SZENT JANUÁRIUS.
Mostanában, (máskor zuzmarás szakállu januáriusban), midőn a pesti tornyok óramutatóin nem foglalhatnak kényelmes helyet a csókák, délfelé napsugár látogatott el a városba, kedves, ajándékot hozó jövevény és a liget nagy fái fölött már nem látszanak titokzatos hieroglifjei a fekete galyaknak: egy fiatal hölgy mosolyog valahol, valamerre, akinek derültsége átsuhan a különben komor Budapest felett. Tán egy óriás-lány lakik a ligetben, valahol az iparcsarnok mögött, későn ébred és mig szeméből egy kedves, bohókás álmot dörzsölget az öklével, elmélázva mosolyog az álom furcsaságain.
Vagy tán az általános megjavulás jelvénye e különös napsugár, amely tizenegy óra tájban naponkint a város tetőire ereszkedik, mintha a felhők felett figyelő szinpadi mester mostanában ezen világosságot találná megfelelőnek Budapest részére? Az alkalmatlanok, a katonai szolgálat alól felmentettek, az öregek: jó emberek. Gyilkosság ritka a városon, legfeljebb Budán öli meg önmagát meg feleségét egy érzelmes hadnagy.
E nagy háboru fejezetről-fejezetre érdekesebb regényében – mikor még olvasó és szerző (mint hajdanában a füzetes regények irói) nincsenek tisztában a befejezéssel: ki marad életben a regény hősei közül, ki lesz boldog, ki hal meg, kit kell feltámasztani, aki az első oldalokon (1914-ben, augusztusban!) már elvégezte tennivalóját és meghalt? – e nagyszerü regényben a januári tavaszi napok bizonyos megpihenést jelentenek. A gyorsan vágtató kocsiról árnyas hegyoldalt, ezüst csermelyt, napfényes Stefánia-utat, mosolygó nőt lát az utazó, megkopogtatja az Idő mogorva kocsisának a vállát: „álljunk meg, hadd igyam egyet a napsugárból!“ Mint a hosszadalmas illavai tartózkodásból szabadult rab, tünődik e földre szállott sugarak felett. Az ágyuk és mozsarak, lángoló falvak füstje nem kormozta be a horizontot annyira, hogy a téli Nap – e későn kelő és korán fekvő anyóka, – a magosságbeli ablakból a földre, Budapestre pillantson. Mit csináltok asszonyok, lányok? – kérdezi a fénylő levegőben a jóságos anyóka, aki estefelé néha szitálva eregeti le a havat, mint a duruzsoló mesét, városi lakosoknak és falusi magányosoknak egyformán. A jó és rossz nőknek. Koldus asszony kopott, bohókás, félrecsapott kalapjára és dáma vállára, akinek lakkcipője ugy fénylik, mint fülében brilliánsa. Mit csináltok asszonyok, lányok? – kérdi a déli nap. Van elegendő férfi a városban, aki furcsa és kedves ruhátok alól előbuvó lábatokat megcsodálja, – midőn a nagyvárosi nők lába oly fontosságot tulajdonit most minden lépésnek, mint a panorámás-legény, aki végre „önállósitotta magát?“ Van költő a városban, aki rólatok, lenge szépek, őz-járásuak, ballet-lépésüek, – holott az öreg Mazzantini már nem tanitja lépni hölgyeinket! – ti, kecsesek, mint pasztell-figurák régi burnótosszelencéken, ti csábosok, mint Csokonai álmodhatta bálba menő Lilláját, ti, kedvesek, akik göndöritett hajatoknak, kis kalapkátoknak és harisnyátok szinének több fontosságot tulajdonittok, mint egykor az olasz festő az Uristen szakállának, – van költő a városban, aki cipőtöket, elhagyott, férfitől elkülönitett életeteket, tollacskáitokat és fáradt háborus közönyöteket megénekli? Az Ars amandi irójának kellene mostanában élni, hogy valaki leirhassa a mai nővilágot, midőn januáriusi napsugárban, harcterekre ment férfiakat nélkülözve, szinte csak a maga mulattatására óhajt szép, kecses, kivánatos lenni. Mint a magányos nő, aki naphosszat tükre előtt üldögél és céltalanul dörzsöli arcát a nyul-lábbal. Mint a setétségben, hegytetőn, erdő mélyében, fürdőkádjában az egyedül való nő igyekszik bájolni, tetszeni, – tán, hogy a mesterséget el ne felejtse és a skáláját gyakorolja – olyan most e sok gyönyörü asszony és leány a városon.
A költők, akik jó és rossz napokban még akkor is pengetik hurjaikat, midőn senki sem hallgat már rájuk, mint a muzsikás cigányok a bál után, – fekete pápaszemmel járnak Budapesten. Mintha semmit sem látnának a mai nőkből, e bájos figurákból, akik mindentől eltávolodtak, ami eddig őket a férfiak látóköréhez kötötte. Ujak, mások, érdekesek, mulatságosak, tán szerelmesebbek, mint valaha; Jókai nagyasszonyai és hitvesi figurái eltüntek a magyar életből; Mária Terézia delnői, a Lajosok tanulékony, nagymüveltségü dámái nincsenek; a forradalom vereskokárdás népszónoknőjét sem találjuk. Nincsenek Lórántffy Zsuzsannák, sem Jean d’Arcok. A Strindberg furcsa, félve, idegenkedve került asszonyfiguráit vélem gyakran megpillantani az Andrássy-uton. Lelketlen, hazug, élveteg nők szaporodtak el.
Talán mindig is ilyenek voltak a nők, mint manapság. Csak a férfiakban több volt az illuzió. Mily jó volt királynőnek, életnek, álomnak, célnak, sirnivalónak, mézes-kalács szivnek, egyetlen hangnak, zsongó vérnek hinni a nőket, – régente!
A napsugár jótékonyan aranylik vén férfiak tar fején, tornyok gombján és a csontnélküli, átlátszó katonaarcokon, amint a vérbaj – e csöndesen, de hatalmasan dolgozó járvány – áttetszővé teszi az orrokat. És a nők, akik a kezükben hordják, verébugrással terjesztik a betegséget, ragyogva, nevetve mennek tovább.