetszik lelküknek. (A hatvan esztendős, fegyenc-külsejü öreg házasság-szédelgő, akinek egykor arcképét a rendőri ujságban megpillantottam, az özvegy asszonyoktól birtokvásárlásra kapott engedelmet. A fogatlan öreg néni gazdasági ismerettel, gyakran csinos és kivánatos asszonykáknak dulta fel nyugalmát.) A megbizhatóság, amely a cinkotai iparos köré vonszolta a nőket, mintegy alapja a szerelmi és családi életnek az egyszerü, szivükkel gondolkozó nők világában. Béla kalapálása, mühelye, női hullákkal megrakott házatája ilyenformán sok szegény leánynak, asszonynak lett álom-világa. Béla mindig nyugodt volt, hosszu leveleket irt barátnőinek, cédulát tett az ajtóra, ha eltávozott, bizonyosan gyakran tisztálkodott és sötétkék ruházatban látogatott el Pestre. A gondolkozó, igérő reménységgel forditotta bizalomgerjesztő szemét a szegény nőkre és ostobaságaikat, bajaikat, álmaikat, terveiket biztató főbólintással hallgatta.
Hány női nevet tudott?
Hány nő bizta rá a szerelmén kivül élményeit, apró életének történeteit, barátnőit, rokonait, szüleit?
Hány különös mesét hallgatott végig ez a nyugodt, pirosszáju Béla, amilyen éjféltájban csak a nőknek jut eszébe, amig a zsineget előkészitette? Jóságosan, helyeslően bólintott a nők panaszaira, az igazságtalanságokra, a bajokra és a cukorspárgát tévedés nélkül a kellő helyen meghuzta és megcsomózta. A bádoghordó már a mesterségéhez tartozott. Talán csak először csodálkozott a szokatlan ipari munkán!…
* * *
Kiss Béla cinkotai polgár bádogba zárta a nőket, mert ez volt a mestersége. Ha sirásó: elföldeli; ha mészáros: felaprózza barátnőit. Mindenesetre végez velük, mert ez volt a természete.
Pest kormos levegője körül, a kikötő-városi részek rendetlenségében, menekülők és számüzöttek hallgatagságában, az anekdotás Cinkotán: Kis bádogosmester a háborus katonai berukkolás nélkül számos hordót kalapált volna késő öregségéig, mint egy szorgalmas megbizható iparoshoz illik.