BUCSU SENKI SZIGETÉTŐL.
Csapfi szélhámos volt Pesten, a hatvanas években.
„Szerelem gyermekének“ nevezte magát, igazi atyjául egy osztrák főherceget jelölt meg (máskor a számüzött kormányzó debreceni tartózkodására tett célzást anyjával kapcsolatosan), holott a megcsalt hitelezők, megkopasztott ideiglenes barátok, komor tekintetü korcsmárosok, hol hitelben evett és ivott, nótázott és barátokat megvendégelt: már régebben tudták, hogy Csapfi egy kassai gyertyaöntőnek a fia és anyja oly szent nő volt, mint az oltárvirág a husvétot megelőző vasárnapon.
Köcsögkalapban járt, olykor Kossuthszakállt viselt, máskor simára borotválta arcát, téli időben nappal is frakkban járt és a forró nyarat nem egyszer töltötte prémes diszmagyarban, amelyet egy hiszékeny Galamb-utcai szabó sajátkezüleg varrt. A haját viaszkkal, pomádéval, sütővassal ápolta, a hosszura nőtt körmét használta irótollnak, amelylyel a nevét kötelezvények alá kanyaritotta, a fuvós zenekar kedvéért messzi vendéglőkbe is elballagott, becsipett mesterembereknek és mulató grófoknak soha sem mulasztott el alkalmat bemutatkozni és a barátságot másnap is fenntartani, ismerte a pesti hamiskártyásokat és nagyobb nyereség után mindig meglátogatta őket; hetivásárkor a Griff szalmás udvarán ácsorgott, ahová a vidéki kocsik befordultak; keresztapa szeretett lenni budai polgárházaknál, váratlanul megjelent lakodalmakon, midőn a hangulat már vidám volt és ugy viselkedett, mint jóságos atyafi, de kedvelte a vidéki szüreteket is. Senki nem volt jobb barátja a Pestre került falusi gavalléroknak Csapfinál és ha a legkisebb alkalom mutatkozott nyomban párviadalt rendezett a budai lövőház mögött, midőn is titokban és idejében értesitette az ellenfél édesanyját. Az adósságait kis jegyzőkönyvecskébe irta és a jegyzéket a türelmetlen suszter orra alá tartotta, miközben félelmetes hangon, méltatlankodva kérdezte, vajjon elfeledkezett-e adósságáról? „Holott születésemnél fogva nem vagyok a számjegyek embere“, füzte hozzá.
A lakását senki sem tudta, mert mindig változtatta, egy telet a Griff azon vendégszobájában töltött, hol reggelig kártyáztak a disznókereskedők és a játék befejeztével mindig körülnézett az asztal alatt elhullajtott bankók után; máskor egy távoli rokonához járt aludni a messzi külvárosba, ahol leteritett ujságpapiroson aludt az egész család, legtöbbször becsipett emberek karjába kapaszkodott, jóságosan kvártélyukra vezetvén őket, a felügyeletet továbbra sem szüntette be: körülnézett a szálláson és kényelmesen elhelyezkedett az ágyban, mig uj barátját egymás mellé rakott székekre fektette.
Igy mult a pesti szélhámos élete, mig egy napon váratlan fordulat zavarta meg az egyhanguságot. Megjelent Jókai Mór regénye, a cime: Aranyember.
Ismerik önök az Aranyember bübájos, elandalitó és sziv-csónakáztató históriáját? A Timár Mihály nevü komáromi hajósgazdát, aki a Vaskapu környékén, az ugynevezett Senki szigetén találja fel boldogságát egy öreg asszonyság és egy fiatal hölgy társaságában, azt a boldogságot, amelyet valamennyi aranyán és hajóján nem tudott megvásárolni Komáromban? Az „élő alabástrom szobortól“ – Jókai még igy nevezte a hüvös vérmérsékletü nőket –, hüséges feleségétől lopva menekült a komáromi hajós a Duna elhagyott szigetére, ahol a rác hölgyek a sziklafalon várják. A legideálisabb házasságtörő regény az Aranyember. Sohasem tudja meg vala a világ, Timea asszony és a komáromi pletyka a gazdag Timár Mihály szerelmi cselszövényét, ha Jókai Mór regényben nem irja. A Senki szigete azóta is fel-feltünedezik a szentimentális férfiak képzelődéseinek folyóján, mint egy halkan zenélve, uszó hajó. A boldogtalan és megnyugvást nem találó férfiak Senki szigetére vágyakoznak, ahol Noémi kitárt karral vár rózsafái között minden derék és szenvedő férfiut.
A közelmult évtizedeken, mint egy régi naplóban olvasom, mikor a férfiak még boldogtalanabbak voltak mert komolyabban éltek, szenvedtek, hittek és reméltek, mikor a regényes érzelmek mind közönségesen feltalálhatók: grófok, kereskedők és hajósgazdák szivében, Senki szigete még inkább csalogatta a sebzett sziveket.
Csapfi, a korábban emlitett szélhámos, (aki vénségére naplót szerkesztett), abból tengette-lengette életét, hogy elkalauzolta az utasokat Senki szigetére. Olykor egy erdélyi falucska, havas vagy tanya szerepelt a sziget gyanánt, máskor valóban hajóval vitte a szerető párokat a Vaskapu felé, ahol a csendes szigetet megközelitették. Jókai fantázia ihlette rózsafái helyett sivár mohamedánházakat talált az utazó, ámde mindenért kárpótolt az illuzió. Ez a bizonyos Csapfi Senki szigete ügynökének nevezte magát. Jó darabig szélhámoskodott Pesten, megrontott néhány fiatal életet, veszélybe csalt rajongó dámákat, bajba sodort titkos szeretőket, midőn Senki szigetére kormányozta őket, honnan csak nagy bajjal, néha egy egész élet csalódásának árával tudtak visszatérni. Ámbátor nem mindenki hagyta ott a fogát. A tiszteletreméltó hölgy, akit a régi napló emlit, egy esztendeig bujdosott Senki szigetén – egy erdélyi falucskában tanitván kis gyermekeket és havonkint kocsin és gyalogszerrel megérkezett J. gróf Pestről Senki szigetére, az Aranyember ruhájában. A nagyon tisztelt urnő egy napon megunta Noémi egyhangu boldogságát és visszatért a fővárosba. Szépszámu család környezetében hunyta le szemét öregségében, midőn már csaknem minden valamirevaló egyletnek elnöknője lett.
Az emberek rejtett vágyódását Senki szigete, a néma boldogság után, amelyet az aranytollu regényiró könyvbe irt, amelylyel Csapfi Valér az elmult évtizedekben a fővárosban ügynökösködött: soha el nem muló délibáb csüggedt vándorlásaink közben. Vajjon ki nem szeretné, érett férfiu, Noémi önfeláldozó szerelmét, a csendes boldogságot, a rózsafákat és halk alkonyatokat?
A háboru már azelőtt is sok Senki szigetet dult fel, midőn a Timár Mihályok hadba vonultak és Noémi hasztalan várt a sziklafokon a közelgő hajóra. Hány szegény teremtés járkál Magyarországon, aki az ábrándozás szigetén várta az imádott férfiut esőben és hóban, mig egy napon ágyugolyók kezdtek hullani. Erdély havasai, távoli alföldi tanyák, dunai biztos szigetek, ahol a soha el nem muló regényesség hölgyeit rejtegették szentimentális férfiak, hogy majd egykor a nászinduló zenéje mellett a nagyvilágba kivezessék őket, ellenség dulta, háboru sujtotta világ lett. De a pesti kis lakás is, ahol egy-egy hölgy várta epedve az esti órát, midőn kedvese, jövendőbelije, rejtegetett szerelme megérkezik, elárvult fészek lett. Hadba szállott a gavallér és a szépjövőjü hölgyet valamerre elsodorta a szél. A háboru csodálatos regényeit most meg sem látjuk, észrevétlenül megyünk el a Senki szigete mellett, ahol a szerelem lakott, nincs érkezésünk följegyezni a nőket, akik ifjan vagy éretten már a háboru előtt is várakozással, reménykedéssel töltötték az életüket, – a háboru harmadik esztendejében pedig tán alig áll régi kunyhó, amelyben a várakozás mécsese pislogna. Majd a háboru után, ha jön egy uj Jókai, meg lehetne irni a könyvtárakat e kor végtelen szenvedéseiről, midőn a fájdalom ugy devalválódott értékében, mint minden az életben, midőn senki sem hisz már semmiben, csupán az elmult, régi emberek viselt dolgai keltenek bizalmat, akik még a háboru előtt éltek.
Ki hisz ma Senki szigetében, ha nem a szinház deszkáin látja az Aranyember cimü eredeti drámában? Van olyan ábrándos sziv, amely a csendes, rejtett, zavartalan boldogságért dobogna korunkban, midőn bizonytalan a vonatok és gyorsparasztok járása, az erdélyi havasok kertjeiből durva kezek tépik le az őszi rózsát, a dunai szigetet az ellenséges tüzérség célpontnak választotta és csaknem hajszálon függ mindnyájunknak az élete? Hol van az a Csapfi, e romantikus hazug, aki manapság elhitetné a szenvedő szivekkel, hogy feltalálható Senki szigete s rajta a boldogság?
A mult idők bágyadt aranyán elkáprázik szemünk, amig a szinházban a százesztendő előtti és még néhány év előtt valódinak vélt történetei elvonulnak előttünk. Csodálatos, zsongitó regényesség áramlik a régimódi drámából, a szép szinésznők szavaiból és kopott butorokból.
Ilyen volt valamikor Magyarországon az élet? – kérdezzük magunkban, mintha egy messzi tartományban járnánk, ahol egykori ismerőseink mind a temetőbe kerültek.
(Az Aranyember előadásán.)