BUJDOSÓ
A bujdosó alakja régebbi olvasmányaim és hallomásaim nyomán regényes ruházatban tünedezik föl, amely képzeletbeli élmény valószinüleg onnan veszi eredetét, hogy gyermekkoromban igen sok, hosszu őszi estvékre terjedő történeteket hallgattam öreg emberektől, koros hölgyektől, akik emlékezésük virágkorát azon időben élték át, midőn Magyarországon majdnem mindenki bujdosott.
A „bujdosó“ szent fogalom volt bizonyos korszakban a mostani deresfejü nemzedék előtti időben, mikor nagyapáink nézegették a tükörben a fehér szálakat bajuszukban, és a hölgyek fejkötőszerü, direktoár-kalapot illesztenek fejükre, hogy hamvasodó hollófürteiket elrejtsék a kárörvendő szemek elől.
A bujdosó holdvilág ezért éjjel járt az Ipoly partján, az udvarház hátulsó ablakát halkan megzörgette… árvalányhaj volt homlokába huzott kalapja mellett, Lendvay-köpenyeg vagy fekete szür burkolta alakját, a hangjában fájdalom és csendes bánat, a kezében a szegénylegények fokosa vagy Krudy Kálmán rövid karabélya… egy nemzet vonaglott néma fájdalommal, a kukoricásban zsandár réz-sisakja fénylett, mély csendesség borult az országra és a bujdosó reményt, mint a messzi szivárványok, fojtott lelkesedést, mint az ősök által eldugott butéliák tartalma, halk ébredezést, mint a táncoló asztalkának bolondos arabeszküzenete hordott a tarisznyájában. A bujdosó – furcsa társadalmi helyzeténél fogva – nem volt rossz hireknek a hordozója, Svájcból, Párisból, Londonból kapott titokzatos hieroglifeket, az üldözött vad csüggedését eltitkolta a vendégszerető háznép előtt és a hajnalos jövőt festegette, mig vérdij volt a fejére kitüzve.
Rokonszenves, nemzeti figuránk, a bujdosó hazafi: évtizedekig foglalkoztatta a magyar fantáziákat. Ezidőtájt rejtegették Rózsa Sándort, a Bakony szegény legényeit és a kapcabetyárokat. Az utonállóknak legendájuk támad, a félszemü B. elszökik Szabolcs vármegyéből, hogy szegény legény lehessen a Bakonyban. Istóriás-könyveket irnak a kor Anonymusai, kalendáriumokban fekete paripán nyargal Sobri Jóska, a betyár-romantika sziv-világa leend az ifjuságnak, Petőfit rejtegetik a hiszékenyek, a nádasok bünterhelt menekültjeit, az emberkerülő pákászokat kezdik emberszámba venni, vándorszinész énekel a kisasszony ablaka alatt. „Moháczi bácsi“ és Bizay még komoly figurák a közéletben… Regényes, szinészkedő Magyarország, a rossz komédiások és álmodozó honfiak hazája: gyermekkoromban hány kalandos történetet halottam elbujdosók koráról, midőn az igaz emberek külföldön asztalosságot tanultak, vagy egy várbörtönben pókot szeliditettek!
* * *
Később Amerika jött divatba.
A bujdosók a tengernek veszik utjukat. Ám most nem Lendvay öreg szinész divatja szerint van a köpenyeg vállukra vetve; váltók, csődök, könnyelmüségek, anyagi és erkölcsi bajok, tévedések adják kezébe a vándorbotot a nyolcvanas évek magyarjának. A hazafias bánatnak mind kevesebb köze van az eltüntekhez. Newyork szabadságszobra integet álmában az árvaszéki pénztárosnak, a csalárd kereskedőnek, a váltó aláirójának, rossz társaságba került fiatalembernek. Amerikát járt iparosok, felvidéki tótok elmondják e korban még vállalkozásos óceáni-ut részleteit, Amerika még az igéret-földje mindazoknak, akik itthon vétkeztek vagy boldogulni nem tudtak. Az Amerikába menekült sikkasztó, váltóhamisitó eltünése még vezeklésnek mondható a nyolcvanas években, sajnálják, fejüket csóválják az emberek: „milyen kedves cimbora volt…“ Bizonyos mártirium, a szenvedések enyhitő glóriája tünik fel a vétkes magyar alakja körül, aki itthagyván barátait, nőismerőseit, vadászkutyáját, elárverezett kis házát, dobra került birtokát, a tömlöc elől (nem egyszer a hatóság segitségével), evőeszköz-tisztitónak, bőgő-hordozónak, farmernek vagy aranyásónak elvitorlázik, holott azelőtt legfeljebb annyit tudott a hasznos foglalkozások közül, hogy hogyan lehet énekelve leereszteni pohár bort a gégén. Kártyaveszteség miatt a grófok, csalódott szerelemből kifolyólag a regényes vidéki urak, rangjuktól megfosztott tisztek, de a lopók és félkézkalmárok is Amerikába bujdostak. A nyolcvanas években a megszökés még mindig érdekes cselekedet volt és ha évek multán levél jött a Gulyás-utcából, könybeborult szemmel olvasták a kifosztott rokonok, megcsalt jóbarátok.
Nagyon életre való elem volt, amely már ezidőtájt sem választotta uj hazájának a verejtékes munkáju ujvilágot, hanem itthoni dolgai végeztével kalandornak szállt ki Párisba vagy Monte-Carloba. Öreg cigányprimások, tanulmányutas fiatalemberek, nyugtalan hirlapirók gyakran hoznak hirt a francia földre szakadt véreinkről. Az irigyelt, babonás hirü Párisban lakhatni, mindig a nagyopera páholyában üldögélhetni, a ligetben lovagolhatni: ezért már nem borultak könyárba az itthonmaradottak szemei… Közönséges büvészetnek vélik azt a cselekedetet, amelynek vezekléseért még Newyorkig sem kell a hajót füteni.
* * *
Manapság a bujdosó arcképe már nem csupán a vidéki szalónok, fénykép-albumainak rejtett titka, hanem rendőrségi eszköz. A bujdosás, az eltünés senkit sem emel tekintélyben, ellenben tettre buzditja a nyomozó hatóságot. Egy-egy nevezetesebb sikkasztó, váltóhamisitó, postacsaló nyomában nem mozdul meg annyira a szánalom érzete az emberi szivekben, mint a régi jóidőkben. Azt mondhatni, hogy mindenki segitségére van az igazságszolgáltatásnak a bünös menekülő kézrekeritésében. Ezért mind ritkábban tünik el végképpen a tévedt ember lábnyoma a világ nagyországutján. Határszéleken, kikötőkben, kis szállodákban, vonatok fülkéiben szemek figyelnek és már akkor is megérintette a rendőr keze a bujdosó vállát, midőn az teljes biztonságban érezte magát. A bünösök tisztában vannak a „kiadatási eljárás“ furfangosságával, a rendőrségek hálózatával, a telegráf-drótok gyorsaságával. A menekülő vétkesnek nem lehet a legelső vonatra felugrani a keleti pályaudvaron, hogy nyomot tévesszen. A régi időben álszakállok, parókák, rejtett külvárosi odvak maholnap csak a regényekben olvashatók. Kis és nagy tolvajok jól tudják, hogy csoda révén menekülhetnek meg csupán és az álomtalan bujdosás helyett nem egyszer önmagukat adják át a nyomozó hatóságnak.
Kecskeméti Viktor – e félig-meddig legendává lett magyar ifju, – bizonyosan valamely oly egyszerü, szinte paraszti fogásnak köszönhette sikerült eltünését, amely a nyomozó hatóságnak tán eszébe sem jutott. Egy régebbi rendőrtiszt emlékezete szerint: Kecskeméti, bünügyi regények, reporter-fantáziák évekig kisértő alakja, nyugodtan átutazott a prágerhofi vasuti állomáson. Látták, megállapitották, hogy felszállott a trieszti vonatra. Ámde a pesti rendőrség akkoriban még nem tudta, hogy Prágerhof csupán egy vasuti állomás és nem valami nagy város, ahol nincs városi rendőrkapitányság, ahová a sürgönyt cimezték. Mig a pesti rendőrök telegrammjával a nem létező prágerhofi rendőrkapitányságot keresik, Kecskeméti nyugodtan átkel az állomáson és eltünik Olaszország felé.
Lehet, hogy igy volt, aki szeret hitelt adni az élet egyszerü történeteinek, az szivesen elhiszi e megérthető menekülést. A tapasztalatlan ifju városi hivatalnok olyan utat választ a bujósdiban, amelynek állomásait a vasuti menetrend-könyvben megtalálja. Talán még nem is olvasta a detektiv-regényeket, ahol robogó vonatokról ugranak le a bünös emberek, vitorláznak, háztetőn járnak, hogy végül teljes biztonsággal a detektiv karjai közé fussanak. A mozifilm titkosrendőrszenzációja, e modern betyár-romantika meg csupán egy király-utcai kis kávéházban volt a törzsvendégek mulattatója. Kecskeméti Viktor tehát itt sem tanulhatta meg a browning rendszerét és elszánt szinészek ugrándozását.
Különös bünügyi rejtély maradt eltünése, amelyről az öreg detektivek még sokáig beszélgetnek a fiatal kezdőknek. Sikkasztók álma, megfogott lopók börtönbeli elgondolkozása, bünös hajlamu ifjak példázata maradt a joghallgató, mert utja a negyedmillióval jól sikerült.
* * *
A mostani lapok rendőri eseménye, – amely békés időben mindenesetre sok külföldi hirlapirót és kiváncsit csalogatott volna Cinkotára, – a bádogos: kezd Kecskeméti Viktorhoz hasonlitani. A bádogos büne tagadhatatlanul szenzációsabb, hátborzongtató, kisérteties: korunkban is, mikor a halál vacsorázik asztalunknál és lekaszált sarju módjára hull az emberiség. A bádoghordók a legprimitivebb és legfinomabb lelkeket egyformán érdeklik, a herceg és a foltozó-varga mohón keresi ujságjában a legfrisebb hireket, türelmetlenül mulnak a napok… a kalap alá rejtett arcokban Kiss Béla vonásait keresi a járókelő… és Nagy János konokul hallgat, (ha már legalább hazudott volna valamit!)… husz év előtt nyomaveszett öregasszonyokat, bolond fejjel elkóborolt szerencsétleneket keresnek a cinkotai bádogokban… és még senki sem tudja él-e, meghalt-e Kiss Béla, az események néma hőse, akinek titokzatos hordói egy bizonyos ideig a világháboru izgalmait is háttérbe szoritották!
Hol van a bádogos?
Elesett a csatában, meghalt a kórházban, bujdosik Szerbiában, Győrben vagy Budapesten?… Hol van e titkos, nagybajuszu katona, akinek egyszerü cselekedetei, jámbornak látszó tettei most, büne napfényre kerülésével mind titokzatosságok lettek. Kapufélfánál való fütyörészgetése: az ördög nótája, Valjevói rabsága a bujdosó bünös öntudatos elrejtőzése. A tifusz nyulik el sárgán a szomszédjában és ő talán kicseréli a halott fejcéduláját a magáéval. Uttalan Szerbiában, sárban, vérben gázol a bádogos, egy világháboru szinjátéka zeng körülötte, de ő már gondosan takargatja lábnyomait, mert tudja, hogy 1916. májusában a hordókat megtalálják Pestmegyében. Idegen, ellenséges földön, szerb nyomoruságban, hullák, rombadőlt katonák, feldult lelkek között rejtegeti sunyi, kerek fejét a bokor alá, kis sertésszemével előrelátóan hunyorit, menekül, nyomot veszit… Szinte lehetetlen, hogy a halálnak e jóismerőse, hüséges, megbizható szolgája e gyakorlott sirásó mindennapi, katona-halállal távozott volna el az élők sorából. Még sokáig kisért majd rejtelmes alakja. Nem is illik e titkok közé a bádogos eleven, rendőrkézzel megfogott figurája. Müvészibb, ha köddé, párává, emlékezetté válik.