AZ UJSÁGIRÓ HALÁLA.
Schrőder Béla, a Magyarország munkatársa, aki tegnap éjjel hirtelen meghalt negyvenéves korában, egyáltalán nem gondolva a meghalásra, bizonyosan fejtörő gondolatokkal foglalkozván a szivgyöngeség beállta előtt néhány perccel, az ágy mellett egy fiatal asszonyka virrasztott, reggel hadnagyi ruhába öltözködik, frontra megy, reportot ir a Magyarország-nak: gondolta, amig a levegő mind ritkább, kevesebb lett körülötte. „Már levegő sincs Pesten, ebben a tolvaj városban?“ – vélte tán magában, bár mióta másodszor megházasodott az egykori félelmetes lovag, párbajhős, grandseigneur, a „Három testőr“-ből való gavallér, a pisztoly és a kard bajnoka, romantikus hős, Don Quixotte és gáncsnélküli nemes: megjuhászodott és az öreg Zareckynek (az Anyeginből) adott igazat, hogy bizonyos idő elteltével több napot kell tölteni az otthon négy fala között, mint a korcsmákban vagy a bajvivótermekben. Talán e családias megszelidülése, a polgárok nyelvén: magábaszállottsága, egykor harcias kedvének elpihentetése, a háztartás és a Bulyovszky-utcai szelid csend, a fák reggeli remegése az ablak előtt és a délelőtti ködnek, a reggeli friss embereknek e megkedvelése: volt az okozója, hogy korábban halt meg, mint erre gondolni lehetett. (A tudós Ferenci ezredorvos ur, aki katonaruha nélkül, hires orvosi egyéniség városunkban, az iróknak – e képzelgő, betegségekkel álmodó és foglalkozó férfiuknak – azt szokta mondani, hogy sohasem tanácsos változtatni a régi életmódon, mert ez néha halálesetet jelent.) S. B. csupán negyvenesztendős volt, kalandos, furcsa, olykor érdekesebb figura, mint maga is óhajtotta. Sokszor annyira szerette az ugynevezett igazságot, hogy komolyan bajba keveredett. Háromszáz esztendő előtt tollaskalapban, Henrik királyfi vállrózsájával, homálytalan pengével járt-kelt volna az emberek között és megvédelmezi vala a szegényeket és árvákat a hatalmasok tulkapásai ellen, az országuton megviv a rablólovaggal, ezer pistol van az erszényében, egy igaz ügyért folytatott küzdelemben leli halálát és dolgai végeztével Navarrai Margit naplójában talál megemlékezésre. – Ellenben későn született, hirlapiró lett, – vidéken, s ez volt hőskora, – kalandos lett, Aradban és hazájában csalódva mozdonyvezető óhajtott lenni a Pacific-vonaton, farmer Délen, kávékereskedő Hamburgban, misszionárius az afrikai vadak között, hajófütő egy oceánjáró gőzösön, aranyásó, vagy cowboy: csak el, el Magyarországról, ahol véleménye szerint az igazságot és becsületet reggeltől-estig temetik a sirkertekben és a sirásók már nem érnek rá hatlábnyira megásni a gödröt, a becsület, az igazság lába kimered a föld alól és a varjak kemény csőre fényesiti a sarkantyu taréját… Vidéki hirlapiró volt! Lovag és bolond, gyermek és bölcs, Hamlet apjának szelleme a bünöző társadalomban és kis korcsmákban, a vak zenésznek vagy egy magához hasonló Grállovagnak volt kénytelen elmondani poharazás közben, hogy a kutakat megmérgezték a városban… Vidéki hirlapiró volt és grandseigneur! És a Schrőder Béla különössége, hogy e két foglalkozást összeegyeztette.
Szent, groteszk, bánatos és nekem nagyon gyönyörüséges figura a vidéki hirlapirás hőskorából. A szerkesztő asztala felett vivókardok vannak a falra erősitve és életveszélyes fenyegetések hangzanak el a városban, ha egy kemény és bátor cikk megjelenik az ujságban.
* * *
Milyen volt a hirlapirás vidéken, husz-huszonöt év előtt, mielőtt Schrőder Béla, grófok és bárók barátja, legelső gavallérnak Aradra költözött!
A vidéki hirlapirás hőskorát olyan pennának kell megirni, amely hasonlatos ama Thackeray M. W. tollához, – amely a castlewoodi grófság legszebb hollóinak a fényes tollából készült, – amely toll ir adósok börtönéről, a korabeli londoni hirlapirókról, a Gulliver szerzőjéről és a kiadóné szivnemességéről… A legjobb iró, érzelgős, mint „A wakefieldi pap“ szerzője és egyszerüen mulatságos, mint Gvadányi legyen a tollas, aki majd egykor a vidéki hirlapiró életét Magyarországon megirja. Geográfiát kell tudnia, mint Hoffmannsegg bárónak, aki 1794-ben utazott Magyarországon és a debreceni Vitéz üldögéljen valahol a közelben. Cervantestől kell tanulni a harcok leirását és Falstaff John is megjelenhetik a könyv lapjain, midőn a régebbi szerkesztőkről van szó… Személyesen kell ismerni Lits Antalt és Csigorin Arturt – e nemes lovagokat, a vidéki hirlapirói kar e testőreit; – hallgatni kell hosszu történeteket egy éjjeli kávéházban, ahová a vidéki hirlapirók, mint fáradt, bus vándormadarak megtérnek a munka után; tudni kell, ki volt a primadonna anno 18**-ban Szegeden vagy Debrecenben, – és a holtak emlékét tiszteletben tartani Iványi Ödön, Rudnyánszky Gyula, Gáspár Imre, Kósa Barna alakjában; cigányprimással és a főispánnal barátkozni; a városvégén lakni egy nádfedeles házban, ahol állitólag Petőfi lakott egy télen; szegénynek, büszkének, rongyosnak, rajongónak, lovagnak, költőnek lenni; huszéves korban cserfának lenni és öblös kortesnek; a csillagokba nézni éjszaka és a reményt egyedül a Szaturnusz gyürüjében megtalálni: – vidéki hirlapirónak lenni és gyalog utazni, mint egykor a vándorszinészek. „Állást keresni“ Debrecenben, Miskolcon, Aradon… Szentekkel, bolondokkal, félkézkalmárokkal, költőkkel, a „jövendő nagy tehetségével“ üldögélni együtt és furcsa nőkhöz irni verseket, akik esetleg a betüt sem ismerik, mig a primmadonna lakásának tájékán jókedvü, szőke huszártisztek sarkantyujának a pengése hallatszik; nagybőgőzni megtanulni és reménytelenül sétálni urinők ablaka alatt; Reviczkyt, a mellbeteg költőt imádni és a pesti lapokban Tóth Béla cikkeit keresni és elolvasni, megtanulni; esetleg Csernátonyt választani mesterül vagy Pongrátz Bélát, az Olvasd! szerkesztőjét; céltalanul mendegélni idegen alföldi városok hosszu sáros utcáin, tekintetes és nagyságos urakkal parolázni a délelőtti korzón és a divatos asszonyka ibolyaillatu keztyüjét hódolattal megcsókolni; lilaszinü fátyol-darabkára borulni éjjel és sirni… És az álmokban, a kis szobácskákban átsuhannak az elérhetetlen nők alakjai. A hajnalpir-arculatu hercegnő, kócsagtollas bankárné, rozmaring-illatu varróleány… Bundák, selymek, – amint az álmokban élnek e különös női holmik, – az igézet fehérségében, nők nyakán a napkeleti szendergéshez hasonlatos szinü igazgyöngyök, különös, izgató illatu keztyük, selyemharisnyák, szénaillatu hintók bőrülései, perzsaszőnyegek virágai és kezek, amelyek oly hajlékonyak és gyengédek, mint Anna királynő kezei, amint megfojtaná a deres-bajuszu skót lovagot… Ez volt a vidéki hirlapiró élete.
Ha történetesen némi fékevesztett szenvedelmesség, bizonyos igazságoknak a kedvelése, testi erő és a pengének nem félelme, hanem szeretete is lakozik a vidéki hirlapiróban, délelőtt a kaszárnyában és bajvívó termekben találkozott a helybeli urakkal, hallhatta bőrének különös, papirszerü repedését és jóságos orvosok kegyelméből helyére varrták a fülét, pisztolygolyót viselhetett az óraláncán, (végén a kapukulcscsal,) Szegeden vagy Vácott hetekig üldögélt az államfogházban és az angol nyelvtant életuntan forgatta, végül elérte éjszakai szomorkodásainak végcélját, a közkórházat és némi idegenkedés után elcsendesedett, miután utolsó perceiben átgondolta, hogy a „szinésznő“ sirni fog reggelre, a Kopeczky-féle sörházban a déli sernél koszorura gyüjtenek a kollégák és a Péter Pál „Dugóhoz“ cimzett kis vendéglőjében az asztaltársasági elnök strófot mér a jelenlevőkre, a kisbőgős egy komoly dalt játszik az éjjeli kávéházban… Zoltai a pesti ujságoknak megtelegrafálja az ismeretlen nevü, nagyreményekre jogositó, vidéki kolléga elestét. Valaki – utiköltség hiányában – gyalog elindul egy vidéki városból, hogy az elhunyt hirlapiró helyét betöltse.
Igy volt?
* * *
A különös Schrőder Béla, aki sokáig járta a vidéki bajvivó-termeket, gavallér volt és boldog is volt, nyugtalan volt, mint egy magányos házban zenélgető muzsikus játéka a poharak elfogyasztása után és álmodozó, mint tegnap estve az égen a füstfoszlányok módjára elutazgató felhőcskék a telihold előtt, bátor volt, mint Cervantes hőse és kalandos, mint Jelky András: bólintana, midőn e sorokat olvasná. Végzetes, igaz, példás élete és halála, mint egy regényhősé. Pedig ő volt a legelső gavallér, hercegi ur egykor a vidéki hirlapirók között. Mindent elkövetett, hogy a legérdekesebb életet élje végig – végül párnák között hal meg, holott vágyódása az ellenséges golyó volt. Életében és halálában a magyar hirlapiró küzdelmes, fáradtságos, groteszk, céltalan, boldogtalan életét és halálát példázza. Vegyük le a kalapot és vessünk keresztet a halottra és magunkra.
Istenem, meghalni!
Egy nyujtott, borzasztó jajszó az éjbeborult országuton, a melyen bandukolunk.