HATÁRSZÉLI PODOLIN BOLDOG ÉVEI.
A pataki kálvinista professzorok példájára podolini kegyesrendi pap-tanárok is mozgalmat inditottak, hogy több száz esztendős kolostorukat elhagyhassák, a lengyel határszél felől közelebb jöjjenek az ország belsejéhez, esetleg Budapesthez, hisz mostanság mindenki a nagyvárosokba kivánkozik. A kultura – mondják, – Pesten lakik, vagy legalább is a főváros közelében; Patak és Podolin (mily különös, hogy e két név egymás mellé kerül!) napi járóföldekre esik a metropolistól, tehát a kulturát alig élvezheti. – Holott a régi emberek, ez iskolák alapitói nem minden okoskodás nélkül helyezik vala a magyarság védőbástyáit, a tanintézeteket a vegyes érzelmü és nyelvezetü lakosokkal megrakott határszélekre. Midőn szekeren vagy lóháton volt szokás utazni, egy-két heti utazásra volt szükség, hogy a diák Podolinba vagy Patakra érjen az alföldről. Tündérországon, Magyaroszágon át vezetett az ut a határszélekre és az utazó megtanulta hazáját csodálva szeretni. És a Magurán oly sziklakeményen csengett a magyar szó és magyar szokás, mint a sasok kiáltása visszhangzik a bércek között. A papok, tanárok, ifjak a határszélek csendességében egy uj, szabad Magyarországról álmodtak. A régi bástyákon – Patakon és Podolinban is – Rákóczi Ferenc nevét találják; az álmok hőse, a magyar szabadság fejedelme lábnyomait nem takarta el a felejtés avarja.
* * *
Podolin, a szepesi fensikon fehérlő városka régi királyaink leveleiben felemlittetik, és sok száz esztendőn át borongott a városfalak körül a lengyel világ emléke. Egy szentéletü Lubomirski herceg épitette a Poprád partjára a kolostort és az akkori idők divatja szerint, kőfalakkal megerősitette. – (Egykor, nagyon régen, három esztendeig járt-kelt a századok porával belepett folyosókon egy ábrándozó fiu és szentképek és lengyel hercegnők olajfestményei előtt hosszasan üldögélt. Az oltárkép mögött Jókai bübájos regényeit lehetett olvasni; öngyilkos szerzetes románja és cipcer kisasszonyok fehér lába volt érezhető a magos ablakok körül csapkodó tavaszi és őszi esőzésekben; a korán jövő télben, a vastag hóesésben lámpással járó polgárok estefelé megelevedni látták a szepességi legendákat, a kolostor kapuját megdöngette az éjszaki szél, tán Rákóczi áll odakünn és éjjeli szállást kér menekülésében?)
Algimnáziuma volt a városkának, amelyet néhány esztendő előtt egy ambiciózus szerzetes főgimnáziummá fejlesztett; a Magurán és a határszéleken született tót fiuknak nem kellett többé Késmárkra szekerezni, hogy tanulmányaikat folytassák. Nyakas, szabadságharcok emlékeit kultiváló és rendesen igazságtalanság miatt elkeseredett szerzetesek ették itt a számüzetés büntetésének kenyerét. Ah, egyik a szinészetért rajongott, mielőtt a Rend ideküldte, a másik civilben járt-kelt az élet örömei után. Podolinban, ahol az óraütés ugy visszhangzott, mint a magyar történelmi mult, aluszékony csókák üldögélnek a tornyokon, a városkában egyetlen nesz a takácsok szövőgépének kattogása és a cipcer kisasszonyok térdig állanak a Poprádba, midőn a fehérnemüjüket mossák: a számüzött szerzetesek szinte forradalmi kedvvel tanitották a magyar történelmet. Itt nem a jámbor és püspöki jóváhagyással cenzurált történelmet hallotta a Magura magyarrá izmosodó fia, vagy a messzi alföldekről idetévedt nyirségi-fi; itt ugy tanitották Rákóczi és Kossuth történetét, hogy egy-két évtizeddel előbb várbörtönbe dugták volna érte a szerzeteseket.
A Szepesség némely részében, ahol az öregek még nem tudtak magyarul és a „Szepesi Lapok“-at csak az ifjuság olvasta: furcsa, vad, néha groteszk soviniszta-magyarság volt divatban. A kincstár messze kiterjedő erdőségeinek hivatalnokai, a táblabirós szolgabirák, a jókedvü körjegyzők otthon még tótul beszélgetnek a feleségükkel, de künn az életben hangosan, szinte diadalmasan hirdetik magyar voltukat. Itt még büszkék voltak az emberek, hogy magyarok, hogy Rákóczi és Kossuth a rokonuk, hogy függetlenségi a követjük… Hogy magyarul tudnak beszélni, érezni, énekelni! Ez volt az élet büszkesége. Mialatt a haragos kedvü papok a magyar történelmet és a szabadságharcok emlékét ököllel verték a tót-fiuk fejébe.
– A dédapátok még Rákóczi katonája volt! – mondották a messzi magurai fürészmalmokból gyalog iskolába járó fiuknak.
* * *
Az hallatszik, mint a régi hirlapiró irná, hogy Poprádra helyeznék a podolini főgimnáziumot, mert a kisvárosban nincs szinház, még csak mozi sem és a szerzeteseknek gallérjukat Késmárkra kell küldeni keményités végett.
Ez bizony nem ok arra, hogy a századok emlékét megbolygassuk. Olyan szép felhők Podolinban is vannak az égboltozaton, mint Poprádon. A hegyvidék e határszél felé ugy szépül, mintha azt akarná, hogy az utazó beleszeressen Magyarországba, mielőtt elhagyná. A tél Poprádon is hosszu, az ősz mélabuval ásit az egész szepesi fennsikon és mindenütt vannak uj fiuk, akiket magyarrá kell nevelni.