ANNA-BÁL.
Éjjelente néha arra gondolok, hogy mily szánalomraméltók a hiu, előkelősdi páholylátogatók, akik az utolsó felvonás előtt elhagyják piros karosszéküket! A deszkákon még javában izzad a tenor, a dráma hősnője frissen rizsporozza arcát, a karzat meghatott csendben figyel a szomoruságos történetre, a frakkos szerző szétvetett lábbal szivja cigarettáját a hátulsó kapunál és arra gondol, hogy mit ir a hirlapiró, a kis sugó ujult erővel fellapozza a könyvet, a karnagy titkon tapsra vár és az előkelősdi unottak már elhagyják a szinházat… Mindig sajnálom őket, amint tüntetve, tetszelegve, céltalan gőggel hátat forditanak a szegény szinészleánynak, aki remegve várja a végszót a nagy jelenethez, a dobosnak, aki a dobverő dobálásával kiséri a taktust és a nézőközönségnek, amely nagyrészt gyermekké, hivővé, ábrándossá válik, amint a függönyt feleresztik a komédiaházakban… hisz éppen ezen az alapon merészel a hisztrió orditani, a hősnő házasságtörést elkövetni, Csortos fehérnadrágban és kék frakkban megjelenni, Rajnai bukfencet vetni, Csillag Teréz nagyot kacagni és szép Acél Ilonka mélyen kivágott ruhában mutatkozni… a szinház-üzlet ábécéje: az illuziók, a szélhámosságok, a nézők hiszékenysége és a komédiázás lebilincselő varázsa. Ezt a varázs-övet törik át a páholyok koránkelői, akik előkelően eltávoznak az utolsó felvonás elől. (Én mindig végigvárom az előadást és gyönyörködöm a lelkes, hivő szinészekben, akik hálásan köszönik a tapsot, holott csupa emberi hátakat láthatnak maguk előtt a deszkákról, a kárpit szárnya mögött vadul rohanó diszitőmunkások rángatják a kanapét, amelyen az imént Márkus asszony meghalt, a tüzoltó már hátrafont kézzel sétál, holott kipirultan verdesi tenyerét még a karzat és tolongani nem szerető kényelmes nézők csendesen üldögélnek. A csillárok alatt az elhangzott szép szavak és elgondolások vergődnek, mint eltévedt lepkék, halkan száll szivükre a látott történet virágpora, a kétség és hitetlenség messze zug, mint elhagyott szobában a dongó, a szinésznő szép lába, a tenor barettja, a karmester groteszk mozdulata vibrál a szemünk előtt… odakünn pedig, az előretolongók már érzik a valóságos élet szagát, kapják a verést, mint karácsony után a gyermekek, sivár józansággal nézik a tócsában a lámpafényt, mint a táncos, diszöltönyös násznagy, midőn a lakodalomnak végérvényesen vége van… csak az álomlátók és a gyermekek hagyják el nehéz szivvel a dalcsarnok falait; félelmetes, hogy odakünn az utcán kemény kalapban járnak az emberek!
Ám a mostani nagy szinjáték utolsó felvonása elől nem távozhatik el a legunottabb páholybérlő sem.
* * *
A tavon, ahol egy csónakot hajtok, mint valamely mult századbeli balatoni gavallér, aki bánatot, csalódást, a „nemzet bárójának“ fáraó-bankját, a nem sikerült éji zenét és a hölgy hütelenségét ment felejteni a viz közepére, mennydörgés hallatszik. Az ég tiszta, a viz elaludt, a szundikáló hegyek csaknem belebólintanak a Balatonba és a mennydörgés ismétlődik. Egy tüzérségi gyakorlótér van valamerre, ott próbálják meg az uj ágyukat. A tompa dörrenés, amely a szelidséget, békét és jóizü emlékezést lehelő dombok mögött fehangzik, jelenti, hogy a szemhatáron túl még mindig a vasszekeres hadiélet dörög tova gigászi kerekeken és az országutról vaskeztyüs lovagok félreparancsolják a jámbor vásárosok tulipán-ládás kocsijait, a mozgó komédiásházakat és az enyhe batárokat, amelyekben széplelkü férfiak és nemesszivü honleányok utaztak az Anna-bálra; az alkonyodó tó, Tátika felett az öreg Kisfaludy pipafüstje módjára kanyargó bárányfelhő, badacsonyi álom-ut, tihanyi regés visszhang, füben heverésző pásztorgyerek, siófoki dáma, füredi öreg pap, a kiáltó sirály és a Balaton emlékezetes és felejthetetlen mélasága: minden csak egy andalitó szinház szinpada, ahol a kedves és kedvetlen figurák közül azokat látjuk meg, akiket a szinpadról szeretünk vagy félünk: gyermekkorunkban a lengő, pirosbajuszu kómikust, később a dráma érzékeny szendéjét vagy tömött, izes primadonnáját, ferdearcu intrikust, a Három testőr fontoskodó, bárgyu hirlapiróját, minden csak egy kis szinpad, amelyen a háboruelőtti, valóságos és mégis réginek tetsző magyar életnek egy kis részét ujra láthatjuk. Mint öregember emlékezésében a letünt ifjuság: alig elviselhető korunkban oly gyengéd az idei balatoni nyár. – A hegyek mögött halálos erejü szörnyetegeket tanitanak munkálkodásra és a tavon szitakötő módjára leng a fehér vitorlás. A partokon pirosló nyári lakokban most valóban az élet menekültjei köszöntik hálás szivvel a kelő napot és néznek aggodalmas szivvel a felhők között aludni térő aranykorong után: csak még ne lenne vége ezen tomboló, őrült tengerről üde sziget korál-piros öblébe menekült nyári napnak, még folyjon az előadás a drága hangoktól zsongó kis szinházban, bukfencezzenek az aktorok, lebegjen a könnyü dáma és a karmester se szüneteljen ujabb jeladásokkal… még tartson a bohó, ábrándos, léleknyugtató, életet megkedveltető, bút, bánatot, szörnyü háborut felejtető balatoni nyár! Farkas Imre verseit mondják a lányok, ne a szibériai ál-Petőfiét. Csak mulassanak, szeressenek, virágban, csillagban, szempárban gyönyörködjenek még az emberek, akiket nem tiport le a magurai hegyhát visszhangja, hogy végleg el ne felejtsék az emberi életet; hogy a hazatérők megtanulják az itthoni arcokról ismét a mosolygást, a dalt, az életszerelmet… Hogy legyen egy sziv Magyarországon, amely az uj földalakulás tüzhányós, földrengéses, tenger-áradásos idején is meghallja, hogy mit mond a bolond szélkiáltómadár a nádasban:
– Őszre vége van…
A nyárnak vagy a háborunak? – Ki tudná?
A csónak hosszu árnyékot vet a vizre, egy kis csillag kiváncsian kukucskál le az ég kerületén, talán az Annák csillaga, aki korábban kel ez estén, hogy leányait öltözködni, reménykedni, fésülködni és táncrendet forgatni lássa.
Mintha egyetlen Anna sem volna ez évben a Balatonon.
Néma tájak mellett hajtom a csónakot, Füred csendben világit jobbra, Siófok kacéran ragyog, mint a nagyvilág a falusi lányok álmában, a nyári lakok elbujnak a leereszkedő homályban, csendes mélabú várja Annát, amint piros rózsái között, egészségesen, kivánatosan, ropogva megjelen, hogy az öregasszonyok kötőtüje belekösse a végtelen harisnyába a legutolsó Anna-bál történetét… Ez esztendőben üresen marad a báli névsor rendje a Hölgyfutárban. Bizay, a „nemzet bárója“, ha kisérteni jár a balatoni partokra, hiába festette ki ez estére bajuszát. Szegény Annák!
(1916.)