NYIRSÉG.
Geszferéd, Balkány és a többi falvak, amelyek a nyirségi orkán után, mint megannyi „leégett tető-vesztett községek“ merednek puszta falaikkal a homokdombok között: tudják-e önök, mily derék, szinte honfoglaláskori magyar faluk?
A nyirségi orkán, amely e falvakat lerombolta az elmult napokban, a valóságos magyarság eleven testén ütött sebet, midőn vagyon- és életpusztitó munkáját végezte. Szegény nyirség, hol mostanában napijáróföldre nem látni férfiembert, (mind elmentek a király mellé), vajjon felépitik-e ledöntött házikóidat, hol századok homokján, jövő-menő ezüst nyirfák alatt, szinte ázsiai tüzü napsugárban, az első foglalásból maradott földeken az ősmagyarok ivadékai születtek, szokásokat és hagyományokat tiszteltek, csak magyarul tudtak, felhőjük a Tisza vizéből keletkezett, szelük a határszéli sorosok felől fujt, amely az ősök lovainak fejét e tájra irányitotta és az ekevas nyomán olykor kifordult a domboldalból egy napkeleti főur sarkantyuja vagy kardja… Bolondos, zizegő, fáradhatatlan nyiri szél, amely az ezüst-fákat, makkos tölgyeket, rezgő nyárfákat, jószagu ákácokat, barna szemü nőket, méltóságos férfiakat, buskomoly nádasokat, hallgatag morotvákat nótázni tanitod, hogy is tudtál megbolondulni ennyire, rombadöntöd a falut, amely a régi időkben legfeljebb követválasztáskor volt szokásban?
* * *
A Nyirség Magyarország legszebb tája.
Irni róla csak oly gyöngédséggel lehet, mint egy halott menyasszonyról. Vagy egy elagott vitézi életről. Régi szép kalandokról, regényes hőstettekről, amelyek ifju korában eszébe juthatnának egy tunya, elcsitult falusi nemes embernek, midőn méhesében jelenen és multon eltünődik.
A magyar regényes-időknek hősi korában mindig az első sorban lengett Zabolch zászlaja: a vármegyék idejében, az első hegedüt játszotta a nemzeti hangversenyben; verekedés, vitézség, sujtásos és kortes években a nyirség diktálja a divatot; politikai és hazafias időhullámok itt lendülnek a felhőkig, hogy magukkal ragadják életre-halálra az idevaló embereket a meggyőződések, politikai hitek; testvérek, atyafiak, apák és fiuk állanak szemben nem egyszer az ellentáborokban és az időben szokásos nemzeti politika miatt visszaküldik a más meggyőződéses szülői-házhoz a szeretett ifju feleségeket, apák fiaikat kitagadják, politikai okokból megvetnek, kigolyóznak hazafia. Nyiregyházán az Ébredjünk! cimü hetilapban évtizedekig folyik társadalmat robbantó hecc azon, hogy ki nem hiszi a vármegyében, hogy Görgei Artur áruló volt, a csizmadia-szinben megbuktatják Fabinyi Teofilt, a minisztert, fokos, tölgyfabot, dikics és bicska járja, ha elkezdődik az alkotmányos küzdelem… holott valójában nem is lakott a vármegyében másféle érzelmü hazafi, mint szélsőbaloldali.
Egy nagy darab nemzeti történelem a Nyirség. Itt pusztult el a legtöbb régi uraság, itt váltotta fel a régi helyét a legjobb, legmagyarabb, legderekabb uj birtokos-osztály, itt nem vágatta ki a kőrisfát az uj gazda, mert a régi szeretett alatta üldögélni, a komondorok szinte érthető magyar nyelven ugatják a holdat és a keréknyomban ugyanaz a magyar nap ragyog, mint a Tisza vizében. Mintha a levegőnek, a homoknak, a szélnek, a viznek, a legelőnek volna itt olyan varázsa, hogy vad-magyarrá lesz az is, akinek az apja még nem tudott magyarul. Daliás zsidók és selyemruhás szlávok vére keveredett a honfoglalók vérével. Muzsikus cigányok régi nótákat játszanak az ablak alatt, mig a csecsemő a világra jön. Füben, fában, falevélben az elmult szép, régi magyar világ; a kenyérnek illata, a viznek folyása, a hosszu őszi esőnek kopogása, a télnek jószaga, a falusi harangok hangja: az apákra, az ősökre emlékeztet, akiknek hagyományait szent tiszteletben tartják e tájon.
* * *
Néha muzeumi hangulatot vélek érezni, midőn a Nyírségre gondolok, mert láttam nagy csöndességben, alvó állapotban, holt vizek között, lecsüngesztett lombu fák alatt, oroszosan mozdulatlan ködben, apátikus kedvében, ujságpapirossal beragasztott ablakkal és tunya mozdulatlanságában. Mintha az idevaló emberek éppen ugy élnék a nyarat és az őszt, mint a természet: belsejükben viritanak és lélekben elhervadnak, sárga nyirfa-levél lesz az egész vármegye, tiszai kiöntések fölött állongó novemberi köd telepedik az elmékre, a szivekben viszhangzik a szél, amely a régi temetők harasztját zörgeti.
Ilyenkor is szeretem, mert ázsiai eredetünk, napkeletről jött, változékony kedvünk, buskomor magyar szomoruságunk tükröződött a holt vizekben és az emberi szemekben. Még az agarászok is leszállnak lovukról némely esztendőben, a szüreteken csak a szőlőpásztor lövöldöz bolondjában, a sóstói erdőben céltalanul hull a makk és a házőrző ebek az első lábuk közé temetik hóbortos, szőrös fejüket. Némely esztendőben az egész Nyirség elszomorodik. Nem tudni ennek az okát, mint a fellegnek a célját, amely a lemenő napot eltakarja. Nem tudni, hogy miért énekel a cinke egyik esztendőben halkabban a deres eperfákon és miért muzsikálnak máskor éjjel-nappal a cigányok? Miért bánatosabb a nők szeme, miért olvassák el ujra a gyerekkorukban olvasott Jókai-regényt, miért néznek hosszasabban az első tüzbe, amely a pattogó hasábokon piros lángra lobban? Miért hosszabb az ősz, mint a nyár, miért láthatók olykor különös betük a holdvilágban és a sikság felett rengő csillagtábor miért nem vidit a másvilági életre? A keleti népek érthetetlen melankóliája hosszan ásit a tájon, ázsiai álmosság ragasztja le a csősz és a falusi földesuraság szemét, a kocsikerék bánatos kelepeléssel vonult át a hangtalan országuton és a kacsázó vadászok fegyvere csak néha dörren a kemecsei tavak fölött.
A gyerekkoromban elmuladozó kurtanemesség multakon való elszomorodása volt a bánat, a mely e kutyabőrös, voksos, választó nyirségi falvakat elborongta? Itt sokáig éltek abból a lakosok, hogy régi királyok pecséteit őrizték a ládafiában, a mult vissza-visszatéregetett egy-egy alispán- vagy követválasztáson és az elkövetkezett uj idők nehezen nyomakodnak be a rozsdás kapu-kilincsü házakba. A történelem, (amelyet itt mindenki kedve szerint értelmezett) a hagyomány, (amely természetesen édes volt, mint az apák simogatása) a szokás-jog, (amelyet e falvakban pogánytiszteletben tartottak): eltünedezőben volt. Kataszter, nyirviz-szabályozás, telekjegyzőkönyv… Gyerekkoromban nem is hallottam más szavakat az idős emberek szájából, urnak, papnak, parasztnak uj törvényeket kellett tiszteletben tartani, uj emberek előtt levenni a föveget és már kezdett nem jelentősége lenni a csendbiztos komaságának.
Talán ezért volt olyan szomoru olykor a Nyirség, mintha már nem is nagyon volna érdemes az életet tovább folytatni. Elhanyagolta az apák sirdombját és tunyán üldögélt a falusi nemes az udvarházában. A szél dudált, a Tisza kiöntött, a dob pergett: ebből vette észre, hogy a kalendárium valóban igazat mondott, midőn a napok elmulását jósolta.
* * *
A magyarságnak, a nemzeti gondolatnak, őseink tiszteletének tájképe, ezüstös Nyir: a szomoruságom veled, hogy gyér falvaid száma megfogyatkozott. A háboruban a gránicon vért ontani, itthon vihartól tönkremenni, adók sulya alatt nyögni! Most lehet csak bánatos a táj, amelynek melankóliája sohasem biztatott az élet szorgalmas folytatására.