HÁROM ÓRA.
Hajnalban, egy nyárfa mellől kidugom a fejem a sétautra; vajjon a fák alatt üldögél-e még az öngyilkos leány?
A pad üres, mint a Szent Mihály lova a kamarájában, ám a szürke homokon előtte vértócsa setétlik, amely estefelé a leány szájából ömlött ki sugárban, midőn Magyari zenekara a tóparton régi magyarokat muzsikált ártatlanoknak és bünösöknek, jambósapkásoknak és nagykalaposoknak, szegény szélhámosoknak és hadseregszállitónéknak, amint a nők mostanában a fürdőhelyen összekeverednek, – mig egy közülök, a parkban a szivére szoritotta a forgópisztolyt és egy ujjnyomással elintézte mindazt, amiért a tópartiak még sokáig sirnak, nevetnek, álorcát viselnek és egyedülvalóságukban valóban hangosan felnyögnek és sóhajtanak, aprópénzt olvasnak vagy a szeretőnek irott levél felett a tollszárat szórakozottan sokszor dicsért szájukba dugják, némely helyen vakaróznak, illetlenül ásitanak, nyujtózkodnak, a himlőhelyes arcu unatkozó agglegény által néhány szóban megemlitett huncutkát a kézitükörben maguk is megcsodálják, furcsa elgondolkozással varrnak fel egy gombot a mellénykére, kirázzák az alsószoknyát és az örök vidorságu arc helyett az igazit, a komorat, a ráncos homlokot, a kemény tekintetet megmutatják, midőn azt hiszik, hogy senki sem látja őket… a parkbeli kisasszony elszökött e tennivalók elől. Egy közeli villából a durranásra megtermett, ideális külsejü szakácsné lépett ki, mint egy megölt csirkét a földről felkapta a vérző leányt és egy kerités mögé fektette, ahol senkinek sem volt utjában. Szürkecipős, szürkeharisnyás lábát egymás mellé helyezte, a szoknyáját megigazitotta, törülközőt vetett arcára, csak egy barna, délutáni séta előtt kolmizott hajfürt látszott tovább folytatni az életet, göndörkésen lebegett a leány keskeny homloka felett, mint akkor midőn létrejött, holott a bucsulevelek, mamához, barátnőhöz és vőlegényhez már a kabátka zsebében voltak. Mondják tizenhétesztendős volt és életét eddig leginkább azzal töltötte, hogy vőlegénye melankólikus öreganyjára vigyázott, hogy kárt ne tegyen magában, tüzet se rakjon az ágy alá. Kő ur, a falusi háziur elismeréssel bólintott később a holttest felett: „szorgalmas, derék leány volt…“
És most vajjon ki vigyázz tovább az elmebajos öregasszonyra a parasztházban?
* * *
A tizenhétéves kis vértanu nem tartotta meg a babonák utasitását, a hullaházból, ahová éjjel parasztkocsin elszállitották, nem tért vissza a soványlábszáru, dijnoktestü padra, hogy hajnalban kimeredt szemmel, kisérteties orcával üldögéljen, a napernyőjére támaszkodva kiomlott vére felé hajoljon, ahol majd napokig félve emelgetik felhércipős lábukat a fürdőhely elkényeztett asszonykái, akik regényt remegve néznek bele éji ablakukból a fogyó holdba és a francia könyvnek csak cimét tudják, de irójának nevét nem; ők soha sem ülnek majd e padra oly elhatározással, mint a piromániás öregasszony kiszemelt menye, aki bibliai éveit szorgalmas házimunkával, szinte cselédi sorban töltötte, egy szegény, anyja eltartása miatt házasodásra képtelen magánhivatalnokra várakozván. Ők, e fehércipős lengő szoknyák, e csábok, ez ábrándok, nyavalyás kis fényüzők, tudatlan katicabogarak és erőszakos seregély-madarak, a fürdőhely üres tekintetü növényei, amelyek a francia kertész olcsó fantáziájában a parkot, a virágágyakat környékezik: valamely érthetetlen lelki szélhámosság folytán mindig elég elviselhetőnek vélik a létet, a mulatságot ugy sóvárogják, mint a kövér ember a testi fogyatkozást, a táncban hiu mozdulataikat lelki tükörben látják és a szerelem öntudatlan óráiban és egy szelence fényes födelében nézik meg mellénykéjük rózsaszinü szalagját.
A kis mártir, akinek olcsó harisnyáját, „kis varrónő“ által varrott szoknyáját, átlőtt szivét és szegény kis testét, (a rossz táplálkozás és a fiatalság miatt hegyes térdekkel,) az izmos, gazdag konyhaszagu szakácsnő a füre lefektette, egy hajnalnedves nyárfán kis madár alakjában várja már a napfelkeltét Keszthely felől, hogy szárnyra kapva ellengjen az örökös rózsaszin felé, mint egy önfeledt, boldog gondolat a legnagyobb szomoruság idején. A zene tovább zeng a tóparton, a szinlapok piroslanak a deszkabódén, mint a csalogató lámpa az elhagyott utcácskában, a nyárfák bübájt, felejtést vagy édeskés emlékezést zugnak a telepen, a rigó csufolódva kiált rá a park képzelgő urhölgyeire, korábban jön az este és mind hosszabb az árnyék a láthatatlan vándoruton: ő már elrepült innen, a vénasszony felgyujthatja a falut. – Unott kézmozdulatu, megvető és érdemtelenül csüggedt álmodozásu barátom, mit szólsz e kis hősnőhöz, aki nem volt kiváncsi már arra sem, hogy a fürdőház hasadékán át a fürdőző X-nét mily ábrándok és illatok veszik körül?
* * *
Még csak három óra, a napkorong a keleti grófság felett látható, a hajnali madárka nedvesen gunnyaszt a lombok között, a fogyó hold, mint egy halott gyermek fotografiája uszik az emlékezésben, a Balaton ugy vergődik, mint egy hitvesgyilkos lelkiismeret vagy az őrült tornász, aki a Nap és Hold között lengő trapézon a világmindenség mulattatására heves testgyakorlati munkát végez.
A tónak sajátságos esztendeje van. Kiismerhetetlen földalatti erők nyujtóztak nagyot medrében, a föld belsejébe rejtett vizek találták meg az összekötő utat testvérükhöz, örök setétségben élő földalatti folyamok, mint a ternót nyert szegény csizmadiáék, törve, zuzva, harsogva törekedtek fel napfénytelen életükből a Balaton tükörlapjába; soha sem tudott vizek jöttek fel a tóból hemperegni a husvéti napsugárban; a mélyben jéghideg hullámok, mint zordon szivek váratlan megenyhülése, terültek a föld szinére, hogy a mesebeli Hold néhány ezüstpénzt vessen kalapjukba királyi kocsikázásából; rejtett forrásokból törtető évezredes rabságba zárt viztömeg; valahol, az ezeregyéjszakai barlangban letelt ideje egy sziklává varázsolt igazhitünek, a néma kisértet megfordult sarkán és a háta mögött felszabadult sok milliárd kis vizcsepp, amelyek a gonosz szellemet okolták örömtelen életükért.
A tó megnövekedett és rohanva ment régi ellenségei, a somogyi és zalai partok ellen, ahonnan mindig alamuszi módjára hallgatá a kis falusi tornyok esti harangozását és boszut forralt a harangozóra, aki aludni hivja ismerőseit, a halászokat és a mosónők fehér lába kilépked a partra. A legnagyobb magyar álmodozó, szüzleányok csalogatója, nóták és regék kéklő, merengő hőse letette az álarcot: duhaj, verekedő kedvvel ment neki jámbor őreinek, furulyaszóra meg halásznótára figyelmező lankás partoknak. És vadsága nem csillapult, viharos és mogorva a kedve korai tavasz óta, mintha orgyilkosságon törné a fejét; hajnalonkint cimborájával, a déli széllel tombolva verdesik a mestergerendát, mint bekeritett szegénylegények, akiknek utja a siralomházba vezet; kesergő és érzékeny emberi indulatot megsemmisitő zugással vágódnak a partnak a hajnali hullámok, mintha mindenkire véglegesen megharagudtak volna, aki eddig szelid szőkeségüket, tudatlanságukat, ábrándvilágukat magasztalta; ő tavasz óta a küzdelmes betyáréletet választotta pályának, a balatoni főmérnök, e fáradhatatlan csendbiztos üzi motoros hajóján, ha valamerre csinyt követ el… Kisfaludy és Jókai Balatonja egy könyvtári emlék, amelyet régi csendes estén a tüz előtt olvastunk.
* * *
Három óra.
Tajtékos, fehér, szellemjárta magányban, viharos parton, lábnyomok felett megállok a nedves homokban. Sehol egyetlen ébren lévő lélek, a szél most azokat a nótáit játssza, amelyeket a zenész szokott önmagának gordonkázni, a hullám a maga mulatságára ugrik házmagasságut. Ez elhagyott, viharos hajnalon a lábnyom felett csodálkozva állok. Egy nő járt erre, kis cipője nyoma a viz felől közeleg és ingadozva, meg-megállva vezet el a viztől… Hová vajjon? A Szentmihály-lovának irányába, ahol estve az öngyilkosság történt.
Talán a szegény kis leány is megijedt a mérges viztől, midőn utolsó utjára indult. A forgópisztolyt választotta a zord hullám helyett, amelyben megnyugvást nem mert remélni.