18 ÉVES MAGYAROK, EGYKOR ÉS NAPJAINKBAN
Vajjon mi történt a szépséges Kurz kisasszonyokkal, akiknek Késmárkon a diákok örök hüséget esküdtek?
Álomtalan éjszakákon, midőn nem álmodom égő házzal, fantasztikusan lángbaborult folyosókkal, szivembe nyomuló késekkel, szemrehányó arculatu halottakkal: néha a Kurz-kisasszonyok is meglátogatnak, éjfélnek multával, fehér lenruhában, amint a másvilágról szokás visszatérni, (pedig talán komoly homloku, aggodalmas szemü, munkástenyerü asszonyok ők azóta,) naplementearcukon a szepesi folyók esti szine játszik, a hajuk kék, mint a fenyves erdő a messzi hegyoldalon, rozsvirágszinü a nyakuk és jószagu, mint szeptemberben a fensik a Tátra alatt, a válluk fehérlik, mint a hegyszakadékban az örökhó. Jönnek, meglátogatnak, hárman meghajolnak karbafogózva, mint kora őszi és tavaszi estéken jártak Thököly tornya körül és annyi himpor sem hullik le köntösükről, mint az éji lepke szárnyáról, mídőn tovatünnek.
Ők a diákok menyasszonyai voltak azon időben, midőn a Méze-féle serház kertjében párbajokat vivtak érettük szakállas, embernyi tanulók, akik a késmárki liceumba jöttek jóvátenni mindazt, amit más tanintézetekben vétettek vagy elmulasztottak. Kicsapott és kóbor diákok menhelye volt a liceum; ha kellő helyen felütöd a lapot, „hőstettei még emlékbe állnak Vérynél.“
S ezidőtáj (sok évtized előtt,) e szakállas, meglett férfiak, alföldi gazdák, könyvundorban vagy tehetségtelenségben leledző jómódu családból való ifjak, – Magyarországon az intelligencia fokmérője e korban az érettségi bizonyitvány volt, – fehér sisakot viseltek fejükön, mint Stanley, a londoni hirlapiró, rövid, vastag, zsebredugható sétapálcát, mint a bécsi gigerlik, vastag, fekete szivart tartottak a foguk között, borbélyhoz és serházba jártak, becsületszóra kártyáztak, érettségi vizsga után párbajt vivtak, telegrafáltak, regényeket olvastak, kéteshirü házakban megverték a kémkedő pedellust, akit e dicső korszakban Kacskának hivtak, szerenádot rendeztek a Kurz-kisasszonyok ablaka alatt, nem egyszer zsongó, álmodozó szivvel, mélázó kedvvel, vándorfecske módjára visszatéregető gondolattal hagyták el a régi várost, ahol véleményük szerint legboldogabb éveiket élték… Szeptemberben uj diákok jöttek Késmárkra, nagyobb szakálluak, vállasabbak, tapasztaltabbak, Kurz-kisasszonyék sóhajtva kötötték át kék szalaggal a régi gavallér leveleit és bodros hajuk ismét meglibbent az esti szélben a Thököly ur tornya körül. (Anna, mint egy fejedelemnő, Vilma fehér báli cipőben meghalt egy tavaszon, Nina jobban ismerte az érettségi vizsga tananyagát, mint a professzorok, mert mindig együtt készült a diákjaival.)
Stanley hirlaptudósitó után más kalapok, uj dalok, uj regények, frissen meszelt házak és talán más alaku felhők keletkeztek Késmárkon. Jelenleg bizonyosan az a divat, hogy az érettségiző diákok vitézségi éremmel a mellükön, esetleg mankóra támaszkodva, piros huszárnadrágban vagy esőverte csukaszürkében foglalnak helyet a szük iskolai padban. Ah, ha ezt az időt megérhették volna az ambiciózus Kurz-kisszasszonyok! Ámbátor a hölgyi szivek fennen dobognak manapság is Késmárkon és Budapesten a katonaviselt vagy szabadságolt katonasorban lévő diákok iránt. Csupán a lelkes Kurz-kisasszonyok késtek el.
* * *
Az uj generációról, amely most katonakorában, tüzvonalból vagy kaszárnyából visszatérve tanul könyvei felett a harminc egy nehány napos szabadságban, könnyen megállapitható: hogy különb, életrevalóbb és nemesebb nemzedék leend, mint sok előtte való. Némi fantáziával a szabadságharckorabeli fiukat lehetne a maiakhoz hasonlitani, akik az iskolát elhagyva, elmentek önként a sereggel. Milyen nagyszerü, páratlan generáció volt az, amely az uj Magyarországot 48 után épiteni kezdte. Csupa kiváló férfiak, akik a szabadságharcban dobosok, közkatonák, tisztek lettek, akik várbörtönökben ültek, akik a nemzet fájdalmát, szenvedését még átérzik, átviselik, mint a költő, aki hazája sorsán borong! E megtört, de végleg meg nem ölt generáció, az emlékekkel, árnyakkal, csalfa szivárványokkal, tulzó reményekkel, halhatatlan álmokkal rendelkező nemzedék tartotta fenn továbbá is a nemzet életerejét, kitartását, álmaihoz való hüségét. A megközelithetetlen hazafiak, akik a nemzet bánatos időszakában szenvednek, mint lázbetegek, a krizis mulásával erőteljesebben, elszántabban állnak talpra. A fájdalmak, kinszenvedések méhkasai lettek az egykori dobosok, veres-sipkások, amint a nemzeti háboru dörgött felettük és a menydörgés mind messzebbről hangzott az elnémult pusztaság távolságából. Ekkor támadnak és a magyar életben láncszemet alkotnak: a multakhoz csökönyösen ragaszkodó táblabirák, az engesztelhetetlenek, a szivósak, a meg nem alkuvók, az érckeménységüek vadmagyarok és konok literátorok, nemzettudósok és szentéletü politikusok. A csapások, a sorsfordulatok, a nemzeti szerencsétlenségek nem csüggesztették csak azokat, akik mindig csüggedtek. A magyarság zöme, disze, virága, a negyvennyolcadiki ifjuság várt, remélt, bizott, csillagot várt a borus horizonton. Egy bánatban, keservben megedződött, tüzet, kolerát és belviszályt átszenvedett, nyomoruságot, vesztett csatát, zászló lehanyatlását megélt férfiakból álló generációt szült a szabadságharc. E korból tündöklő jellemü hazafiakra tekinthet vissza a borongó emlékezet. Mintha minden magyar intelligens férfi egyenkint képviselné nemzetét. A politikusok megannyi égig növekedő fantasztikumok; a hazatérő számüzöttek imádott regényhősök; a kor érzelmeit olykor a haldoklóhoz járó pap csengetyüjével jelző, máskor hordó tetején kurjantó kortes hangján beszélő, időbeli költök a nemzeti bálványozás figurái. Egy nagy teátrum Magyarország, ahol mindenki Hamlet királyfi vagy Bánk bán szerepét játssza, meggyőződésből, tüzvészben acélosodottan, büszkeségből és hüségből. – Ezek a férfiak a szabadságharcban eltöltött éveik után nőttek csaknem akkora nagyságra, hogy még sokáig érintik homlokukkal a magyar égboltozatot.
* * *
Szokatlan megpróbáltatásnak alávetetett ifju generáció vizsgázik most a pesti Barcsay-utcai gimnáziumban és szerte a magyar tanintézetekben. A sarkantyus, bakkancsos, nem egyszer már háborut érzett ifju katonák, akik a tanuló-termeket megtöltik, az életnek, világnak, emberi sorsnak oly különös ismeretével, megtapasztalásával fognak majd hozzá a háboru után következő élethez, amelyről a legnagyobb szakállu késmárki diáknak sem volt fogalma.
Elmuló ifjuságuk ez akácvirág-szagos juniusa remélhetőleg felejthetetlen marad. (Ha elfelejtenék, eszükbe juttatnák az öreg népfelkelők, akik bizonyosan életük végeig nem beszélnek egyébről, mint katonáskodásuk élményeiről.)
E májusnak ifjusága, amely lelkének hamvasságát, harctéri napsütötte arcának pirját, széles, vitézkedő kedvét áldozza azért, hogy a könyveivel, elmult tanulmányaival, polgári jövendőjével kontaktusban maradjon, tanul, vizsgázik és egy korhadt iskolai rend értelmében „érettségizik“: e májusi fiuk nyitott szemmel látják majd mindazt későbbi években, ami körülöttük, velük most történik, mint általában az ember az elmult dolgokra nézve teheti a legjobb megfigyeléseket.
A hadi-érettségi kis katonái későbbi évekből visszanézve: látni fogják nemzetük határtalan önfeláldozását, amellyel a hosszu háborut lankadatlan kitartással, csüggedés és viszálykodás nélkül vivta. Ifju szivük felejthetetlen emlékei közé iródnak az esztendő eseményei és eredményei, amely emlékek majd irányt és meggyőződést adnak bekövetkezendő férfi-életüknek. A magyarság, amely e háboru előtt tünő délibáb volt a Kárpát felett lebegő horizontban, a magyar eszme, a magyar virtus és magyar erő lángoszlopként világit utánuk életükben ez évek emlékeiből. Az egykor multtá váló jelen sziklafalként emelkedik ki a folytatólagos élet hullámos tengeréből és a sziklafalról nem moshatják le az idők vizei a betüket, amelyek a magyarság hősi tetteit ez évekből megörökitik. Hungária alakja, (amelyet egy másik nemzedék már csaknem szürkülő, vénülő, rongyosodó asszonyságnak képzelt,) az ő szivük kincses látományai között ismét nemes homlokán viseli a tüneményszerü ragyogást, amely a magyar lélek mélyeiről veszi eredetét, mint keleten a közelgő napkorong ragyogásával elárasztja a szürkület ólomszinü fellegeit. A magyar katonák harci éneke, öreg népfelkelők fáradhatatlansága, bajusztalan ifjak csodálatos szivóssága, a nemzet egységes, szinte ünnepélyes hadbaszállása, majd egykori, későbbi években elgondolkozásra ihleti a fejeket, amelyekben most csak az ifjuság és tankönyvek májusillatu gondolatai bolyonganak. Az ő élettapasztalatuk, elérkező férfiasságuk, háboruban elmult gyöngéd ifjuságuk: egy olyan magyar nemzet létezéséről tud, amelyhez hasonlatos nagyszerü magyarság még legnagyobb királyaink alatt sem lakott e buzaföldes rónákon. Ők ismerni fogják e nemzet erejét, isteni önfeláldozását és nagyrahivatottságát, amelyet már csaknem elfelejtettünk.
A velük szálladozó gyermekkori álmok – (a régebbi magyarok tünékeny szitakötők zörgését hallották a fülük mellett,) – őket az élet hosszadalmasságába elkisérő ifjukori ábrándok: magyar katonák el nem fogyó dalait, magyar anyák kiapadhatatlan könnyeit, csüggedetlen vének biztató kiáltását és az egész nemzetnek fanatikus, jövőjében való hitét jelentik. Ez esztendők emlékezetei vezérlik jövendőjüket. Bizonyosan nem a keresztutra, hanem az egyenesen, égbe vezető ösvényre, ahol a magyarság megdicsőülését képzelik a fantáziák.
Be szép lesz egykor Magyarország!